Dr. Szalay Mátyás: Az Országépítő és a Táltoskirály (Kós Károly és Makkai Sándor regénye) – Erdélyi Tudósító, 1934. június

Kós Károly, Erdély szellemi életének ez különlegesen érdekes és értékes, szorgalmas és ösztökélő egyénisége, legújabb kétkötetes történelmi regényében, Az országépítőben, súlyos munkát tett a magyar közönség asztalára. Tárgya, a magyar nemzeti és állami egység megalkotása, mindenkor erősen ható gondolat volt és csodálkoznunk kell azon, hogy a szépirodalom ezt a roppant témát alig-alig érintette. Kós Károly témaválasztása legelső rendű. A regény Géza fejedelem uralkodásának legutolsó fázisait és Szent István uralkodásának egész idejét felöleli- A vázat természetesen maga a történelem adja meg: az ifjú István fejedelemmé választása, eljegyzése, Koppány leverése, István megkoronáztatása, a királyság központi hatalmának kiépítése, a kereszténység intézményes beállítása, belső ellenszegülők legyőzése, az ország külső tekintélyének biztosítása, a nyugathoz kapcsolódás állandósulása az ország függetlenségének biztosítása mellett. Ezt a történelmi vázat Kós Károly egyetlen gondolattá és egyetlen eseménnyé fogja össze: az ország megépítése. A lényeget akarja tehát hatalmas ívelésű, felhőkbe tornyosodó dóm gyanánt megemelni és ez István király alakjával és tetteivel poétikailag mesterien sikerült neki. Ritkán kerül az ember kezébe történelmi regény, melyben az egyetlen alapgondolat annyira eleven és annyira aktív, mint Kós regényében. A rengeteg epizód közül alig akad néhány, amely határozott vonatkozásban ne állana az országépítés alapgondolatával. A gondolategység és következetesség szempontjából ennél a regénynél valami poétikai determinizmusról szeretne beszélni az ember. Ritka siker ez manapság, a poétikai liberalizmus és anarchia korszakában. Természetes, hogy az alapgondolat ilyen tökéletes megdolgozása csak úgy sikerülhetett az írónak, ha a főhőse történelmileg és poétikailag egyaránt erre a gondolatra teremtett egyéniség. Kós Károly Istvánja (készakarattal hagyom el mellőle a szent jelzőt), mint országépítő, egész ember, hatalmas a szónak legszorosabbra fogott értelmében. Kós beállítása szerint olyan egyéniség, aki körül eszünkbe sem juthat az a mondás, hogy a nagy idők termik a nagy embereket, mert István maga – hogy ne mondjuk: egymaga – teremti az időt, a korszakot, sőt teremt jövendő ezer esztendőt. Csupa aktivitás és roppant határozottság, a kivitelben pedig villámlásszerűen gyors. Kell is ilyennek lennie, hiszen az országépítésre mindössze néhány évtizede van s ez alatt ezer esztendőt kell megépítenie. Kosnak ez az Istvánja nemcsak a regény eseményeit sodorja, halmozza, gyúrja, veri és alkotja, de lenyűgözi az olvasót is. Istvánnak kettős dolga van: egyik a rombolás, másik az építés. Kár, hogy a kettőben nem egyforma i mutatkozik teljesen kidolgozottnak a nagyszerű főhős- Míg ugyanis a pogányverő és pusztító István munkájának negatívuma apró részletezéssel, nagy művészi gonddal kitervelve kerül elénk, addig az építés pozitívuma egy-két rész kivételével történelmi és költői adathalmozásból áll és poétikailag kidolgozatlan marad. Gyönyörű rész pl. a marosvári templom építése és felszentelése, de homályban marad pl. a királyság megalapításának döntő fontossága és igen jelentéktelen epizóddá zsugorodik; nem erezzük, hogy a királyság beállításával Szilveszter pápa és szent István nagypolitikája szerint csikorog a történelem tengelye. Szent István alkotmánya, törvényrendszere, s őt nem kis részben az egyház beszervezése is kidolgozatlan adatok maradnak és poétikailag alig állhatnak meg a háborúskodások leírásai mellett. Véleményem szerint ez a regénynek, mint regénynek, legnagyobb hibája. Veszélybe kerül a regényjelleg és feltolakodik a korrajz jellege. Az Országépítő Istvánja pedig – fentebb említett nagyszerű tulajdonságain túl – jórészt csak István, de