Ez a címe a könyvnek, melyben az erdélyi reformátusok püspöke megrajzolta Bethlen Gábor arcát. és ez a cím most valahogy kezembe parancsolta ezt a könyvet. A modern drámákban igen gyakran felhasznállak azt a jelenetet, hogy a hirtelen tragédiába zuhant embert halálos kényszer üzi a tükör elé, hogy lássa ezt az új, a szenvedésektől idegenné gyötrött arcát. Oda kellett tartanom arcomat a Bethlen Gábor egyedülvalósága elé. A pszichológus és az ösztönös megérző teljes látásával épiti elénk a szerző e roppant életerő tragikus arcát. Ez az arc nem csak az övé. A magyar temetők rögei nem egy ilyen arcon fedték el a végső elszámolás kétségbeesett szomorúságát. és ez az arc az, én egész életemnek életemen túlrontó megkiálthatatlan sajgása. Ez az arc a kiötlő magyar erő arca, akit az ellküldö csókban örökölt végzetes szeretet, minden képessége és minden akarata a rögzött gondolat természeti erejével űz arra, hogy életbe kibomló énje roppant arányaiban a védelem és fejlődés nagy egységét építse meg egész faja számára. Ez a tavaszi föld önzése, mely kenyér és bor minden élet számára, az az organikus imperializmus, mely szervezett védelmet, kiépített jövőt jelent az egész közösség számára. Megteremteni egy új erős Erdélyt s ennek erejével egy új hatalmas magyar egységet, mely gazdag fizikai és szellemi felszereltségében képes lesz megélni a maga oncélú életét a német és török ellentétes végzete között. Ez volt e hatalmas erő gigantikus individualizmusa, kibomló életerőinek szükségszerű, végzetes ölelése. és aztán? óh minek kell újból és újból előismételni a magyar tragédia örök nótáját? A hős egyedül marad minden látásában, minden álmában, minden akaratában. A magyar hős számára nincs szolidaritás, ha eposzt akar s az örök dolgok megépítését. A magyar Michelangelo kezei, ha meg akarja építeni élete nagy katedrálisát, csak széthulló homokot találnak. Kicsinyes vádak, piszkos gyanúsítások, sunyi elgáncsolások kísérik a roppant építő minden lépését. és ő, aki egy meghasonlott faj új egységének született, mindinkább egyedül van. Egyedül az ellenséggel, egyedül a saját táborával, saját népével szemben. Egyedül a nővel szemben, aki nem tud társává nőni. és ami a legirtózatosabb: az utolsó évek didergésében egyedül saját elhívatott énjével nagy történelmi álmával szemben. úgy jött belém Makkai Sándor szép könyve, mint egy visszatért sírás, melynek fájdalmát már sokszor megélte az ember. De mindig friss seb, új mai fájdalom és holnapi szenvedések sejtelme. A szerző oly szerencsés látással találta meg a gyökérgondolatot, hogy teljes emberi és történelmi jelentőségében építhette elénk ezt a tragikus szépségű életet. Nagy érdeme a szerzőnek, hogy nem rendez stílusfürdőt, nem ad metafóra-dalauzit, sem hasonlat-kuglereket. Egyszerűen, tömören mindig a lényegre mutat. Ilyen tanulmányokra a magyar szellemi életnek minden egyébnél nagyobb szüksége van. A szerző most második könyvével mutatja meg, hogy ezen a téren ma ő a legerősebb tehetség s a leggazdagabb ígéret. és mert a halhatatlan tragédiák meghűsítik a mai szenvedések égését: úgy köszönöm meg ezt a könyvet a szerzőnek, mint egy nekem küldött mély vigasztalást.

