Makkai könyvének megbeszélése kikívánkozik az ismertetések rendes sorából. Korunk szellemi életének későbbi historikusai is bizonyára mint jellegzetes ténynél állanak meg e műnél és a megjelenését követő harci zajnál. Csak pár hónapja előkelő helyekről hangzott el a kettészakadt magyar irodalom egyesítésének óhaja, és az illetékes feleletből sem hiányzott bizonyos készség. Azonban csak az igazolatlan optimizmus várhatott nagyobb eredményt. Császár Elemér maga is azt mondja: „Megvalósul-e az itt megpendített gondolat – oly kérdés, melyre nem merek megkockáztatni feleletet. Arra, hogy íróink és közönségünk két tábora összeolvadjon, helyreálljon irodalmunk régi egysége s ezzel visszatérjen a régi ideális állapot, amikor csak egy magyar irodalom volt, a nemzeti: őszintén meg kell vallanom, most vagy a közel jövőben nem látok semmi reményt. Egész világok állanak a két tábor között.” Csakugyan mély szakadékok választják el a két oldalt. Mások a szempontjaik a nemzeti élet megítélésében, mert mások a feladatok, a célok, melyek felé terelni akarják a magyar jövendőt; s ezek az eltérések a legegyetemesebb erkölcsi felfogásoknak legmélyebbre ható ellentétességéből törnek elő. Az örök emberi ideálokat féltő nemes konzervatizmusnak és a radikalizmusnak harca ez irodalmi térre áthelyezve; világnézetek küzdelme folyik előttünk. éppen ezért olvastuk oly fájdalommal Makkai Sándor könyvét Adyról. Nem hittük volna, hogy ezt a vérbeli magyar embert, az erdélyi ref. egyház fejét ellenfeleink közt kell meglátnunk és hogy őt a nemzeti és valláserkölcsi élet alapvető kérdéseiben a legélesebb ellentétben keli tudnunk magunkkal. Makkai ugyanis nemcsak védi Adyt, hanem fel is magasztalja: csúcspontjára emeli a magyar irodalmi fejlődésnek; a nemzeti élet megítélésében pedig Széchenyi mellett jelöli ki helyét és közben oly vádakat emel Ady idejének irodalmi és politikai viszonyai ellen, egyes erkölcsi kérdésekben oly felfogást árul el, melyek veszedelmes közelségbe hozzák őt az u. n. Nyugatosok és Ady sötétnevű politikai barátainak szellemével. Megérthető tehát a konzervatív protestánsok nagy megdöbbenése és felzúdulása, hisz a könyv elsősorban protestáns ifjak kérésére és számára készült és határozottan protestáns égisz alatt látott napvilágot. Az Ady ellen emelt vádak Makkai fogalmazásában a következők: Gőgös nemzetköziség és hazafiatlanság, satnya érzékiség és erkölcstelenség, nagyképű homályosság és érthetetlenség, beteg tagadása minden pozitív szellem-erkölcsi értéknek, a romlás és halál dicsőítése, az ideiglenes bűnbánat komolytalansága, a vallásosság affektálása, egyszóval az ismert ősi fogalmazás szerint, hogy „nem tiszteli az isteneket és a törvényt s megrontja az ifjúságot” (4. 1.). Ezzel szemben a következőkben foglalja össze Makkai a maga álláspontját: „Igaz és nem titkoltam el, sőt mindenütt kimutattam, hogy Ady a magyar költő és a magyar faj sorsának felpanaszolásában sokszor és sokban vad, túlzott, keserű és igazságtalan volt, hogy szociális felfogásában tévedett, de viszont kétségtelen, hogy Széchenyi óta és mellett leginkább tőle lehet tanulni kritikai hazaszeretetet, mely a nemzet sorsának és bajainak belső okait látja, fájlalja, mely a régi bűnök ellen öntudatos harcra késztet és önámítás nélkül, világosan hirdeti, hogy a nemzetnek, ha élni akar, a maga életét kell élnie, hogy egyetemes értékű emberi életet kell a maga módján termelnie és hogy saját vezetését csak saját legértékesebb szellemű és jellemű fiaira szabad bíznia. . . és egyéni szempontból bár kétségtelenül rá kellett mutatnom Ady költészetében az önmagát romboló, beteg lázadozásra és démoni kitörésekre, melyek mellett ott vannak az örök emberi szépségek is, kétségtelen, hogy a diszharmonikus lélek küzdelmei rendkívül tanulságos képét adják saját lelkünk rejtett mélységeinek és kritikai állásfoglalásra ösztönöznek saját bűneink ellen. A kórkép, amely korkép is, annyi vádat foglal magában társadalmunk ellen, hogy egy öntudatos ifjúság életharcára a legnagyobb ösztönzésekkel teljes. Az pedig vitathatatlan, hogy a költő, aki nemzetét és az egyént a halál tükrében láttatta meg, a legnagyobb ösztönző az életre. és végre, Ady bűnbánata és Istenélménye, amely a maga nemében egyetlen egész irodalmunkban, nagyon komoly intelem arra, hogy bűnbánatunk ne legyen puszta frázis, Istenszerelmünk ne legyen illúzió és keresztyénségünk ne legyen élettelen dogma. Azt hiszem, hogy ennyi tanulság kevés magyar költő művéből sugárzik és ez természetes is, mert Ady a humánum mindeniráriyú átélésében az összes magyar költők közül a legelső. Tisztán esztétikai szempontból pedig nem szabad elfelejteni, hogy Ady költészete a teremtő fantázia és a magyar költői nyelv kifejezőereje szempontjából oly értékekkel gazdagította irodalmunkat, melyre akármelyik nagy európai irodalom büszke lehetne.” (139-140 II.) Mindenesetre merész és erős szavak ezek, és kiélezettségükben van valami kihívó, különösen érezhető pedig ez akkor, ha a megelőző fejtegetések után olvassuk e megállapításokat. Kétségtelen, Makkai is elismer súlyos hibákat Adyban, azonban tanulmánya folyamán annyi magyarázatot talál rájuk, hogy a végén szinte tisztára mosva áll előttünk a költő és a felelősség más tényezőkre hárul. Voltakép már züllött erkölcsi élete sem róható föl neki. Mit is tehet ő arról, hogy végzete a zsenialitás kegyetlen kiváltságával verte meg? A lángész legfőbb jegye ugyanis Makkai szerint a diszharmónia, hiszen: „a zseni lelkében az emberi élet örök, nagy mozgatói és tényezői találkoznak s azok az ellentétes hatalmak, melyeknek küzdelme a mindennapi ember életében végre is egy megalkuvással egyenlítődik ki, a zseniben sohasem jutnak elpihenéshez, csatájuk örök és ebben a harcban mindenik a maga egyoldalúságában éli ki magát . . . Hogy ezek az ellentétek miként férnek meg csak egy ideig is a zseni lelkében, az misztérium; de az világos, hogy a zseni sohasem a harmóniának, hanem a diszharmóniának végletes képe, lélek, de nem jellem, mert forrongó és lángoló lelkülete sohasem szilárdulhat és higgadhat jellemmé, a jellem pedig mindig a lelkületnek egy irányban való megszilárdulását és állandósulását jelenti. Lelki képe az emberélet egészének, ragyogó és sötét oldalával együtt, jó és rossz lehetőségeknek végletes szemléltetője, tükör, melyben látjuk az összes lehetőségeket, de amely épen ezért csak mint tükör jöhet ítélet alá.” (78-79 l.) Sajátságos, hogy Makkai a zseniket mentesíti az erkölcsi normák alól. Vagy igazak ezek vagy pedig nem. Ha igen, a lángeszű emberekre is kötelezők. Hogy bennük is eleven valóságokká válhatnak az örök erkölcsi törvények, azt a történet is bizonyítja. Hogy a magyar irodalom terén maradjunk, Pázmány, Zrínyi a költő, Arany János is csak voltak olyan zsenik, mint Ady, akaratuk erejével mégis csak harmóniába békítették a bennük is jelentkező diszharmonikus törekvéseket: erős jellemekké alakultak. Az igaz, hogy Makkai Adyn kívül csak egy zsenit ismer a magyar irodalomban : Petőfit, de meri-e tőle is megtagadni a jellemet ? Ady erkölcsi züllöttségét sem az magyarázza, hogy a zseni fénye ragyogott homlokán, hanem mert fegyelmezetlen volt, akaratereje megrokkant. Aki elfogulatlanul olvassa azt az életrajzot, melyet Ady Lajos írt bátyjáról, az okait is tisztán láthalja Ady Endre erkölcsi nevelése hiányos voltának. A másik – hogy úgy mondjuk – bűnbak a magyar élet, mely a hazafiat-lanság vádjának cáfolásában játszik nagy szerepet. Szó sincs róla, Makkai is elismeri, hogy vádjaiban véreivel szemben Ady nem egyszer volt igazságtalan és túlzó, de szerinte mindent megmagyaráz aggódó hazaszeretetének sajátos természete. Ady szemében a magyar már a múltban sem élte a maga igazi életét, csak tengődött. Hibásak ebben a magyarlélek ősi sajátságai, hibás ez a föld is, melyet hazánknak nevezünk. Igazában végzetes tévedés volt idejönnünk, mert azáltal „a keletről elszakadt magyar önmagától szakadt el; útatvesztve tévedt a népek és érdekek ütköző-pontjába, visszafelé elzáródott útja, a nyugattal szemben idegen maradt, se keleti, se nyugati felemás lelke elnyomorodott, a maga életét nem élhetve, másoknak késő és elmaradt utánzója lett, erőit