Ezek a sorok nem akarnak kifejezetten kritika lenni Makkai Sándor új könyvéről. Inkább csak figyelmeztetés, érdeklődés-felhívás egy új Makkai-regény felé, amely csak most került a könyvpiacra, de máris szinte várja, hogy minél többen olvassák, minél többet foglalkozzanak vele. Mert nem egyszerű regény, több annál, tiszta és határozott értékű műalkotás. Igen, műalkotás, a szónak a megszokottnál sokkal jelentősebb értelmében. Műalkotás, amely tele van eszmei indítással, a történetlátásnak azzal a csodálatos művészetével, amely ritka szerencsés vegyületben találja együtt Makkaiban a történettudóst, a történelem-bölcselőt és a szépírót. Abban a ritka és szerencsés vegyületben és adagolásban, amely nagyon keveseknek adatott és adatik meg. Hiszen egyébként is valóságos csodaszámba megy a Makkai Sándor egyénisége. A szellemi adottságai. Egyházának legfőbb erdélyi vezetője, mint református püspök, egyháztudós és egyháztörténész, kitűnő szónok, a szónokot a magasrendű intellektualitás értelmében értékelve, nagyszerű szervező erő, örökké alkotó egyéniség, történelembölcselő, esztétikus, s mindezeken túl s talán legelői és legelőbb alkotó-művész, – mély líraiságú költő, álmokat látó, szent és megáldott fantaszta és a kompozíciónális tudást erősen birtokoló regényíró. Mint poéta jelentkezett először a szépirodalomban 1912 ben „Számadás” cimű verskötetével, finom Urai hangulatok érzékeny lelkű megrögzítőjeként. Azután hosszú, mély csönd következett, a belső-külső érzés ideje, tudósi munka, százfelé dolgozás, majd elkövetkezett két mély csapásokon haladó elbeszéléskötet, a kompozíció és detail-művészet bensőséges kezelésével a „Megszólalnak a kövek” és az „élet fejedelme”. Közben megszületett egy Erdélyben egészen külön; irodalmi vágányt, a művészi és pszihológiai fantasztikum sajátos világát és irányát képviselő regénye az „ágnes”, amely fogyatékosságai ellenére is diadalmas erővel hirdeti Makkai írói kvalitásainak egy nálunk szokatlan, nagy értékét: a képzeletet, amely wellsi ráhatásokon túl, freudi kereszteződéseken át is jellegzetesen csak a Makkaié. és megíródott az „ördögszekér” az egyik legszebb, legzártabb megkomponálású és legművészibb erdélyi történeti regény, amelynek sok-sok; szépsége fölött elmoshatatlan tündöklésű jelentőséget ad Báthory Anna portréjának finom, bensőséges megérzésű és megértésű, kitisztult művészlátású lelki megrajzolása. Ebben az alakban Makkai remekelt, annyi meghatódottságot és líraiságot vitt beléje. A „Gyöngyvirág” mély szimbólumú mesejátéka újra ívet mutatott a költő Makkai és a regényíró Makkai között, de egészében a műalkotó művészt reprezentálta ; a tudományos és egyházi tevékenység ezer élű szövedékén mindig át-átvillanó par exellance szépíró-lelket a belletrista egyéniségét. és most itt van az első igazán nagy Makkai-könyv. Az első „chef d’oeuvre”, a: Táltoskirály. Egy hatalmas három részre tagozott magyar történelmi regény trilógia alapkötete ez a könyv, amelynek históriai beállítottságának jellemzéséül elég ennyit mondani: Magyarország a tatárjárás előtt. Egy történelmi összeomlás küszöbéről ad bepillantást az író a művészi beleélés csodálatosan beletekinthető erejével, sugalló hatásával és képzelőtehetségének sodrásával ragadva az olvasót, – ennek az úgynevezett kataklizmás korszaknak kellős, közepébe. Itt áll András király, a mindig álmodozó, – romlott udvarával, elhomályosult látásával, szinte dobva, lökve, sodorva az országot a belső-külső pusztulásba. és körülötte a törtető, éhes udvaroncok kis siserahada, s rajtuk túl az ország lelki-testi erejét dúlok, sanyargatok pokolserege. Emberek, akik vagy nem látnak, vagy nem akarnak látni, hanem önző romlottságukkal hajszolják vesztébe Magyarországot, a tatárdúlás felé, amely tulajdonképpen a pusztulásra való belső elrendeltetettség szomorú megpecsételése. és velük szemben picinyke csoport élén Erdélyben, hű székelyei és kevés híve között ott viaskodik önmagával Béla király, az apjától szinte száműzött Tomaj Dénessel és a maga néhány emberével érzi az idők parancsát, a más útra térés, a felkészülés, a maga-megerősítés, a lelki-testi megedződés történelmi parancsát. A csapást nem lehet kikerülni, de legalább nem szabad összeroskadni, nem elpusztulni alatta. Tudni kell a hivatás szavát, az elhivatottság tudatát, a „táltos királyság” érzését, azt a históriai tudatot, amely nem engedi elveszni azt, aki élni akar, a magyar nemzetet, akinek első embere a király. és ha ő elvész, nemcsak külső verekedésből, hanem belső parancsból is, – akkor igazán nincs feltámadás. A „Táltos király” a művészi problémák egész dandárját veti fel az olvasó, a kritikus előtt. A csak esztétikai érték problémáját, a történelmi regény sokat vitatott kérdésének egész probléma komplexumát, a történetlátás helyes kezelésének kérdését, azt tudniillik, hogy