Ady és a Soli Deo Glória Szövetség – Magyar Kultúra, 1927, 12. szám, 564-568 p.

Hetek óta ismét Ady Endre nevétől hangos a magyar irodalom. Felvonulnak Ady bámulói és megszólalnak a boldogtalan költő gáncsolói. A legújabb Ady-tornára egy könyv adott okot, amelynek címe: Magyar fa sorsa „A vádlott Ady költészete” alcímmel, szerzője Makkai Sándor, az erdélyrészi reformátusok főpredikátora, kiadója pedig a Soli Deo Glória Szövetség. A könyv azért keltett olyan nagy feltűnést, mert százszázalékban védelmébe veszi Adyt és költészetét az összes vádakkal szemben s ezt a védelmet kétségtelenül tekintélyesebbé teszi az, hogy a könyv szerzője és a védelem képviselője a protestánsok egyik vezető embere, terjesztője és finanszírozója pedig egy vallásos irányú kálvinista ifjúsági egyesület. Hogy a nagy vitába beleszólhassunk, ismernünk kell a szerzőt és a kiadót is, mert a könyv támadói az irodalmi és esztétikai kifogásokon kívül azt is nehezményezik, hogy egy protestáns vezető ember és egy protestáns ifjúsági egyesület vállalkozott arra a nem éppen dicsőséges szerepre, hogy Adyt dicsőítse az ifjúság szeretetébe ajánlja és a magyar irodalom régi nagyságai elé helyezze. Makkai Sándor, az erdélyi kálvinisták feje aránylag fiatal ember. Körülbelül két évvel ezelőtt (került az erdélyi kálvinista felekezetűek élére, szokatlanul fiatalon. Elődje mellett a tilkári teendőket látta el s az irodalmi világban sem volt egészen ismeretlen a neve. Mint főiskolai hallgató verselgetett s pár évvel ezelőtt jelent meg egy regénye ördögszekér címmel. Ez a könyv is sokat beszéltetett magáról. Igen sokan kifogásolták, hogy egy vezető állásban levő protestáns prédikátor olyan tárgyat dolgozott fel történelmi regénnyé, mint amilyen az ördögszekér témája. A regény hősnője ugyanis Báthory Anna, korának ez a fajtalan és rettegett alakja, aki még attól sem rettent vissza, hogy bátyjával, a részeges Gábor fejedelemmel fajtalankodjék. A baj nem a regény alakjának megelevenítése miatt volt, hanem azért, mert Makkai többször és több helyen kijelentette, hogy a romlott nő romlott egyénisége szinte követelő erővel kényszerítette, hogy foglalkozzék vele s ezért nem is eléggé objektív szerzőiséggel írta meg a regényt. Azoknak, akik akkor fejüket csóválták a főpredikátori hivatal titkárjának ilyen regénye miatt, még kínosabb meglepetés volt ez az Adyt dicsőítő, sőt magasztaló könyv, annál is inkább, mert egy egyedül Isten dicsőségét hirdető vállalat adta ki. A könyvkiadó Soli Deo Glória Szövetség Budapesten székel és szervezetébe tömöríti mindazokat a főiskolai diákokat, akik „a református keresztyénség gyakorlati életprogrammja szerint élnek és a kálvinizmusnak, mint világnézetnek a diadaláért dolgoznak”. Ez a szövetség adja ki az egyetlen református diákújságot is, kiadványai között szerepel még több szépirodalmi munka és a Magyar fa sorsa szerzőjének egy más munkája is, amelynek címe öntudatos kálvinizmus. Hogy éppen ez a szövetség vállalkozott arra, hogy soli Deo glória jelszava helyett a soli Ady glória elvet hirdesse, nagy visszatetszést szült nemcsak az irodalmárok között, hanem a protestánsok soraiban is. Legelőször Hegedűs Lóránt foglalkozott Makkai könyvével, még pedig úgy, hogy ujjongva fogadta. Hegedűs Lóránt, aki a pénzügytantól az evangélium magyarázatig, az irodalomtól modern „hegyibeszédek” tartásáig mindenhez érteni akar, Makkai könyvével érvelve tette Adyt Arany és Vörösmarty elé és nevezte ki a legnagyobb magyar lírikusnak. így támadt az a vitája Négyesy Lászlóval, amelyről már megemlékeztünk. Négyesy különösen azt kifogásolta Makkainál és Hegedűsnél is, hogy a szerencsétlen életű és sorsú Adyt megtették az első és legnagyobb vallásos költőnek a magyar irodalomban. De talán még a katolikus Negyesynél is jobban felháborodott Makkai könyvén a protestáns Szász Károly, a könyvet író főpredikátor egyik hivatali elődjének, a neves költőnek fia, aki kegyetlenül szétszedte a könyv minden állítását és a másik véglettel, az égig dicsőítő véleménnyel szemben sárba rántja le a boldogtalan Adyt. Minket az Ady-kérdésben sem elfogult vonzódás sem izzó és botor gyűlölet nem vezet, tisztán a tárgyilagos igazságot keressük és ennek jegyében akarunk az ismét fellángoló Ady-problémának szemébe nézni. Makkai Sándor egész