szolgaként idegenek használták ki a maguk céljaira s azokkal együtt most ő is céltalanná lett, tehát nincs többé értelme és lehetősége az életének: kihull az Idő kegyetlen rostáján” (30-31. ll.). Ez természetes is, hisz „a magyar föld és élet sem a falu, sem a város miliőjében nem képes táplálni és nem akar tűrni nagyszabású, egyetemes horizontú emberi életet” (38. l.). Szemmel látható, hogy Makkai alapjukban igazaknak ismeri el Ady vádjait és ezért lényegben föl is menti őt. én azt hiszem, döntő fontosságú e kérdésben, milyen is az a tágabb horizontú élet, melynek magaslatáról Ady elitéli a nemzet egész életét és tisztán kell látnunk, minő volt az ő politikai hitvallása és hogy miben ismerte fel a társadalom feladatát, általában az emberi élet értelmét. Ady politikai felfogása már 1900-1903 közt kialakult a nagyváradi zsidó-szabadkőműves levegőben. Az Ady-Múzeum II. kötete közli Adynak ez időben a Nagyváradi Naplóba írt cikkeiből a jellemző részeket. Többek közt ezeket írja Ady: „Mi azt tartjuk és hirdetjük, hogy a mai társadalmi viszonyok tarthatatlanok. Azt tartjuk és hirdetjük, hogy a magyar társadalom, amennyiben lehet ilyenről beszélni, kiskorú, műveletlen, babonás és beteg. Azt tartjuk és hirdetjük, hogy a mai társadalomnak majdnem minden relációja igaztalan és veszedelmes. Azt tartjuk és hirdetjük, hogy a mai magyar társadalomban a papi és világi fejedelmeké minden: babonás hagyományok rabszolgaságában tartják a polgárság millióit. Azt tartjuk és hirdetjük, hogy a militarizmusnak, klerikalizmusnak s feudalizmusnak falait le kell rombolnunk, ha élni akarunk. Azt tartjuk és hirdetjük, hogy avult hagyományok, szamár privilégiumok fölött győzni kell a munka érdemének s ha a csökönyös konzervatizmus, babona, önzés, felekezetieskedés, olcsó nemzetieskedés, korlátoltság élénkbe feküsznek, – hát keresztül kell rajtuk tiporni. …A leghatározottabban tiltakozunk ellene, hogy a kozmopolita címet lefoglaltassák a zsidókkal! Hohó! Ha a tudományos haladás, tisztult gondolkodás, modernné válásra törekvés és kultúra… kozmopolitaság a klerikális szemekben, akkor vagyunk itt még többen kozmopoliták! Nem vagyunk talán elegen, de ha az Idő és Sors ezt a kis országot fenn akarja tartani, ha van vele valami célja: leszünk még nagyon sokan. Mindenesetre pedig lesz köztünk elég zsidó is, mert ez a nemes és intelligens fajta egy országban sem segítette szebben és erősebben a haladást és kultúrára térést, mint a mi országunkban. …Ha valamikor csakugyan lesz ebből az országból valami, ezeknek a kozmopolitáknak köszönheti, nem pedig a sujtásos, félig ázsiában élő, a nyers hús és lótej daliás korán rágódó, zsidógyűlölő s frázisgyártó hazaffffyaknak. . . Mi… lépjünk elő avval, amiből nekünk több adódott, mint a klerikálisoknak, feudálisoknak, sőt mondjuk az ostoba és konok burzsoának is: az ésszel…. legelőször is a gyermeket vegyük el rossz ellenségeinktől, a szántszándékkal butitóktól. Kerítsük kezünk közé az embergyúró műhelyeket, az iskolákat. Akiben a világosság lelke él, kalapáccsal vagy anélkül, álljon elő és küzdjön a világosságért… értsék meg már jóhiszeműen opportunus barátaink, hogy kis nemzetnek még lélekzetet venni is radikálisan kell. … István király napján, jubiláló napján a magyar nációnak s az országnak, árva, sivár, csúnya őszi kép kietlenkedik előttünk. Fent Budapesten folyhat a parádé s egész országban víg lehet a munkaszünetes nap, ebben a parádéban és vígságban nincs egészség és igazság. István király országa szálljon magába, ha lehet s ha van még ereje, készítse a közeledő veszedelmek ellen. A processziók, a zsolozsmák, a fentmaradt jobb kéz, sőt Mária sem, kinek ezt az országot anno dacumal fölajánlották, nem tudnak bennünket megmenteni. Ide új hit, új erő és új munka kell! … A langymeleg liberalizmus nem tud sikeresen küzdeni a reakcióval. A liberális szövetkezetnek nem fog ez sikerülni. és akkor utolsó mentsvárnak megmarad a szociáldemokrácia. A magyar szociáldemokraták bámulatos politikai érettséggel és a nyugati példák ismeretével egészen közel vitték e nagy jövő kérdést a megoldáshoz…” Ilyen szellemű Adynak nagyváradi publicista működése. Ostorozza ugyan az elposhadt liberalizmust is, de az ország gyöngeségének, feloszlásának jeleit a nacionalizmusban, a vallásosságnak klerikálizmus néven csúfolt érvényesülésében látta. Ellenük fordult vak dühvel és frivolan szellemeskedő gyalázkodással. Jellemző, hogy sohasem volt szava az erkölcstelenség ellen, sőt az irodalmi erotikát az igazság palástjával igyekszik álcázni. E háttér ismerete okvetlenül szükséges Ady szóban forgó költeményeinek megértésére, különösen, ha egyelőre elfogadjuk Makkai álláspontját, aki Ady szocialista verseit rem tartja lelkéből lelkezetteknek. Különben velünk is megeshetik az, hogy a magunk hazafias érzését visszük át Adynak sokszor nagyon is általános értelmű szavaiba. Ady mint költő is politizál. Maga megvallotta a Galilei-körben tartott egyik beszédében: „igenis politikát csinálunk mindannyian, kik termettünk valamire, még szabad tudománnyal, filozófiával és művészettel is, sőt ezekkel talán leginkáb (Ady-muzeum, II. 160. l.). Főkép Jászi Oszkár szemével nézi a magyar világot és jórészt azt látja rossznak, ami jó bennünk, és azt jónak, ami métely a lelkünkben. Jósolgatta vesztünket, azonban megrokkanásunkat, ha nem is kizárólagosan, de mindenesetre döntő mértékben éppen azon eszmék ideiglenes győzelmének róhatjuk fel, melyekért ő lelkesedett. Ugyan mikép lehet ezt a hályogos szemű kritikust és vak prófétát Széchenyi társaságában emlegetni és azt állítani róla, hogy fölismerte bukásunk belső okait?! Sok hiba volt, kétségtelen, vezető osztályainkban, a sorsunkat intéző politikusokban, de hogy lehet a bírálatra hivatottnak tartani azt, aki – hogy csak pár példát hozzak fel – Károlyi Sándort, aki a szövetkezetek alapításával gazdasági függetlenségre akarta segíteni a falu népét, csak Kártevő Sándornak csúfolja, Tisza Istvánt fanatikusan gyűlöli, az államférfi ideálját pedig Jászi Oszkárban fedezi fel s kinek politikai barátjai a későbbi októbristák közül kerültek ki !? Ennek az Adynak vádjáról irja Makkai, hogy „egy föltétlenül arisztokrata lélek, egy magát igazi urnák érző, szinte királyi öntudata lélek vádja azok ellen, akik lélek szerint méltatlanok erre az uralomra, mert nem elég nagyszabású, nem elég tághorizontú és nem elég tehetséges lelkek ahhoz, hogy emberi módon tudjanak uralkodni és vezetni s érzéketlenek az élet szépségei és mélységei iránt.” (39., 40. ll.) Nem mondom, hogy Adyban teljesen elfajult az ősi vér. Van nem egy költeménye, melyekben ráocsudik igazi magyar természetére, de egészében végletesen egyoldalú az a védelem, mellyel Makkai a hazafiatlanság ellen mentegeti Adyt. Csak az elfogultság magyarázza meg azt a könnyedséget is, mellyel Makkai Ady szocialistasága felett napirendre tér. Azt állítja ugyanis, hogy a szocializmus idegen volt Ady lelkétől, hiszen az ő föltétlen individualizmusa gyökeres ellentéte a szocialista kollektivizmusnak. Az igaz, hogy a szocializmus végleges győzelme esetén Ady, ha tovább él, nem haladhatott volna sokáig együtt addigi fegyvertársaival; volt azonban Ady lelkületének egy alapsajátsága, mely elemi hatalommal vonta a szocialisták közé. érzi ezt Makkai is, midőn Adynak a szocialistákhoz való csatlakozását magyarázva ezeket irja: „Ott t. i. egy egyetemesebb, a világot betöltő gondolat, a szociális forradalom gondolata érlelődött és hánykódott, ott volt egy világhorizont, egy olyan jövendő látomása, amely Magyarországot az egész világ vajúdó válságába kapcsolta be.” (40. l.) Nem vizsgálom most azt, mennyire jellemzők e szavak magára Makkaira is ; most csak arra szeretnék rámutatni, hogy Makkai is megsejti azt, mily belső kapocs köti Ady lelkületét a szociáldemokráciához. útjuk később eltért volna, de kiindulópontjuk összeesett, mert ugyanaz a romboló forradalmi szellem fűtötte mindkettőjüket. érdekes volna részletesen vizsgálni Ady radikalizmusának lelki alapjait. Azt hiszem azonban, a pontosabb elemzés is igazolná azt a meggyőződésemet, hogy Ady forradalmisága magánéletében gyökeredzett. Hiába, az emberi lélek egységes, és