miképpen lehet az író igazán korszerű, a kor hangulatának megfogásával, vagy a merev korhűséggel, a szereplő személyekkel kapcsolatos korproblémákat és még sok más kérdést. Most se idő, se tér, se alkalom nincs e problémák egyikének vagy másiknak kibontására, a Ma fiatalsága számára írva ezt a cikket, s így csak két szempontra kívánom ráirányítani a figyelmet. Egyrészt Makkai csodálatosan erős és biztos történeti beleélő képességére, amellyel archaizálás nélkül, a korhűséghez való merev ragaszkodás nélkül is tökéletesen tudja visszaadni a kor hangulatát, mert érzi a kor lelkét, ami történészi felkészültségének, történetbölcseleti szemléletének és írói képességeinek harmonikus egybefogásából ered és annak is köszönheti. Tehát felkészült erre a korra, de az anyag a szellemen, a korhűség külsőségei a kor lelkének belső lényegi voltán, a matéria a formán nem bírt elhatalmasodni, egyensúlyozódott, ami csak a tudóson is győzedelmeskedni tudó művész – Makkai érdeme. és épen itt van regényének egyik főérdekessége, hogy korszerűsége, történeti hibátlansága mellett is művészi, figyelmet lekötő, modern, de a korszellemet meg nem hamisító és igaz, mély és emberi. A másik az Ifjúság számára mutatkozó nagy értéke a műalkotói tudatossága és fegyelmezettsége, az a művészi megformáló erő, amellyel Béla király alakját megteremtette, átlelkesítette és megtelhette történelmi tudattal, hogy érezze: a király nem lehet udvarának és udvaroncainak játékszere, nem lehet egyéni élet, de kollektív, nemzeti érdeknek, történelmi életnek, országépítő folytonosságnak nemzetet irányító érőnek kell lennie. és így is kell élnie, ezzel a históriai tudattal, ezzel a teremtő, alkotó tudatossággal, mert benne fejeződik ki a nemzet lelke és élete. Béla király egyénisége ebben az értelemben maradéktalanul az, aminek lennie kell. Történelmi hatóerő, a beléje torkoló nemzeti vágyak és akarások összefogója és kifejezője. „Táltoskirály” ő, mert a tatárjárás előtt álló és a tatárjárást túlélni akaró Magyarországnak erre van szüksége. és sok minden nagy művészi értéke mellett Makkai új regényét a történeti tudatszerűségnek ez az érvényesítése teszi nagy magyar alkotássá. Nemzetépítő erejű műalkotássá. Legyen érte minden tisztelet az íróé!

Makkai Sándor, mint regényíró a magyar Mereskovszky. A historikus történeti tudását bámulja, zengő nyelvének kifejező szépségét a poéta, nagyvonalúságát és kerekségét a szerkezetet szimatoló kritikus. Rátesz az olvasó szívére egy lenyűgöző világot, egy darab múltat, amely olyan hűen a tegnap, hogy egészen jelenné lesz és látásokat inspirál a holnap számára … A „Táltoskirály” műalkotás. Elsősorban kontúrjainak nagyszerű merészségével hódít. De, aki nagyító üveggel nézi, az sem talál rajta egy tenyérnyi foltot, amely ne lenne a legfinomabb művészettel kidolgozva. Nagy görög mesterek klasszikus reliefjeit juttatja eszünkbe; a vonalai hódítanak és megcsodáljuk a műgondot, amely a szemtől legelrejtettebb hátsó részeket is éppen olyan finoman kicsiszolta, mint a homlokzatot. Váz és hús, koncepció és epizódok szétválaszthatatlanok benne. Emberábrázolásában nem festő, de szobrász, aki mindig két síkban mintáz. Alakjai élnek. Imádkoznak és káromkodnak, sírnak és kacagnak, elbuknak és felemeltetnek. Mindennapi emberek, de olyan tisztán, hogy típussá lesznek: szimbólumává a magyar föld egy-egy színes, tövises és illatos virágának. Károly bábán csak úgy bugyborékol a jószívű székely őserő. Tomaj Dénesben, az „európai magyar” megtisztult és megfinomult látásán át a magyar sors tragédiája sír és a magyarság elhivatása lüktet. Juliánus sápadt arcából a magyar látnokok fanatikus szeme parázslik, a „Székely király”, „Táltos király” IV. Béla úgy tépelődik láthatatlan ellenségeivel mindig egyedül, mintha az egész magyar faj testvérnélküliségét rakta volna vállára egy láthatatlan kéz… A „Táltoskirály” minden drámai mozgalmassága mellett harmonikus könyv. Makkai Sándorból hiányzik a zsenit fenyegető félszeg egyoldalúság. Mint minden nagy egyéniségben az élet látszólagos ellentmondásai, jelszavakban kifejezett kontrasztjai harmóniába simulnak. Reálista, mert az életet olyannak látja és mutatja, amilyen, idealista, mert mindent az örökkévalóság távlatába állít be; pesszimista, mert számol a bűnnel; optimista, mert ösztönösen érzi, hogy az egészséges élet csak optimista lehet. Reálizmus és idealizmus, pesszimizmus és optimizmus mind, mind csak kifejező színei annak a világszemléletnek, amelyet egy kis szójátékkal legtalálóbban reális ideálizmusnak, vagy ideális realizmusnak nevezhetnénk. Ez az alaphangja a „Táltoskirály”-nak is. A „Táltoskirály” sok évszázados kép, amely ugyanennyi évszázad múlva is aktuális lesz. Akkor is, ma is, holnap is, valahányszor „az istenítélet kivont óriási kardja ott lebeg a boldogtalan Magyarország felett”.