A történetírás természetét egy antinomia fejezi ki. Nem lehet máskép történetet írni, csak a tényekre szorítkozó teljes objektivitással; ez az egyik tétel. Nem lehet történelmet írni másképpen, csak a tényeknek egy szubjektív elmében tükröződő magyarázatával; ez az ellentétel. Minden történetírás hibája e két véglet közt való vergődés és minden történetírás sikere e két ellentét győzelmes kiegyenlítése. Természeti dolog, hogy ennek a kiegyenlítésnek mindig frissnek és mindig újnak kell lennie. Azaz minden történetíró újra meg újra megküzd érte és újra meg újra megoldja. Pillanatonként és egyénenként születnek a megoldások, amelyek rögtön új megkülönbözést indítanak meg és új egyensúlyt kívánnak. Nevezzük a történetírás antinómiájának első tételét a tudomány igényének, második tételét a művészet igényének és kiderül, hogy a történetírás több, mint tudomány; még művészet is. De kiderül az is, hogy sohasem lehet olyan művészet, amelynek értéke egyszersmind nem tudományos érték is. A történetírás tudományos érdeke megkívánja a tények helyes ismeretét. Ez a tények felkutatását, az adatok kritikáját, az egész akkori feldolgozandó életdarabnak ontológiai képét jelenti. A művészi igény kényszeríti az írót a tények magyarázatára, azután értékelésére s az egészből színes, eleven kép megalkotására. A legegyszerűbb elbeszélő történetíró is primitív művész, mert már műalkotást végez azzal, amit elhallgat, mennyivel inkább azzal, hogy amit elmond, miképpen mondja el. Miután egy emberi elme az, amelyen keresztül a múlt eseményei hozzánk szólanak, az emberi elme alkatától függ a megmutatandó életvalóságnak a képe is. éppen úgy, mint a valóság képe függ annak az üvegprizmának csíszoltságától és színétől, amelyen át nézzük. Sohasem tévesztjük össze azt, amit látunk, azzal, ami tényleg volt, pedig sohasem fogjuk úgy látni, ahogy volt, csak mindig valamely prizmán: egy közvetítő lelken keresztül. – éppen ez a történetlátás áldása és átka. Vannak hűvös, közömbös történetírók, azaz valóságközvetítők. Mások szeretnek és gyűlölnek; legalább is rokonszenvet és ellenszenvet éreznek a dolgok és értékek iránt. „Sine ira et studio” még Tacitus sem tudott írni. A történetíróban alapmeggyőződések, fundamentális értéktudatok vannak, melyek észrevétlenül is szűrik és rendezik az anyagot. Némelyik egyéniségekért lelkesedik, azokat magyarázza, másik nagy közösségek életnyilatkozatait gyűjti össze. Emez a tényeket illeszti maga helyett beszélő rendszerbe, amaz saját világnézetének összefüggését, követelményeit és igazolását veszi ki abból a múltból, amelyet tolmácsol. Mindenik objektívnek érzi magát, erejéhez mérten mindenki az; és mégis minden történetírás szubjektív életmű. Ebből következik, hogy a történeti mű nem annyira magára a korszakra jellemző, amelyről szól, mint inkább arra az emberre, aki írta. és belőle nem annyira magát a múltat, hanem a közvetítőt ismerjük meg. Egy-egy történeti alaknak a feldolgozása, az irodalmi arca sohasem magára a történeti alakra jellemző elsősorban, hanem az írójára. Jó nehány ezer esztendeje van annak, hogy ezt tudták és látták, vagy ha nem: gyakorolták az emberek. Az egész szent irodalom, minden népnek a szent irodalma, tulajdonképpen a történetírói síkba átültetett apológia és polémia, líra, vagy legalább is publicisztika. Az elbeszélt történeti események sohasem arra a korszakra jellemzőek, amelyről szólanak, hanem arra, amelyben keltek. Ne csodálkozzunk rajta, hogy szembenálló világnézetek, értékelési irányzatok főképpen históriai konstrukciókban vívják meg a maguk harcát, különösen olyan korban, amelyre a historicizmus jellemző. A historicizmusra pedig az jellemző, hogy