aki az egyik téren nem ismer el korlátokat, a másik területen is féktelen szabadságra vágyik. Ady szerelmi élete már nagyváradi újságírókorában züllött volt és az idei szabadkőmíves, radikális környezetének tanítása már előkészített talajra lelt benne. Schöpflin is ilyesfélét állapít meg, midőn azt írja: „Lélektanilag Ady egész forradalmisága, egyáltalán egyéniségének minden nyilvánulása egy forrásból fakad: a korlá-okat nem tűrő, az egész lelket megrázó sóvárgásból az élet teljessége felé”. (Ady-múzeum, II., 57. l.) Persze, Schöpflin az élet teljességének bíborpalástját teríti a Vér és Arany szellemének megtestesítőjére! „Hogy torzul el minden ideál!” – mondhatjuk mi is a nemes Vargha Gyulával. Ady maga is azt hitte, hogy Nyugatnak európaibb, magasabb rendű életstílusa valósult meg benne és fejeződött ki költészetében. Mintha Makkai sem volna teljesen idegen e felfogástól, máskép nem panaszolná fel, hogy a „magyar puszta gúnyos, hideg szele visszafújta Nyugat illatát és nem fogadta el, ugyanakkor azonban örök gyökérszálakkal lefogta, magához pányvázta és nem engedte el hűtlennek mutatkozó fiát.” (13. l.) Hogy Nyugat illatát Adynak nemcsak politikai természetű, hanem magánvonatkozású érzéseit tükröző verseiből is kiérezte Makkai, azt kétségtelenné teszi azon költemények tartalma, melyek alapján Ady tragikumát fejtegeti a megelőző lapokon. Az egyéni életnek ezt a stílusát azonban nem tehette magáévá a magyar társadalom, s midőn glorikálva jelent meg a költészetben, joggal utasította vissza a nemzeti irodalom hagyományos, örök értékeit féltő kritika. „és megkezdődik a dacos, vad, önmagát tépő, hasztalan tusa a Magyar Ugarral.” (13. l.) Makkai maga is elismeri, hogy „Adynak azok a versei, amelyek ezt a magyar világot mutatják, amelybe ő a Nyugat lelkével érkezett, végtelenül keserűek és vadul lázadozók, sokszor éppen ezért túlzók és igaztalanok” (13. l.), de ez a vallomás csak arra való, hogy a hibák kimagyarázásánál újra csak igazolja Adyt és elmarasztalja a múlt évtizedek irodalmát. „Ady fölléptekor és működése idejében a magyar költészet halott volt, sivár pusztaság, meddő és kisajtolt rög, amelynek nem volt többé hitele, hitető ereje, szuggesztív hatalma, élettámasztó és életformáló lelke a nemzetre nézve …, a nagy nemzeti költők után egyrészt nem mutat fel többé teremtőerejű, elhatározó és döntő szuggesz-tiójú poétái egyéniséget, másrészt akiket felmutat, azok nem képesek a költészetnek egy nemzet életében mindig természetes és szükségszerű hivatását és szerepét betölteni, t. i. azt, hogy a kor előtt járjon a saját nemzedékével és ifjúságának zászlóvivője, de legalább is kifejezője legyen” (18., 19. II.). Bizonyos, van valami igazság e szavakban, de hogy mikép vegyül az bennük a torzítással, azt hosszadalmas volna fejtegetni; azonban, ha százszázalékban is állanának a vádak, akkor is végtelen merészség éppen Adyval kapcsolatban reklamálni az irodalomnak életformáló hivatását, akinek költészete általában a romlás, a rothadás szellemét árasztja az élet legtöbb vonatkozásában. Azt meg kereken tagadunk kell, hogy Ady „őszinte, élő-eleven képe és megtestesítője egy tényleg létező, szomorú, de szükségszerű magyar öntudatnak, a Kelet és Nyugat között meghasonlott, többé nem keleti és még mindig nem nyugati magyar meghasonlással teljes lelkének” (21. 1.).

Igaz és nem is titkolom el, sőt mindenütt kimutattam, hogy Ady a magyar költő és a magyar faj sorsának elpanaszolásában sokszor és sokban vad, túlzottá keserű és igaztalan volt, hogy szociális felfogásában tévedett, de viszont kétségtelen, hogy Széchenyi óta és mellett leginkább tőle lehet tanulni kritikai hazaszeretetet, mely a nemzet sorsának és bajainak belső okait látja, fájlalja, mely a régi bűnök ellen öntudatos harcra késztet és önámítás nélkül, világosan hirdeti, hogy a nemzetnek, ha élni akar, a maga életét kell élnie, hogy egyetemes értékű emberi életet kell a maga módján termelnie s hogy saját vezetését csak saját legértékesebb szellemű és jellemű fiaira szabad bíznia. és én rendületlenül meg vagyok győződve afelől, hogy erre a kritikai szeretetre nemzete iránt soha nagyobb szüksége nem volt a magyarságnak, mint ma és jaj neki, ha frázisokért és görög-tűzért feláldozza ezt a megmentő és megtartó szeretetet. én volnék a legboldogabb, ha a magyar ifjúság Ady tragikus látását „az eltévedt lovasról” megcáfolná és bebizonyítaná, hogy a magyarságnak meg van az elvitathatatlan, mert pótolhatatlan polgárjoga Európa művelt népei között és az emberiség nagy közösségében. De ehhez az első lépés éppen az Ady által hirdetett tragikum ismerete, öntudatos feldolgozása a lelkekben és az így megedzett életakarat diadalravívése. és egyéni szempontból, bár kétségtelenül rá kellett mutatnom Ady költészetében az önmagát romboló, beteg lázadozásra és démoni kitörésekre, melyek mellett ott vannak az örök emberi szépségek is, kétségtelen, hogy e diszharmonikus lélek küzdelmei rendkívül tanulságos kópét adják saját lelkünk rejtett mélységeinek és kritikai állásfoglalásra ösztönöznek saját bűneink ellen. A kórkép, amely korkép is, annyi vádat foglal magában társadalmunk ellen, hogy egy öntudatos ifjúság életharcára a legnagyobb ösztönzésekkel teljes. Az pedig vitathatatlan, hogy az a költő, aki a nemzetet és az egyént a halál tükrében láttatta meg: a legnagyobb ösztönző az életre. és végre, Ady bűnbánata és Istenélménye, amely a maga nemében egyetlen egész irodalmunkban, nagyon komoly intelem arra, hogy bűnbánatunk ne legyen puszta templomi frázis, Istenszerelmünk ne legyen illúzió és keresztyénségünk ne legyen élettelen dogma. Azt hiszem, hogy ennyi tanulság kevés magyar költő művéből sugárzik és ez természetes is, mert Ady a humánum mindenirányú átélésében az összes magyar költőik közül a legelső. Tisztán esztétikai szempontból pedig nem szabad elfelejteni, hogy Ady költészete a teremtő fantázia és a magyar költői nyelv kifejezőé re je szempontjából olyan értékekkel gazdagította irodalmunkat, melyre akármelyik nagy európai irodalom büszke lehetne. (Kolozsvár)

„Egy egy szitok, szépszó, üvőltés Jön messziről még még utánam Zugó fülemíg alig ér el Mérföldeket lép lép a lábam én kífeté megyek…” (Ady) A debreceni kopjafa körül folyik hát ismét a per. Magyar per, magyar szitok és magyar üvöltés: magyar békejobb, melynek nyomán megint csak magyar sebből és magyar vér folyik az eldöntetlen magyar igazságért. öregbirák beismerő nagy vallomásra újból meg újból Adyt idézik. S a halhatatlan holt, a néma vádlott eljő, s odaáll – most már szelíden türelmesen -: ítéljetek! és perbe fog a vádló méltóságosan és kenetteljesen és visszamarnak a védők habzó szájjal és botránkoznak az esküdtek és legalább bólongatnak az íródiákok és a birák sietnek csatlakozó véleményüket belelörülni az elnök tekintélyének palástjába. és a publikum, a meghívott és belépőjegyes publikum tapsikál egy-egy sikerült tósztra … ó ez így volt már tavalyelőtt, tiz és száz éve és mindörökké. S a vádlott ? Bizony a vita hevében őróla rendjén megfeledkeztek. Körülötte felvert por, feltépett hantok, felszakadt sebek: egy-egy szitok, szépszó, üvöltés . . . Egyedül marad, mint egyedül állt hajdan. és az igazság kongó csarnokából indul szelíden, türelmesen, megy vissza a kerepesi váróterembe. – Ismét korán jöttem – suttogja néma szájjal. * Néha-néha besurran loppal a Törvényházba a Magyar Ifjúság is. és hallja, hogy rá hivatkoznak a nagyok, a tekintélyesek, a minden kétséget kizáróak. és fülébe loccsan egy-egy jeges mondat: „Ady, az ifjúság megfertőzője… Ady Endre, az esztétikai, politikai és etikai destrukció költője – … Ami volt Károlyi Mihály, Kunfi, Jászi Oszkár a politikában, az volt Ady Endre az irodalomban… Adyt ünnepelték a románok és a forradalmárok… A mai „keresztény magyar” fiatalság közt is vannak eltévelyedett befolyásoltak…” és néha úgy érzi, mintha az egész per nem is az Ady, hanem a magyar jövendő kérdése lenne és az engesztelhetetlen, könyörtelen múlt vigyázna a rab jövendő börtönküszöbén. Hogy fel kellene kiáltania: elég volt az irodalmi, politikai hiu labdázásból, nem arról van szó: mi a véleménye Péternek, Pálnak, hanem arról: mit higgyek