Z.: Nem békességet. Elég volt az egyezkedésből. – Református Diákmozgalom, 1932., VIII. évf. 9. sz.

A magyar kálvinizmus eljutott addig, hogy megkereste fegyverzetét, amit az idő letépett róla, amit könnyelműen elhullatott, kölcsön adott és pihentetett. Most amikor észrevette, hogy állig fegyverben áll a világ s nem egyszer saját fegyverével találja magát szemben, ösztönösen keresi önvédelmének fegyverzetét. Fényesíti, köszörüli kardját, amit sokáig kényelmetlen volt viselni s ezért szögre akasztotta. Lassan felcsatol magára mindent s már itt áll előttünk a daliás kálvinizmus, már dicsekszik szép fegyvereivel. A kard azonban még hüvelyében van és azt mondja a kálvinizmus: „Látod XX. század: ezzel a karddal meg tudnám ölni minden hétfejű sárkányodat, látod ember: ennek a kardnak csorbíthatatlan éle van, ha akarod leterítem vele minden ellenségedet!” és boldog a XX. század kálvinizmusa, hogy ilyen fegyverei vannak. Igen. A magyar kálvinizmus él és fegyverkezik, de még nem lépett ki az utcára. Még keresni kell. Sokszor zárt ajtókon, titkos szobákon, hosszú folyosókon kell áthatolni, hogy megtaláljuk, hogy szemtől szembe álljunk vele. Mind több és több könyv kerül kezünkbe, melynek lapjain felvillan lappangó tüze. Néha szószékeken, előadótermekben lobban fel, mint a magnézium fénye, egy pillanatra minden világos lesz tőle, de utána még vörös foltok lepik el fényéhez nem szokott szemünket. De hol van a kálvinizmus akkor, amikor a nemzet, a világ egy-egy döntő lépését teszi meg. Hol van a kálvinizmus akkor, amikor a mai társadalmi berendezkedés nagy problémáinak megoldásánál már a tettekre kerül a sor. Nem látjuk a kálvinizmust a szociális élet – nem elméleti, hanem – gyakorlati kérdéseinek a megoldásánál. Még nem látjuk a kálvinizmus döntő erejű tettét a magyar kibontakozás nagy küzdelmében. Néma a kálvinizmus a politikai életben, tétlen a magyar szellemi élet irányításában, erőtlen a hangja a magyar sajtóban. A rohanó élet sepri, kavarja a világ szemetét, mint a forgószél, a szenny, a piszok felkavarva úszik a levegőben: hol van a kálvinizmus félelmetes tisztító ereje? A marxi ideológia fanatikus fiataljai, tudományos felkészültséggel, tervszerű munkával minden kockázatot vállalva, börtönt viselve, a kényelmes élethez fűző érdekkapcsolatokat elszakítva, látható eredménnyel dolgoznak: hol van a kálvinizmus isteni kockázata és krisztusi bátorsága? Hol vannak a kálvinizmus bátor harcosai, akik kiszakították magukat a pipogya emberek érdekközösségeiből, akik leszámoltak az álbékesség aranyközép utas diplomatikus keresztyénségével, akik nem egyezkednek ötven százalékra, akik lemondanak népszerűségről, mondvacsinált tekintélyről és nem tetszelegnek hivatásuk, rangjuk és méltóságuk hiú fénykörében? Akik nem „kegyelmesek” és nem „méltóságosak”, hanem Isten legfelsőbb akaratának alázatos és bátor teljesítői? A kálvinizmusra vár a kizsákmányolt magyar munkásosztály: a kálvinizmus hallgat. Reá vár a magyar föld becsapott népe: a kálvinizmus tétlen. A feudális hierarchia fullasztó levegője a demokrácia tiszta levegőjét várja: a kálvinizmus nem hozza ezt a tisztító szelet. A magyar közvéleményt félrevezető üzleti sajtó virágzik: a kálvinizmusnak nincs egy bátor sajtóorgánuma. A magyar katholicizmus meglepő radikalizmussal nyúl legkényesebb belső ügyeihez, mi patriarkális nyugalommal pepecselünk kis problémáinkkal. Ne higgye senki, hogy mi nem látjuk azokat az erőket, azt az ébredést, ami a magyar kálvinizmusban egyre erősödik. Elérkezett azonban az idő, hogy a magyar kálvinizmus a bátor tettek kálvinizmusa tegyen! Minden jel arra mutat, hogy a következő évek történelmet fordító harcában a kálvinizmus vagy kihúzza hüvelyéből kardját és irányt szab, vagy kénytelen lesz adott helyzetek kény szerzubbonyában úgy ahogy tovább élni, tovább egyezkedni, tovább alkalmazkodni. Makkai Sándornál mélyebben és igazabban senki sem látta meg ezt a veszedelmet s mi fiatalok, akiknek arcán az idők szele hasít végig, ki kell mondjuk, hogy „Nem békességet!” Nem akarjuk a halál békességét ezzel a beteg világgal. Velünk és általunk kell megtennie a kálvinizmusnak következő, döntő, nagy lépését!

