Makkai Sándornak az erdélyi ref. egyházkerület püspökhelyettes-főjegyzőjének új könyve jelent meg, a fenti címmel a Minerva R.-T. ízléses kiadásában. Egyházi beszédek, elmélkedések, és néhány irodalmi vonatkozású előadás. Akik Makkai Sándor nevét ismerik – már pedig egész Erdély ismeri – azok tudják, hogy ha neki új könyve jelenik meg, az a szó legmélyebb értelmében lelki esemény a mi magyarságunk számára. Ez a meggondolás már magában véve is elég volna arra, hogy könyvével e lap hasábjain foglalkozzunk. De nemcsak ez a körülmény az, amely kezünkbe adja a tollat; nem is csupán az, hogy Makkai Sándor nekünk régi, kedves munkatársunk, aki lapunk bölcsőjénél állott, s azóta is, írással és tettel, a legválságosabb pillanatokban tanácsadó szavával, sőt kemény, harcos egyéniségének egész súlyba vetésével támogatott bennünket. Mi azért állunk itt, elsősorban azért, hogy az erdélyi magyar irodalmi élet jelenségeiről számot adjunk közönségünknek. ám meggyőződésünk az, hogy minden igazi igehirdetés; amely komolyan érdemes erre a névre, egyúttal irodalom, művészet is, – amint minden irodalom és művészet, amely szent komolysággal végzi hivatását: Isten igéjének hirdetése. A prófétaság missziójában találkozik a költő a prédikátorral. Találkozik különösen ma, itt, Erdélyben. A mi magyar életünk feltételeinek gyökérszálai rettenetes erővel és ősi, ösztönös biztonsággal egymást keresve, futnak össze itt a föld alatt, mióta a föld felszíne mindig kevésbé a miénk. Legjobbjaink kezdenek szolidárisak lenni azon értékek tekintetében, amelyeknek tisztelete megtart, s amelyeknek semmibevevése megsemmisít bennünket. Szükséges, hogy ezeket az értékeket minél öntudatosabbakká tegyük minden magyar ember számára. Ezért van szükség arra, hogy népünk vezetői ne kontárok, ne lélektelen sablonokat daráló mesteremberek, hanem Istentől ihletett, fölkent, de szerény és igénytelen próféták legyenek. Azt, amit Makkai Sándor ifjú papok fölszentelésekor elmond nekik a prófétaság törvényéről, talán más formában, de lényegében éppen úgy elmondhatná az irodalmi élet irányítására elhivatott valaki – ifjú költők fölszentelése, első porondra lépése alkalmával: Lelket mindenbe, magasabb rendű életet, mélységet, meggyőződést, erkölcsi komolyságot! Azt mondtuk: Minden igazi igehirdetés művészet. Művészet még akkor is, ha a művészi cél egészen eltörpül, sőt elenyészik az igehirdető szeme előtt. Vannak igehirdetők, akik gondolataik abszolút nemes etikai tartalma, hitük mélysége és kényszerítő ereje mellett ezt a sajátos művészi célt külön, öntudatosan is szem előtt tartják. Makkai Sándor nem ezek közé tartozik. Meztelen igazságok, csupasz és megdöbbentő problémák prédikátora. Ezek az igazságok és problémák úgy lépnek elénk a háttér félhomályából, mint hatalmas, zord férfialakok, feszülő izmokkal, atlétavállal, vagy összetört testtel, de egy felsőbb világot tükröző, izzó tekintettel: megannyi vergődő és diadalmaskodó Keresztelő János. Pusztából érkező, „betemetett források” „kiásott” élővizéből merített gondolatok ezek. Sokszor nem cifra aranyserlegbeli, hanem a legegyszerűbb, a puritánizmusig egyszerű, sőt rideg forma fakupájában kínálja őket felfedezőjük. Makkai Sándornál igen ritka a specifikus „művészi” elragadtatás, a forma” szépségében való öntudatos elmerülés. Mikor véletlenül mégis