jónak azt tartja, ami volt, illetőleg volttá teszi azt, amit jónak tart. A legutóbbi időkben elhangzott nagy irodalmi vita, amelyben annyiszor zúgott az aréna az átértékelés, vagy a túlértékelés vádjától, ezt a törvényszerűséget igazolja. Szekfű Gyulának eszeágában sem volt soha Bethlen Gábort, Rákóczi Ferencet vagy bárki mást átértékelni, pláne azért, mert az illető protestáns, vagy pedig szabadsághős volt. Szekfű Gyula a legelső magyar történészek egyike, akinek tudományos jelleméhez ennek a gyanúnak még árnyéka sem fér. De Szekfű Gyula határozott történetírói konstitúció; meg van a lelkialkatából következő világ- és emberlátása és ténymagyarázási módszere. Ezt a módszert nevezhetjük reálisnak, nevezhetjük naturálisnak, talán legjobb mégis a verista jelző volna reá. Szigorú, szkrutiniumos módszer ez, van benne bizonyos ügyészi vonás. Ha nem is kifejezetten, de az öntudat alatt minden történeti ú. n. hőst bizony fakó legénynek tart és csak akkor ismeri el róla az erkölcsi nagyságot, a hősiest, ha ez kétséget kizáróan, teljesen megbízható tényekkel bebizonyítható. Pesszimista, fanyar, kiábrándító és keserű ez a felfogás, néhol bizonyára igazságtalan is. De inkább lássunk néha egy igazi nagyságot megkicsinyítve, mint ezer törpét megnagyítva. Mert az igazi nagyság kibírja a kisebbítést s a szürke malaclopó alól kiágaskodik a Hős igazi nagysága. Lám Szekfű Gyula ilyen „antihagiografás” módszerrel megírta Bethlen Gáborában a Tetőn című fejezetet, amelynél szebbet és nagyobbat Bethlen Gáborról nem írtak. Végigment minden adaton, lemért minden tényt és állandóan azt kérdezte, mindezek mekkora nagyságot engednek meg Bethlen Gáborról elismernünk és sohasem volt hajlandó egy hajszállal sem többet engedélyezni, mint amennyit a tények kikényszerítenek. Rugonfalvi Kiss István Bethlen Gábort nagynak, hősnek, áldottnak, szentnek tartja, emberfeletti szellemi és morális képességekkel bírónak. Ő is végig keresi és leméri a tényeket és mindig azt kérdezi: mi az a minimum, amit Bethlen Gábor abszolút belső nagyságából a tények kényszere alatt lealkudni kénytelen. Az egyik minimálista, a másik maximalista, egyik nehezen engedi a hétköznapi embert ideállá fényesedni, másik nem hagyhatja az ideált elszürkülni; amannál a történeti alak vádlott, aki igazságos bírája előtt bizonyítékokkal menti magát, emennél hős, aki annyi epitheton ornanst kap, amennyit csak elbír. Ezért bizony távol esnek egymástól és nehezen értik meg egymást. Ehhez az izgató és izgatott kérdéshez szól hozzá Makkai most megjelent könyvében. Ő Bethlen Gábort nem kívülről befelé akarja megérteni, hanem belülről kifelé. Magyarázó elveket keres Bethlen Gábor egyéniségében élete, műve és korszaka számára. Kritériuma az, hogy az így megtalált elvek a posteriori teljes ténybeli igazolást nyernek-e, viszont az emberi és művét, a hőst és korszakot egységesen és teljesen átvilágítják-e? A történeti anyag felett – amennyire én meg tudom ítélni – teljesen uralkodik. Az ontológiai képre vonatkozó tudományos igényt a maga egészében ki tudja elégíteni. Mégis a könyv értéke művészi mivoltában rejlik. Először: abban a művészetben, ahogy Bethlen Gábort és korát látja, másodszor: abban a művészetben, ahogy látását elibénk adja. Bethlen Gáborban felveszi magyarázó elvül azt az életerőt, amelyet történelmi dinamiszként ennek az embernek egyénisége jelentett. Megkeresi ennek az életerőnek a mértékét, tiszta képet