nem a mi „szent” Istvánunk. A természetfeletti eszmevilágot egy centrális gondolat képviseli: az, hogy István Isten parancsát látja romboló és építő munkájában egyaránt. Kétségtelen, hogy alapvetően hatalmas meggyőződés annál, aki országot épít és az isteni determinizmus rendkívüli hatással van az olvasóra is. De: egymagában ez még nem adja ki a „szent” Istvánt. Kós Károly alig-alig vet egy pillantást a mélységes aszketika felé, mely szent István egyéniségét oltárra emelte; Kosnak misztikus látása sincs, enélkül pedig szentet sem festeni, sem megérteni nem lehet. Az ő regénye szerint Istvánt az országépítő isteni kijelölés és – mondjuk – a kereszténység politikus szolgálata miatt kellene szentté avatni, csakhogy ez semmiféle szenthez nem elég, Kós Istvánja nem szentebb azon kortársainál vagy kor-elődjeinél, akik szintén országot építettek és szolgálták az egyházat, de akik – mégsem „szentek”. A Kós Istvánja szerelmes a nagybátyjának, Gyula vajdának feleségébe; igaz, hogy szerelmét elnyomja, de lemondásának nem Isten és nem a keresztény erkölcs a motívuma, hanem az országépítés kötelezettsége, tehát – politika, Gizellát, a saját feleségét nem szereti: Gizella az országépítés egyik kis eszköze csak, István életében teljesen jelentéktelen valaki. Az ilyen költői beállítások és kitalálások, melyekre az író a történelemben vagy a mondavilágban nemcsak hogy semmi adatot nem talál, de éppen az ellenkezőjét találja: lehetnek egy kitalált. István vonásai, de a mi szent Istvánunkéi semmi esetre sem. Ahogy Kosnál István nem szent, éppúgy nem látjuk a szentséget Gizellában sem; vele általában igen mostohán bánik az író. Szent Imre, a mi és az egész világ Szent Imréje is lemarad a szentségről, de viszont nagy elismerés illeti a szerzőt azért hogy a Marczali-féle beállílás helyett egy vitéz, bátor, erős leventét látunk benne – csak éppen nem a Szent Imrét. Ami pedig Gellértet illeti, az egyház oltárain tündöklő Szent Gellért, Imre nevelője, ilyen tanácsokat ad Szent Istvánnak a 12 esztendős Szent Imre további nevelésére nézve: „A munkát, melyet vállaltam, Uram és Királyom, íme megtettem. Henrik úrfi kinőtt az én gyenge kezem alól s eljött az ideje, hogy most megtanulja azt, amire én nem taníthatom meg, mert magam is tudatlan vagyok abban… Böjtre és megtartóztatásra tanítottam s most meg kell tanulnia a mulatozást, vigadást és tobzódást… Megtanítottam, hogy testvérül szeressen minden emberfiát ; most meg kell tanulnia kegyelem nélkül megtiporni és elpusztítani embereket, nemzeteket és birodalmakat…. Tanítottam az én Henrik fiamat jámborságra, irgalmasságra, szerénységre és alázatra, most meg kell tanulja a büszkeséget, az irgalmatlanságot, az uralkodást… Mindazt kell most már tanulnia, mihez én nem értek, amit nem tudok, amiben nem hiszek, amit nem is akarok tudni, mert ellenkezője annak, amit hiszek és amit Krisztus urunk élete példáz …” és a mi Szent Imrénk, a mi Szent Istvánunk akarata szerint és a mi Szent Gellértünk pedagógiai fejtegetései szerint Kós Károlynál a sok ügyes dolog mellett „megtanult szilaj katonanótákat és édes virágénekeket és trágár dalokat is tanult és megtanult dühében káromkodni és korbácsolni védtelen állatot és embert.” „Azután megtanulta az udvari dámák körül való legénykedést, fehérnépnek szép szókat mondani és dalolni nekik buja és forró olasz dalokat, meg lantot pengetni. és megtanulta megölelni őket és megcsókolni őket…” „Imre herceg engedelmes volt és tanult mindent szorgalmasan s mindenkitől. De legtöbbet Velencés Péter atyjafiától tanult, legszívesebben pedig leányoktól és asszonyoktól.” (II. 145-148.) A Helikon szent Imréje … De hol az író lelkiismerete, hol a költői felelősségérzet, hol az igazságszeretet és hol a kegyelet ezeken a lapokon? Ha a Kós Károly által tervezett Székely Nemzeti Múzeum dísztermébe szemetet lapátolnának be, megbotránkoznánk rajta: