Soós Béla: Magyarok csillaga – Vasárnap, 1938/17.

Prohászka Lajos, a budapesti egyetem kiváló pedagógusa egy nagyon termékeny gondolatot vetett bele a magyar köztudatba, mikor megjelentette ,,A vándor és a bujdosó” c. tanulmányát. Itt különösen a német lélekkel állítja szembe a magyart s akármilyen filozofikusan körülhatárolt fogalmakkal, de mégis ezt állapítja meg fajtánkról: kisebb európai érték a németnél. Ebből származik szerinte minden tragédia, ami nemzetünket évszázadokon át érte. „Európa a magyarságban sohasem látott mást, mint exotikumot, életterében pedig gyarmatot, a hatalmi terjeszkedés kézenfekvő prédáját, amely azonban legtöbbször közelebbről annyira sem érdekelte, mint az Indiák vagy Afrika gyarmatai. Ha van egy nép, amely a megértés hiányáról joggal panaszkodhatik, a magyar bizonnyal az. Tettük és tesszük is minden kínálkozó alkalommal, anélkül, hogy eszünkbe jutna: ezzel éppen arról állítunk ki tanúbizonyságot, hogy az európai szellemet viszont mi nem értjük meg. Mert a magyarból éppen az hiányzik, ami az európai szellemre általában jellemző: az aktivitás feszültsége, számotvetése és kitartása… Az általános európai aktivitás ez, amelytől a magyarnak keleti nyugalmú, fölényesen tétlenkedő, pipázva nézdelődő, s viszont a megindulását mindig elhibázó magatartása két-ségtelenül mélyen elüt. Közöttük a magyar valóban nem faji leszármazásánál, vagy nyelve idegenségénél, hanem ennél az egészen más beállítottságánál fogva rokontalan. . . Ebből érthető, hogy az európai szellemben részesedve és annak fennmaradásához hittel és áldozattal hozzájárulva, mégis félreszorultunk… A Nyugat nem tekint minket a maga szelleméből valónak. Számára ,,a magyarok nemes népe” egy kissé mindig kuriózum és egy kissé anachronizmus… Ebből a szempontból egyéniség híján való, ragadozó balkáni vagy Európán-kívüli népekkel is inkább tud „valamit kezdeni”, amennyiben ezek a saját szellemét másolják, mint a magyarokkal, akik soha nem kapcsolódnak be időszerűén a fogaskerékvilág folyásába és sértődve félrevonulnak, vagy éppen ellenszegülnek, ahol közreműködést vár tőlük.” (Minerva, 1935, 41-42.) és végül odajut Prohászka, hogy a magyar szellem termékei közül egyetlen valóságos alkotást ismer el: a szent korona tanát. Ezt a kissé messziről nekiinduló bevezetést azért mondottuk el, hogy egészen világosan meglássuk egy mai magyar történelmi problémáink közül égetővé lett kérdésnek a jelentőségét. Magyarokul és reformátusokul egyaránt kell hogy érdekeljen bennünket a Szent István kérdés, mert anélkül, hogy különösebben felfigyeltünk volna rá, lassan belevisz a „kettős szent év” sokhangú sípja annak a dallamnak az önkénytelen utánadúdolásába, hogy a magyarságnak önálló létjogosultsága nem volt, nincsen s nem is lesz soha. Ami kultúrérték a számunkra, az István király nyugathoz fordulásából származik, s legfeljebb a katolicizmussal való feltétlen egységünk ad még némi alapot létünknek. Serédi Jusztinián a Szent István Társulat március 17-én tartott ülésén emlékeztetett rá, hogy ,,a keresztyén Magyarország sorsáért aggódó szent király testamentumában koronájával együtt országát is a Magyarok Nagyasszonyára hagyta”. Az önálló magyar lélek ezek szerint az egyre sűrűbben felhangzó nyilatkozatok szerint csak a dacos, vad, már eleve halálra ítélt Koppány korcs ivadékainak babonás fogalomkörében él, s a gyökeresen nemzeti alapra átépített magyar államban és műveltségben nem is hisznek. Ezért van különös fontossága a mi számunkra annak, hogy Makkai Sándor új regényében, a már elég régen közkézen forgó, de csak igen gyéren ismertetett Magyarok csillagában a legmélyebb történelmi tudással, de törhetetlen nemzeti érzéssel első királyunkban a legnemesebb magyart jeleníti meg. A legendák Szent