én, kinek higgyek én, merre induljak én, mikor én vagyok a magyar jövendő ?! Pedig a vita tulajdonképpen ezen a címen indult meg és ebben a momentumban nyert volna létjogosultságot. A Soli deo gloria, református diákszövetség tagjai hallották külömb s külömb tekintélyek Adyról tett nyilatkozatait, amelyek a maguk homlokegyenest való ellentettségük következtében kiválóan alkalmasak voltak arra, hogy az ifjúságnak ne csak az irodalmi és esztétikai Adyról, de a nemzet-politikai és szociálpolitikai Adyról való fogalmait is megzavarják. Kétségei közt így fordult a szövetség azután Makkai Sándor erdélyi püspökhöz, aki nagyon komolyan mértékre tette a kérdést és a felelősség teljes tudatában válaszolta is meg – mint ez ismeretes – „Magyar fa sorsa” című könyvében. Mialatt a könyv készült, megjelent, azalatt a néhány hónap alatt szélesedett el a vita Berzeviczy Albertnek a Kisfaludy-Társaság február 8-iki ülésén elhangzott beszéde nyomán, melyet a kettészakadt magyar irodalomról tartott. Nem ok nélkül mutatok itt rá a vita történeti kifejlésére, láttatni kívánom ebben, hogy a vitának két sarokpontja volt: az egyik amikor az ifjúság kétségei kopogtattak Makkai Sándor ajtaján, a másik amikor a püspök megjelent válaszolni az ifjúságnak. Ez a két esemény nem Magyarországon, hanem az ország és Erdély közötti úton játszódott le, s ami azonközben itt Magyarországon történt, az az Ady-kérdés lényegét nem érinti, annak megoldására semmi jelentőséggel nem bir. Ez itt egy kis helyiérdekű cselharc, apró csete-paté volt, ám az igazi ütközet ettől távolabb s komolyabban dőlt el. Az ütközet nem a konstruktív, keresztény, nemzeti közvéleményben, hanem a minden magyar jelzőtől mentes magyar ifjúság lelkében dőlt el, végleg is eloszlatva, ott ahol ilyenek még fennállottak, a kétségeket. Ennek az ifjúságnak ma még alig van szava, megnyilatkozási alkalma, cselekvési területe és ezért azok előtt, akik a napi sajtóban figyelték a harc esélyeit, az a benyomás erősödött meg, hogy a harcban a konzervatívok győztek. Hogy itt a tósztok ismét megerősítették az ország konstrukciójának csonka, de jól bevált pilléreit, hogy a viseltes fringiák ismét elhárítottak egy darabocska szellemi forradalmat és az irodalom kettészakadt cipőmadzagjára nobilis kezek megint illesztettek egy előkelő csomócskát. Nem ez történt. Ami igy történt, az csak itt a határban történt, de tul azon történt valami egészen más. úgy történt, hogy mialatt az Ady által, tehát az idők által vágott irodalmi seb gennyedt-gennyedt, azalatt már generációk nőttek fel az Ady-hagyomány örökségében a magyar irodalom és a magyar élet korhadt fájának törzsökén. árnyékban s nehezen nőttek, mert odafenn az öreg lombok eltakarták előlük a napfényt, elfogták előlük a világosság és szabadlevegő örömét, nehezen nőttek, mert forradalmak viharzottak átal az erdőn s utána annak, aki túlélte illett ugy helyremozdulni, hogy semmi tanúsága, semmi tanulsága ki ne lássék rajta az elment időknek. Az Ady-revizió elkésett. Az a tény, hogy egy olyan könyvet írhatott valaki, mint aminőt Makkai írt: bizonyság arra, hogy Ady minden szépségének, minden döbbenetességének, minden igazának és minden kálváriájának lángjai már bennünk égnek. Az Ady revízió elkésett. Ady zokogása, vérehullása, küzdelme, bukása és diadala bennünk már friss malter, amely a szűk és látható határokon tul építi már az uj, a tágas, a tisztább és jobb magyar jövendőt. Az Ady revízió elkésett. A magyar irodalom sebe már össze van forrva az Ady vére által. Magyar irodalom ma csak egy van és mindaz az „irodalom”, amely távol érzi magát az Ady által megtermékenyített irodalomtól, amely szakadékot lát a magyar irodalomban, mindaz az irodalom ma már hervadt lomb, nem irodalom, vagy nem magyar. Az Ady revizió elkésett. Felnőtt egy magyar ifjúság, amely magáénak, jóra tanítójának, jövőre való útmutatójának meri vallani Adyt, anélkül, hogy az ő szomorú testi életét például kivánná, anélkül, hogy a destruktívitás, az ellenséggel való cimborálás, az istentelenség, hazafiatlanság és erkölcstelenség gyanújának árnyéka is hullhatna rá, anélkül, hogy nemzeti hagyományait megtagadná, hogy Petőfit, Vörösmartyt, Aranyt becsülni és szeretni ne tudná. Felnőtt egy magyar ifjúság, amely tudva tudja a múlt hibáit és azokon segíteni akar, amely apái elkártyázott örökségét munka árán akarja visszaváltani, amely igenis megtagadja múltjában azt, amire csak orcapirulással lehet emlékezni, amely nem a bajok és bűnök szégyenlése, eltakarása, hanem azok teljes és elfogulatlan ismerete révén akar egészséges lenni. Felnőtt egy magyar ifjúság, amelynek hivatása, hogy ne hagyja nemzetét ismét azon az úton, ismét a vallási türelmetlenség, ismét az osztálygyülölet, ismét a tehetségtelenség és a tehetetlenség útján, de most azután teljesen és jóvátehetetlenül a megsemmisülésbe zuhanni alá. Felnőtt egy magyar ifjúság, amelynek sorsa, hogy ő legyen terhes ennek a népnek minden elkövetett és elkövetendő vétkeiért, hogy ő legyen felelős minden rábízott, megmentett értékért és minden elvetendő magért. Felnőtt egy ifjúság, amelynek sorsa, hogy ő legyen a jövendő magyar középosztály. Ennek az ifjúságnak pedig joga van azt kérdezni, hogy ha a világ minden népének nyitva áll áz út a haladásra, s ha a magyarság még mai viszonyai közölt is előre tud menni gazdasági, pénzügyi, kereskedelmi, tudományos és technikai téren: miért éppen a legszuverénebb területen, az egyetlenen, melyre a trianoniak lába nem léphet, mindenekelőtt azon a területen, amelyen a legnagyszerűbb, a legversenyverőbb értékeket tudtuk mindenkor termelni, azon a területen, amelyen egy társadalom tagjai a legszélesebb emberi közösségben találkoznak és amelynek szántó-vető szerszámai, a sajtó és az iskola a legnagyobb befolyást biztosítják az egy közösségben élők lelki alakításában: miért éppen csak ez a terület, miért éppen csak az irodalom maradjon drótakadályos, drót-keritéses, friss erőktől felszántatlan, uj eszméktől bevetetlen, gyomverte, kiégett ugar? S ha így beszélek appellálok arra, aki beszélni megtanított: Minden mondottakban Erdélyre hivatkozom. Erdélyre, melynek irodalma a múltéhoz képest nem láttat szakadást, amelynek irodalma egyenes folytatása Adynak és mégis csupa erő, csupa egészség, építés. Mert Makkai s az egész Erdély nem is tudta soha, hogy Ady destrukció. Mert ő maga örökké egészség volt. Erdélyre hivatkozom. Amelynek cseppnyi Székelyudvarhely városkájában egy Szabó Dezső már 1910-ben tanította az Ady-irodalmat, ahol tehát már ezelőtt tengernyi hosszú tizenhét esztendővel elintéződött az Ady-revízió, s ahol ma egy püspök maga szól a kiközösített költő mellett. Erdélyre hivatkozom, vallás és gondolatszabadság, jobbágyfelszabadítás és nemzetiségi béke földjére, melynek hagyományt és fajtisztaságot minden másnál jobban megőrző rögeiből mégis mindenkor könnyen és dúsan nyilt ki a haladás virága, melynek népe és társadalma a sovinizmus legmélyebb pontján is állandóan látta a humánum teljes horizontját, melynek népét a legvéresebb időkben s örökké véres életében is gyermeki erkölcsök bölcsője rengethette, melynek népe határtalan természeti életében, természet-látásában és értésében, természettel való együttlélekzésében Istenhez pogányul is közelebb volt, mint Mózes az égő csipkebokorhoz. Erdélyre hivatkozom, amikor azt mondom: nem véletlen, hogy az Ady-per egész folyamán, tegnap és ma még eddig csak két ember volt illetékes az Ady-kérdéshez nyúlni: Szabó Dezső és Makkai Sándor és erdélyi volt mind a kettő. Még eddig csak nekik volt joguk Adyhoz nyúlni, mert művész, pap, tanító, sokat szenvedett és magyar legyen az egy személyben, aki ebben a perben bíró lenni mer. Ez a két ember pedig, külömbözzenek bár életformában, hivatásban, sok minden másban: tökéletes egyértelműséggel ítélte meg azokat, akik Adyt elítélték, Adyt egyforma bizonyossággal és bátorsággal, egyformán látó és örvendő szemekkel látta és tudta láttatni másokkal is. Hozzájuk szólok hát, mondván: – Ma még lehet, hogy kevesen vagyunk, de elegen vagyunk, mert igazságunk bizonyos, célunk világos, szándékunk tiszta, erőnk Istentől s a magyar jövendőhöz nem más, mi vagyunk a híd.