ad ennek nagyságáról. Azután megkeresi és felmutatja azokat a vonásokat, amelyek ezt az életerőt jellemzik. Tételét körülbelül az fejezi ki, hogy „Bethlen Gáborban a halálra ítélt magyar nemzet életösztöne testesült meg és ömlött a teremtő géniusz életerejének öntudatos és fegyelmezett medrébe”. A könyv feladata tehát az, hogy ezt az alkotó folyamatot előttünk szemléltesse. Mutassa meg ezt az erőt művében és mutassa meg művét, amint ebből az erőből származik és kibontakozik. Tizenhároméves korában írt leveléből indulva ki, rámutat azokra az akadályokra, amelyeket ez az életerő legyőzött: árvaságára, tudatlanságára és neveletlenségére. Végighúzódik egész könyvén az az alapgondolat, hogy a Bethlen Gábor életereje a maga misszióját szolgálat útján végezte el. Különös szemléletességgel illusztrálja ezt azzal, ahogyan Bethlen Gábort elődeihez, Báthory Zsigmondhoz, Székely Mózeshez, Bocskayhoz és Báthory Gáborhoz viszonyítja. Talán a Báthory Gáborhoz való viszonyában kissé optimista Bethlen javára, amennyiben a szeretetből próbálja megmagyarázni, hogy miért tette maga elé a fejedelemségben Báthory Gábort. én azt hiszem, hogy itt keveset szerepelt a szeretet, hanem tiszta számítás dolgozott: Bethlen tudta, hogy neki még nem jött el az órája és amikor Bethlen órája eljön, bármilyen formában is, Báthory meg fogja tudni, hogy ő többé már nem fejedelem. így jut el a könyv a Bethlen egyéniségének, szinte azt mondhatnám: alkotó tehetségének elemzése után oda, hogy megnézze művét és szemlélje Bethlent, mint országalkotó géniuszt, a maga nagy koncepciójú művében, történelmi műalkotásában. E kérdés tárgyalásánál reá mutat Bethlen szuverenitási öntudatára, amely hivatottság és ambíció, akarat és sors. Reámutat arra, hogy ez a szuverenitási öntudata miképpen azonosul a magyar nemzet életérdekével nemcsak a hős érzése szerint, hanem – és ez a csodálatos és isteni superadditum – az alkotó nagy egyénisége él a történelmi erők realitásában és az események koincidenciájában is. Rámutat arra, hogy Bethlen alkotó munkájában mi szerepe volt a katonának és hadvezérnek, a pénzügyi lángelmének és ha nem is külön cím alatt, de igen világos beállítással, megmutatja azt is, hogy mi szerepe volt Bethlen életművében a diplomatának. Eközben a determináció folyik tovább, a kép színesebbé és egyénibbé válik. Rámutat arra, hogy Bethlen miképpen exponense az akkori magyar léleknek és az akkori magyar életnek. A tragikus vagy-vagy életkérdésében miképpen áll Bethlen a keleti koncepció mellé. E termékeny gondolatok kísérése közben látjuk, hogy a tárgyról még mennyi mindent nem mondottak el történetíróink. Tragikus vonását fokozza az, hogy Bethlennek az egész magyarság egységesítésére vonatkozó grandiózus terveit nem értette és nem érthette meg senki. Nem értette meg Erdély, Magyarország és nem érti meg még a mai kor sem, sok jeles történetírónkat sem véve ki. így nő fel szemünk láttára Bethlen Gábor jellegzetes nagysága, amely Kemény János, Makkai és e sorok igénytelen írójának nézete szerint is Szent István és Mátyás király nagyságához és jelentőségéhez fogható. Bethlen jelleméből semmi empirikus vonás ki nem marad. Minden ismert vonás elrendeződik és világosságot nyer. Végső ponton reánk néz mély szemével, megdöbbentő nagyság csúcsáról az egyedülvaló hős, a nagy Szomorú és a nagy Magányos: Bethlen Gábor, a tizenhetedik század magyar nemzeti államának koronázatlan