Istvánja helyett eleven magyart állít elénk s ez a merész igazlátása talán a legnagyobb szolgálat, amit ma magyar író az első nemzeti király megértetésére és megszerettetésére tehetett. Mert a Legenda minor Sancti Stephani (a kisebb legenda) becsületes magyar szeretettel ír nagy királyunkról, könyvéből minden csodás elem hiányzik, de nem is lett népszerű könyvcske. A Nagyobb legenda már idegen szerzetes műve, nem sajnálja a magyarokat így nevezni: „a rombolás és tudatlanság fiai, a magát Isten teremtményének sem ismerő, durva és kósza nép !” A legendáknak a Szent Istvánja elmélkedésbe merülő, komor aszkéta, imádkozó és síró öreg, mindenekfelett és csaknem kizárólag vallásos személyiség. (Mellékesen megjegyezve a Szent Imre legenda is ilyen alapú, a magyar királyfiról semmit sem tudunk meg belőle, csak a rajongó aszkétáról.) Politikai tevékenysége, egész államberendczése annyira nyugati hatás alatt állónak tűnik fel évszázadok irodalmában, hogy szinte végső szükség volt már egy kongeniális képrestaurátorra, aki ezt a lassanként a magyarság lelkétől elidegenített királyt megpróbálja visszaadni nekünk. Mi egyedül így látjuk a Szent István-kérdést megnyugtatólag megoldhatónak, ahogy Makkai Sándor cselekedte, s éppen ezért semmiképpen nem bírjuk azonosítani magunkat azzal a véleménnyel, hogy „az igazi nagy mű, Szent István történelmi alkotásának méltó nagy eposza még ezek után is megírójára vár”. (Katolikus Szemle, 1938 ápr. 234. l.) A regénynek nem lehet az a feladata, hogy történelmi tények felett ítéletet mondjon. Az ilyen bírálat nemcsak meddő, hanem egyáltalában nem is költői eljárás. A költő az események mögött az emberek lelkébe néz belé, homályos összefüggéseket hoz napvilágra, emberileg – s ha a regény történelmi – nemzeti szempontból elfogadtatja velünk a rideg tényeket, s annál nagyobb a művészete, mennél igazabbnak ismerjük meg az ő interpretálása alapján a valóságot. Az utópisztikus regények különösen a magyar lélekre hatnak veszedelmesen, mert a valóságok iránt amúgyis kevéssé fogékony, állandó lázas álmodozásban magát emésztő nemzetben a tehetetlenség érzését növelve vagy lemondásba, vagy keserű dacba vezetnek át. Az ú. n. irányregények pedig a költő ihletettségébe vetett hitet veszik el, s hamar ráébresztik az olvasóközönséget arra, hogy szépirodalmi alakú propagandával van dolga. Sem az egyetemes, sem a magyar irodalomnak nem váltak nyereségévé Zweig Istvánnak Stuart Máriáról és Kálvinról szóló regényei pedig mindkettőt örömmel üdvözölte egy-egy világnézeti csoport, mert bennük a maga ösztönös ellenszenvének vagy rokonszenvének táplálékot talált. Makkai Sándor Szent István regényével megmarad a valóság talaján. Meg meri látni a „gyepűjébe zárkózott magyarság” lázadásának hiábavalóságát (Herczegnél még rokonszenvünk határozottan erre az oldalra hajlik!), de óvakodik a legendák képzelt valóságaival utólagosan költött motívumokat állítani talpazatul István király nagy műve alá. A történelem megállapíthatta a nagy nyugati összefüggéseket, hiszen a híres Intelmek egész fogalmazása kétségkívül idegen kéz munkája, utólag igazolhatott egy személyiséget, akit ma ,,a szellemtörténet revideált szent királyának” nevezni hangzatos is, divatos is, de mindehhez a költőnek nincsen köze. A történelmi irodalom legmegbízhatóbb eredményeit mind ismeri Makkai, de ami költészet, s ami emberien igaz nagy művében, az nem a históriai éleslátás, hanem a léleklátás. A magyar lélek meglátása. S ezért nem bírunk mi megegyezni Szegedi Gergelynek e regényről írt kétségkívül elismerő, előkelő hangon írt bírálatával. (Katolikus Szemle i. h.) A királyt nemcsak a nagy nyugati eszmékkel lehet és kell kapcsolatba hozni, hanem a családjával : a végzethordozó apával, a rettentő