Néhány héttel ezelőtt hagyta el a sajtót Makkai Sándor új regénye, a IV. Béláról és a tatárjárás előzményeiről szóló „Táltoskirály”. Hatalmas, szinte 500 oldalnyi kötetben fekszik előttünk a 13. századbeli Magyarország és Erdély színesen, izgalmasan és művészien ábrázolt képe, melyet élénkké és változatossá tesznek a kor színpadán mozgó történelmi alakok: András király, Béla király, a körülöttük mozgó főurak, papok, katonák és udvaroncok, a két király fejedelmi asszonyai, az egymásra távolból is, de közelből még inkább féltékeny Beatrix és Mária. A könyv számos, pompásan megirt jelenetét és részletét érdemes volna kiemelni és külön értékelni, de az egész mű egysége, művészi eseményvezetése és szerkezete annyira tömör és összefoglaló, hogy nehéz a különbségtétel. Mindenekelőtt talán történelmi mélységét és biztonságát kell kiemelnünk, hangsúlyozva, hogy a történelmi alaposság és tisztánlátás egyáltalán nem esik a regény művésziességének és vonzó voltának rovására, hanem ellenkezőleg: a teljes korszerűség és közvetlenség hangulatát ébreszti az olvasóban, úgyhogy a hétévszázadnyi távolságon keresztül is olyannak látjuk és ismerjük meg a szereplő embereket és korviszonyokat, mintha együtt élnénk velük. Másik hatalmas értéke a könyvnek az a világtörténelmi távlat, melybe az író az akkori Magyarország ügyeit és problémáit beilleszti. Amíg a szín előterében az öreg és a fiatal király, András és Béla udvarában folyó élet mozzanatai tárulnak elénk, a jelenetek közt fel-fellebben a függöny a nyugati országok diplomáciájának sakkhúzásairól, Keleten pedig felkomorlik a világhódító tatár imperializmus félelmetes árnyéka és céltudatos programszerűsége. A tatár veszedelemnek még csak az előfutárai jelentkeznek a könyvben megfestett idő folyamán, de izgató és képzeletfeszítő utalásokban és körvonalakban már kibontakozik a leselkedő végzet. Ebben a viharelőtti bénult csendben édesen elevenedik meg az olvasó előtt Béla király és Mária királyné gyöngéd és szép szerelme, tragikusan magaslik fel András király jobbra érdemes egyénisége, játékos önérzettel mutatkoznak be a székelyek s józan bölcsességű – szinte modern – államférfiú és gondolkozó gyanánt áll az események láncolatában Tomaj Dénes, Béla bizalmi embere, később az ország nádora. örömmel köszöntjük Makkai Sándor írói művészetének és magyar sorstudásának ezt az újabb alkotását, – melyet az irodalmi körökben jól megalapozott hír szerint őszire még egy, talán két, további kötet is követ.