királya. Grandiózus pillér, a legnagyobb magyar oszlopemberek egyike és mégis torzó, mert felette félbemaradt a bolt. Tulajdonképpen géniuszrajz ez a könyv, a politikai fantáziának megfigyelése, amint történelmet alkot. Magát művével és művét magával magyarázza. A könyv tudományos becse abban áll, hogy minden empirikus adat magától értetődő fényt nyer az alapkoncepciótól és az alapkoncepciónak a tények sehol se mondanak ellent. A művészi értéke pedig abban áll, hogy magától értetődővé, bensőleg igazzá teszi, szemlélteti és magyarázza egy személynek és egy kornak egymáshoz viszonyuló és egymásból következő életáramlását. és amint ezt megteszi, egységes gondolatkristályt állít elénk, amelyen semmi erőszakoltság nincsen, magából az alapképletből következik a belső alkat s annak minden gazdagsága és változatossága. Az egész könyv a Makkai szellemiségének és tehetségének egyik legjellemzőbb és legértékesebb alkotása. A tudósnak és a művésznek olyan egysége a teremtés aktusában, amely magábanvéve egyike a legkivételesebb találkozásoknak és amelynek termékei nem veszítik el sem igazságukat, sem szépségüket, sem aktualitásukat.

Makkai Sándor, Erdély nagytudású református püspöke igazi lélekbúvárra valló rendkívül érdekfeszítő könyvet írt Bethlen Gáborról, az eddigi homályos történelmi megállapításokkal szemben új és igazi megvilágításban igyekezve feltüntetni a nagy fejedelem „lelki arcát”. A tudós szerzőt, – mint maga írja, – a Bethlen Gáborral való beható érdeklődésre a nagyenyedi Bethlen-kollégium dísztermében kifüggesztett, Barabás Miklós által festett idealizált arcképe inspirálta, melyben Bethlen egész egyéniségét, sőt lelkiségét véli visszatükröztetve. Az eszményített Barabás-festmény jelentőségét azonban legújabban teljesen háttérbe szorította Bethlen Gábornak Ernszt Lajos kormányfőtanácsos, ismert műgyűjtő és múzeumtulajdonos által külföldön felfedezett és megszerzett egykori olajfestésű arcképe, mely a nagy fejedelem kiváló egyéniségét, a Makkai által keresett és megtalált lelki arcát hűen és megkapóan tünteti fel. Ez tehát Bethlen Gábor igazi, hiteles arcképe, melyre csak reá kell tekinteni, hogy meglássuk benne a nagy fejedelem törhetetlen energiáját, elhívatásában érzett nemes öntudatát, a nemzetmentő és országépítő önzetlen szívósságot: Bethlen igazi „lelki arcát”, amit Makkai költői szárnyalású művében oly ragyogó világításba helyez. „1613 október 23-án lett Erdély fejedelme s tíz év alatt, – írja Makkai, – negyvennégy csatában vett részt s igen sokszor forgott életveszélyben. Fejedelmi élete szakadatlan munka; naponkint órák hosszat sajátkezűleg levelezik s csak fennmaradt leveleinek száma több ezernél. Napjai folytonos tárgyalásokban telnek el s a magány utolsó pillanatait is betölti a fantasztikusságig szárnyaló politikai tervezgetés, melynek szálai egész Európát körülfonják. Mindamellett folytonosan építkezett, ráért a Szentírást negyvenhatszor végigolvasni, németül tanulni, családja nevelését irányítani, kultúrát alapozni, egyházát fölvirágoztatni, hadügyet, pénzügyet, kereskedelmet teljesen a maga gondolata alapján irányítani s mindezenközben fejedelmileg élni.” „Mindenesetre jellemző adat, ifjú korában megnyilatkozó lelkületére és magatartására az, hogy a török Görcsi Mehemmed már a bújdosásban hányódó ifjúnak megjósolta, hogy magyar király lesz belőle. Amennyire elismerésre méltó ennek a töröknek jó szeme, épp annyira jellemzi