Magyar fa sorsa – Kiadta a Soli Deo Glória

Makkai Sándor nagyon érezheti, mennyire légüres térben kiáltanak ma az igazság magyar agitátorai, mennyire elzárja az ifjúságot a hivatalosan helytelenül értelmezett idealizmus a kritikai öntudattól s mennyire harcolniuk kellene az új magyaroknak a hazugság és kétszínűség társadalmi és pedagógiai rendszere ellen, mert Adyn s a vele kapcsolatos kérdéseken át, féltő szeretettel, nyíltan és óvatosan, minden délibábosságtól és elfogultságtól távolra, egy új, nemes reálizmushoz, bátor európai-magyar öntudathoz akarja vezetni olvasóit s elsősorban azokat, akik az Ady-kérdés tisztázására felkérték, a diákokat. új könyve a vádlott Ady költészetéről szól: magasrendű, gyakorlati célzatú esztétikai agitáció, amely abban a megállapításban csúcsosodik ki, hogy az ifjúságnak pusztán pedagógiai szempontból is meg kell ismernie Adyt, aki „a humánum mindenirányú átélésében az összes magyar költők közül a legelső” s az övéhez hasonló tömegű tanulság „kevés magyar költő művéből sugárzik”. Figyelemreméltó megállapítás ez, bárki meri kimondani először Ady egész költészetére vonatkozólag. Ha pedig egy református püspök kilencíves tanulmányt szán a bizonyítására, vállalkozása tiszteletet érdemelne még akkor is, ha érvei nem tartalmaznának többet az Ady-kutatások közismert eredményeinél. Makkai műve azonban túlnő e viszonylagos értéken s önmagában is kimagasló alkotása az Ady-irodalomnak. Csaknem mindenütt új szempontokat talál a vitás kérdések megvilágítására s részletvizsgálatait meggyőző egységbe tudja olvasztani. Nem kerüli ki a legkényesebb problémákat sem s végig megóvja azt a hitünket, hogy mindenről őszintén, fönntartás nélkül nyilatkozik. éles, biztos vonásokkal jellemzi Ady korát, édes-tudatlan szendergését a művészeti és társadalmi átalakulás forrólázának idején, föltárja Ady mélységesen magyar gyökereit, proletárverseiben is észrevéve az egyetemes igazságot, szétbontja Ady szerelmi lírájának összetevőit, össztönéletét, démoni elemeit, arisztokratizmusát, szimbolizmusát, kétségbeesett életigenlését, mely a halálon át Istenhez vezette… s Ady a könyv végén nemcsak mint nagy magyar író, hanem mint az egyetlen vallásos magyar költő áll előttünk. Fejtegetése és bizonyításmódja oly egyszerű és annyira a magyar szellem realizmusán épülő, hogy főként a könyv rendeltetésére gondolva eszünkbe sem jut kifogásolni apró hiányosságait. Világos, színes mondatai néhol kissé szétfolynak s általában előadás-szerűen-szónokiasak, de azok is akarnak lenni: a hang a közvetlenül elbeszélő lelkes objektivitás melegét sugározza s a túláradt mondatok mindig tele vannak termékenyítő iszappal és dús aranyszemekkel, mint Erdély kincses patakjai. Ez a könyv Erdélyből jön: mily jó, hogy ma a határon túl is van magyar kultúra! Itthon aligha írhatták volna meg az ifjúságnak ezt a nemes és tiszta tanulmányt, melyből egyformán hiányzik a rajongás kellemetlen öndícsérete és önigazolása s a konzervativizmus vad és dacos óvatossági politikája. Politikája, igen, sőt részben csak oktalanul rákényszerített politikája: mert ma már a konzervatív magyar társadalom sem annyira Adyból, mint az Ady-ügyből csinál politikát. S most Erdély könyvével éppen a konzervatív magyarság jutott, távlatból s nem modern helyről, meggyőző Ady-magyarázathoz, amelynek mellékesen egyik nagy értéke az, hogy megmutatta: hogyan kell szellemi téren találkoznia a jövő érdekében a magyar konzervativizmusnak és magyar modernségnek..