Josef Turóczi-Trostler: Der historischer Roman aus Siebenbürgen. (Makkai Sándor: Táltoskirály, Genius, 1934.) Pester Llyod, 1934. április 14. Der Bischof Alexander Makkai (geb. 1890) verkörpert heute am reinsten den Geist jenes siebenbürgischen Kalvinismus, der trotz tiefster, bluthafter Erd- und Raumverbundenheit stets seiner schöpferischen Mittel-stellung zwishen West und Ost sich bewußt blieb. Es ist ein engeres, aber intimeres, innerweltlicheres, von slawischem und germanischem Einfluß weniger durchsetztes, aber nicht minder europanahes, geschichtsbetontes Ungar-tum, das liier zum Durchbruch kommt. Es bietet geschichts- und religionssoziologisch eine Fülle von Problemen, die noch der Lösung oder zumindest der Bewältigung harren. Wenn irgendwo, so läßt sich hier die immer wieder diskutierte Frage nach einer „siebenbürgischen Form” aus den Fugen heben. Lückenlos weist die Ahnenreihe Makkais bis auf den Cartesianer Apáczai zurück. Makkai begann als Lyriker und Erzähler. (Seine ersten Versuche blieben indessen eine siebenbürgische Angelegenheit. Dann kamen zwei Wefke, eine eigenwillige, einseitige Deutung Adys, ein nicht minder eigenwilliger historischer Roman aus dem Zeitalter der Báthory, die Widerspruch und Interesse erregten, Novellen, Essays, die Beachtung fanden. Nun liegt sein zweier historischer Roman vor. Er unterzieht sich hier einer unvergleichlich schwierigeren Aufgabe als im ersten. Die peinlichen Fragen, die sich bei jeder Arf historischer Belletristik einstellen, vor allem: wie sind Kultur, Gegenwarts- und Ortsgebunden-heit des Erzählers, moderne menschen- und seelenkund-liche Erkenntnis in Einklang zu bringen mit der Kategorie der Vergangenheit, wie ist die Gefahr zu meiden, daß positives Wissen nicht zum Selbstzweck werde, daß es vielmehr aufgehe in der Atmosphäre, eingehe in Blut und Atem, daß jedwede Ferne – höchster Reiz geschichtlicher Ertzählungskunst ihren magischen Zauber wahre, ohne in Gespenslersucbt, Totengräherei, falsche, tränenselige Romantik auszuarten, – diese Fragen stehen auch diesmal im Vordergrund, sie belasten auch das künstlerische Gewissen Makkais. Die Form, in der sie beantwortet werden, entscheidet über Wert und Unwert geschichtlicher Evokation. Makkais Verlebendigung gilt einer der dunkelsten, unbekanntesten Zeilwenden ungarischer Geschichte, dem Raum, in dem die Katastrophe von 1241 (Einfall der Tataren) sich abspielen soll, vor allem aber der durchaus problematischen, unberechenbaren, undurchsichtigen Erscheinung des Königs Béla IV. Das Schicksal dieses Königs, wie es in der Auseinandersetzung mit seinem Volk, dem Vater, den unbotmäßigen Großen, den politischen, seelischen, religiösen Mächten der Zeit zur Entfaltung kommt, ist als Nährboden und speisende Quelle der Handlung gedacht. Doch es ist außerstande, sich episch zu bewähren, es mündet vielmehr nach kühnen, besten Ansätzen und Anläufen in den Bereich des Psycho-Pathologischcn. Makkai beherrscht diesen Bereich ir allen Tiefen und mit einer Technik der Entlarvung, die gar nicht historische Ferne vortäuschen möchte, sondern durchaus der Gegenwart’ zugekehrt ist. Mythisches und Fernzauber zerrinnen im Lichte rationaler Zergliederung. Ähnliches gilt für den wichtigsten Mitträger aus des Königs Umgebung, Dénes Tomaj: er wird einfach zum geschichts- und kulturphilosophischen Sprachrohr des Erzählers. Was hier fehlt, findet sich dagegen im höchsten Maße in den Einzelheiten, im Hintergrund, bei den Nebenträgern: vergegenwärtigte Vergangenheit, Magie der Ferne, konkrete epische Fülle. Hier ist alles gewachsen, geworden; Raum und Menscli atmen dieselbe Luft; Zeit und Sprache folgen dem gleichen Gesetz; Seele, Geist, Körper, Kleid führen kein Sonderleben. Die Schilderung Székler Menschenart und Landschaft zeugt von empfindlicher Meisterschaft. Auch östliches Wesen ist ohne viel ethnographi§jBfien Schmuck und Prunk gut begriffen und umrissen.

Kós Károly: Az országépítő és Makkai Sándor: Táltoskirály A tavaszi könyvpiacon két történelmi regény keltett feltűnést. Az egyik Kós Károly „Országépítő”-je. Megválthatjuk, hogy kissé aggódtunk a megjelenés beharangozásakor, hogy a kiváló tehetségű Kós Károly, az erős transzilvanista, ebből a hitvallásából folyóan olyasmit fog írni Szent Istvánnal kapcsolatban, ami meggyőződésünk ellen volna. A könyv egyszeribe eloszlatta aggodalmainkat, mert mély művészi értékén túl is szinte zavartalanul adhattuk át magunkat annak a történelmi hangulatnak, amelynél tragikusabb és korhűbbet Eötvös és Kemény nagy művei óta nem Igen termelt a magyar Irodalom. A másik regény, Makkal Sándor „Táltoskirály”-a, egy regénytrilógiának első