Hetek óta ismét Ady Endre nevétől hangos a magyar irodalom. Felvonulnak Ady bámulói és megszólalnak a boldogtalan költő gáncsolói. A legújabb Ady-tornára egy könyv adott okot, amelynek címe: Magyar fa sorsa „A vádlott Ady költészete” alcímmel, szerzője Makkai Sándor, az erdélyrészi reformátusok főpredikátora, kiadója pedig a Soli Deo Glória Szövetség. A könyv azért keltett olyan nagy feltűnést, mert százszázalékban védelmébe veszi Adyt és költészetét az összes vádakkal szemben s ezt a védelmet kétségtelenül tekintélyesebbé teszi az, hogy a könyv szerzője és a védelem képviselője a protestánsok egyik vezető embere, terjesztője és finanszírozója pedig egy vallásos irányú kálvinista ifjúsági egyesület. Hogy a nagy vitába beleszólhassunk, ismernünk kell a szerzőt és a kiadót is, mert a könyv támadói az irodalmi és esztétikai kifogásokon kívül azt is nehezményezik, hogy egy protestáns vezető ember és egy protestáns ifjúsági egyesület vállalkozott arra a nem éppen dicsőséges szerepre, hogy Adyt dicsőítse az ifjúság szeretetébe ajánlja és a magyar irodalom régi nagyságai elé helyezze. Makkai Sándor, az erdélyi kálvinisták feje aránylag fiatal ember. Körülbelül két évvel ezelőtt (került az erdélyi kálvinista felekezetűek élére, szokatlanul fiatalon. Elődje mellett a tilkári teendőket látta el s az irodalmi világban sem volt egészen ismeretlen a neve. Mint főiskolai hallgató verselgetett s pár évvel ezelőtt jelent meg egy regénye ördögszekér címmel. Ez a könyv is sokat beszéltetett magáról. Igen sokan kifogásolták, hogy egy vezető állásban levő protestáns prédikátor olyan tárgyat dolgozott fel történelmi regénnyé, mint amilyen az ördögszekér témája. A regény hősnője ugyanis Báthory Anna, korának ez a fajtalan és rettegett alakja, aki még attól sem rettent vissza, hogy bátyjával, a részeges Gábor fejedelemmel fajtalankodjék. A baj nem a regény alakjának megelevenítése miatt volt, hanem azért, mert Makkai többször és több helyen kijelentette, hogy a romlott nő romlott egyénisége szinte követelő erővel kényszerítette, hogy foglalkozzék vele s ezért nem is eléggé objektív szerzőiséggel írta meg a regényt. Azoknak, akik akkor fejüket csóválták a főpredikátori hivatal titkárjának ilyen regénye miatt, még kínosabb meglepetés volt ez az Adyt dicsőítő, sőt magasztaló könyv, annál is inkább, mert egy egyedül Isten dicsőségét hirdető vállalat adta ki. A könyvkiadó Soli Deo Glória Szövetség Budapesten székel és szervezetébe tömöríti mindazokat a főiskolai diákokat, akik „a református keresztyénség gyakorlati életprogrammja szerint élnek és a kálvinizmusnak, mint világnézetnek a diadaláért dolgoznak”. Ez a szövetség adja ki az egyetlen református diákújságot is, kiadványai között szerepel még több szépirodalmi munka és a Magyar fa sorsa szerzőjének egy más munkája is, amelynek címe öntudatos kálvinizmus. Hogy éppen ez a szövetség vállalkozott arra, hogy soli Deo glória jelszava helyett a soli Ady glória elvet hirdesse, nagy visszatetszést szült nemcsak az irodalmárok között, hanem a protestánsok soraiban is. Legelőször Hegedűs Lóránt foglalkozott Makkai könyvével, még pedig úgy, hogy ujjongva fogadta. Hegedűs Lóránt, aki a pénzügytantól az evangélium magyarázatig, az irodalomtól modern „hegyibeszédek” tartásáig mindenhez érteni akar, Makkai könyvével érvelve tette Adyt Arany és Vörösmarty elé és nevezte ki a legnagyobb magyar lírikusnak. így támadt az a vitája Négyesy Lászlóval, amelyről már megemlékeztünk. Négyesy különösen azt kifogásolta Makkainál és Hegedűsnél is, hogy a szerencsétlen életű és sorsú Adyt megtették az első és legnagyobb vallásos költőnek a magyar irodalomban. De talán még a katolikus Negyesynél is jobban felháborodott Makkai könyvén a protestáns Szász Károly, a könyvet író főpredikátor egyik hivatali elődjének, a neves költőnek fia, aki kegyetlenül szétszedte a könyv minden állítását és a másik véglettel, az égig dicsőítő véleménnyel szemben sárba rántja le a boldogtalan Adyt. Minket az Ady-kérdésben sem elfogult vonzódás sem izzó és botor gyűlölet nem vezet, tisztán a tárgyilagos igazságot keressük és ennek jegyében akarunk az ismét fellángoló Ady-problémának szemébe nézni. Makkai Sándor egész sereg váddal szemben védi meg Adyt, Ezek a vádak a következők: nemzetköziség és hazafiatlanság, érzékiség és erkölcstelenség, tagadása minden pozitív erkölcsi értéknek, a rothadás és a halál dicsőítése, álvallásosság és affektált bűnbánat, legvégül az érthetetlenség. Makkai, mikor ezeket a vádakat cáfolni akarja, ahhoz a taktikai fogáshoz nyúl, hogy az a contrario állítások szuperlativusaival kábítja el az olvasót, ámítja önmagát és abba a gyanúba kerül, hogy vagy nem kenyere az irodalmi kritika és az esztétikai értékmegállapítások birodalma, vagy pedig annyira dühös és elfogult adysta, hogy éppen azért nem volna szabad véleményt mondania Adyról. Mert azt állítani, hogy az Arany Jánost követő harminc év a magyar irodalomban abszolút terméketlen és sivár, a dolgok nem értése. Azt állítani, hogy ebben az időszakban egyedül Ady pozitívum, elfogultság. Hogy Ady hazafiatlan költő lett volna a maga gőgös, hányaveti és inkább kálvinistás, mint meggyőződéses magyartagadásában, állítani nem lehet, de viszont azt sem lehet mondani, hogy Ady volt olyan nemzeti költő, mint akár Kölcsey, Berzsenyi, Vörösmarty, vagy Petőfi, akik szintén ostorozták a magyart Ady erotikus líráját személytelenséggel enyhíteni és benne királyi életművészetet látni nem szabad, mint ahogy azt sem szabad állítani, hogy a rothadás prófétája volt, a pusztulás tudatos és szándékossággal telített dalnoka. Azok is tévednek, akik téliesen érthetetlennek tartják Adyt, de téved Makkai is, amikor Ady szimbolikus fantáziáját világra szóló jelenségnek és a magyar irodalom legnagyobb nyereségének mondja. Ami Adyban vallásos motívum és tisztulás utáni vágy van, arra barbárság volna azt mondani, hogy affektáltság és műhangulat, de mosolyra késztet Makkai is, mikor a legnagyobb vallásos költőnek tartja a magyar irodalomban a vívódó, betegségével, a halállal és önmagával tépelődő Ady Endrét. Az Ady-kérdés megoldása nem az imádat, de nem is a süket és gyűlölettől izzó kínai fal. Ady egész tragédiáját, emberi és költői szenvedéseit, a körülötte már életében izzó, rajongó vagy gyűlölettől terhes légkört, a halála utáni kultuszt, vagy soha meg nembocsátó tagadást egyetlenegy sorából meg lehet érteni és meg is lehetne érteni, csak akarni kellene. Valahol azt mondja magáról Ady, hogy ő „eltévedt, hajdani lovas”. úgy hisszük, hogy ennek a sornak segítségével anélkül, hogy dicsőítenők és anélkül, hogy elkárhoztatnék, igen közel lehetne jutni Ady pszichéjének megértéséhez. Azok, akik a költő betegségének utolsó stádiumában, mikor „hívei” távol voltak, akik tehetségét már nem használhatták ki a maguk céljaira, beszéltek a roncs Adyval, vergődő és suttogó szavaiból azt értették meg, hogy Ady a halál közelségének tiszta perceiben tudta, hogy szörnyen eltévedt és beismerte, hogy nem azt akartar amit írt, tett és amit egész munkássága jelentett. Mi nem mondjuk azt Ady hazafiságáról, amit Makkai, hogy profétája volt kora magyarságának, Jeremiás, aki nemzete minden bűnét magában érezte és szenvedte s ezért joga volt vért, gennyet és minden piszkot a magyarság arcába köpködni. Ady Endre nem volt próféta, de bizonyos az is, hogy a hazafiatlanság vádja is sok. Ond vezér unokája volt bizony ő; gőgös, nyakas, féktelen, elkapatott s az ősi hibákkal telítve. Modern Ond, elsatnyult, dekadens, idegen-majmoló és végtelenül hiú. és itt azoknak is a szivükre kell tenniök a kezüket, akik a hirtelenül fellobogó, féktelen, de még mindenesetre puhítható költőt ahelyett, hogy irányították, szelídítették volna, még jobban megvadították és végleg elvadították. Ezen a téren nagy a felelőssége annak a Rákosi Jenőnek is, aki most öregségében világnézetileg és irodalmi hitvallásban azok felé hajlik, akiknek fiatal, s ha megértésre talál, vezérré nem vaduló vezérét a harcos férfi és ellenfél fegyvereivel ő verte ki a