Révész Imre: A halál mystériuma – Református Szemle, 1918., 11. évf., 33. sz., 378-379. p.

Makkainak ez a könyve igazi jótétemény ma, amikor a csatatereken és itthon küzdő és szenvedő népünk között megállás nélkül járt tábort a halál angyala s hideg ujjának egy érintésére szívek ezrei törnek meg és tömegsírok ezrei domborulnak föl ismeretlen, bús tarlókon. A szerző e dermesztő tekintetű, baziliszkus-szemű problémával, – amelybe tulajdonképpen a lét s az élet minden egyéb kérdése is beletorkollik – személyes evangéliumi keresztyén tapasztalása alapján nézett bátran szembe. és e tapasztalás mindenünnen ki-kicsapó forrósága az mindenekfölött, ami különösen értékes és nyelvünkön a maga nevében páratlan adománnyá teszi kereső és fájdalmas lelkek számára ezt a szép könyvet, amelyet írója (a mű személyes, szívbeli forrását ezáltal is jelezve) édesatyja és elköltözött testvérei emlékének ajánl. Aki aztán Makkai eddigi irodalmi működését ismeri, az természetesnek fogja találni, hogy e szív mélyéről előtörő hangok, az örök élet Krisztusa mellett való ez erővel teljes bizonyságtétel nála a filozófiai szemlélődés és a költői képzelet minden, őneki oly gazdagon rendelkezésére álló, elmélyítő és elragadó eszközét szolgálatukba állítják s így kétszeres erővel tudnak utat találni a művelt társadalmi osztályok ama gyermekeinek lelki világához, amelyeknek e könyv – mint általában a nagyérdemű és ritka agilitású MEKDSz. Kiadóvállalat minden kiadványa – elsősorban van hivatva elvinni az igazi világosságot, erőt, vigaszt. A könyv rendkívül gazdag és tömör feldolgozású tartalmának ismertetésébe még kivonatosan sem bocsátkozhatunk: olvasni kell azt és átélni, nem pedig „hallani róIa.” Mert e könyv nem ismeretközlés, hanem eleitől végig mély, igaz élmények tükröződése finoman köszörűit kristálylapokon. Vannak lapjai és fejezetei, amelyek az áldottan termékeny szerző legérettebb írásai közé tartoznak és legígéretesebb állomásai eddigi fejlődésének. De tán egy olyan lapja sincs, amelyiknek egyszeri elolvasásával be tudnók érni és ne kívánnánk hozzányúlni – lelkünknek egy-egy csöndes, szomorú órájában – újra meg újra.