áldozatokat is elviselő csodálatos királynő-anyával, ifjú hitvesével. S a néppel, amelyik, táltosok izgató suttogásai, rejtegetett hagyományok árnyéka közepette idegennek érezte magát a fejedelemmel és fiával szemben is. Amit a bíráló „szórakoztató anyagnak, lírai betétnek, kedvessége ellenére vérszegénynek” nevez, az éppen a nagyszerűségnek egyik jegye ebben a regényben. Döli szerelme az egyszerű paraszt halászlánnyal először is ősi tisztaságú. Az anyaösztön fanatikus áldozatossága nem pár sor a regényben, hanem dekadens regények sikamlós botlásait jóvátevő bátor igazmondás. Döli feltörekvése a vitézi életbe nem Toldi-utánzat, hanem a magyar fajta életerejének, megnemesedett becsvágyának diadaléneke, mert alapmotívuma a becsület, a hűség, a király iránti személyes szeretet. Ezt nem ismeri a magyar regényirodalom eddig: ezt a parasztot, aki megérti ösztönszerűen a vezér szívén át a nemzet magasabbrendű életét, s alárendeli magát ennek minden tépelődés nélkül, halálos hűséggel. De ezt a királyt sem: aki nem kegyencet, szenvedélyei kielégítésének vak eszközét, akarattalan bábot keres környezetében, hanem akinek a lelke megnyílik a hűség előtt. István akkor lesz igazán naggyá és magyarrá, mikor a táltos kürtszavára maga is megindul és felajánlkozik a nemzet megsegítésére – s történelmi hivatásának végrehajtásában azzal válik igazán a mienkké, hogy nem fanatikusan átszellemült arccal, hanem vérző szívvel folytatja művét. Nem mert jobban szeret egy más világot, hanem mert a fajtáját szereti mindennél jobban. Apjától tanulta a nagy titkot: ,,Ha nem is értenek, ha gyűlölnek is érte, a magyart csak mi szeretjük, akik beverjük a fejét, ha kell. A német abban a pillanatban kiírtana, amint alkalma, módja adódik rá.” és amit már magától érez meg: „Megtanulunk minden jót az idegenektől, s megbecsüljük érte, magunk között. De minket magunkért kell tisztelnie a világnak s reszkessen, aki nem tisztel!” íme itt látjuk mi valamennyi eddig ismert és talán várt Szent István ábrázolással szemben Makkainak az egész nemzet életére kiható művészi lélekalakítását. Egy másfajta regény – olyan, amiben a szentség, az áhítat és a középkori egyházhoz ragaszkodás jobban kidomborodik – lehetne talán aktuálisabb. De reklámízű is lenne. így Makkai megajándékozza az egész magyar nemzetet, s nem a maguk faji különállását rejtve vagy titkon ma is kincsként érző beszivárgott idegenvérű magyarokat csupán, egy olyan királlyal, akit szeretnünk lehet. A sokat emlegetett szentistváni eszme szeges ellentétben áll a ma diadalutat járó totalitáseszmével. Nekünk, a Prohászka értelmezésében bujdosó magyaroknak, vigasztalásra van szükségünk, hogy valaki mégis szereti ezt a szegény fajtát, nem azért, mert német kultúrája van, nem azért, mert római katolikus, hanem azért, mert magyar. S Makkai könyve valami megható finomsággal (a székelyekről írt pár sora köteteknél többet mond!) beleönti a magyar nép lelkébe a hivatástudat üdítő balzsamcseppjeit. Mostanában annyi idegen, vagy annyi megdöbbentően a magyar faji öntudat letörésére alkalmas szépirodalmi művel kell megismerkednünk, hogy külön örömünk, mikor egy égető kérdést, amit történelem és törvényhozás, sem felekezeti propaganda nem bírt megnyugtatóan megoldani, egy költő a keresztyén magyar nemzetbe vetett hit mélyen emberi megmutatásával egyszerűen megszüntet. Akinek Szent Istvánja van, az lehet minden tekintetben kifogástalan világpolgár, bizonyára hívő lélek is, de nem szükségképpen magyar. De aki a Magyarok csillagát látja benne, az hűséges lehet egyházához, anélkül, hogy a Nyugat rabszolgájának érezné magát s magyarságát feláldozná. Ezért tartjuk mi Makkai Sándor regényét különálló értékű, a nemzeti lélek fejlesztése szempontjából hézagpótló alkotásnak.