magyar közösségből. Ha Adyt akkor a hivatalos irodalmi körök, amelyek pedig túlnyomóan protestáns vezetés mellett dolgoztak akkor is, csak a legkisebb megértéssel fogadták volna, a nyakas, a kálvinizmus tagadó szellemétől már odahaza és az iskolában is átitatott költő nem ment volna a mindenttagadók táborába és nem volna annyi epés, gyűlölettől izzó költeménye, amelyekkel a nemzetgyalázás határára tévedt. A hajdani lovas, Ond vezér unokája így hullott a radikálisok, a szocialisták, a szabadkőművesek karjába, így szolgálta őket pénzért, bár köztudomású, hogy őket is megvetette, de sokkal őszintébben, mint saját véreit. és ez a nagy, tragikus eltévedés kihatott egész életére, sőt, ami még szomorúbb, költői életére is. Magavesztett ember volt, aki a föld és hagyományok tagadásában a bent sajgó és bizonyára őszintén feltörő érzéseket a szerelem és az alkohol mámorával fojtotta el. Kora dekadenciája hajtotta lefelé a lejtőn s életére így nyomta rá a két Káin bélyeget, a vérbajt és az alkohol réveteg tekintetét zsidóasszony szeretője, Léda és a nemzetközi hetéra, Paris. és hiába mondja Makkai, hogy Ady szerelmi lírája személytelen, Ady szerelmi lírája az erotikum, a test, a vér, a mocsár költészete, s ha van benne szép és megható, az a tiszta szerelem után való öntudatlan vágyakozás, a bujakór és az alkohol egyre jobban szorító karjai közül. és viaskodása az önmagában rejlő ős Kajánnal nem valami új Faust csatája a sátánnal, mint ahogy Makkai állítja, hanem a magavesztett ember dacos acsarkodása minden ellen, ami tiszta. Mi lehetett volna ilyen körülmények között „az eltévedt hajdani lovas”, a szegény Ady életében szép, amit szerethetett volna? Szerette a pénzt, a disznófejű Nagyurat, de ettől is meg kellett undorodnia, mert tisztán látta, hogy miatta került Kirke varázsába és jutott a sertések vályújához. és itt aztán azoknak nincs igazuk, akik a halállal való kacérkodással vádolják meg a költőt. Ennyi sülyedés után, ilyen nagy eltévelyedés után az egykori lovas már csak a halál tisztító csókjában reménykedhetett. Már tudta magáról, hogy csak éneklő hulla, hogy valóban a halál rokona. Nem kacérkodás volt ez, vagy a teljes nihilizmus után való vágyakozás, az élet csúnya zajlásának elcsendesülése, hanem a tisztulás után való nagy szomjúság. és éppen ezért hinni kell Ady Istenkereső és édesanyai csókot szomjúhozó verseinek őszinteségében is, bár őt a legnagyobb magyar vallásos költőnek nevezni olyan túlzás, mint amilyen lenne az, ha valaki Ady költői mivoltában kételkednék. Makkai legvégül, mikor az érthetetlenség vádjával szemben megvédelmezi Adyt, a védekezés lázában Ady költői értékelésénél ismét felsőfokokba téved. Hogy Ady hol áll a magyar irodalomtörténetben? Semmi esetre sem ott, ahová Makkai Sándor állítja, de ott sem, ahová a halála után is ellene gyűlölettel acsarkodók teszik. Hogy kell tehát a legigazságosabban nézni az Ady-kérdést? Ady kétségkívül nagyobb volt annál és nagyobb, hogy észre ne vegyék. Az is igaz, hogy olyan nagy sem volt és olyan érdemei sincsenek, hogy magasztalják és amennyi babér és virág van a világon, azt mind rászórják. Az sem helyes, ha valaki régi, nagy nemzeti költőink rovására dicsőíti. Azt hisszük, az igazság ott van, ha Adyt sajnáljuk. Ehhez az a részvét kell, amelyet minden szerencsétlen ember iránt érzünk. és igen sok joga van ehhez a részvéthez Adynak, aki magyar volt és eltévedt, aki jó ember volt és eltévedt, aki kölrő volt és eltévedt. Ha ezzel a részvéttel nézzük, nem fogjuk imádni, nem fogjuk gyűlölni, de megfogjuk érteni. Kérdés azonban, hogy ki közeledhetik Ady szerencsétlen tragikumához? Semmiesetre sem az ifjúság és semmiesetre sem a tanuló ifjúság. Makkai Sándor könyve pedig egyenesen az ifjúságnak és ennek az ifjúságnak szeretetébe ajánlja, nem ezt az Adyt, amelyre mi rámutattunk, hanem azt az Adyt, akit ő meghamisítva, görögtűzben megszépítve mutat be. Makkai Sándornak tudnia kellene azt mint lelkészkedő embernek és lelkészekre felügyelő elöljárónak, hogy a rossz ragad akkor is, mikor nem romboló szándékkal rossz, sőt talán épen ezért még hamarabb ragad. Ady részvétteljes megértéséhez komolyság, józan mérle-gelnitudás és nem a fiatalság hebe-hurgya lelkesedése, tüze, válogatni és latolgatni nem tudó betüéhsége kell. A Soli Deo Glória ifjai ráérnek Adyval behatóbban foglalkozni akkor, amikor megértik „az eltévedt hajdani lovas” tragédiáját férfi-fejjel és férfiszívvel. Ne akarjanak most szomorú dolgok tudói lenni. Mindenesetre a nagyobbat Makkai vétkezte, aki prédikátorok prédikátora s mégis az ifjúságot, ahelyett hogy óvná, veszélynek teszi ki. így nehezen lehet elérni a célt, amelyet könyvének címe példáz, de még nehezebben azt, amelyet a könyvet kiadó egyesület neve akar jelenteni.

Az erdélyi Szépmíves Céh utolsó kiadványa kritikai mű. Sorok írója őszinte szívvel szeretne lelkesedni érte. ám a könyv Ady Endrével foglalkozik s ez a kérdés, – végül is ki kell mondani: elintézett. Ady értékelését és jelentőségét felfedték és elvégezték Ady törzsökös kortársai: Hatvány, Ignotus és Schöpflin. Amivel rajtuk kívül még szorgoskodtak Ady körül az már filológia és részletmunka. Ady a magyarul olvasóké. – Hogy azután Adyval szemben van ellenzék, hogy azok is kisajátítják, akik eleinte nem vállalták, hogy érik még vádak, – mindez a dolog logikájához tartozik. Mindig lesz ellenzék és mindig érik majd vádak. Hogy többféleképp értik! – mindig többfélekép fogják érteni és értékelni. Ez az örök dolgok sorsa. Ezért azután ma már, egy felduzzadt és túllelkesített Ady-irodalom után, ismét értelmezni, szövegét magyarázni nem elementáris szükség, – legfeljebb elementáris szükség volna épp a megértők és megbecsülök részéről egy revízióra. Makkai könyve nem ebbe a vonalba tartozik s ezért nem is aktuális, illetve van egy aktualitása, de ez negatív és ez abban áll, ami e könyv elolvasása után kiderül, hogy hogyan nem kérdés már Ady illetve, hogy hogyan nem szabad már vele foglalkozni, ép a jól felfogott Ady-kultusz érdekében… 2. A könyv kritikai. Az igazán kritikai író és kritikai talentum ritka a magyar irodalomban s főleg az olyan, akiből nem valamely teremtői felületen való bedugulás váltja ki a bírálatot. Makkai Sándor papi hivatása mellett regényíró és novellista, – azonkívül tanít és filozofál is. Az igazi kritikus ethosával több oldalról is rendelkezik tehát. Mint kritikus ebben a könyvében a kritikusnak egy olyan fajtáját reprezentálja, mely sajátos ma a magyar irodalomban. Nézzük meg közelebbről ki fajta ez a bíráló, mit ér és milyen a szellemtörténeti funkciója… 3. A magyar irodalmi kritikus típusa nem oly változatos, mint a nyugati irodalmaké s ez mélyen összefügg szellemi kultúránk, közelebbről irodalmi művelődésünk szervezetlenségével. A kritikusi életformának nálunk nincs szilárd és önálló képviselete, mint ahogy maga a kritikusi életforma sem szilárd és önálló művelődésünkben. A kritikus ama típusának, melyet legújabbkori irodalmunkban Hatvány, Ignotus és részben Schöpflin is reprezentálnak – hogy kathedrától függetlenül ítéltek – nincs hagyománya irodalmunkban. A múlt-századbeli nagy, kombattáns, légkört teremtő magyar bírálók, Gyulai vagy Beöthy katheder-kritikusok voltak; elveikben, tételeikben dogmatikusok, kik akadémizálták a bírálatot s a kritikai jelenséget egy mereven álló történettudomány valóság-ellenes abstrakcióiba viszonyították. Látásukban és értékelésükben a bírálatnak irodalomtörténeti irányulású formái alakultak ki, nem pedig a tiszta, históriamentes, kortársi bírálaté. S ha ez az irodalomtörténeti irányulású bírálati forma a kortársi bírálat típusából konzerválódott is azzá, természetes, hogy a tanítványok szükségszerűen maradtak meg e bírálati forma tudománnyá akademizálódott típusánál. Az irodalmi szellemében változott kor új kritikai típusa azután nem ezek, hanem az újra kezdők soraiból alakult. Ezek az újrakezdők alakították ki párhuzamban a század új irodalmi teremtőivel az új irodalmi tudatot, szemben a régi formákkal és ellenére a régi tudatnak. Ezek az