Makkai ebben a könyvében munkássága egész területéről gyűjtögette egybe a szétszórtan kiadott vagy eddig csak kéziratban őrzött darabokat. Munkásságának egész jelleme visszatükröződik ebben a könyvben s megnyilatkozik előttünk a szerzőnek théológiai álláspontja, philosophiai meggyőződése, aesthetikai felfogása. Aki Makkainak belső formáját ismerni akarja és aki egy gazdag, sokféleképpen kialakított lelket akar meglátni a maga őszinte és nyílt tevékenységében, az vegye elő, olvassa, tanulmányozza a terjedelmes kötetet, amely bizonnyal fiyeresége is, dicsekedése is az újabb erdélyi magyar irodalomnak. Makkai egész szellemiségét egy nagyvonalú, messze távlatokig érő, a lélek tevékeny részének egész mezejét átfogó theonomia jellemzi. Az Isten mindenható uralmának gondolata húzódik át, mint összekötő és életadó elv az ott közlött dolgozatok mindenikén: Isten dicsőségét kell szolgálnia közvetlenül vagy közvetve mindannak, ami. a lélekből fakad. értéke, becse, igazi valósága, és léte csak annak a léleknek van, amely Isten életében gyökerezik s Istenből, mint örökkévaló forrásból, szívja a maga táplálékált.. Makkai egy fegyelmezett és világos elmének biztosságával látja meg azokat a kérdéseket, amelyek, ennek a theonomikus álláspontnak, egy ember lelki üdvösségének szempontjából életbevágó jelentéssel bírnak s ezeket a kérdéseket bőséges lelki tapasztalatának érvényesítésével pompás irodalmi formában tárja az olvasók elé. Meglátszik mindenütt az írásában, hogy Ravasz László tanítványa: a lelki beállítás művészetét, a szempontok meglátásának módszerét tőle tanulta. Emellett azonban éppen megőrizte a maga gondolkozásainak, eredetiségét és önállóságát nemcsak a tartalom, hanem a forma és külső alak tekintetében is. Lelke szívesen egyesült mestere lelkével, hogy ez által erőssebbé, gazdagabbá, önállóbbá fejlődjék. A tanítvány és tanuló közt lefolyó halk dialógusok finom, diszkrét visszhangja ott rezdül Makkai könyvének élettel teljes, gazdag, termékeny lapjain. Ez a theonomikus élet, és világfelfogás a vallást életnek látja és unt életet értelmezi. Ebből következik, hogy nem származik vallás, sem a hagyományból, sem a tanításból: nem ér semmit az a, keresztyénség, melyet évezredek hagyományának terhe nyomkodott bele a többé-kevésbbé fogékony lélekbe és bizony értéktelen az a keresztyénség is, amely mag nem értett, de szent félelemmel s a tanító iránt való hódolással elsajátított dogmák szigorú követésében meríti ki a maga lényegét. A vallás is tehát a keresztyénség is, és tovább, tehát a protestantizmus is, sőt, akár tetszik, akár nem, a kálvinizmus is élet kell, hogy legyen s mint élet, csak életből fakadhat. A vallás, még közelebbről tekintve, Istenben való élet s igazán vallásos csak az lehet, kinek minden érzése, gondolata, akarása és törekvése az Istennek megéléséből fakad. Az Istennek élménnyé kell lennie a vallásos lélekre nézve, hogy ez az élmény a maga tartalmát vetítse ki az egész külső, látható és tapintható életre. Az igazi keresztyénség – hirdeti Makkai (220. l.), boldog, lobogó személyes élmény Isten szívével való összekapcsolódás,de olyan élmény, amely jó cselekvéssé, alkotó munkává válik e világban és összefonódik egy világot megszentelő kultúrává, amelyen Isten dicsőségének bélyege ragyog, amely nem a világból, de e világ szamarat való, hogy azt Isten arcának tükrévé, dicsőítse! A vallásnak tehát életből fakadó, életet teremtő, Istennek életét e világon kialakító életnek kell lennie. Ez az erővel, fénnyel és örömmel teljes, nem a világtól elvonuló, hanem abban élő, Istennek dicsőségéért abban küzdő, vitézkedő kereszs tyénség az ideálja Makkainak. Ezt