Regény és szomorújáték Szent Istvánról – Debreceni Szemle, 1937. október

A történelmi regények és regényes életrajzok mai áradatában nehéz fennúsznia annak, akinek a hétköznapi „couleur locale”-on és romantikus erőkultuszon felüli mondanivalója volna. Makkai Sándor a Magyarok csillaga egész jelentőségét meg tudta éreztetni s ehhez nemcsak az ő kivételes értelmére s belülégő magyarságára volt szüksége, hanem nagy művészi alakítóerőre is. Mert István király egész élete csupa máig aktuális probléma és csak a művész (aki lehet historikus is) teheti élővé és elfogadhatóvá ennek az életnek sorsdöntő fordulatait. Ennek a szép és mindenekfölött erőt árasztó regénynek az volt a belülről adott feladata, hogy kialakulásban mutassa a főszereplők lelkét. A szülei aggódó fogságában élő, németes hírben álló Bajkból előttünk lesz bátor és határozott István; Sarolt, a zöldszemű „fehér menyét” előttünk játssza végig csodálatos változásokban villódzó szerepét; Géza, akinek ez a képe marad talán örökre a magyarok fantáziájában, előttünk hajlik meg a még nála is jövőbelátóbb keresztyén István előtt. Még azok is, akik a múlt vértanúi, a rövidlátó, vérmes Koppány meg a többiek, elevenen maradnak emlékezetünkben. Makkai Sándor nem írt kulcsregényt s azt hisszük, hogy a Szent István év aktualitása nélkül is ugyanígy eljutott volna ehhez a problémához, amely neki, az erdélyi magyarság legnagyobb élő reprezentánsának – tudjuk – kikerülhetetlen volt. De a magyar nemzet megteremtőjének és a magyar nemzeti po’itika örök irányadójának problémáját, amely az övé is, Ajtony és Sarolta történetében megtetézte az erdélyi célzások számfeletti ízével. Megtehette, mert ki kellett derülnie, hogy az erdélyi és a síksági magyarság történeti problémája ezer esztendő óta változatlan s ebben a konok egyformaságban van valami, ami az örökkévaló örökre szóló elhatározását sejteti. Ez az út kezdete. Másik végén a széttépett ország van a halott Szent Imrével, akinek nem lehetett fia, Velencés Péterrel és az általa meggyilkolt Vazullal. István király második válságán Sík Sándor tragédiája vezeti át az olvasót, a nézőt. Nem omlik-e össze Isten fölkentje, Makkai erős, ifjú Istvánja ennyi leomlott reménnyel együtt? Nehéz problémát adott föl magának a mélyrenéző költő, amikor az utódok közt válogató és habozó Szent Istvánt kell kivezetnie látszólag megoldhatatlan dilemmájából. De ő is, akárcsak Makkai Istvánja, a lelkiekben találja meg azt az utat, amelyet mindenünnen eltorlaszoltak a földiek. István nem Péternek adja a koronát, s nem Aba Sámuelnek, hanem Máriának, magyarok nagyasszonyának. – Ilona és Imre áldozatukkal „kényszerítették” az Urat, hogy segítsen népén s most ő teszi fejére magyarok koronáját. Nagyhatású és mélységesen megnyugtató megoldás, akárcsak Csaba királyfi váratlan fellovagolása a tejútra…

Makkai Sándor: Magyarok csillaga – Pesti Hírlap, 1932. szeptember 12.

