E lap hasábjain nem egyszer jutott kifejezésre annak a nyilvánvaló nyereségnek a megállapítása, hogy teológiai fakultásunk kapcsolata a tudományegyetemmel megbecsülhetetlen eszközöket nyújt pap- és tanárképzésünk tartalmasabbá tételéhez. Igaz, hogy e kapcsolat nem olyan, mint amilyennek Eötvös József gondolta, vagy amilyennek az egész magyar protestantizmus, de kivált az erdélyi kálvinizmus méltán remélhette. De az is igaz, hogy még így is, a jelen szervezet mellett is, sokféle és jótékony szálból fonódik ez a kapocs. Az a lehetőség, hogy papjelöltjeink egyetemi rendes hallgatókként elmélyedhetnek a filozófiai tanulmányok valamennyi ágába, a nyelvi- és történeti disciplinákban: ebben a kapocsban kétségkívül a legbecsesebb összekötő fonal. Ehhez a szervezeti előnyhöz járult a személyi tényezők kiválóan kedvező volta is, különösen éppen a filozófiát illetőleg. Böhm Károly a magyar bölcseleti irodalomnak idáig legönállóbb – mert egyedül önálló – és legmélyebben szántó művelője. Személyiségének derültsége, rendszerének egyetemes mélysége kitörülhetetlen nyomot kellett, hogy hagyjon még olyan hallgatója lelkében is, ki csak amúgy távolról nézegetett bele a filozófiai tanokba. Schneller István – a paedagógiai tárgyak előadója – hasonlókép széles pillantású tudós, ki szintén egy egészen önálló felfogást, paedagógiai rendszert hirdet és hirdetett. Előadásaik nem tanokból rakódtak össze mozaikszerűleg, hanem vizsgálódásaikról adott hitvallás, tudomány volt. S e két személyiség, e két önálló rendszer – épen ez lehet nagyon is fontos a tanulmányozni szándékozó ifjúra – a legközvetlenebb, a legbensőbb szellemi rokonságban állott. A hallgató más és más szempontból, de mindig ugyan azt a dolgot látta megvilágítva. A paedagógiai elmélyedést a filozófia tanárának eszméi megkönnyítették. Viszont, a paedagógiai órák összhangzatosan illeszkedtek a Böhm nyújtotta világképhez. Csak még egy hiányzott, hogy a tanulmányozni vágyó ifjú nyugodtan dolgozhassék t. i. a szemináriumok, az a hely, hol az előadó tanárból útbaigazító mester, a mechanizáló hallgatóból pedig fejlődő tanítvány válhat, hol tudós és könyv mind csak arra valók, hogy a tanulmányozást tényleg lehetővé tegyék. Sajnos, hogy mire ez a szemináriumos rend beköszöntött az egyetemen, Böhm Károly elköltözőit az élők sorából. De tudományának benső értékét mi sem hirdeti kézzelfoghatóbban, mint az, hogy egy egész iskola keletkezett, mely az ő rendszerének alapjain munkálkodik, őt vallja mesterének. E tényezők értetik meg Makkai Sándor tanulmányát is. Makkai theol. fakultásunk növendéke volt. Tanulmánya pedig az „értekezések a kolozsvári m. kir. Ferencz József tud. egyetem paedagógiai szemináriumából” c. vállalatban jelent meg, annak második darabjaként. Tartalmában pedig Schneller és Böhm rendszerének alaptanai, rokon vonásai jutnak kifejezésre. Hogy a tanulmány gondolatmenetét röviden jellemezhessük, emlékezetbe idézzük a Schneller paedagógiai rendszerének azon alapvető tételét, hogy a nevelés eszménye lehet 1. az érzéki én, 2. a történeti én, 3. a tiszta én, a tiszta egyéniség kifejlesztése. Viszont a Böhm értékelméleti kutatásai abban csúcsosodnak ki, hogy a világot háromféleképp szokás értékelni: 1. érzéki (hedonikus), 2. értelmi (utilisztikus) és nemességi (intelligencia, ideális) szempontok szerint. Már most Makkai tanulmányának bevezetés jellegű első fejezetében tanítómestere, Schneller nyomán indulva meg a mindenkori paedagógiát illetőleg arra az eredményre jut, hogy a nevelés az a tervszerű alkotó tevékenység, mélynek célja a mindenkori emberideál megvalósítása a növendékben. Hogy pedig mi az a mindenkori emberideál, mely a paedagógia célja, az magának a nevelőnek az álláspontjától függ, azon szemponttól, mellyel a dolgokat értékeli. S ily álláspont lehet a hedonisztikus, utilisztikus és ideális értékelés. Ezek után sorra veszi a nevelés célját e három fokozaton, azaz azt vizsgálja, hogy milyen a hedonisztikus, utilisztikus és ideális emberideál? Ez okoskodás zárótétele az, hogy csakis a személyiség, azaz az intelligens egyéniség megalkotása lehet egyedül abszolút nevelői cél. A tanulmány második szakaszában éppen ennek a paedagógiai abszolút célnak, a személyiségnek az alkatát és lényegét elemzi. Az ember s elsősorban a nevelendő ontológiailag egyén. Az énből, az egyénből lehet a személyiség, ha a fejlődés rendjén átnemesül, etizálódik. Mert az egyén formai valóság, mely csíraszerű, fejlődésre hivatott. S csak annyiban fejlődhetik az egyén személyiséggé, amennyiben tehetségeit az intelligencia, a szellemiség áthatja. A magam tartalmát akarom, ez egyéniség. A magam nemes tartalmát akarom, ez a személyiség. Tehát a személyiség nem adott valóság, hanem értékjelző, eszmény, mely felé törekednünk kell a jelenti a nemes, értelmében igaz, akaratában jó és szemlélésében a szépet realizáló embert, a szellemi ént. Ezek szerint a személyiség a nevelés célja. A tanulmány harmadik része a nevelő és növendék személyiségét elemzi s azt a viszonyt, melyben e két személyiség egymásba fűződik, egymásra hat. Talán a tartalomnak ezen vázlatos jelzéséből is kiderült a Makkai tanulmányának értéke s ez az, hogy első, tudatos és részletes kísérlet arra nézve, hogy a Böhm értékelméletét összekapcsolja a neveléstan, a Schneller paedagógiájának alaptételével. A kétféle szempont rokonvonásainak kiemelése és a Böhm nemességi értékelésének a Schneller tiszta éniségére való átvitele alkalmazása: ez a dolgozat eredeti szempontja, szaktudománybeli értéke. E felvett szempontból önként következik, hogy Makkai a kidolgozásban a Böhm és a Schneller nyomdokain halad. A Böhm és Schneller elméletét követi a kezdőhöz illő szerénységgel, de épen nem szolgailag. Tételeinek, állításainak erősbítésére felhozza a szakirodalom kiválóbb termékeit és pedig oly bőséggel, amely maga is elegendő bizonyság, hogy amit mond, az nem puszta vélekedés, hanem komoly tanulmányokon nyugvó tudományos meggyőződés. Hisszük (és kívánjuk is), hogy e meggyőződés a fejlődés rendjén még több értékes művet fog alkotni. Erre az ismertetett dolgozat teljes mértékben megadja a reményt.