Tavaszy Sándor: „Nem békességet..” – Kálvinista Világ, 1932. május 1-15., 38-39. p.

Ezalatt a cím alatt jelent meg Makkai Sándor püspökünk legújabb könyve. Ha kiegészítjük a címet az evangéliumból, úgy az a következőképpen hangzik: „nem azért jöttem, hogy békességet bocsássak, hanem hogy fegyvert (M. 10:34).” és ez a kiegészített cím már előre jelzi, hogy itt a keresztyénségnek ama töretlen alakjáról van szó, amelyet az apró kis emberi megalkuvások még nem rontottak meg. Három valóságos tanulmány foglaltatik e könyvben, u. m. „Evangélium és humánum”, „Az evangélium szociális üzenete” és „Evangélium és egyház.” A három közül kétségtelenül a legelső a legsúlyosabb és legdöntőbb erejű, miután a másik kettő már az első által vetett alapokon nyugszik. „Az evangélium és humánum” határozottan és világosan ragadja meg ennek a két valóságnak a gyökér-jelentését, valamint azt a szellemtörténeti tényt, hogy bizonyos történeti viszonyok következtében hogyan azonosították az evangéliumot a humánummal és hogyan jött létre ennek következtében bizonyos „kultúrkeresztyénség”, amely magával hozta a megalkuvás szellemét. Makkai szerint ezt a megalkuvást az evangélium szeretete motiválta, miután a modern protestantizmus inkább kész volt engedni az evangéliumból, csakhogy az evangéliumtól távol eső humanisztikus szellemiek számára az evangéliumot hozzáférhetővé tegye. Ennek a megalkuvásnak azonban nem volt meg a kívánt eredménye, mert a humanisztikus kultúrát lényegében meg nem változtathatta, „s míg egyfelől ez a kultúra az evangéliumi keresztyénségnek hitelét csak lejárathatta, másfelől maga is, attól érintetlenül haladt tovább a maga végzetes útján. (13).” Végül is így oldja meg a kérdést: „Az Isten üzenete ítélet a humánum fölött is, de a humánummal megalkuvó kultúrkeresztyénség Telelt is. Az evangélium az emberhez szól, de az emberfelettinek szózatával. A világban akar élni, de nem a világból; a világnak, de nem a világ szerint. A keresztyénségnek, mely az evangéliumért van, sem elzárkóznia, sem megalkudnia nem lehet (16)”. „Néni lehet az a célja az emberi észnek, – mondja tovább – hogy a világot változtassa meg a maga megváltoztatása nélkül, a maga önző szolgálatára.” De viszont hisz abban, hogy „A kultúrát evangéliumivá lehet, és kell tenni. De csak egy módon: ha a lelke lesz evangéliumi azoknak, akik a tudománnyal, a művészettel, a jellemmel sáfárkodnak az Isten kertjében.” A keresztyénségnek élni kell a kultúrával, mert, amikor Isten azt mondta az első emberpárnak, hogy a kert minden fájáról bátran egyél (1. Mózes 2:16), ezzel nemcsak engedményt tett, hanem parancsot adott az igazi kultúra szolgálatára. „Az evangélium szociális üzenete” című második értekezés ott folytatja, ahol az első elhagyta, amikor megállapítja, hogy a jelenkori szociális programok valamennyie azért hibás, mert az azt alkotó humánum maga megromlott, vagy legalább is súlyosan