Dr. Possonyi László: Az új magyar történeti regény – Magyar írás, 1934. május
Kós Károly: Az országépítő és Makkai Sándor: Táltoskirály A tavaszi könyvpiacon két történelmi regény keltett feltűnést. Az egyik Kós Károly „Országépítő”-je. Megválthatjuk, hogy kissé aggódtunk a megjelenés beharangozásakor, hogy a kiváló tehetségű Kós Károly, az erős transzilvanista, ebből a hitvallásából folyóan olyasmit fog írni Szent Istvánnal kapcsolatban, ami meggyőződésünk ellen volna. A könyv egyszeribe eloszlatta aggodalmainkat, mert mély művészi értékén túl is szinte zavartalanul adhattuk át magunkat annak a történelmi hangulatnak, amelynél tragikusabb és korhűbbet Eötvös és Kemény nagy művei óta nem Igen termelt a magyar Irodalom. A másik regény, Makkal Sándor „Táltoskirály”-a, egy regénytrilógiának első részeként jelent meg és IV. Béla fiatal korát tárgyalja. Mind a két könyv magasan kiemelkedik az utóbbi 15 év magyar és erdélyi irodalmának átlag színvonalából. S ha most kutatjuk az okokat, hogy úgy Kós Károlynak, mint nagy részben Makkai Sándornak is, miért sikerülhetett a magyar középkor lelkét ennyire megfognia, azt a magyar protestantizmusnak bizonyos Irányváltozásával kell magyaráznunk. Nemrégiben hangzott el Ravasz László eszmefuttatása: a magyar protestantizmus nem állhat meg 400 éves eszmeállagával, hanem a katholikus középkor nagy szellemeit is magáénak vallja. A protestantizmus tehát az életösztön szomjúságával nyújtja ki hajszálgyökereit ama mély humusz-rétegek felé, amelyet a középkor jelent, lélekben, szellemben és kultúrában, úgy az egyháznak, mint az irodalomnak. Ebből a szempontból nézve a Kós Károly és a Makkai Sándor regénye nemcsak kiváló irodalmi siker, nemcsak nemes értelmében vett történelmi regény, hanem kordokumentum Is egyúttal és talán általános Irányváltozást jelent, amit, ha kellő jóakarattal kezelnek mindkét oldalon, csak a kereszténység és a magyarság ügyének aratnak hasznot. Nem hiszem azonban, hogy Ravasz László, Kós Károly és Makkai Sándor, akik mindhárman írók és művészek, új megnyilatkozásukban egy előre megbeszélt program etapjait munkálnák ki most előttünk szépirodalmi és szónoki formában. Mélyebb sorsú koráramlatok csiráit vélem felfedezni ezekben a szétszórt, de egybevágó jelenségekben, még pedig az életösztön csak mágikus erőkkel kormányozott megnyilvánulásait. Megerősíti hitemet az, hogy mindkét regény Erdélyből jött, olyan művészek és kisebbségi vezetők tollából, akiknek a magvarság lelki életerejéért sokat kell töprengeniük s akiknek a kisebbségi sors létkérdéseitől sarkalva, a nemzeti élet legmélyebb gyökeréig kell leásniuk, hogy népüknek megújulását igazán szolgálhassák. A magyarságnak Mohács óta Zrínyin és a reformkor lendületén kívül nem sok vigasza lehet történelmében, vissza kell tehát térnie dicsőséges árpádházi és Anjou-múltjához, amit regényirodalmunk ez ideig szinte tökéletesen kikapcsolt témaköréből. Kemény csak a reneszánsz foszforos fényében oszlásnak induló magyarságáig ment vissza, Móricz Zsigmond, Kós Károly, Makkai, Tabéry eddig mind csak az erdélyi fejedelemség tragikus korszakait boncolta s még a katholikus Eötvös sem nézett vissza 1514 előttre. Mikor most Kós Károly Szent István korát, Makkai pedig IV. Béla küzdelmess uralkodását választotta regénytémául, ez az irány megfordult és reményünk lehet arra, hogy amint a történelemtudományban Hómann Bálint és Szekfű Gyula történetírása fordulót hozott számunkra, úgy regényirodalmunk is a magyar történelem teljes regiszterét fogja kiaknázni; annál is inkább, mert minél messzebbre hatolunk visszafelé történelmünk útján, annál több fényre találunk és annál több okulást nyerhetünk azokból az időkből. Hogy itt van előttünk Kós Károly „Országépítő”-je, ez az ötödfélszáz oldalas regény, bizonyítsad amellett, hogy az irodalom prosperitása semmi esetre sem gazdag korok függvénye csupán, amikor a lét túlcsapó föle művészi alkotásokban