Szeptember 22-én kezdi meg a Pesti Hírlap Makkai Sándor: „Magyarok csillaga” című regényének közlését. A következő esztendő, Szent István halálának 900-ik éve, olyan ünnepe lesz a magyarságnak, amely a sokat szenvedett, szétdarabolt népet lelkileg emelkedett hangulatban kapcsolja össze és figyelmezteti az elmúlt évezred minden kötelező örökségére. Makkai Sándor, az erdélyi reformátusok volt püspöke, az erdélyi irodalmi élet egyik vezéralakja, páratlan népszerűségű történeti regényeiben az emberi sorsok költői és megrázó erejű ábrázolása mellett, mindig a múlt intő hagyományainak időszerűségét is hozta az összetört, megalázott nemzetnek. Az „ördögszekér” hatvanezres példányszáma, a „Táltoskirály” és a „Sárga vihar” széleskörű olvasottsága mind arra vallanak, hogy a magyar közönség mindazt megtalálja Makkai könyveiben, ami történelméből érdekli. Szent Istvánnak, az első magyar embernek, akit a keresztény életideál lelkében megfogott s aki célt és életformát adott a nemzetnek, méltó biográfusa a püspökíró, aki egyúttal a magyar történelem egyik legmegértőbb átélője is. Regénye hatalmas beköszöntő lesz a szent király ünnepére s egyúttal egyik legérdekesebb és legidőszerűbb olvasmánya is az őszi irodalmi termésnek.

Révai decemberi újdonságai Könyvszemle, 1937/I.

Az irodalmiság és a maradandó élmény jegyében alakult ki a Révai Intézet karácsonya. A szerzőket részben a múlt, részben a jelen problémái, eseményei ösztönözték tárgyaik megválasztásában. Makkai Sándor történeti regényének, a „Magyarok csillag”-nak, a szent király halálának 900. évfordulója ad jelentőséget. Maga a regény egy kiváló író látnoki és történeti értékéről tesz tanúságot és hamarosan felsorakozik híres történeti regényeink közé. Tárgya emlékeztet Herczeg Pogányok-jára, de felfogása és történeti tanúsága más, tisztázni akarja a régen ki nem mondott, de mindig érzett kérdést, vajon első királyunk miért támaszkodott idegen zsoldosokra államának megszilárdítása érdekében és miért fojtotta el könyörtelenül a vallási színezetbe burkolt, a pogányság mezébe öltözött nemzeti felkeléseket. Itt azután alkalma adódik a szerzőnek megmutatni Géza fejedelem erőteljes alakját, Sarolta fejedelemasszony okos történeti érzékét és megértjük, hogy Szent István nevelése és fiúi kötelessége folytán nem lehetett más, mint, amilyen volt, idegennel védte a magyart, fajtáját, vérét – saját magával, vad és zabolátlan ösztöneivel szemben.