ugyanígy hat ez a beállítás Az Országépítőben. A regény egyéb mellékalakjai kitűnőek. Rajtuk keresztül érezteti meg az író részint a pogány-magyar világrészt, részint a még inkább csak külsőségeiben keresztény magyarságot, végül a vendég-idegen világot. A pogányság két főalakja: a magyar Koppány és a besenyő Tanúzóba kőbe faragott alakok gyanánt komorkodnak elénk a regényből és jellemük igen sikerült Igaz, hogy magának a pogányságnak szellemi tartalmából nem kapunk szinte semmit. Jól esnék látnunk és éreznünk, micsoda valami az, amit ősmagyar pogányságnak tudunk a históriából és amiért annyi vér folyt ? A keresztény mellékalakok között kétségtelenül Gyula erdélyi vajda a legmarkánsabb és egyben a legtragikusabb: keresztény, mégis el kell buknia Istvánnal szemben, mert útjában áll az ország egység isteni feladatának. Kós Károly Gyula alakjának kifaragásában mutatja meg legjobban, hogy nagy művész. A Kós regényében nem kevés anakronizmus is található. Legfeltűnőbb, hogy Géza fejedelem második feleségéről, Adelhaidáról a regény nem tud semmit, pedig ennek nagy hatása volt a fejedelmi család megkeresztelkedése és István nevelése körül. Kosnál Géza fejedelem pogányul hal meg, miután nagy keresztény munkát végzett; mi szükség volt erre a történelmi ferdítésre, nem értem. Sarolta, aki jóval Géza előtt halt meg, Kosnál keserű özvegységre marad és poétikailag tragikus összeütközésbe kerül kegyetlennek mutatkozó fiával, Istvánnal és meg is tagadja ezt és önkéntes számkivetésben hal meg. A történelem szerint Géza halála mintegy két évvel Szent István házassága után következett be; Kosnál poétikai okokból egyidőben történik. A regényben István trónra jutása 21 éves korára esik, a történelem szerint 25-26 éves korára; a koronázás Kosnál decemberben, karácsony előtt, tényleg augusztus 15-én volt- Kosnál Gyulafehérvár már jóval Géza előtt, Gyula apjának vajdasága idején keresztény kőtemplommal dicsekszik és papok háza és iskolája van benne (I- 84.), Géza alatt pedig már püspöki székhely (I. 86.); a történelem erről nem tud. Ezek és hasonló anakronizmusok azonban nem esnek a regény kárára, sőt nagyrészük nyugodt megokolást talál a poétikai csoportosítás tervszerűségében. Vannak aztán inkább kuriózumszámba menő elírások a regényben- Például Istvánék gyorsmenetű útja Esztergomtól a Tápió vízéig több mint két napot tart, innen a Tiszáig további gyorsmenetben egy nap. (I- 37.) Vagy: Arad felől Déván át Gyulafehérvárra menet Dévától még jó messzire (pár óra járásra) Istvánék találkoznak Gyula vajda embereivel, akik Brádról Dévára marhákat hajtanak- (I. 70.; I. 80.) Hogy lehet ez ? Ami Kós regényének előadásmódját illeti, feltűnően egyszerű, de éppen ezáltal hat. Valami igen finom, nem szótani, hanem stílusbeli arhaizmus húzódik végig rajta, ez is alig észrevehetőleg. Mondatai ennek megfelelőleg rövidek, minél kevesebb szóvirággal hímzettek, mindig világosak. A mellékmondatoknál az «amely» kötőszót fülnek is jóleső ősi természetességgel az «aki» helyettesíti személyi és tárgyi vonatkozásoknál egyformán; csak egyszer téved el Gellért pap és rábukik a modernebb «mely»-re. (II. 145.) Kós előadása inkább száraz, sokszor rideg, kopogós. A nyugodt objektivitás hangja, lírikus hatású hullámzások nélkül. és kétségtelen, hogy ehhez a regényhez ez a hang a legjobb. és mint ahogy Szent Istvánról feljegyzi a krónika, hogy „soha nem láttatott mosolyogni” (akárcsak Pricus megjegyzését olvasnók Attiláról) – úgy a Kós regényének előadásmódja is kerül mindent, ami humoros. Ha mellékalakjai itt-ott kacagnak is a mulatozásokon, maga az iró soha nem mosolyog, nem humorizál: megmarad stílszerűnek főhőse mellett. Nyelvezetének szórendhasználata ellen azonban sok kifogást lehet emelni. Idegen nyelvű, nevezetesen latin idézet alig van benne, de jó lett volna kijavítani latinul tudó embernek. (I. 29.: „Castrum Strigoniensis . . .” II. 34.: „gens proprius utitur legibus.”) Az említett kifogások miatt nem szabad azonban azt gondolnunk, hogy Kós Károly regénye a maga egészében nem hordozza a monumentalitás vonásait, és nem adja át ennek hatását az olvasóba. Ellenkezőleg! Hatalmas alkotás és hatalmas érzéseket vált ki. További kiadása biztosra vehető. Hajnal, nappal vagy éjszaka van-e az erdélyi irodalomban? Ha hajnal van, Makkainak ez a legújabb könyve a hajnalba illő, sőt a hajnalt teljes gyönyörűségében jelentő friss levegő, melyet nagy lélegzéssel szívjon az, aki belebetegedett az utolsó idők regényirodalmának romlott levegőjébe. Ha nappal van, ez a regény a nappal egész melegét és napragyogását hordozza a finom bárányfelhők között. Ha éjszaka van még, – de ezt nem hihetjük már – akkor a Táltoskirály az éjszakából kivilágoskodó „elsőrendű csillag”, melyben a jót és szépet szeretők váltig gyönyörködnek. Hogy Kós Károly és Makkai Sándor regényei most szinte egyszerre megjelentek, annak irodalmi fontosságát és irodalompolitikai jelentőségét alig lehet ma még kiszámítani. Körvonalaiban azonban megrajzolhatják ennek az irodalmi jelentőségnek formáját és tartalmi mélységét. Az Országépítő és a Táltoskirály mindenekelőtt azt bizonyítják, hogy beköszöntött az a várva-várt irodalmi reneszánsz, melyben a költői figyelemnek a negáció helyett az esztétikai és erkölcsi igenlés felé kell fordulnia, véglegesen el kell hagynia az üres hiúságok tárgyvilágát, értéktelen ostorcsattogtatás helyett komoly eszméket termő magokat kell hintenie és az igaz tehetséget és rátermettséget abban kell megmutatnia, hogy mennyi pozitívumot tud és bír adni, nem pedig, hogy mennyi negatívumot lehet összekaparni- E kettős felvonulás másodszor azért jelentős, mert benne két vezérember, két nem-akárki tartja az új irány zászlaját. Harmadszor: a kezükben lengő zászló az üde, életrevaló újromanticizmus lobogója. Hogy pedig mind a ketten éppen az ezerszínű esztétikát kínálva kínáló katolicizmus tárgykörébe álltak : az számunkra csak külön öröm lehet, és monumentalitást jelenteni akaró írók részéről nem is tarjuk véletlennek. Kós is, Makkai is nagyot alkottak. Kós a tárgyában nagyobb, dinamikájában és hangsúlyában sokkal erősebb; de poétikai értékben, esztétikai csillogásában Makkai Sándor jobb és szebb. * A Táltoskirály meséje rendkívül egyszerű. Az Erdélybe száműzött koronás királyfi, Béla, II. Endre fia magához szökteti Gyulafehérvárra az esztergomi udvarban fényes rabságban tartott feleségét, Máriát. Az ifjú király megismeri és megszereti Erdélyt és szorgalmas munkával felvirágoztatva, beszervezi azt a későbbi nemzeti harcokra. A távolkeletről titokzatos hírek szűremkeznek az Európa felé gomolygó tatárfelhőről. A veszedelemnek misztikus érzése már gyermekkora óta kísérte Bélát és fájdalmas szorongásban tartja az ismeretlen rém. Endre király magyar udvara ezalatt a teljes anyagi és erkölcsi züllöttség mélységeiben vergődik. Apodfi Dénes nádor gonosz uralma és a vele együtt gonoszkodó ispánok a királyt, királynét és országot egyaránt markukban tartják. Apodfi összeesküvést sző a király ellen s ebbe Beatrix királynét is belevonja. Az esztergomi érsek a feltornyosult bűnök láttára interdiktum alá veti az országot, mire a király lemondásra készen, hazahívatja száműzött fiát. Az összeesküvést felfedezik és leverik, Béla székely hadai szétverik Frigyes betörő seregét s a diadalmasan trónt foglaló IV- Béla, a Táltoskirály ítéletet ül Beatrix és Dénes nádor felett. A tatárfelhő gomolyogva közeledik… A végtelenül egyszerű mesét, mely éppen egyszerűségével fog meg bennünket Makkai nagy művészettel szövi-bogozza. A meseszövés könnyedsége lesz a regény kétségtelen nagy sikerének legnagyobb titka. Sehol sincs a legkisebb nyoma sem erőlködésnek, a feladattal való kűzdködésnek. Ebben a tekintetben az Erdélyben született regények közül csak egyet