virágzik ki. Inkább állíthatjuk azt, hogy az Irodalom hősi és a nemzet egyetemének minden erejét megfeszítő korszakaiban fakad fel az erőfeszítések kikristályosodott veríték csöppje képpen; a szenvedés, a befelé fordulás és az elmélyedés neveli s csak az őszinte hit vetheti ágyét termőre. Kós Károly, sztánai magányában, úgy látszik, megtalálta ennek a könyvnek írása közben azt a csendet és világtól-elvonatkoztatottságot, amivel a majdnem ezeréves magyar múlt inkább valóság tudott lenni számára, mint napjaink zűrzavara. Szent István életéhez alig van történelmi adatunk. Csak életének és uralkodásénak egy-két nagy ténye magasodik ki havas és szinte megközelíthetetlen csúcsként a történelem ködéből. Avatott mesternek kell itt lenni annak, aki le merjen szállni a szinte mitikus hős lelkivilágának köd lepte völgyeibe és aki függőhidakat tudjon építeni az események megmaradt csúcsai közé, olyan hidakat, amelyek meg is bírják a történelem vaslépteinek súlyát. Kós Károlynak általában sikerült ezeket a történelmi hézagokat kitöltenie, igaz, hogy ezt speciális regényírói technikával érte el. Kós Károly nagyon takarékos tehát a beszövésekkel, saját bevallása szerint pedig nem a szent királyt, hanem az embert, a hadvezért és az országépítőt akarta megírni regényében. Egvetion lényegbevágó beszövése az, hogy István királynál egy ifjúkori, meg sem kezdődött és elnyomott szerelmet tételez fel, amelyet a fiatal István az erdélyi vajda görög felesége iránt érzett, mikor még Gizellát nem ismerte. István kiirtotta lelkéből ezt a szerelmet, hite, szülei és az ország érdekének parancsára. Mértékkel és ízléssel izzik ez a szerelem az események hátterében, hisz István mély bölcsessége és szentsége éppen abban nyilvánul mert Kós Károlynál, hogy mindig a magasabb sugallatú égi parancsokra hallgat, hogy mindég országának és népének érdeke lebeg a szeme előtt, amely Istentől bízatott rá s hogy egész életében mindent feláldoz, ami emberileg vigaszt hozhatna számára. Hogy a kereszténységet megszilárdíthassa az országban és a magyarságot az európai népek közösségében, pogány rokonait, akik szívéhez nőttek, a vér és a faj kapcsaival, s akikben törzsének ősi példányait szereti, egymás után kell feláldoznia, kiirtania és letepernie. S valahányszor letipor közülők egyet-egyet, mert úgy kívánja az egyház és az ország érdeke, egy-egy gyermekét ragadja el tőle a halál. Halálos ágyán válik teljesen tudatossá előtte hivatása s néhány szaggatott szóban vonul el előtte országépítésének ‘múltja: „- Véres építést parancsoltál nekem úristen s én nem irgalmazhattam s Te se irgalmaztál nekem, Istenem… Koppánynak halni kellett… s Ajtonynak…. Tonúzóbának is… s az utolsó Vazul volt… s ez volt a legnehezebb Uram… – De én a gyermekeket adtam .. .s Imre volt az utolsó… s az volt a legnehezebb terű, Uram, amit reám tettél s mindent Te parancsoltál és ezért nem lehet igazsága Csanádnak s én hiszek Neked… s irgalmazzál nekem Istenem …” E szavakkal hal meg István király s Kós mindvégig, éreztetni tudja, akármit cselekszik is István, habár az országépítőt és az embert akarta is megírni, hogy ez az ember szent, bölcs és irgalmas volt. Kós inkább a harcost és az uralkodót domborította ki, mert csak. így tudott belőle drámai hőst formálni s csakis így lehetett az „Országépítő”-ből igazi regény, a magyar irodalom egyik kimagasló alkotása. S mivel Kós igazi, művész, aki hazudni nem tud, – talán különösebb elszánás nélkül is – megírta a „Szentet” is, mert különben nem írhatott volna igazi Szent István regényt. S hogy ezt meg tudta tenni, ez a Kós respektálni való, nagy érdeme. Ha a regény mégis felötlő hiányosságait keressük, azokat két pontban sűríthetjük össze. Mostohán bánt el Imre királyfival, akinek alakja korántsem fedi eléggé lényét. Kós szerint Gellért a 12 éves Imrével a király elé járul és azt mondja, hogy eljött az ideje annak, hogy a kis király megtanulja azt, amire