Borbély László: Könyvtárszobában – Magyar Protestánsok Lapja, 1937/február

A magyar államalakulás forrongó korszakába vezet vissza Makkai Sándor legújabb regénye a: Magyarok csillaga. Makkai Sándor a modern történeti regény nagy mestere, Iátnoki erővel jelenítette meg a magyarságnak ezt a sorsdöntő és sorsformáló korszakát, amikor hajszálon függött a magyarság léte és jövője. Géza fejedelem és fia: István zsenialitása és irgalmat nem ismerő vas keze, – amely a gyűlölt német segítséggel könyörtelenül csap le a törzsökös és a magyarság hangulatát legjobban kifejező lázadó Koppányra – megrázó és megdöbbentő élethűséggel tárul fel az olvasó előtt. Bámulatos az az erő, mellyel az hó érzékeltetni tudja egyrészt Géza és István lelki tusáját, jövőbe látását, célfelé törő tudatosságát, másrészt az elégedetlenkedő magyarok szilaj zabolátlanságát és Lél vezérért bosszúért kiáltó lázongását. A regény cselekménye a Balaton partján kezdődik, halász emberek között. Egy egyszerű halászlegény és leány szerelmét zavarja meg Koppány egyik tisztje, aki a vezér titkos harci készülődéseihez szükséges élelemszerzés közben dúlja fel idillikus életüket. A legény elbújdosik s István hercegnél lel menedéket, hogy a győzelmes harc után ismét megtalálja boldogságát. Ez a történet azonban csupán keret, amely arra szolgál, hogy annál jobban érzékeltesse a honfoglaló magyarság életét és lelkivilágát, zabolátlan, megalkuvást és uralkodást nem tűrő termeszetet s fejedelem és István herceg gigászi harcát, amelyet saját lelkével és népével vív meg. Az események filmszerűen peregnek, s noha a történelem lapjaiból mindnyájunk előtt ismeretes az esemény kibontakozása, mégis a vonalvezetése, a cselekmény lélektani megvilágítása és motiválása annyira lebilincselő, hogy az olvasó teljes mértékben bele éli magát a múltnak ebbe a véres, forrongó hőskorába. Az író nemcsak a ködös múlt megelevenítésének, de a jellemek megfestéséneik is mestere. A regény mindegyik alakja, a főszereplőktől az utolsó statisztáló parasztig és katonáig élő alakok, s bár ezer esztendő választja el őket a ma élő embertől, mégsem érthetetlenek előttünk, a közös vér és közös lélek megtalálja az utat egymáshoz. A harmadik erőssége: csodálatos zengő nyelve. Mintha nem is ugyanaz a nyelv volna, mint a mai, – sajnos nagyon is elkorcsosult – beszéd: színe, zamatja, frissesége, ereje van mondatainak; érces, mint a gránitszikla és hajlékony, mint a vadrózsa ága. Makkai Sándor könyve több, mint regény. Olyasvalami, amire leginkább van szűkségünk a mai nehéz időkben: erőforrás…

A Pesti Hírlap új regénye Makkai Sándor „Magyarok csillaga” – Pesti Hírlap, 1937. szeptember 19.

A magyarok első királyának homályos gyermekkora és majdnem olyan homályos férfikora, csodálatosan szép és rejtélyes anyjának, Saroltnak és nagyeszű ázsiai politikusfejű atyjának, Gézának szerepe életében, házassága s nagy pályafutásának sok más izgalmas részlete csak a léleklátó és költői intuíció előtt világosodik meg. Annak az István királynak, akire mi magyarok a nagyon nagyoknak kijáró kegyelettel gondolunk, de emberi sorsáról majdnem semmit sem tudunk, magánélete is van olyan érdekes, mint a világtörténelem más alakjainak, kiknek biográfiáját manapság mind több és több lelkesedéssel és odaadással olvassák. Makkai Sándor regénye, melyet a Pesti Hírlap szeptember 21-én kezd közölni, ezt az érdeklődést is a legteljesebben ki fogja elégíteni. Sarolt és Géza megértő, lelki nagy szerelme, Koppány végzetes vágyakozása a hatalom és Sarolt után, István lassú kibontakozása s Gizellában munkatársra és igazi hitvesre találása adják azokat az emberi érzéseket, indulatokat, melyek a nemzetalkotó nagy vállalkozásba beleszólnak és színeit megadják. Nagy vadászatok, hadjárások, az élet sok apróbb nagyobb eseménye alkotják keretét a sorsdöntő változásnak, mely egy nép életét egyszer s mindenkorra új mederbe terelte. Szent István európai értelmet adott a cél nélkül támadó, erejét meddő virtuskodásban pazarló, a holnappal nem gondoló ázsiai magyarságnak. épitő, alkotó, szolgáló, áldozatos nemzetet, határőrt és lelkes testvért adott Európának. Ez a szentistváni mű igazi jelentősége Makkai Sándor megvilágításában. Ilyen magas szellemiséget lehellő, messzetekintő életprogram csak olyan lélekből sarjadhat ki, melyet legbelsejében rázott meg a krisztusi váltság átélése. Szent István az első nyugati és az első lelki magyar s amit csinált, azt politikán és kultúrális meggondolásokon túl, szívéből fakadt hittel, szíve vérével csinálta meg. Regényirodalmunk eseménye lesz ez a könyv, mely közelebb visz mindenkit az iskolakönyvek porától belepett, elszíntelenitett múlthoz, de egyúttal izgalmasan időszerűén hat egy viaskodó, kérdések közt hányódó, válságok korában élő ember életének megrázóan plasztikus rajzával.