hasonlíthatok a Táltoskirályhoz : a Bíró Vencel Keserű Serbetjét (ezt az életrevaló impresszárió hiányában bántóan kevéssé ismert nagyszerű irodalmi gyöngyöt). Még a Fekete Vőlegények és a Pax Vobis meseszövése is elmarad Makkai művészete mögött. Nyírő messze elmarad, az idétlen Tamási pedig, aki csak a kikiáltóiból él, még tréfásan sem említhető a Táltoskirály mellett. Amilyen természetes és könnyed a meseszövés, éppen olyan természetes ebben a regényben a kor levegője. A történelmi regénynek ezzel a poétikai követelménnyel kell talán a legjobban számolnia. Igaz, hogy a főalakok filozofálása és politikai fejtegetései nem egy helyütt nehézkeseknek mutatkoznak a húszadik század mondatszerkezeteivel, de magának a tizenharmadik századnak magyar élet levegője, legkivált a kis körülmények mesteri leírásain és gondolkodás számtalan színű képein és jelenetein keresztül annyira a mi tüdőnk levegőjévé válik, hogy észre sem vesszük az óriási kortávolságot. A történelem mikrokozmoszának ezt a vonzóerejét nem igen találjuk meg másutt: ez Makkai különlegessége. A regény olvasása közben nem egy helyütt töprengtem azon, hogy egy ennyire tizenharmadik századbeli műben mit szándékolhatott az író az okoskodások és politizálások mai nyelvezetével, mai előadásával, egész mai szónoklattanával? Talán nem tévedek, ha azt hiszem, hogy Makkai ezt a poétikai csalétket éppen azért veti elénk, hogy megfogjon bennünket a régmúlt számára; hogy észre se vegyük, mennyire messze esik tőlünk mindaz, amiről szó van. Bizonyos, hogy pl. Béla király és Tomaj Dénes nagy beszélgetése (97-112. 1.) archaisztikus nyelvezettel fanyarul hatna. A kor levegőjébe kerülve, a nemzeti és vallásos-egyházi élet olyan áramlata csap meg bennünket, hogy ebben az áramlatban a kis és nagy történések mind természeteseknek látszanak előttünk: ami jó, a korral velejár, ami rossz, a korral velejár. Egy-két lesiklást nem számítva, az egyházi és vallásos gondolkodás és élet megfestése kitűnően sikerült. Nemzeti és vallásos élet eggyé forrott eleven erőnek mutatkozik s a kettőnek elválasztására még csak mellékgondolatot sem pazarol a regény. Katolikus a nemzet és nemzeti erő a katolicizmus. Ebben az összeforrottságban egyáltalában nem bántó sem a nemzeti, sem az egyházi bajok finom modorú megéreztetése, mert az író az ilyen részleteknél a bajt mindig bűnös visszaélésnek mutatja be, az eszme és intézmények szentségét pedig mélységesen tiszteli. így mindig igazságos és tárgyilagos marad. A kor bűneit nem oldozza fel és nem csábítja az olvasót sem arra, hogy jónak vegye azt, ami rossz és rossznak azt, ami jó. Magát a katolicizmust úgy mutatja be, mint amelyben a nemzet él, van és mozog, sőt amelynek hittartalmi és fegyelmi lendülete szerint igazodik a király és nemzet. A böjti készülődés és interdiktum leírása ebben a tekintetben eléri a „gradus superlativust.” A regény jellemfestése már nem ennyire tökéletes. Maga a Táltoskirály, Béla, nem magasodik ki eléggé ; nem eléggé teremtő egyéniség ahhoz, hogy akár ő legyen ható-oka a történéseknek, a-kár maga köré kényszerítse az eseményeket. Kós Szent Istvánjának páratlan dinamikáját ne keressük Bélában. Sem nem eléggé teremtő, sem nem eléggé centripetális. Innen van, hogy a regény második felében elmosódik az alakja, trónfoglalásakor pedig kiesik önmagából Igen jó az öreg király képe és minden kritikán felül áll egyfelől Tomaj Dénes és különösen Róbert érsek alakja, másfelől Apodfi nádor, Beatrix, Salamon ispán. A kis alakok is mind elsőrendűek. Rajtuk keresztül csillog Makkai pompás és igen finom humora, melyet azonban az író – igen stílszerűen, csak vékonyka sugárzásban enged. Ha aziránt kérdezősködnék valaki, hogy a sok szépség között miben nyilvánul a regény művészete a legtökéletesebben, habozás nélkül felelem.' a tatárveszedelem lassú közeledésének meg-éreztetésében. Ezt az egész magyar irodalom