Bethlent is, hogy a lelke titkos vágyának eme meglátó ját még fejedelem korában is „apám”-nak szólítja.” „Bethlen élete éles, töretlen tisztasággal sugározza azt az igazságot, hogy igazi vezér csak igazi szolgából lehet” „Bethlen igazi magyar jellem, de a ritka magyarnak példája: a kitartó, nem lankadó, józan és bölcs magyarnak. Magyar jellemvonásokat, de a légritkábbakat és legkülönbeket edzette ki magában s őserejű, hatalmas életenergiát a bölcs magyar jellem hámjába fogta és gyeplőjével kormányozta az alkotó, építő élet útjára.” „Bethlen Gáborban a halálraítélt magyar nemzet életösztöne testesült meg s ömlött a teremtő géniusz életerejének öntudatos és fegyelmezett medrébe; nagysága a magyarság létjogának hatalmas felebbezése a világtörténelem ítélőszékéhez.” „Bethlen Gábor kulturális tevékenysége igazi fejedelmi hódolat volt a szellem trónja előtt. Legmerészebb ideálja a magyar akadémia volt, mely a külföldi egyetemek színvonalán művelje a magyar tudományt. Bethlen rákényszerítette a főiskolát az országra, mert társadalomalkotó tervének tengelyét látta benne. Fejedelmi módon gondoskodott életében és halála utánra is az akadémia anyagi biztosításáról, úgy, hogy a Bethlen-kollégiumnak még 1918-ban is 10.000 holdnál több birtoka volt. Ennek a fejedelmi iskolának igazi dicsősége, hogy a rendiség kasztrendszerét megtörve, a szélesebb társadalmi kiválasztódás demokratikus útját nyitotta meg s származás és vagyon kiváltságait mellőzve, a tehetség fölfedezését és istápolását, kiművelését és közkinccsé tételet írta iskolájának programjába.” Az egyedüliség magaslatán, a fejedelmi önállóság árvaságában lelkének egyetlen, mindig hatalmasabb belső erőforrása és támasztéka a mély, rendíthetetlen vallásosság volt. Hitének alapja a hányt vetett életének küzdelmes fordulóiban megtapasztalt isteni kegyelem és gondviselés érzése. életében isteni megbízást, küldetést látott s lelke legmélyéig meg volt győződve afelől, hogy ő van kiválasztva Isten által nemzete meg vedel mezőjéül és megtartójául. Hitbeli öntudatából következik, hogy valláspolitikáját a türelem jellemzi. Ahol a katholikusok többségben voltak, ott templomaikat visszaadta, két helyen kötelezte őket arra, hogy a templom nélkül maradó református kisebbségnek imaházat építsenek. A katholikusoknak püspöki vikáriust engedélyezett, hogy szekták áldozatául ne essenek. „Talán meggyökerezett, szép hagyományt sértünk meg az igazság kimondásával, de az igazság az, hogy a magyar nemzet politikai és vallásszabadságának megvédelmezésére, biztosítására nem Erdély vonta ki kardját, hanem csak Bethlen Gábor.” „Egymaga harcolt és viaskodott a magyarság egységéért anyagi és lelki erejének a végsőkig való megfeszítésével s tragikumává lett az, hogy a magyarság maga volt az, akinek az egység nem kellett.” „Kemény János fejdelem önéletrajzában Bethlen Gábort Szent Istvánhoz és Mátyás királyhoz mérte s hármukban látta a legkülönb magyart.”