részeként jelent meg és IV. Béla fiatal korát tárgyalja. Mind a két könyv magasan kiemelkedik az utóbbi 15 év magyar és erdélyi irodalmának átlag színvonalából. S ha most kutatjuk az okokat, hogy úgy Kós Károlynak, mint nagy részben Makkai Sándornak is, miért sikerülhetett a magyar középkor lelkét ennyire megfognia, azt a magyar protestantizmusnak bizonyos Irányváltozásával kell magyaráznunk. Nemrégiben hangzott el Ravasz László eszmefuttatása: a magyar protestantizmus nem állhat meg 400 éves eszmeállagával, hanem a katholikus középkor nagy szellemeit is magáénak vallja. A protestantizmus tehát az életösztön szomjúságával nyújtja ki hajszálgyökereit ama mély humusz-rétegek felé, amelyet a középkor jelent, lélekben, szellemben és kultúrában, úgy az egyháznak, mint az irodalomnak. Ebből a szempontból nézve a Kós Károly és a Makkai Sándor regénye nemcsak kiváló irodalmi siker, nemcsak nemes értelmében vett történelmi regény, hanem kordokumentum Is egyúttal és talán általános Irányváltozást jelent, amit, ha kellő jóakarattal kezelnek mindkét oldalon, csak a kereszténység és a magyarság ügyének aratnak hasznot. Nem hiszem azonban, hogy Ravasz László, Kós Károly és Makkai Sándor, akik mindhárman írók és művészek, új megnyilatkozásukban egy előre megbeszélt program etapjait munkálnák ki most előttünk szépirodalmi és szónoki formában. Mélyebb sorsú koráramlatok csiráit vélem felfedezni ezekben a szétszórt, de egybevágó jelenségekben, még pedig az életösztön csak mágikus erőkkel kormányozott megnyilvánulásait. Megerősíti hitemet az, hogy mindkét regény Erdélyből jött, olyan művészek és kisebbségi vezetők tollából, akiknek a magvarság lelki életerejéért sokat kell töprengeniük s akiknek a kisebbségi sors létkérdéseitől sarkalva, a nemzeti élet legmélyebb gyökeréig kell leásniuk, hogy népüknek megújulását igazán szolgálhassák. A magyarságnak Mohács óta Zrínyin és a reformkor lendületén kívül nem sok vigasza lehet történelmében, vissza kell tehát térnie dicsőséges árpádházi és Anjou-múltjához, amit regényirodalmunk ez ideig szinte tökéletesen kikapcsolt témaköréből. Kemény csak a reneszánsz foszforos fényében oszlásnak induló magyarságáig ment vissza, Móricz Zsigmond, Kós Károly, Makkai, Tabéry eddig mind csak az erdélyi fejedelemség tragikus korszakait boncolta s még a katholikus Eötvös sem nézett vissza 1514 előttre. Mikor most Kós Károly Szent István korát, Makkai pedig IV. Béla küzdelmess uralkodását választotta regénytémául, ez az irány megfordult és reményünk lehet arra, hogy amint a történelemtudományban Hómann Bálint és Szekfű Gyula történetírása fordulót hozott számunkra, úgy regényirodalmunk is a magyar történelem teljes regiszterét fogja kiaknázni; annál is inkább, mert minél messzebbre hatolunk visszafelé történelmünk útján, annál több fényre találunk és annál több okulást nyerhetünk azokból az időkből. Hogy itt van előttünk Kós Károly „Országépítő”-je, ez az ötödfélszáz oldalas regény, bizonyítsad amellett, hogy az irodalom prosperitása semmi esetre sem gazdag korok függvénye csupán, amikor a lét túlcsapó föle művészi alkotásokban virágzik ki. Inkább állíthatjuk azt, hogy az Irodalom hősi és a nemzet egyetemének minden erejét megfeszítő korszakaiban fakad fel az erőfeszítések kikristályosodott veríték csöppje képpen; a szenvedés, a befelé fordulás és az elmélyedés neveli s csak az őszinte hit vetheti ágyét termőre. Kós Károly, sztánai magányában, úgy látszik, megtalálta ennek a könyvnek írása közben azt a csendet és világtól-elvonatkoztatottságot, amivel a majdnem ezeréves magyar múlt inkább valóság tudott lenni számára, mint napjaink zűrzavara. Szent István életéhez alig van történelmi adatunk. Csak életének és uralkodásénak egy-két nagy ténye magasodik ki havas és szinte megközelíthetetlen csúcsként a történelem ködéből. Avatott mesternek kell itt lenni annak, aki le merjen szállni a szinte mitikus hős lelkivilágának köd lepte völgyeibe és aki függőhidakat tudjon építeni az események megmaradt csúcsai közé, olyan hidakat, amelyek meg is bírják a történelem vaslépteinek súlyát. Kós Károlynak általában sikerült ezeket a történelmi hézagokat kitöltenie, igaz, hogy ezt speciális regényírói technikával érte el. Kós Károly nagyon takarékos tehát a beszövésekkel, saját bevallása szerint pedig nem a szent királyt, hanem az embert, a hadvezért és az országépítőt akarta megírni regényében. Egvetion lényegbevágó beszövése az, hogy István királynál egy ifjúkori, meg sem kezdődött és elnyomott szerelmet tételez fel, amelyet a fiatal István az erdélyi vajda görög felesége iránt érzett, mikor még Gizellát nem ismerte. István kiirtotta lelkéből ezt a szerelmet, hite, szülei