tárja elénk, ezt magyarázza, ezt sürgeti minden tanulmányában és előadásában, prédikációjában és elmélkedésében. Az Istenben való életet, a krisztusi mystériumban való alámerülést hirdeti a „Vallás a protestantizmusban” című első tanulmány, amely erőteljesen üti meg azt az alaphangot, mely azután végigvonul az egész kötetén. Ez a belső meggyőződés hevíti még azokat a tanulmányait is, amelyek a psychologia (A tudatalatti, Illúzió, suggestioja, vallás. A csoda.), meg az aesthetika (A szépség hajója) köréből merítik tárgyukat. Ezért nem is jár el sokszor a kellő óvatossággal, amikor lélektan körét elhagyva, értékszempontokát alkalmaz ott, ahol pedig csak a tényekhez szabad szabnunk fejtegetéseinket. így jár el például, amikor a „tudatalatti”-nak tárgyalásában a „tudatfeletti”-t is mellérendeli a tudatosnak és a tudatalattinak, holott amaz merőben érték jellegű, eme két utóbbi elleniben a ténylegesség talaján fakadó s ezt jelző kajtegória. Ez a nemes theonomismus azonban sohasem válik hétköznapi utilismussá Makkainál: az Isten iránt való szeretet nem arra biztosíték, hogy ez által boldogok legyünk. Istent szeretnünk kell önmagáért mert minden az övé, semmi sem az emberré. Soli Deo Glória! Ennek a tisztán ideális theonomiának bizonyságai azok a prédikációk, amelyeken Makkai a keresztyén élet nagy üdvtényéről tartott: mindenikben félreérthetetlen határozottsággal lép elénk a prédikátor mélységes hite s az a meggyőződése, hogy minden, ami van és történik, volt és történt, az Isten dicsőségének szolgál. Nem az ember szempontjából tekintjük az embert, hanem az Istenen keresztül látjuk és vizsgáljuk az egész mindenséget az emberrel együtt. Makkai prédikációi egy szilárd Isten- és életszemléletnek megnyilatkozásai, ezért egyszerűek és építők, nem elragadni akarnak, hanem maggyőzni és elmélkedésbe késztetni, nem nszép szavak baritonjának félelmes játékával meghökkenteni, hanem egy kifejező stylus segítségével Isten felé fordítani s a „nagy élét”-re előkészíteni. épül belőlük az is, aki hallja, az is, aki olvassa. Isten dicsőségét, az isteni akarat mindenható jóságát hirdetik gyászbeszédei is, amelyek közül különösen megragad s lelkünkbe markol „Mária a jobb részt választotta” címen a 292. s következő lapokon közölt beszéd. Az „Emberek és könyvek” cím alatt, sorakozó kisebb-nagyobb dololgozatok, annak a philosophiai idealismusnak a szülöttei, amelyet mindnyájunk lelkében Böhm tanítása és személyisége fakasztott, erősített… alakított. Ez az idealismus tette élessé Makkai szemét is annak meglátasára, hogy valamely személyiségben vagy műben hol kell keresni s amiben kell találni az idő és hely fölött álló, igazi, értéket. Kritikáin és tanulmányain keresztül az írónak lelkéhez igyekezik férkőzni, mert őt elsősorban a lélek érdekli, melynek a mű megvalósulása költői fórumában. Ravaszn könyvéről írott ismertetése („Orgona zúgás”), Reményik költészetének finom és elmélyülő elemzése („A költő prófétasága” 312. l.), vagy Tompa László poéziséről közlött kritikája e nemben a magyar irodalom legjobb alkotásai között foglalnak helyett. Makkai stylusát bizonyos rationalis világosság jellemze, ami, úgy látszik, az erdélyi stylusnak általában jellemzője, – ott is, ahol az emotiok szárnyán emelkedik magasba, stylusa nyugodt és mértékes marad. Szereti a már közkeletű képeket újakká, varázsolni az által, hogy a bennük rejlő képelemeket az egész mondat során kifejti. (Vesd össze a „mennyei rózsatő” és „élet-illatár” kapcsolatát a 292. lapon). Makkai legújabb könyve a magyar irodalomnak kétségtelen nyeresége s az árván maradt erdélyi testvérek lelkének kiapadhatatlan kincsesháza.