fertőzött. Ennek a súlyos fertőzésnek a következménye, hogy ma az ember jutott válságba. Ezt a páratlan emberválságot pedig a polgári társadalom etikai bomlása idézte elő. Már most a veszedelmet az teszi rendkívül komollyá, hogy a keresztyénség elválaszthatatlannak látszó módon összeszövődött és azonosult a polgári világrenddel. A kibontakozásnak egyetlenegy útja van, megtalálni azt az új keresztyénséget, amely minden ravaszsággal és hamisítással radikálisan szakítva,, az Igét minden ember lelkiismerete elé állítsa és nyilvánvalóvá tegye az evangélium igazságát, melyet szégyenének takargatásával maga tett leplezetté és bizonytalanná (31)”. A keresztyénség előtt az a feladat áll, hogy az evangélium által a Szeretet Impériumának a megvalósítójává legyen. Ez az Impérium nem intézményes, hanem egyéni, bár az egyház által kell meg valósulnia. épen ezért ebből az következik, hogy az egyházi közösség „nem szociális rend és kategória, hanem szeretetközösség, melyben a tagokra, mint egyénekre koncentrálódik minden tevékenység, hogy mint a szeretet erőközpontjából, az egyházból tagjain át kisugározhassák Krisztus életi1 mindenüvé, ahol a tagok mint az állami és polgári életrend legkülönbözőbb tevékenységű részesei élnek és munkálkodnak (35).” Az evangélium az emberre nézve közönyösnek tartja, hogy milyen állami, társadalmi rendben és milyen gazdasági helyzetben él. Az evangélium mértéke alatt az a jó szociális rend, amely a szeretet lelkét szabadon engedi kiáradni. A harmadik értekezés címe: „Evangélium és egyház.” Erőteljesen mutatja fel, hogy az egyházból ma nem sugárzik ki hódító erővel az Akarat, Isten akarata Krisztusban: az élő evangélium. Ezért hiányzik a világból is, mert Krisztus ott van, ahol az egyház van és egyház nélkül keresztyénnek lenni éppen úgy nem lehet, mint tőkéről lemetszett vesszőnek gyümölcsöt teremni. Az egyház csak akkor tér vissza önmagához, ha felbontja ezzel a világgal kötött hamis békességet és harcolni tud ismét az evangéliumért. Harcolni pedig csak hadsereg tud. Ma az egyházban sok minden megvan, de hiányzik az, ami a kor döntő tényezőjévé tehetné: á lelki, evangéliumi értelemben vett katonai szellem (61).” „Az Ecclesia Militans a mai idők követelménye és ez az egyházi élet teljes mozgósítását parancsolja.” Ezzel a követelménnyel végződik ez a manifesztáció szerű irat. Igyekeztünk részletesen ismertetni Makkai püspök kis könyvét, hogy mindenki lássa annak gazdag és egyenesen a mai embernek szóló pompás és erőteljes tanításait. Csak annyit kívánunk megállapítani, hogy ha a mi gyakorlati s egyházi munkáinknak meg lenne a kívánt ökonómiája, akkor nemcsak elolvasnék ezt a könyvecskét, hanem világos és tiszta, határozott és mélyen evangéliumi mondanivalóit a mindennapi tápláltatás falatkenyerévé tennők. értem ezalatt azt, hogy alkalmat vennénk arra, hogy híveink értelmesebb részével végigolvasnék, értelmeznők és gyümölcsöztetnők.