megtörténik: a szemünk egy pillanatra belekáprázik a kitörés elementáris fényű lobbanásába. Mintha azt mondaná e lobbanásban: így is tudnám, de nem így akarom. Mi hát mégis az, ami Makkai beszédeit művészetté avatja a szó tágabb és mélyebb értelmében? éppen problémás mivoltuk. E problémák megkapó beállítása, félelmes erejű megvilágítása minden oldalról, könyörtelen logikával való alkalmazása mindnyájunk személyes életére. A keresztyén hitbizonyosság alapján való megnyugtató megoldásuk is – az ilyen hitbizonyosság alapján álló ember számára. De aki nem áll e hitbizonyosság rendíthetetlen szikláján, aki nem látja minden komor probléma, minden drámai jelenés mögül kibontakozni a Megváltó Jézus Krisztus tündöklő istenarcát, aki egy-egy percben sóhajtva teszi le a könyvet, mert a felvetett problémát igen, de megoldását nem tudja a maga személyes élményévé, tehát igazságává tenni: az is sok izgató, ösztönző, jóra-szépre serkentő erőt, de vigasztalást és útmutatást is találhat Makkainál. Főképpen indítást arra, hogy önmaga próbáljon szembenézni az élet legnagyobb kérdéseivel, amelyek hiszen az irodalom, a művészet legnagyobb kérdései is. Kicsoda, jobb érzésű ember és kicsoda, tisztalelkű művész ne adna igazat Makkainak, mikor számtalanszor, a legkülönbözőbb formákban hirdeti, hogy csak a Lélek élete az, amelyért igazán érdemes élni? Ki ne érezte volna magán a nyomorult, tehetetlen, megszólalni, határozni, cselekedni nem tudó, önmagunknál erősebb félszegség, a „néma ördög” hatalmát? Ki ne sírt volna fel az égre egy tisztább, szabadabb, igazabb, tehát lelkibb élet lehetősége után? Ki ne vágyott volna a szorongató relativitások vad éjféli erdejéből valami abszolút kilátásra, hegycsúcsra, ahonnan látni lehet az ég minden csillagait? Ki ne akart volna tisztába jönni önmagával, embertársaival, nemzetével, az emberiség sorsával? íme, ezek a kérdések mind rajzanak, röpködnek a Makkai könyvében, izgatnak, érdekelnek, vagy reánk zuhannak belőle tragédiák lavina zuhanásával. Megbolygatják az isteni végzés és emberi felelősség elbírhatatlan ellentmondásának kérdését – és megint megmosolyogják a holnapi napért való túlzott aggodalmaskodást – és zengő nyelven hirdetik a lélek tiszta, apró örömeit egy összeomló világ rémségei közepette is. A kötet végén pedig, különösen kedves ajándékul nekünk és lapunk közönségének, ott van néhány előadás, amelyeket, velünk barangolva be Erdélyt, a mi irodalmi céljaink elérésére rendezett estélyeken tartott a szerző. A mi irodalmi hitvallásunkat prédikálta ott, a lelki tisztaság, a tiszta magyarság és a mindkettővel beoltott erdélyiség hármas evangéliumát: „Bethlen Gábor szellemi örökségét.” Mert Makkainak a szónoknak, az írónak, s a filozófusnak egyképpen sajátsága ez az erdélyiség. Egyénisége egyike a legjellemzőbben erdélyi egyéniségeknek. árad belőle Enyed, Sepsiszentgyörgy, Kolozsvár: szülő és nevelőföldje, a székelység, a magyar szigetek, a véghelyek minden tradíciója, modernné nemesedett világnézete, egész lelki levegője. A mai erdélyi magyar sors egyik leghűbb vállalója ő is. Az erdélyi magyar egyházak – és az erdélyi magyar irodalom és művészet: kivágott, elpusztított kertből ez a két fa maradt meg utolsónak. E kettő árnyékában húzódik meg itt ma minden magyar élet. Makkai Sándor könyve duzzadó, erős hajtás mind a két fán.