ő nem taníthatja meg: a harcra, a fegyvervonásra, a vérontásra, a lázadók eltiprására, a büszkeségre, az irgalmatlanságra, a mulatozásra, amiről ő nem akar tudni, mert ellenkezője annak, amit Krisztus Urunk élete példáz. A világi élet és a Krisztus parancsai közt való eme különbségtevés nem hagyhatta el egy középkori pap ajkát és főleg Szent Gellértét nem. A másik hiányosság, amit még felróhatunk, a regény egyik legnagyobb értékével és művészi eredetiségével kapcsolatos és gáncsunk egyben dicséret is, azaz a kettő nem választható el egymástól s ez már a regény egész stílusával és megjelenítésével kapcsolatos, művészeti s nem elvbeli probléma. A lélekrajz kérdése ez. Lehetséges, hogy csak Ilyen módon lehetett ugyan megírni Szent István életét anélkül, hogy a korhangulat és a vele kapcsolatos illúzióink törést ne szenvedjenek, de mégis ki kell térnünk arra, hogy sokszor hézagosságokat érzünk a jellemek vezetésében. Az alakok belső rajza legtöbbször csak egy-egy vonással, villanással van jelezve, mintha egy világos ház kapujában állnánk, háttal a fénynek és az áthatolhatatlan éjszakában kézilámpást hordozó alakok sziluettjei villannának, akiknek arcára és mozdulataira csak néha vetődik teljes fény. Tragikus csata folyik ezek között az alakok között, de mi csak a nagy Körvonalakat látjuk, igaz, hogy azokat aztán Rembrandt-i élességgel, jeleztük már, hogy ez a hiba erénynek is nevezhető. Senki sem bizonyította be a magyar irodalomban, hogy nem volna-e illúziórontó, ha ezeket a mitikus alakokat, Szent Istvánt, Gézát, Gizellát, Saroltot, Imrét, Csanádot, Gellértet, Ajtonyt, Vazult, és a többi héroszi ködben libegő őst átható, filmműtermi világossággal árasztanánk el. Vádoló példa egyedül csak Sigrid Undset művészete lehet, akinek nem egy történetírói erényét találjuk fel Kós Károlynál is – de aki mélyebben hatolt bele a középkori lelkiség örvényeibe, mint Kós. Dicséretére szolgál azonban, hogy ha nem is elégít ki mindig teljesen, az, amit ad, kevés kivétellel, mindég művészi, élethű és igaz. Az ökonomikus művész, a gerendát gerendába rovó faépítész mesterségbeli biztonsága érzik meg Kós regényírásén: amit épít, azt jól megépíti és nem akar hazudni, csak azt adja és mutatja, amiről biztos, hogy teherálló, ami anyagszerű s aminek értékállandóságáról meg van győződve. Könyvének stílusa külön tanulmányt érdemelne, mert ez a regény, az alakok, a cselekmény és az egész ezredik év körülötti atmoszféra nála elválaszthatatlanul egybefonódó szerves valami, mint a népdal szövege és zenéje, ahol az egyik sugalmazta a másikat és nem tudni, melyik volt előbb. Kós egész regénystílusát a székely népballadák szűkszavú drámaiságából is le lehetne vezetni. A lélekrajz némi szűkreszabottságáért is ez az egységes művészi jelleg kárpótol: lelki válságok, elhatározások, drámai csúcspontok csak egy-egy mozdulatban, vagy valami ős egyszerűségű, stilizált rövidségű kifejezésben nyilvánulnak itt meg. Egy-egy villanás, az arcjátéknak, a belső feszültségnek, vagy a kínnak valami ázsiaian egyvonalú jelzése az egész, de következtetni lehet belőle az érzelmek egész regiszterére. Kínai szerelmi versek ilyen egyszerűek, székelyföldi templomokban fellelhető Szent László-mondák freskórajzain látunk ilyen szikár, ázsiai emlékű vonalakat, ilyen különös kompozíciókat, amiknek mását szibériai falvéseteken is megtalálták. S meglehet, hogy ez a szűkszavú, nem túlságosan analizáló ábrázolásmód lesz az igazi magyar regény (amely vajúdásénak még most sem jutott végére!) megjelenési formája. Ennek a stílusnak a jellemzésére ne álljon itt más, mint az Imre királyfi temetési napjának záró akkordjai: „…Aztán egyszer vége lett, az emberek elmentek és egyedül maradtak a király, meg a felesége. Fáradtan, összeroskadva ültek a kicsi hálóházban; egy széken a király s máson a királyné. Szemben ültek egymással és hallgattak. Lassanként reájuk ereszkedett az alkonyat szürke