Nem békességet! – Református Diákmozgalom, 1932. április

„A magyar fa sorsá”-nak szerzője új könyvvel jelent meg a magyar könyvpiacon. A Soli Deo Glória kiadásában most jelent meg „Nem békességet…” címmel, három tanulmánya. Makkai Sándor kése ismét éles és biztos. A mai napok nagy problémáit csontig lefejtve látja és rezdülés nélküli biztonsággal megy keresztül az örvények felett. Gondolatai meztelenül világosak és logikusak. Lencséje tisztán és élesen rajzol: nem illúziót ad, hanem lenyűgöző tényeket, íme, egy-két kiragadott gondolata: * Nekem az a meggyőződésem, hogy az emberiség halálos betegsége, a munka értelmével való visszaélésben fészkel, az alkotó lélek és a kiszolgáló gép bűnös felcserélésében, mely előbb a gépkultuszra, aztán elkerülhetetlenül az ember halálára vezet. A bolsevista kommunizmus szükségképpeni következménye az utolsó évszázadok humanizmusának. A kimerült fa meddő halálvirága. Ha van új élet, akkor csak ennek ellenére s nem belőle fakadhat a lélek önmagába való visszahullásából. * Nem formák, szervezetek és tanok, hanem a Lélek ellen indult meg a harc, amely nem ismert kegyelmet. * Ma már épen elég bizonyítékunk van arra, hogy tartózkodás nélkül kimondhassuk: a bolsevista kommunizmus nem más, mint kollektív szervezett, nyíltan vallott, és kíméletlenül érvényesített állatiasság, monstruózus materializmus, mely mindazt, ami az emberi életnek csak fizikai feltétele és kerete lehet, öncéllá tette és mindazt, ami tartalom és érték, teljes tudatossággal kiirtotta. * Elérkeztünk az emberiség dallamának szörnyű fináléjához, mely a teljesen céltalanná vált életet, az életundor nihilizmusát kattogja és bömböli a világűrbe. * A keresztyénség elválaszthatatlannak látszó módon összeszövődött és azonosult a polgári világrenddel és ezért ugyanott volt és van, ahol ez a polgári világrend. Annak a válsága és veszedelme teljes mértékben az övé is. * Az új keresztyénség beköszöntője így hangzik: „Lemondtunk a szégyen takargatásáról, mint akik nem járunk ravaszságban és nem is hamisítjuk meg az Isten igéjét, de a nyilvánvaló igazsággal kelletjük magunkat minden ember lelkiismeretének az Isten előtt.” (II. Kor. 4:2.) – Bevallani és ezzel megölni a szégyent, vádolni önmagát és vállalni a felelősséget az ember nyomorúságáért: ez az egyetlen becsületbeli kötelessége a keresztyénségnek. Nem szabad többé tagadnia, hogy gyáva volt a Mannon kedvességével és a kard fenyegetésével szemben. Nem az emberiség lelkiismeretének kellette magát, ami nagyon kényelmetlen és kellemetlen lett volna, hanem az önzésnek, amelyet az Igével is kész volt igazolni. * állami és társadalmi rendek, hatálynak, érdekek és terrorok uralma alól a keresztyénségnek elszántan függetlenítenie kell magát. Megszégyenítő ránézve, hogy az állam és a társadalom, csak mint a világi törvény és rend szolgáját ismeri és becsüli. * Az evangélium ellene mond annak az egyházi magyarázatnak, hogy Krisztus, amikor a „kősziklára” alapította egyházát s neki adta a „kulcsok” hatalmát, a szeretetet földi intézménnyé tette azzal a kötelezéssel, hogy a világ analógiájára uralkodjék a lelkek felett, sőt a világi impériumok hatalmát is ő határozza meg és irányítsa. Ezt nem mint felekezeti kérdést tekintem, hanem mint olyan tendenciát, amely bárhol fordul is elő, mereven ellenkezik az evangélium szellemével. * álljon az igehirdetés és a szeretetmunka valóságos evangéliumi lélekkel és bátorsággal szemben a tömegbálványokkal és álljon melléje az elnyomorított emberiségnek, olyan érdekes, aktuális és hatékony lesz, hogy őrjöngeni fog tőle a zsarnokság valamennyi istensége. * Az evangélium nem kapitalista, nem szocialista, nem polgári és nem proletár, nem az uraké, de a szolgáké sem, nem családi, ha a család önzést jelent, családi, ha a család Isten atyaságának és országának a modellje, nem nemzeti, ha ez sovinizmust jelent, nemzeti, ha a nemzeti lélek értéket jelent, semmi és minden: az örök jó lehetősége az isteni életparancs képviselője mindenütt. Az önmagából kiábrándult emberiségnek csak két lehetősége marad: maga alá szállni vagy maga fölé emelkedni. * Makkai Sándor „Nem békességet” című nagyjelentőségű könyvére felhívjuk minden gondolkozó és utat kereső református diák figyelmét. 1 P-ért megrendelhető az SOG központban.