és az ország érdekének parancsára. Mértékkel és ízléssel izzik ez a szerelem az események hátterében, hisz István mély bölcsessége és szentsége éppen abban nyilvánul mert Kós Károlynál, hogy mindig a magasabb sugallatú égi parancsokra hallgat, hogy mindég országának és népének érdeke lebeg a szeme előtt, amely Istentől bízatott rá s hogy egész életében mindent feláldoz, ami emberileg vigaszt hozhatna számára. Hogy a kereszténységet megszilárdíthassa az országban és a magyarságot az európai népek közösségében, pogány rokonait, akik szívéhez nőttek, a vér és a faj kapcsaival, s akikben törzsének ősi példányait szereti, egymás után kell feláldoznia, kiirtania és letepernie. S valahányszor letipor közülők egyet-egyet, mert úgy kívánja az egyház és az ország érdeke, egy-egy gyermekét ragadja el tőle a halál. Halálos ágyán válik teljesen tudatossá előtte hivatása s néhány szaggatott szóban vonul el előtte országépítésének ‘múltja: „- Véres építést parancsoltál nekem úristen s én nem irgalmazhattam s Te se irgalmaztál nekem, Istenem… Koppánynak halni kellett… s Ajtonynak…. Tonúzóbának is… s az utolsó Vazul volt… s ez volt a legnehezebb Uram… – De én a gyermekeket adtam .. .s Imre volt az utolsó… s az volt a legnehezebb terű, Uram, amit reám tettél s mindent Te parancsoltál és ezért nem lehet igazsága Csanádnak s én hiszek Neked… s irgalmazzál nekem Istenem …” E szavakkal hal meg István király s Kós mindvégig, éreztetni tudja, akármit cselekszik is István, habár az országépítőt és az embert akarta is megírni, hogy ez az ember szent, bölcs és irgalmas volt. Kós inkább a harcost és az uralkodót domborította ki, mert csak. így tudott belőle drámai hőst formálni s csakis így lehetett az „Országépítő”-ből igazi regény, a magyar irodalom egyik kimagasló alkotása. S mivel Kós igazi, művész, aki hazudni nem tud, – talán különösebb elszánás nélkül is – megírta a „Szentet” is, mert különben nem írhatott volna igazi Szent István regényt. S hogy ezt meg tudta tenni, ez a Kós respektálni való, nagy érdeme. Ha a regény mégis felötlő hiányosságait keressük, azokat két pontban sűríthetjük össze. Mostohán bánt el Imre királyfival, akinek alakja korántsem fedi eléggé lényét. Kós szerint Gellért a 12 éves Imrével a király elé járul és azt mondja, hogy eljött az ideje annak, hogy a kis király megtanulja azt, amire ő nem taníthatja meg: a harcra, a fegyvervonásra, a vérontásra, a lázadók eltiprására, a büszkeségre, az irgalmatlanságra, a mulatozásra, amiről ő nem akar tudni, mert ellenkezője annak, amit Krisztus Urunk élete példáz. A világi élet és a Krisztus parancsai közt való eme különbségtevés nem hagyhatta el egy középkori pap ajkát és főleg Szent Gellértét nem. A másik hiányosság, amit még felróhatunk, a regény egyik legnagyobb értékével és művészi eredetiségével kapcsolatos és gáncsunk egyben dicséret is, azaz a kettő nem választható el egymástól s ez már a regény egész stílusával és megjelenítésével kapcsolatos, művészeti s nem elvbeli probléma. A lélekrajz kérdése ez. Lehetséges, hogy csak Ilyen módon lehetett ugyan megírni Szent István életét anélkül, hogy a korhangulat és a vele kapcsolatos illúzióink törést ne szenvedjenek, de mégis ki kell térnünk arra, hogy sokszor hézagosságokat érzünk a jellemek vezetésében. Az alakok belső rajza legtöbbször csak egy-egy vonással, villanással van jelezve, mintha egy világos ház kapujában állnánk, háttal a fénynek és az áthatolhatatlan éjszakában kézilámpást hordozó alakok sziluettjei villannának, akiknek arcára és mozdulataira csak néha vetődik teljes fény. Tragikus csata folyik ezek között az alakok között, de mi csak a nagy Körvonalakat látjuk, igaz, hogy azokat aztán Rembrandt-i élességgel, jeleztük már, hogy ez a hiba erénynek is nevezhető. Senki sem bizonyította be a magyar irodalomban, hogy nem volna-e illúziórontó, ha ezeket a mitikus alakokat, Szent Istvánt, Gézát, Gizellát, Saroltot, Imrét, Csanádot, Gellértet, Ajtonyt, Vazult, és a többi héroszi ködben libegő őst átható, filmműtermi világossággal árasztanánk el. Vádoló példa egyedül csak Sigrid Undset művészete lehet, akinek nem egy történetírói erényét találjuk fel Kós Károlynál is – de aki mélyebben hatolt bele a középkori lelkiség örvényeibe, mint Kós. Dicséretére szolgál azonban, hogy ha nem is elégít ki mindig teljesen, az, amit ad, kevés kivétellel, mindég művészi, élethű és igaz. Az ökonomikus művész, a gerendát gerendába rovó faépítész mesterségbeli biztonsága érzik meg Kós regényírásén: amit épít, azt jól megépíti és nem akar hazudni, csak azt adja és mutatja, amiről biztos, hogy teherálló, ami anyagszerű s aminek értékállandóságáról meg van