homályossá és azután az éccakai sötétség. Nesztelen lépésekkel jött be egy szolga, égő mécset hozott és a mécs lángjával meggyújtotta a viaszgyertyákat. Azután ahogy jött, nesztelenül kisuhant, mint a kísértet. A két ember talán észre sem vette, csak ült tovább és hallgatott. Egyszer pillantott csak fel a királyné, nézte ura kővé meredt orcáját s azt mondta: – Vadkannál veszedelmesebb csak a pogány… A király mintha nem hallotta volna a szót. ült tovább a székben, mint a kőbálvány. éjfélt kukorékoltak a kakasok, amikor a királyné felállott és ment és lefeküdt és elaludt. De István király tovább is ott maradt a székben ülve és ott ült akkor is moccanás nélkül, amikor napkeleten megpirkadt a hajnal…” A regény egészébe illesztve ez a szűkszavú leírás olyan művészi hatást vált ki, aminél megrendítőbbet semmiféle analizálással sem érhetett volna el a szerző és ez az ő nagy ereje. Amilyen meglepő a Kós Károly művészi haladása és kiteljesedése, első történeti regénye, a „Varjú nemzetség” óta, épp olyan nagyot lépett előre Makkai Sándor, az „ördögszekér” című sok vihart kavart regénye óta. Makkai Sándor egészen más művészi egyéniség, mint Kós Károly. Az ő ereje nem annyira a stílusban és a szerkesztésben van, hanem inkább az alakok belső rajzában és történelmünk belső tragikuménak kielemzésében. Regényében lépten-nyomon, néha az egységes stílus és az egységes vonalvezetés rovására is, a nagy gondolkodó és történetfilozófus. Erdély magyarságának nevelője és prédikátora jut inkább előtérbe. IV. Béla korét írja le, de különösen a regény elején a nemzetiségi kérdésen és a magyarság európai sorsán vitatkoztatja a magyar urakat és nem látszik sokat törődni azzal, hogy regényének egyes passzusai így első pillantásra anakronisztikusnak hatnak. Maga a regény tragikuma, az alakok belső életének kiváló rajzolása azonban hamarosan elfelejtetnek velünk minden anakronizmust és amire megszoktuk a regény stílusát, annak hatalmas belső ereje magával ragad s nem enged többé helyet aprólékos kifogásoknak. A regény, amint már említettük, egy nagy trilógiának első része. Egyetlen személyben, IV. Béla alakjában összpontosította össze Makkai Sándor az Európába sodródott magyarság egész problémakomplexumát. Ő is Erdélyből írja a magyar történelmet, mint Kós Károly is, aki ha csak lehetséges, Erdéllyel hozza kapcsolatba Szent István működését. Makkai is Béla király ama korszakát írja le a Táltoskirályban, amikor Béla mint apjától eltaszított, kegyvesztett ember Erdélyben mint „kis király” készül az uralkodásra és kis udvartartása körében megfeszített erővel lesi, hogy mikor kerül reája a sor, hogy mikor veheti kezébe a romlásba jutott ország gyeplőinek igazgatását. Magyarországon II. Endre romlott udvara kormányoz. Apodfia Dénes nádorispán és Barcfia Miklós kincstárnok kapzsi kormányzása szerecsen és izmaelita adóbérlők fosztják ki a népet s a szókimondó, erősakaratú Bélának menekülnie kell ebből a megromlott környezetből. Lent Erdélyben megismeri a magyarság ősibb életformáit, a székely haditudomány ázsiai eredetű és nyugati formáktól meg nem rontott ősi erejét, és különböző jelekből értesül arról, hogy a magyarságot Kelet felől fenyegeti a sárga rém, egy eddig soha nem ismert veszedelem, amely a keleti rokonnépeket, az Etelközben maradt magyarságot, a kunokat és a besenyőket már sorban elseperte és most Magyarországot készül letiporni, hogy hatalmát egyik óceántól a másik óceánig terjeszthesse ki. Makkainál is felmerült István királynak legendáshírű erdélyi édesanyja, Sarolta alakja, aki a székely néphit szerint ott él Erdély havasai között most is és segítségére siet népének, amikor az nagy veszedelemben van. Sarolta egy mitikus jelenésben figyelmezteti késői utódját, Bélát, a Kelet felől közelgő veszedelemre, és Béla, akiben gyermekkora véres álmaitól fogva kísért egy kép, hogy valami apokaliptikus rémmel kell majd megküzdenie, mielőtt uralkodását