újrakezdők (főleg Hatvány és Ignotus) reprezentálják azután újból a kombattáns kritikusok típusát, kiknek kezeügyében a bírálat nem prelegálás, de kortársi és társadalmi cselekedet, akik nem csupán műveket és költőket juttatnak érvényre, de az új irodalmi és társadalmi tudatot is publikálják, párhuzamban az irodalmi teremtőkkel. Az általuk kialakított új irodalmi és társadalmi tudat zárt és egyértelmű volt a világháború előtt, azóta négy folyamat őrli e megújult magyarszellemiséget: két felbontó kísérlet; egy az ó-konzervatívok, egy meg az avantgárdé ifjúság részéről s két konzerváló tendencia: az egyik a Nyugat törzsökös tagjai, a másik meg egy liberálisabb, de végső alkatában mégis konzervatív tanítvány-nemzedék irányából. Fenti pár szóra szükség volt, hogy a Makkai-féle bírálói típus és kritikai tudat helyét és értelmét adjuk a mai magyar irodalmi összefüggések rendszerében. Makkai a konzerváló tanítvány réteghez tartozik s mivel korunk irodalmi tudata mozgó állapotban van (hiszen mozgásban van az az emberi és társadalmi létforma is, ami hozzátartozik) – ezért lehetséges, hogy Makkai könyve mint vitaírat jelentkezik e konzerváló réteg Adyjának az iskolában való polgárjogáért. Makkai u. i. az iskola számára követeli, magyarázza és tisztázza Adyt. E kritikusi típus alkatának feltüntetésére u. i. mi sem jellemzőbb, mint a „tisztázás” attitűdje, melyet Adyval kapcsolatban szükségesnek tartanak. Ez a „tisztázás” természetesen meggondolásokon illetve azokon a koncessziókon alapszik, melyet az ó-konzervativ irodalmi művelődés irányába tesznek. A „tisztázás” e magatartása választja el azután e tanítvány-generációt a törzsökös Ady-generációtól. Van azonban más különbség is. Szellemi alkatában ez a generáció féllábbal még mindig az Ady ellenes ó-konzervativ generáció lelki és szellemi kultúrájának síkjába tartozik; félrokonok. Legtöbbjük valamivel fiatalabb is Ady generációjánál s Ady jelentkezése idejében még az ellenkező képletű lelki és szellemi kultúra nevelése alatt állottak. Ők azok, akiket meg kellett „győzni”. Haladásuk és fejlődésük ütemet, de odatartozásuk szorosságát is, ez a „meggyőzés” adta. Ezért aztán mai mutatkozásukban irodalom műveltségi- és ízlésrendszerük már nem a régi mestereké. Viszont ez a műveltség és ízlés szerzett, nem pedig teremtően felfedezett, mint a Nyugat generációé s ezért nem is olyan valódi és termékeny, nem is olyan mély és meggyőző, mint amazoké. Szellemi és lelki műveltségük keresztül-kasul szőtt össze nem egyeztethető elemekkel; élet és történelem szemléletük felemásan bolyong a letűnt pszichológizmus és egy pszichológia ellenes törekvés homályaiban. Nem pozitivisták, de még Diltheynél tartanak. S mert mindennek megvan a maga következménye, kezük ügyében egy kitisztulatlan, paradox természetű kritika típusa reked el, ami se nem tudomány, se nem kritika igaz értelmében, hanem a kettő keveréke. Ennek a kritikai tudatnak felemás volta természetesen kifejezésre jut irodalom látásukban s ez a látás problémáik felállításában s e problémák megoldásában. Történeti feladatukat az ó-konzervativ és modern szárnyakra szakadt magyar irodalmi szellemiség egyeztetésében, az „egység” megteremtésében látják. Holott kritikai céljuk szerint nem a tudatok összeegyeztetése, hanem a valóság való természete volna a fontos. Mindegy! Ez az előbbi a törekvésük s a legjobbak közülök (mint Makkai is) nemes páthosszal és tiszta hittel teszik. Az egységre törekvés nagy szimbóluma természetesen Ady, illetve az Ady kérdés, melyet sem formailag, sem perspektíváiban nem az igazi oldaláról lógják meg. Formailag a fenomenológikus látás, perspektívában pedig történetbölcseleti meggondolás hiányzik belőlük. Mind a két irányban konzerválnak. Konzerválják Adyt és konzerválják az időt. A mai magyar kritikának ezen az ágán hajtás a Makkai könyve s ha az ebbe a konzerváló kritikusi rendbe tartozók Ady-interpretációi és vitái eddig Ady elfogadását és tisztázását az új irodalmi tudat általánossá tétele céljából tették, Makkai könyve egy új és záró követeléssel jön; követeli Adyt az iskola számára s a dynamikus természetű időt és jelenségeit most már nem Arany, hanem az Ady-féle liraiság és irodalmiság határkövéhez méri. A még idegeinkben mozgó valóságot tehát, ismét egy álló statikába szorítja, – lényegében tehát (mint kritikai tudat!) oda ér vissza, honnan a törzsökös Ady-generáció : zabád nagy bírálói ép elszakították a kritikai gyakorlatot. … Röviden ez a Makkai-féle kritikus bírálói tipusa és funkciója, – most pedig ép könyvével kapcsolatban nézzük, hogy e bírálói tipus tisztázatlan Kritikai tudata és formája mennyiben éri el saját célkitűzéseit? Nézzük meg immanensen mit, hogyan kezel az e fajta bíráló! 4. Makkai könyve megjelent Pesten is, hol némi kis kavargást idézett elő. Vitáját és védelmét azoknak, akik számára Ady csak most lett kérdéses. így pl. most fedezte fel egy volt miniszter, Hegedűs Lóránt és egy tényleges egyetemi tanár, Négyessy László. Hegedűs védte, Négyessy támadta Adyt. Mindaketten és egy harmadik is, akinek ugyancsak mostanában lett kérdéses Ady, Berzeviczy Albert, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke, az ó-konzervatív generáció tagjai, inkább 70, mint 60 évesek. Az Ady kérdés való ábrázata u. i. ilyen. Már csak azok számára problematikus, akikből hiányzik hozzá a szellemi frissesség vagy pedig általában az olvasás készsége. Holott valójában az Ady-kérdés sajátossága abban áll, hogy ameddig az Ady értésének és értékelésének a kérdése, addig, illetve azon a ponton már nem kérdés. Ami természetes is. Hiszen nem lehet fontos Ady tagadhatatlan, statisztikailag nyilvánvaló népszerűsége után, hogy egy Négyessy nevű e. t. kétségbeejtő elő-adásaiban vagy könyveiben Ady hogy értékelődik. Ady értékelését elvégezte az idő. Elvégezte az, hogy aki a XX. század első évtizede óta kinyitotta a szemét és fejét, hogy tiszta lelkiismerettel magyar életnek magyarul írjon vagy beszéljen, annak a véribe ment… Viszont ott, ahol igazán kezdődik az Ady-kérdés, ott már és az már nem Ady-kérdése (s ez Makkai könyvének forgató pontja), hanem annak kérdése, hogy más iskola kell, más tanterv kell, más tanárok kellenek, más társadalmi célkitűzések, más pedagógia! Makkai könyve ezen a ponton veszti el a csatát a tiszta bírálat ítélőszéke előtt… Mert mit érhet el Makkai különben tiszta, logikus és nagyműveltségű felkészültségeivel? Annyit, hogy belátják érvelésének helyességét és elfogadják százszázalékosan a vallás erkölcsivé transzponált Adyt és bevezetik az iskolába és úgy értelmezik és csürik-csavarják, hogy ne legyen ellenmondó annak keretei között. Beviszik a mai iskola mai szellemébe, melybe (ebbe a fajta iskolába!) Ady semmiképen se tartozik. Az észszerűség szempontjából azonban nyilvánvaló, hogy nem Adyt kell bevinni és beerőszakolni a mai iskolába, hanem az iskolát kell megváltoztatni s akkor eo ipsó benne lesz Ady is. Az Ady-tartalmák nevelői értékesítése szempontjából u. i. nem a bevitel ténye a döntő, hanem a más szellemű társadalom és történet s egy más tartalmú irodalomtörténet, egy más elvű költészettan illetve poétika tanítása, mely szellemében és tartalmában azonosítható Ady szellemével és tartalmával. A kérdés, lényegét tekintve, tehát nem Ady kérdése, hanem azé a magyar szellemiségé, mely nem érti Adyt. Legsúlyosabb elvi kifogás Makkai könyve ellen tehát az, hogy Adyt akarja értetni minden áron, holott nem az Ady-értés, az Ady-megértés, hanem általában a magyar irodalmi megértés a problematikus. Hiszen Négyessy Vörösmartyt se érti, Petőfit se érti. De különben is sohasem a vers az érthetetlen, hanem az irodalmat olvasó tudat tájékozatlan, készületlen és érzéketlen. Ezért azután valójában nem is Ady kérdéses, hanem a megértés, nem a vers, hanem a poétika. Nem a költő, hanem a forma. Nem az előtér, hanem a háttér a sötét. Hogy mennyire ezek az érthetetlenek, semmisem igazolja jobban, mint az a rengeteg minus, mely Makkai értelmezése mellett még mindig fennmarad … 5. Az irodalmi interpretálás fogalmát itt