Az az erő, amellyel Makkai problémáját kezeli – egyáltalán nem közönséges. Bár nem hiszem, hogy „végérvényesek” azok a megoldások, amelyekhez Makkai könyvében eljut, annyi kétségtelen, hogy helyes nyomon jár: Mégértette korunknak azt az uralkodó vonását, amely előszeretettel fordul az élet felé. Azok a különféle metafizikai irányok, miket jő részben a felvilágosodás kora szült, a világ talányaival foglalkoznak. Felépítik a világot, vagy úgy amint azt a szellem létrehozza, hogy a maga gazdag tartalmának csodájára ébredjen, vagy mint atomusok gépkolosszusát, mit valami titokzatos „Welt-betrieb” tart működésben. Amott a logika, itt az egyetemes mechanika hagyott valamit a játékon kívül ami felé most szenvedélyes szeretettel fordul a XX. század kutatója, s ez pedig maga az élet. Azt állítom, hogy korunk filozófáinak sajátos bélyegét a vitalizmus reneszánsza adja meg. Az élet az az egyetemes nézőpont, amely alá a külön dolgozó kutatók problémáikat állítják, épp úgy, amint a megelőző században a ráció volt. Makkainak nehéz volt a helyzete. Két filozófiai etapé fordulópontján olyan ember volt a Mestere, aki a német tradiciónális filozófia emlőin nevelkedett. Bőhm Károlyra gondolok. Az ő egész tanításának legmélyebb gerincét az öntudatról szóló tanítása teszi. Ezen nyugszik; az „ember világa”. A kor öntudata pedig egy Bergsonon, vagy Euckenen át erre a helyre az élétet teszi. Makkai lelke pedig erre az intésre is fogékony volt. Az ő munkájának uralkodó bélyege az, hogy iparosodik benne Bőhm tanítása a kor uralkodó követelményével. Nem hibájául rójuk fel neki de kimutatjuk, hogy éppen emiatt gondolatmenete nem egységes. A XX. század öntudatának, a vitalizmus reneszánszának egyik ékesszavú tolmácsa, Eucken, az „új élét megjelenését” üdvözli az emberben vallása gyanánt. Cakhogy nála ez az „új szellemi élet” mintegy a levegőben lebeg, olyan, mint a Hegel önmagához visszatért ideája. Egy tény, amelynek magyarázata hiányzik. Hiányzik ismeretelmélete, metafizikája. Ezen a ponton joggal követeli Makkai, hogy a vallásos világkép ismeretelméletre alapítandó. Nem iskolásszellem szőrszálhasogatása ez, de egyetemes emberi szükség, miről, ha lemondanánk, a szellemi megadásnak olyan kora jönne el, ahol a tények játékszere volna az ember. Csak az a kérdés, hogy a Bőhm-i metafizika, vagy helyesebben ontológia alkalmas-e a vitalizmus végső alapjául. én azt hiszem, hogy nem. Fosszuk meg Bőhm ontológiáját az öntudat szuprémáciájától – azonnal összeomlik tanítása. Hogy pedig az öntudat nem végső fórum, arra nyomós érveink vannak. Okoskodhatna-e úgy a sötétben járó vándor kezében himbálódzó mécses, hogy csak az a világ, ameddig a sugarai elérnek?! Mintha nem azért került volna a mécses a vándor kezébe, mert kénytelen volt útrakelni, nyomta a szükség s a sok botlás végre arra tanította meg, hogy gyújtson világot. íme, Makkai vallásfilozófiai gondolata: Az élet a valóságba két úton terjeszkedik belé. Az értelem áltál szélességben s a hit által magasságban hódítja meg a valóságot. Az értelem általános vonásai alapján szövi egységes hálózatba, képbe a valóság elemeit, kihagyja a páratlan, egyéni, irracionális vonásokat. Ezektől mintegy lendítve, a hit szeme a minden értékek szummitását látja, s azok a sugarak, amelyek e csúcsról az értelmi síkra hullanak alá, a dolgok örökkévaló vonásaira hintenek fényt. Szellemünk préformált tevékenysége a hit, mit a „sors-probléma” nyomása szülhetett. Az a kérdés, hogy vándor honnan hova. Amint a hit szeme becsukódik, durva esetlegességek világába vagyunk bezárva, amint pedig megnyílik, örökkévaló és végtelen távlatokban futnak össze a múló percek. Makkai sorait bizonyos melegség, személyes vonás hatja át, úgyhogy örömmel olvassuk. Kérdései a mi kérdéseink, mert mi is emberek vagyunk elsősorban. Ami gyenge oldalát képezi, az, mint már mondottam, gondolatmenetének alapokban való fogyatékossága. Mi a valóság végső eleme? Nem az élet, mert ez a valóságot maga előtt találja. Azon fejlik ki. Amikor a „sors-problémát” megoldáshoz vezeti, mégis azt a hajlandóságot árulja el, hogy bizony az élet a végső realitás. „Maga az egyén a végső realitás – kérdi – vagy csak egy sugárszála a valóságnak, az életnek magának?” (79. l.). Amikor az életet meghatározni akarja, az kisiklik kezei közül: „Az élet – mondja – nem egyéb, mint az élet küzdelme a megvalósulásért” (1. l.). Az ópiumnak van altató ereje: „Namque est in eo virtus dormitiva Cuius est natura sensus assupire.” Csakhogy ez nem az ő hibája. Más sem tudta az életet meghatározni. Mert éppen az a sajátsága az életnék, hogy nem tűri a fogalmat magán, lévén a fogalom merevítés és lévén az élet tiszta lüktetés, mozgalmasság, teremtés. Amint az istenfogalom megalkotásában Bőhmre támaszkodik, szellemies humanistává lesz. Ezt mondja: „önlényegünk teljessége , Isten” (80. l.). Más az euckeni „új szellemi élet” autonóm törvényeinek ütközőpontja vagy a hegeli önmagára eszmélő abszolút szellem – és más ez az álláspont. Vitatható az is, hogy a vallásos géniuszok által nyújtott kijelentés nem-e az élet önrevelációja a maga autonóm törvényeiről s nem-e épp oly fontos momentuma a vallás életének, mint a megváltás. Ha a keresztyénség a megváltás vallása is, de elsősorban és főként kijelentett vallás. érezzük meg itten az élet és egyén problémájának titkát. Végül még egyet. Makkai Bőhmtől tanulta a lélektant. Bőhm pedig még oly kitűnő pszichológiai érzéke dacára is elsősorban filozófus. Amikor világképe továbbfejtésén dolgozik, ne feledje ezt el Makkai. Olyan irányban halad, ahol nagyon beható élet és lélektani tudásra lesz szüksége. Az új kor filozófiája a véglények élet-, sejt- és szövettanát nem hagyhatja figyelmen kívül. Valamikor egyik munkámat ismertetve Makkai Bőhmöt ajánlotta nekem. Sokat tanultam tőle. Viszontszolgálatképpen én pedig ezt ajánlom neki. úgy találjuk, hogy Makkai e művében fordulópontra jutott. úgy fejlődik gondolata, hogy emancipálni fogja Bőhm hatása alól magát s legközelebbi művében már következetesebb Bőhmista lesz – vagyis szakít vele s a Mester mélységes tanítása értelmében elsősorban önmaga jelenik meg művében előttünk.