Mint a Tiszántúl szülöttének és neveltjének, gyermekségemtől fogva szívemhez nőtt a Máramarostól Orsováig terjedő tiszántúli egyházkerület egységének és megbonthatatlanságának tudata, gondolata. Belém idegződött ez a hatalmas nagy egység, mint a magyarországi reformátusságnak súlyt és tekintélyt követelő egysége. Benne Urunk Jézus Krisztus evangélium szerinti reformált magyar anyaszentegyházának egy olyan tömbjét tanultam ismerni, mely az anyaszentegyház életét fenyegető veszedelmek között, a nyílt és rejtett támadások ellenében Istentől rendelt bástya, erős vár. Szentségtörésnek tetszett még a gondolat is, hogy ez az erős vár megbontassák, részekre szedessék. így tagadhatatlan ellenérzéssel, de meleg érdeklődéssel tanulmányozgattam át újra és újra Makkai Sándornak az Isten dolgaiért aggódó lélekkel, az elméletileg és gyakorlatilag nagy felkészültségű, hívő tudós bölcséségével és meglátásával megírt lenyűgöző tanulmányát. De meggyőzni, más véleményre és belátásra vezetni nem tudott az. Meggyőzött arról, hogy valahol hibák vannak, betegség fészkel, de a gyógyításnak a Makkai Sándor által jónak látott módját elfogadni nem tudtam mindmáig. Mindegyre a klasszikus intelem járt az eszemben és szívemben. „Az orvosság rosszabb ne legyen a betegségnél!” A világi példa is előttem járt szüntelen. Az Osztrák-Magyar monarchiát részekre bontott földi sorsintézők maguk tettek vallomást, hogy a monarchiát, ha nem lett volna meg, meg kellett volna alkotni. Nemcsak a gyűlölet, de a szeretet is diktálhat olyan lépést, amely később megbánásra vezet. Ez együtt jár a fejünkhöz köttetett gyarlósággal. Makkai Sándornak az egyházkerület részekre bontása mellett féltő szeretettel, nagy gonddal, tudós mérlegeléssel felsorakoztatott, első olvasásra, hallásra megfogó érvei között vannak olyanok, amelyeket megerőtleníteni lehetetlennek látszik, de vannak olyanok is elégséges számmal, melyekre az ellenérv Szinte magától adódik. A kerület nagy terjedelme kétségtelenül emberfelettinek látszó feladatot ró az „episcopusra”. De – ha nem is ilyen mértékben egészen – ez megvan az erdélyi egyházkerületben is. Az erdélyi egyházkerület is egy egész országrészt, országnak beillő területet foglal magában. A terület nagysága által okozott nehézségek ellen, a részekre osztásnál hathatósabb segedelemnek mutatkozik az, hogy a felügyelő püspök mentesíttessék a közigazgatás különböző ágazatainak apró-cseprő dolgai intézésétől s mellé közigazgatási, tanügyi, pénzügyi stb. tanácsosok állíttassanak, akiknek munkája tehermentesítené a püspököt s ideje nagy részeit a lelki dolgok számára szabaddá tenné. Analógiát erre a magyar református egyházbari nem nehéz keresni. Másik remediumnak kínálkozik, hogy a püspök számára az egyházkerület autót állítson be s így mentesítse a vonatközlekedés okozta időveszteségektől és a felügyelői tiszt gyakorlására több lehetőséget biztosítson számára. Nincs ellenérv nélkül az egyházkerület gyülekezeteinek különböző életkörülményeire való hivatkozás sem. A dunamelléki egyházkerületben is éppen így együtt vannak a különböző élettípusú, különböző lelkiségű gyülekezetek. Más típusok, más lelkiségűek a budapesti gyülekezetek mint pl. Nagykőrös, a budapest környeki munkásgyülekezetek mint Kecskemét. De lehetne hosszú sorban előszámlálni a bizonyító példákat, hogy „ez a betegség” megtalálható mindegyik egyházkerületünknél. Sőt azt mndhatjuk, hogy – mint általában minden téren – a Tiszántúl lelkiekben is egységesebb, mint az ország bármelyik más egyházi vagy világi tömbje. Valószínűleg innen vette Szabó Dezső az indítást ahhoz a megállapításához, hogy a magyar katholikus lélekben tulajdonképpen közelebb áll a magyar reformátushoz, mint a német vagy tót katholikushoz. Tény, hogy a Tiszántúl egyetemes egyházi viszonylatban messze lemarad a lélekszámarányának megfelelő részvételtől és befolyástól. Ezen azonban – félő – a részekre bongás nemhogy segítene, hanem még inkább rontani fog. Az egyházkerületek meglévő s Makkai Sándor áltál is hangoztatott partikularizmusa nem szüntethető meg, inkább attól kell tartani, hogy be fog plántálódni a tisztántüli kerületből alakuló három kerület életébe is. A vezetőkül, kormányzókul állítandók is emberek! S bekövétkezhetik éppen úgy, mint ellenkezője ennek, hogy ha három tiszántúli egyházkerület nem egymás mellett, hanem egymás ellen fog résztvenni az egyetemes egyházi életben. Az anyagilag gyönge gyülekezetek terhének hordozása sokkal inkább megvalósítható az alföldi nagy gyülekezeteket az északi és keleti szélekkel együtt magában foglaló tisztántúli nagy egyházkerületben, mint a szétaprózott kerületi beosztásban. „Erős és jelentékeny tömbből lehet kisugározni a református öntudatot az északi és északkeleti szélek felé – állapítja meg Makkai Sándor a tervezett felsőtiszai egyházkerületre vonatkozóan – s hatékonnyá tenni a kis szigetek és szórványok védelmét.” Ez az érv a kerület felosztása mellett sokkal kevésbbé hathatós, mint a felosztás ellen. A mai tiszántúli egyházkerület igazán jelentékeny tömb! Nem lehet szó nélkül elmenni az anyagi kérdések mellett sem. A három kerület hármas anyagi terhet jelent. Gyülekezeteink továbbmenőleg nem terhelhetők közigazgatási költséggel. én nem tudok olyan jó reménységgel lenni az állami anyagi támogatás felől, mint Makkai Sándor. Nem egy fájdalmas tapasztalatom van arról, hogy az állami segítség és támogatás milyen vékony, gyakorta elapadó erekben csörgedez, mikor a mi szegénységünk megsegítéséről van szó s milyen hatalmas folyamban áradoz, mikor másik felekezet gazdagságának további duzzasztásáról van szó. Az élet kiáltja, hogy a magyar érdekek nem mindig nyernek egyforma istápolást Róma érdekeivel, s nem mindig, sőt bántóan kevésszer történik a magyar érdekek szem előtt tartásával az állami támogatás szétosztása. Elismeri ezt Makkai Sándor is, mikor az iskolaügyről szólva, ezeket mondja: ,,Az államnak magyar nemzeti szempontból itt volna a legnagyobb és legsürgősebb feladata, hogy a tantermek építéséhez segítségül siessen, mert egyébként az a helyzet áll elő, hogy a gyermekben leggazdagabb és legmagyarabb nép marad oktatás és nevelés nélkül.” Volna! Tehát csak óhaj! A valóság más! Egyházmegyénk területéről tudnék példát, példákat előmutatni, melyek harsogják, hogy az óhaj – csak óhaj! Féltem a kerület szétosztásától a Kollégium jövőjét. Már most is hallhatók tiltakozások a Kollégium terhe viselése ellen a középiskolát fenntartó egyházak egyes vezetői részéről. Ez a tiltakozás a cselekedetig erősödnék a kerületnek részekre osztása esetén. Az élet nem mindig igazodik az ideális elgondolásokhoz. Makkai Sándor nem tudja elgondolni sem, hogy a Tiszántúlnak lehetnek olyan egységei, amelyek nem tartják teljesen világosnak és magától értetődőnek, hogy „a Kollégium továbbra is örökös és közös kincse marad az egész tiszántúli reformátusságnak s fenntartásában az eddigi módokon és a mindenkor szükséges mértékben fogja kivenni részét ennek a területnek minden egyes lelke és valamennyi tényezője”. Talán én sem tudtam volna el sem gondolni ezt, ha nem lennének tapasztalataim, ha nem hallottam volna ismételten kijelentéseket, kifakadásokat. Fogyatékos gyarlósággal ezekben voltam bátor hozzászólni a tiszántúli egyházkerület felosztásának tervezetéhez. Nem a mindenképpen ellenzékiéskedni akarás indított szólásra, hanem a lélek, mely félti azt, amit szeret, amit értéknek vall s amiért – úgy érzi, aggódásra van oka. Makkai Sándor ideális elgondolásait helyeslem, de a módot nem tudom magamévá tenni. A bajokat látom, érzem s azoknak meggyógyulását szívem szerint óhajtom, azonban félek, hogy az ajánlott orvosság nem vezet a kivánt jóra, sőt esetleg még rosszabbodást hoz. A felelősségérzet őszinte lelkével mondottam, amiket mondtam. (Kunmadaras.)