Az elmúlt esztendő Bethlen Gábor fejedelem halálának háromszáz esztendős évfordulója volt. Nem tudok arról, hogy Erdély magyarsága akár hivatalosan, akár nemhivatalosan, az első, avagy a második centénnáriumról akármilyen módon megemlékezett volna. Nem tudok róla, de nem is hiszem, hogy az megtörtént. és lehetséges, hogy más körülmények között talán a háromszázesztendős fordulót is csupán az ő erdélyi iskolája és talán az erdélyi református egyház tartotta volna számon – hivatalos kötelességből. Lehetséges, bár azt is tudom, hogy éppen tavaly múlt másfél évtizede annak, hogy néhai való iskolatársam és lelki barátom: Makkai Ernő, kiadta az ő tanulmányát Bethlen Gáborról, aminél szebb és igazabb írás azóta sem íródott a fejedelemről és azt egy megírandó hatalmas, az erdélyi uralkodóhoz egyetlenül méltó Bethlen élet- és jellemrajz első vázlatának tekintette csupán. Makkai Ernőt, a historikust megölte a háború; megkezdett Bethlen-monumentumából csupán a zseniális vázlat maradt meg, melyet ő utána, az ő elgondolásával nem épitett ki senki a legnagyobb erdélyi halott méltó mauzóleumává… A háború következtében való kegyetlen magyar tragédia sok mindent felforgatott, de talán a legnagyobb megbolygatást – és az egyetlenül hasznost nekünk magyaroknak, – kétségtelenül a magyar lelkekben végezte. A lelkünkben és gondolkozásunkban, mely a háború óta tanul igazabban, helyesebben meglátni és – értékelni; meglátni az életet, ami van bennünk és körülöttünk, meglátni múltunk élet-munkájának valóságos eredményét és tanulságait, ami elvehetetlen, elvitathatatlan és elpusztíthatatlan örökségünket, jövendő nemzet-épületeink egyetlen bizonyos és megbízható fundamentumát. A múltat, mely ezer esztendő folyamán kialakított minket itt olyanná, amilyenek vagyunk: fajtánkban, nyelvünkben, látásunkban, gondolkozásunkban, erőnkben és gyengeségünkben, gyávaságunkban és bátorságunkban, szívünkben és lelkünkben és mindenek eredőjében: kultúránkban. Amikor akkorát zuhantunk, amikor annyira porig aláztattunk, amikor délibábos álmunkból olyan rettenetes valóságra ébredtünk: most látnunk kell, most tudnunk muszáj, hogy a múltakban valamit – elvétettünk. Valamit rosszul tanultunk, hibásan tudtunk, helytelenül láttunk; valahogyan megcsaltak minket, valahogyan megcsaltuk magunkat – a magyar áfium mámorával. Még sajgó fejünk kijózanodott tudatával rá kellett kényszerítenünk magunkat arra, hogy mindenünket, amit a magunkénak tudunk és vallunk, átrevidiáljuk és újra értékeljük. Mert most már nem cipelhetünk magunkkal felesleges holmit, de nincsen eldobálni való értékünk sem. A teljes magyar életmunka ez új nagy revíziós folyamatának szükséges és fontos részlete volt az Ady-revízió, mely igen sokunk hite szerint, – summájában legalább, a Makkai Sándor könyvével (Magyar fa sorsa, – Kolozsvár, Erdélyi Szépmíves Céh, 1928) fellebbezhetetlenül elintéztetett. és ennek a folyamatnak eredményei a tavalyi évben, a porladó erdélyi fejedelem háromszázesztendős halál-évfordulója alkalmából megjelent Bethlen-könyvek, egyes etapjai az esedékes teljes Erdély-revíziónak. A tavalyi esztendő kezdetét méltóan komoly köntösbén köszöntötte a nagy évforduló alkalmából Szegfű Gyula: „Bethlen Gábor» könyve. és talán ez a könyv, szellemének, látásának megösmerése és átérzése adta Makkai Sándor tollára könyvének egyik legsúlyosabb kérdését és újra a legfájóbb, legfelébresztőbb és legkijózanítóbb feleletét: „Mi hát az oka, hogy ezt a nagyságot , mindmáig nem akarja meglátni és hódolattal méltányolni a történelemtudomány és ennek nyomán a magyar közvélemény? Mi az oka a tragikumalak, mely történelmünk e rendkívüli nagyságát, akihez mégcsak egy-kettő fogható ezer év alatt, olyan sötéten árnyékolja be? Ez az ok Bethlen magyarságában rejlik.” Makkai csupán Bethlennel kapcsolatban állapítja meg ezt a valóságot, ami egyben egyik legsúlyosabb bizonyítéka múltbeli értékelésünk hamis