m-y.: Makkai Sándor: Nem békességet. Három előadás

A mai keresztyén világ, sőt a mai emberiség válságának belső okait mutatja meg az erdélyi püspök olyan biztos logikával, mintha egy ismerétlennel bíró egyenlet X-ét kellett volná kikeresnie. A protestantizmus az utóbbi két században szerette azonosítani magát a modern kultúrával, melynek pedig legélesebb ellentmondása. A protestáns világnézet közepében az ember áll, ez a humánum kultusza. A két világrend békítése lett a „kultúrkeresztyénség” valójában egy nagy árulás az evangéliummal szemben, mert az emelkedés, a haladás kedvéért a keresztyénség lényegét dobálta ki a kultúra léggömbjének kosarából. Ha pedig hű akart maradni, rideg orthodoxizmus várába kényszerült. A humánum kultusza tovább ment. Először azt állította, hogy az ember minden, aztán új bálványt keresve azt, hogy az ember fölött is úr az anyag. Ennek a humanista kultúrának szükségszerű következménye a bolsevizmus, „kimerült fa meddő halálvirága”. A keresztyén parancs új öntudat teremtésé. A tudomány lelke ez: az igazság szeretet. A természet titkai nem zsákmány, hanem új szolgálatra való ájandék. A művészeté: a szépség jóság, az erkölcsé: a jóság háládatosság, mely az életet ajándéknak ismeri föl. A keresztyénség azonosította magát ezzel a pogány kultúrával. Most a Tőke és a Kard imperializmusával szemben meg kell indítani a szociális munkát, a Szeretet imperializmusát, mely egyéni, lelki és krisztusi impérium. Krisztus a maga testében az egyházban él, de itt gépies vallásgyakorlátok helyett az evangélium megújító lelkének kell átzúgnia. Arra a vádra, hogy az igehirdetés nem aktuális, nem lelkeket megfogó, az a válasz is lehet, hogy a, mai ember a maga önzésének nyelvét tudja már csupán és ezért idegen nyelv neki az Isten beszéde… Az egyháznak a világgal kötött hamis békét fel kell bontania és meg kell kezdenie a Lélek felszabadító háborúját… Meg kell üzennie a háborút a világnak… A három előadás olvasmánynak sem könnyű lelki eledel, aminthogy az erdélyi püspök sem stílusában, sem mondanivalójában soha nem tett könnyű engedményt a „népszerűsítés” végett. „Equtibus cano”, ezt lehetne felírni erre a kiskönyvére is. Aki azonban végigjárja az útjait és vele halad, nagyszerű kilátásokhoz ér el. Néhány gondolatát bemutatjuk lapunk hasábjain. Ha a tömegek még nem hallják is, mégis nyilvánvaló, hogy az evangéliumi keresztyénségnek nagyszerű új harci riadója zúg és új korszaka kezdődik.