győződve. Könyvének stílusa külön tanulmányt érdemelne, mert ez a regény, az alakok, a cselekmény és az egész ezredik év körülötti atmoszféra nála elválaszthatatlanul egybefonódó szerves valami, mint a népdal szövege és zenéje, ahol az egyik sugalmazta a másikat és nem tudni, melyik volt előbb. Kós egész regénystílusát a székely népballadák szűkszavú drámaiságából is le lehetne vezetni. A lélekrajz némi szűkreszabottságáért is ez az egységes művészi jelleg kárpótol: lelki válságok, elhatározások, drámai csúcspontok csak egy-egy mozdulatban, vagy valami ős egyszerűségű, stilizált rövidségű kifejezésben nyilvánulnak itt meg. Egy-egy villanás, az arcjátéknak, a belső feszültségnek, vagy a kínnak valami ázsiaian egyvonalú jelzése az egész, de következtetni lehet belőle az érzelmek egész regiszterére. Kínai szerelmi versek ilyen egyszerűek, székelyföldi templomokban fellelhető Szent László-mondák   freskórajzain látunk ilyen szikár, ázsiai emlékű vonalakat, ilyen különös kompozíciókat, amiknek mását szibériai falvéseteken is megtalálták. S meglehet, hogy ez a szűkszavú, nem túlságosan analizáló ábrázolásmód lesz az igazi magyar regény (amely vajúdásénak még most sem jutott végére!) megjelenési formája. Ennek a stílusnak a jellemzésére ne álljon itt más, mint az Imre királyfi temetési napjának záró akkordjai: „…Aztán egyszer vége lett, az emberek elmentek és egyedül maradtak a király, meg a felesége. Fáradtan, összeroskadva ültek a kicsi hálóházban; egy széken a király s máson a királyné. Szemben ültek egymással és hallgattak. Lassanként reájuk ereszkedett az alkonyat szürke homályossá és azután az éccakai sötétség. Nesztelen lépésekkel jött be egy szolga, égő mécset hozott és a mécs lángjával meggyújtotta a viaszgyertyákat. Azután ahogy jött, nesztelenül kisuhant, mint a kísértet. A két ember talán észre sem vette, csak ült tovább és hallgatott. Egyszer pillantott csak fel a királyné, nézte ura kővé meredt orcáját s azt mondta: – Vadkannál veszedelmesebb csak a pogány… A király mintha nem hallotta volna a szót. ült tovább a székben, mint a kőbálvány. éjfélt kukorékoltak a kakasok, amikor a királyné felállott és ment és lefeküdt és elaludt. De István király tovább is ott maradt a székben ülve és ott ült akkor is moccanás nélkül, amikor napkeleten megpirkadt a hajnal…” A regény egészébe illesztve ez a szűkszavú leírás olyan művészi hatást vált ki, aminél megrendítőbbet semmiféle analizálással sem érhetett volna el a szerző és ez az ő nagy ereje. Amilyen meglepő a Kós Károly művészi haladása és kiteljesedése, első történeti regénye, a „Varjú nemzetség” óta, épp olyan nagyot lépett előre Makkai Sándor, az „ördögszekér” című sok vihart kavart regénye óta. Makkai Sándor egészen más művészi egyéniség, mint Kós Károly. Az ő ereje nem annyira a stílusban és a szerkesztésben van, hanem inkább az alakok belső rajzában és történelmünk belső tragikuménak kielemzésében. Regényében lépten-nyomon, néha az egységes stílus és az egységes vonalvezetés rovására is, a nagy gondolkodó és történetfilozófus. Erdély magyarságának nevelője és prédikátora jut inkább előtérbe. IV. Béla korét írja le, de különösen a regény elején a nemzetiségi kérdésen és a magyarság európai sorsán vitatkoztatja a magyar urakat és nem látszik sokat törődni azzal, hogy regényének egyes passzusai így első pillantásra anakronisztikusnak hatnak. Maga a regény tragikuma, az alakok belső életének kiváló rajzolása azonban hamarosan elfelejtetnek velünk minden anakronizmust és amire megszoktuk a regény stílusát, annak hatalmas belső ereje magával ragad s nem enged többé helyet aprólékos kifogásoknak. A regény, amint már említettük, egy nagy trilógiának első része. Egyetlen személyben, IV. Béla alakjában összpontosította össze Makkai Sándor az Európába sodródott magyarság egész problémakomplexumát. Ő is Erdélyből írja a magyar történelmet, mint Kós Károly is, aki ha csak lehetséges, Erdéllyel hozza kapcsolatba Szent István működését. Makkai is Béla király ama korszakát írja le a Táltoskirályban, amikor Béla mint apjától eltaszított, kegyvesztett ember Erdélyben mint „kis király” készül az uralkodásra és kis udvartartása körében megfeszített erővel lesi, hogy mikor kerül reája a sor, hogy mikor veheti kezébe a romlásba jutott ország gyeplőinek igazgatását. Magyarországon II. Endre romlott udvara kormányoz. Apodfia Dénes nádorispán és Barcfia Miklós kincstárnok kapzsi kormányzása szerecsen és izmaelita adóbérlők fosztják ki a népet s a szókimondó, erősakaratú Bélának menekülnie kell ebből a megromlott környezetből. Lent Erdélyben megismeri a magyarság ősibb életformáit, a székely haditudomány ázsiai eredetű és