és csaló voltának. De megállapíthatná ezt a valóságot az egész magyar ezeresztendő komplexumára is, melyet a háborút megelőző modern történelemtudományunk, bizonyára jóhiszeműen, de többé-kevésbé egészen hamis szemmel látott meg és tudtán kívül hamisított mértékkel értékelt. és itt találom meg a Makkai könyvének legnagyobb érdemét, azt, hogy ő a közvéleménnyel, sőt részben a mai történettudomány legkomolyabb képviselőivel szemben is meg meri állapítani, hogy Bethlen volt az a magyar államférfiú, az ő politikája volt az a magyar politika, amire szükség volt akkor; az ő eszejárása és az ő látása volt az igazi észjárás és a helyes látás, az ő élete és az ő munkája volt nemcsak a maga korában, de minden magyar korszakokban való legmagyarabb életek és legnagyobb munkák azon kevéseinek egyike, amihez történelmünkben csupán Szent István és Mátyás élete és munkája hasonlítható. Bár nem vitázik kimondottan Szegfű Gyulával, mégis érzik, hogy nemis egyetlen, de mindenesetre egyéb, fontos oka volt könyve megírásának az, hogy kimondhassa a maga véleményét Bethlenről – Szegfűvel szemben. Az erdélyi ember véleményét a magyarországival szemben, a protestáns emberét a katholikussal szemben. Erénye könyvének, hogy nem lett mégse belőle egyszerű vitaírás, de megmaradt komoly, önálló, a fejedelemhez és – Makkai Sándorhoz méltó emlékkönyvnek. Mert nem historiaírás, még nem is igazi históriai monográfia a Makkai könyve. De több a vázlatnál: kész, befejezett mű: Bethlen Gábor lelki arca. Tisztán és tudatosan belülről látott, belülről felépített szobra a fejedelemnek. Szívvel, tudással és hittel készült intimus mű. Nem monumentum és e tekintetben a Szekfű Gyula könyve – töredékes horizontú, a professzionátus modern historikus hatalmás készültségével és kitűnő írni-tudással készűlt írásmű, mely élesen, határozottan jellemzi a kort és benne a lehetőségeket, melyekből a Bethlen Gábor Erdélye és Erdély Bethlen Gábora plasztikusan alakul ki előttünk, laikusok előtt is. Makkai könyve ezt nem adja, Makkai ezt adni nem is tudhatja. Viszont azt adja, amit Szekfű nem tudhatott adni: Bethlennek, az Erdélyből kinőtt, a teljes egészében erdélyi embernek és transszilván államférfiúnk belső felépitését úgy, ahogy azt európai erdélyi ember láthatja és láttathatja meg. Ez a Makkai könyvének másik nagy érdeme és igazolása annak, hogy ennek a könyvnek meg kellett íródnia, már a Szekfű Gyula könyve miatt is. De van Makkai Sándor könyvének hibája is, amit nem szabad elhallgatnom, akárhogyan is szeretem könyvét. és ez a hiba nem abból adódott, hogy Makkai nem historikus a szó professzionista értelmében. Szóval ez a hiba nem Makkai tudásának hiányossága. Mi keletkezett, de abból a törekvésből, hogy Makkai pap, sőt – püspök. Amolyan igazi pap, igazi püspök, akinek nemcsak hite van, de filozófiája is, theologiai filozófiája. és sokszor, igen sokszor csupán ezen a papi, theologiai szemüvegén keresztül látja Bethlent és magyarázza az ő belső épülését. Tudom, Makkai nem tehetett másképpen, de hogy ezáltal nem mindig a valóságnak megfelelően építi fel a maga Bethlenjét, azt még egyik legérdemesebb méltatója, sőt püspöktársa: Ravasz László is kénytelen volt konstatálni. * Makkai Sándor: Bethlen-könyvét az ő Ady-könyvével együtt azok közé a fontos dokumentumok közé kell sorolnunk, amelyek a maguk vallomásával a nagy magyar revízió folyamára mindeneket meggyőző és döntő tanúvallomást adtak.