nem vehetjük bírálat alá. Elhallgatnunk azonban nem lehet, hogy az interpretáció mint irodalomtudományi segédfogalom nem Adyval kapcsolatban vonult be irodalmunkba. Volt azelőtt is. A régi azonban más természetű volt mint az újabban felkapott, melyhez a Makkaié is hasonul. A régi interpretáció a mű szépségét magyarázta s az elveket és szempontokat, a maga esztétikai rendszerén belül. Adyval kapcso-latban az interpretáció irányt változtatott. A régi interpretáció olyasmit magyarázott, ami a mű értelmén túl volt, nem azt magyarázta, hogy hogyan és mit kell érteni, de azt magyarázta, mi a szép és miért és mi a nem-szép és miért a műben. Az Ady interpretációk ezt a kérdést fel se vetik. Bebizonyított előttük, hogy Ady szép és magyarázzák a szövegét illetve, hogy hogyan kell érteni. Az interpretáció egy értelemben tehát sülyedt; szövegmagyarázat lett, holott verssel kapcsolatban az interpretáció nem lehet más, mint a forma értelmezése s a műelvek és teremtés tudatosítása. Makkai számára azonban nem problematikus az interpretáció fogalma, bár célja szerint exactnak és rendszeresnek kellene lenni. Ennek a következménye azután, hogy irodalomtudományi szempontból ingatag. Módszere szubjektív; a kép amit ad, az a megértése, melyet nem verifikál semmiféle tárgyilagos szempont. Szubjektív, momentán módszere okozza azután, hogy az egész könyv végig tartalmi elemzés, tartalmi sorok kapcsolatából kiépítettt szubjektív kép, melyben jelenséget jelenséggel, A-t A-val magyaráz. Nem a formák és stílusok és sorsok és szituációk mozgását és analízisét adja, mint a tiszta interpretáció. Holott az ó-konzervativ magyar irodalmi tudatot ép az ilyen fajta interpretáción keresztül kellene besiklatni Adyba. Mert, és ez a tartalmi interpretáció csődjének sajátos esete Adynál, – a tartalmi interpretáció Ady esetében különben is céltalan, lévén Ady szimbolikus költő, kinél a „jelentés”, a „tartalom”, az „értelem” szükségképen többértelmű. A tartalmat interpretáló értelmező-forma itt tehát mindenkép tarthatatlan, még akkor is ha valamelyik versnél sikerül az egyértelmű értelmezés, miután a szimbolikus vers nem helyezhető a logikumok, a tételek és elvek és más cursiv „megértések” alkatához hasonló jelentés alakulatok sorába. Az interpretáció feladata tehát mindenkép csak formai, illetve poétikai lehet. Ezek szerint viszont ismét nem Adyt kell magyarázni, hanem irodalom szemléleteinket és formáinkat, tételeinket és elveinket, melyek közé maradék nélkül befér az Ady-féle költőség. Hisz a tartalmi interpretáció mellett még mindig ezer dolog problematikus marad Adyban. Problematikus és érthetetlen marad Ady logikája, képe, verse, melódiája, lírája, – mindazok tehát, melyek az egészet tisztázzák. A tartalmi interpretáció olyasmit magyaráz, amit Ady kimond s nem azt, ami Ady mögött áll: az elváltozott lelkiség teremtői szerkezetét s e teremtői szerkezet megfelelését a versben. Igen, – és ezt is ki kell mondani, – Adyban van érthetetlen az ó-konzervativ olvasó számára. érthetetlen a más ember, az elváltozott vers, az ugrás, a más út, a más cél, a más versmunkálás, a más lírára való törekvés. Ezért azután itt az interpretálásnak egyetemesebb a feladata. Más pszichológiáról és emberről kell, hogy beszéljen. Más történelmet és sociographiát kell hogy adjon a magyarságról. S főleg más poétikát. Ez t. i. a pedagógikusabb út is. Mert mindaddig, amíg a poétikának azok a konstituciói az elfogadottak, melyek a mai iskolában, köztudatban és irodalmi műveltségben élnek, mindaddig az Ady-vers szükségszerűen „érthetetlen”, „rossz” és „dekadens” s ebben az esetben minden tartalmi értelmezés csak erőszakol és hamisít, nem-pedig tisztáz. Nem az Ady verset kell tehát értelmezni, hanem a század költői teremtőinek elváltozott, szükségszerű lökésekre kiérett világérzésbeli, világnézet beli, művészetfilozófiai s emberlátási szemléleteit. Ha ezt tudatosítjuk, az Ady-vers „értelme” is kitisztul, – tiszta megfelelés lesz a hozzá tartozó vonatkozási rendszerbe. Hisz a valóságban, az Ady-vers elfogadása processzusában is ez történt. Az az Ady-vers, mely 1910 körül az olvasó előtt érthetetlen volt s később érthetővé vált, nem a versen végbe ment változás, hanem az olvasóban. S az olvasóban ez a változás nem a szellemiség elmélyülésében, hanem abból állt, hogy a verset azon az érzékenységi felületen fogadta, ahová tartozik s ahol, mint megértési-konnexió és tiszta megélés, tiszta benyomásként elhelyezkedett. Az Ady interpretáció irányulási felülete tehát legkevésbé sem a tartalmi megértés, hanem a formára való eszméltetés és arra az én-tevékenységre való nevelés, mely e formák világába visz. Nem az Ady verset kell tehát magyarázni, hanem az olvasó tudatát rendbehozni s nemcsak azért, mert ez a methodikusabb, hanem azért is, mert az Ady-ellenesek esetében nem csupán irodalom és kultúrpolitikai fentartásokról van szó, hanem arról is, hogy az Ady-ellenesek izlés és forma rendszere s így a hozzá tapadó poétikai rend is más (helytelen!), amelyből azonban természetszerűen esik ki Ady formavilága. Ezért azután Adyval kapcsolatban nem a tartalom az, ami elsősorban tudatosítandó, hanem az irodalmi műveltségnek és valóságnak az a szelleme, tartalma és szociológiája, mellyel az Ady-féle forma világ homogén. 6. Az interpretáció előbb felvázolt utján tehát elveket és szellemtörténeti tényeket kell magyarázni, melyeket a költői tartalom csak illusztrálhat. „A satnya érzékiség és erkölcstelenség” vádja esetén pl. magyarázni az elváltozott szerelmi tudatot, szociológiai szerelem-formát, a mássá lett szerelmi ethoszt s a más páthoszt nyert szerelmi liraiságot. Az ilyen „tisztázás” azután nemcsak Adyt érteti, aki maga is függvény, hanem értelmezi magát az újkori embert, akinek Ady is csupán tünete. Az ilyen értelmezés fedi fel csak Ady tartalmainak jogosultságát s ekkor Ady nem vásári csodaként merül föl, hanem az idő egy segmentumába tartozó emberként jelentkezik. Mintahogy egy nagy költőt sem kivételessége értet meg, hanem kortársi azonossága, emberpéldány volta. A zseni koncepció sohasem tisztáz, hanem csak homályosít… 7. Az előbbiekben vázolt interpretáció szükségét érzi Makkai is. Egy helyütt pl. ezt írja: „Az őskaján hangjának … változatai… különböző megnyilvánulásai annak a démoni öntudatnak, amely Adyban élt s melyet több versében önmagáról is vallott.” Igen, – nem a vers a magyarázandó, ami „megnyilvánulás” hanem a démoni öntudat, a substantiális jellegű hordozó. Az a magyarázat azután, amit Makkai ebben a kérdésben ad, isméi elégtelen, mert a démoni öntudatot is a zseni szerkezetében értelmezi s ez a kivételességi pozicionális újból homályosít, nem pedig tisztít. A démoni öntudat s ez pszichológiai tény, reflektálódik minden emberi tudatban, ezért a magyarázatnak js ide kell helyeznie értelmezését, különben az Ady-ellenes, épp a kivételességi reláció miatt, bolondériának és hetvenkedésnek veszi. A démoni öntudatnak persze meg van a stilus kényszerűségi együtthatója is (romantikus tünet!) s ennek értelmezése épp oly fontos, mint e tudat-alkat pszichológiai értelmének tisztázása. 8. A könyv értéke kétségkívül az Ady vallásosságáról írott fejezett, hol nagyon tisztán és nagyon világosan mutatja ki Ady vallásos liraiságának tényét egyébb magyar vallásos liraiságokkal szemben, megállapítván, hogy Ady az egyetlen, igazán vallásos magyar költő. Methodikai ellenvetésünk azonban itt is érvényes. Az elemzés, – miután intuitív jellegű, sem formailag, sem szociológiailag nem teljes, sőt épp a vallásos élmény lirai jellegének értelmezésében elégtelen, – ami nem is csoda, mert jólehet lírikust tárgyal a könyv, Ady liraiságának fenomenológiai milyenségét és minőségét nem fejti fel sehol. Ezt a kérdést be sem állítja. Ha beállítaná u. i. akkor Ady vallásos líraisága is teljes, polémia mentes értelmet nyerne. Ugy hogy végeredményben ebből a könyvből is hiányzik az, „amiről szó van.” Ha be mutatná Makkai a „tiszta lírait” Adyban és konkordálná a Balassa, Csokonai, Vörösmarty, Petőfi, Arany, Vajda-sor „lírai” tün