megkezdheti, a különböző álomlátásokból és jelekből és a keleti gyepükön át beszivárgó hírekből egyre jobban megbizonyosodik arról, hogy a magyarságnak ezt a nagy élet-halálharcát neki kell majd megvívnia. Ő küldi el Julián szerzetest, a gyulafehérvári Domonkos-atyák fiatal magyar rend-tagját, hogy a magyarság régi telepeit keresse fel s vezérelje haza, hogy az új Magyarország erejét velük is megnövelje. A tragikus események közben megállás nélkül rohannak tovább. Béla király nagyra hizlalt hatalmasai az Apodfiak és a Barcfiak, akik tudják, hogy Béla alatt nem folytathatják tovább kizsákmányoló politikájukat, összeesküvést szőnek a király ellen, a királynő és a német császár bevonásával, hogy Endrét megöljék s helyébe csecsemő királyt állítsanak, akinek nevében továbbra is kezükben tarthassák a kormánygyeplőt, ha az országot német hűbérbe is kellene adniuk. Róbert esztergomi érseknek, Béla királyfi meghitt emberének sikerül csak az udvari intrikák nyoméra rájönnie és az összeesküvést az utolsó percben megakadályoznia. II. Endre, aki feleségében, kegyenceiben, egész életében csalódva, haldokolva fekszik az esztergomi palotában, az utolsó pillanatban ráébred élete nagy tévedésére és arra az igazságtalanságra, amivel Béla fiává i szemben élt. Róbert érsek tanácsára hazarendeli fiát és Béla a székelyek seregével az utolsó percben megmenti az országot a német hűbériségtől és székely csapatával kiveri az osztrák őrgrófot Magyarországból. Endre király meghal és Béla most már elfoglalhatja a trónt, de visszaérkezik Julián barát és hírűt hozza, hogy a régi magyarságot a tatárok már elseperték és hogy nemsokára Magyarországon lesznek a mindent elsöprő hadak. Idáig tart Makkai regényének az első része, amely kezeinkben van. A regény egészéről csak a további kötetek megjelenése után számolhatunk majd be. Egyelőre csak annyit mondhatunk, hogy ha Makkai a további kötetekben Is tartani fogja tudni azt a művészi szintet, amit ebben az írásában elért, akkor az egyik legjelentősebb magyar regényalkotással fogunk szemben állani. Addig sem mellőzhetjük azonban el a dicséretét annak a kiválóan tragikus drámai koncepciónak, amivel Makkai még a tartárjárás előtt éreztetni tudja a magyarságra leselkedő veszedelem nagyságát és azt az elmélyülő erkölcsi érzéket, amivel kritikát mond II. Endre udvara fölött és ahogy ebben az udvarban is meg tudja találni a kiválóságokat, a Róbert érsek aszkétikus fényű alakját, vagy az összeesküvő, de rr:3gtérő Pók Móric igaz bűnbánatát. A transzilvanista felfogás Makkai regényéből is kitűnik, mert regényében a XIII. században ugyanúgy mondanak kritikát a nagymagyarországi viszonyok felett, mint ahogy Makkai ma Erdélyben bocsátja választóvíz alá a magyar viszonyok jóból és rosszból kevert amalgámját. Regényének legmegrendítőbb fejezete a tatárjárást megelőző kor azon időpontja, amikor a szerecsen és izmaelita uralomtól kisarcolt ország fölött különös égi jelek, szárazság, ólmos sárgás színű égbolt, vihar előtti fülledtség jelzi a bekövetkezendő vihar; s amikor Róbert püspök, mikor a szerecsenek és a velük összejátszó nagyurak egyik papját gyalázzák meg, kihirdeti az esztergomi székesegyházban II. Endrére és országára az interdictumot. Ennek a jelenetnek a drámaisága örökké emlékezetes marad azok előtt, akik egyszer elolvasták. álljon itt egy kicsi rész az egészből azoknak, akik a könyvhöz még nem jutottak hozzá: „így szólt az érsek: „Kialudt a világ világossága!” és ellépve az oltár gyertyái előtt, kifújta őket. Végig sorra. Sötétség borult a templomra. Csak az örökmécses reszkető lángja pislog még. és ekkor megmozdult a tömeg. Rémülten kikerekedett szemekkel ugráltak talpra. A szíveken átnyílalt a kimondhatatlan irtózat: A kegyelem lángjai kialudtak. Az Isten eltávozott a földről. Iszonyú sírás viharzott föl.
Szóljon hozzá Ön is!
Véleménye vagy kérdése van? Beszélgetne velünk?Írjon bátran, és válaszolunk!