nyugati formáktól meg nem rontott ősi erejét, és különböző jelekből értesül arról, hogy a magyarságot Kelet felől fenyegeti a sárga rém, egy eddig soha nem ismert veszedelem, amely a keleti rokonnépeket, az Etelközben maradt magyarságot, a kunokat és a besenyőket már sorban elseperte és most Magyarországot készül letiporni, hogy hatalmát egyik óceántól a másik óceánig terjeszthesse ki. Makkainál is felmerült István királynak legendáshírű erdélyi édesanyja, Sarolta alakja, aki a székely néphit szerint ott él Erdély havasai között most is és segítségére siet népének, amikor az nagy veszedelemben van. Sarolta egy mitikus jelenésben figyelmezteti késői utódját, Bélát, a Kelet felől közelgő veszedelemre, és Béla, akiben gyermekkora véres álmaitól fogva kísért egy kép, hogy valami apokaliptikus rémmel kell majd megküzdenie, mielőtt uralkodását megkezdheti, a különböző álomlátásokból és jelekből és a keleti gyepükön át beszivárgó hírekből egyre jobban megbizonyosodik arról, hogy a magyarságnak ezt a nagy élet-halálharcát neki kell majd megvívnia. Ő küldi el Julián szerzetest, a gyulafehérvári Domonkos-atyák fiatal magyar rend-tagját, hogy a magyarság régi telepeit keresse fel s vezérelje haza, hogy az új Magyarország erejét velük is megnövelje. A tragikus események közben megállás nélkül rohannak tovább. Béla király nagyra hizlalt hatalmasai az Apodfiak és a Barcfiak, akik tudják, hogy Béla alatt nem folytathatják tovább kizsákmányoló politikájukat, összeesküvést szőnek a király ellen, a királynő és a német császár bevonásával, hogy Endrét megöljék s helyébe csecsemő királyt állítsanak, akinek nevében továbbra is kezükben tarthassák a kormánygyeplőt, ha az országot német hűbérbe is kellene adniuk. Róbert esztergomi érseknek, Béla királyfi meghitt emberének sikerül csak az udvari intrikák nyoméra rájönnie és az összeesküvést az utolsó percben megakadályoznia. II. Endre, aki feleségében, kegyenceiben, egész életében csalódva, haldokolva fekszik az esztergomi palotában, az utolsó pillanatban ráébred élete nagy tévedésére és arra az igazságtalanságra, amivel Béla fiává i szemben élt. Róbert érsek tanácsára hazarendeli fiát és Béla a székelyek seregével az utolsó percben megmenti az országot a német hűbériségtől és székely csapatával kiveri az osztrák őrgrófot Magyarországból. Endre király meghal és Béla most már elfoglalhatja a trónt, de visszaérkezik Julián barát és hírűt hozza, hogy a régi magyarságot a tatárok már elseperték és hogy nemsokára Magyarországon lesznek a mindent elsöprő hadak. Idáig tart Makkai regényének az első része, amely kezeinkben van. A regény egészéről csak a további kötetek megjelenése után számolhatunk majd be. Egyelőre csak annyit mondhatunk, hogy ha Makkai a további kötetekben Is tartani fogja tudni azt a művészi szintet, amit ebben az írásában elért, akkor az egyik legjelentősebb magyar regényalkotással fogunk szemben állani. Addig sem mellőzhetjük azonban el a dicséretét annak a kiválóan tragikus drámai koncepciónak, amivel Makkai még a tartárjárás előtt éreztetni tudja a magyarságra leselkedő veszedelem nagyságát és azt az elmélyülő erkölcsi érzéket, amivel kritikát mond II. Endre udvara fölött és ahogy ebben az udvarban is meg tudja találni a kiválóságokat, a Róbert érsek aszkétikus fényű alakját, vagy az összeesküvő, de rr:3gtérő Pók Móric igaz bűnbánatát. A transzilvanista felfogás Makkai regényéből is kitűnik, mert regényében a XIII. században ugyanúgy mondanak kritikát a nagymagyarországi viszonyok felett, mint ahogy Makkai ma Erdélyben bocsátja választóvíz alá a magyar viszonyok jóból és rosszból kevert amalgámját. Regényének legmegrendítőbb fejezete a tatárjárást megelőző kor azon időpontja, amikor a szerecsen és izmaelita uralomtól kisarcolt ország fölött különös égi jelek, szárazság, ólmos sárgás színű égbolt, vihar előtti fülledtség jelzi a bekövetkezendő vihar; s amikor Róbert püspök, mikor a szerecsenek és a velük összejátszó nagyurak egyik papját gyalázzák meg, kihirdeti az esztergomi székesegyházban II. Endrére és országára az interdictumot. Ennek a jelenetnek a drámaisága örökké emlékezetes marad azok előtt, akik egyszer elolvasták. álljon itt egy kicsi rész az egészből azoknak, akik a könyvhöz még nem jutottak hozzá: „így szólt az érsek: „Kialudt a világ világossága!” és ellépve az oltár gyertyái előtt, kifújta őket. Végig sorra. Sötétség borult a templomra. Csak az örökmécses reszkető lángja pislog még. és ekkor megmozdult a tömeg. Rémülten kikerekedett szemekkel ugráltak talpra. A szíveken átnyílalt a kimondhatatlan irtózat: A kegyelem lángjai kialudtak. Az Isten eltávozott a földről. Iszonyú sírás viharzott föl.