sereg váddal szemben védi meg Adyt, Ezek a vádak a következők: nemzetköziség és hazafiatlanság, érzékiség és erkölcstelenség, tagadása minden pozitív erkölcsi értéknek, a rothadás és a halál dicsőítése, álvallásosság és affektált bűnbánat, legvégül az érthetetlenség. Makkai, mikor ezeket a vádakat cáfolni akarja, ahhoz a taktikai fogáshoz nyúl, hogy az a contrario állítások szuperlativusaival kábítja el az olvasót, ámítja önmagát és abba a gyanúba kerül, hogy vagy nem kenyere az irodalmi kritika és az esztétikai értékmegállapítások birodalma, vagy pedig annyira dühös és elfogult adysta, hogy éppen azért nem volna szabad véleményt mondania Adyról. Mert azt állítani, hogy az Arany Jánost követő harminc év a magyar irodalomban abszolút terméketlen és sivár, a dolgok nem értése. Azt állítani, hogy ebben az időszakban egyedül Ady pozitívum, elfogultság. Hogy Ady hazafiatlan költő lett volna a maga gőgös, hányaveti és inkább kálvinistás, mint meggyőződéses magyartagadásában, állítani nem lehet, de viszont azt sem lehet mondani, hogy Ady volt olyan nemzeti költő, mint akár Kölcsey, Berzsenyi, Vörösmarty, vagy Petőfi, akik szintén ostorozták a magyart Ady erotikus líráját személytelenséggel enyhíteni és benne királyi életművészetet látni nem szabad, mint ahogy azt sem szabad állítani, hogy a rothadás prófétája volt, a pusztulás tudatos és szándékossággal telített dalnoka. Azok is tévednek, akik téliesen érthetetlennek tartják Adyt, de téved Makkai is, amikor Ady szimbolikus fantáziáját világra szóló jelenségnek és a magyar irodalom legnagyobb nyereségének mondja. Ami Adyban vallásos motívum és tisztulás utáni vágy van, arra barbárság volna azt mondani, hogy affektáltság és műhangulat, de mosolyra késztet Makkai is, mikor a legnagyobb vallásos költőnek tartja a magyar irodalomban a vívódó, betegségével, a halállal és önmagával tépelődő Ady Endrét. Az Ady-kérdés megoldása nem az imádat, de nem is a süket és gyűlölettől izzó kínai fal. Ady egész tragédiáját, emberi és költői szenvedéseit, a körülötte már életében izzó, rajongó vagy gyűlölettől terhes légkört, a halála utáni kultuszt, vagy soha meg nembocsátó tagadást egyetlenegy sorából meg lehet érteni és meg is lehetne érteni, csak akarni kellene. Valahol azt mondja magáról Ady, hogy ő „eltévedt, hajdani lovas”. úgy hisszük, hogy ennek a sornak segítségével anélkül, hogy dicsőítenők és anélkül, hogy elkárhoztatnék, igen közel lehetne jutni Ady pszichéjének megértéséhez. Azok, akik a költő betegségének utolsó stádiumában, mikor „hívei” távol voltak, akik tehetségét már nem használhatták ki a maguk céljaira, beszéltek a roncs Adyval, vergődő és suttogó szavaiból azt értették meg, hogy Ady a halál közelségének tiszta perceiben tudta, hogy szörnyen eltévedt és beismerte, hogy nem azt akartar amit írt, tett és amit egész munkássága jelentett. Mi nem mondjuk azt Ady hazafiságáról, amit Makkai, hogy profétája volt kora magyarságának, Jeremiás, aki nemzete minden bűnét magában érezte és szenvedte s ezért joga volt vért, gennyet és minden piszkot a magyarság arcába köpködni. Ady Endre nem volt próféta, de bizonyos az is, hogy a hazafiatlanság vádja is sok. Ond vezér unokája volt bizony ő; gőgös, nyakas, féktelen, elkapatott s az ősi hibákkal telítve. Modern Ond, elsatnyult, dekadens, idegen-majmoló és végtelenül hiú. és itt azoknak is a szivükre kell tenniök a kezüket, akik a hirtelenül fellobogó, féktelen, de még mindenesetre puhítható költőt ahelyett, hogy irányították, szelídítették volna, még jobban megvadították és végleg elvadították. Ezen a téren nagy a felelőssége annak a Rákosi Jenőnek is, aki most öregségében világnézetileg és irodalmi hitvallásban azok felé hajlik, akiknek fiatal, s ha megértésre talál, vezérré nem vaduló vezérét a harcos férfi és ellenfél fegyvereivel ő verte ki a magyar közösségből. Ha Adyt akkor a hivatalos irodalmi körök, amelyek pedig túlnyomóan protestáns vezetés mellett dolgoztak akkor is, csak a legkisebb megértéssel fogadták volna, a nyakas, a kálvinizmus tagadó szellemétől már odahaza és az iskolában is átitatott költő nem ment volna a mindenttagadók táborába és nem volna annyi epés, gyűlölettől izzó költeménye, amelyekkel a nemzetgyalázás határára tévedt. A hajdani lovas, Ond vezér unokája így hullott a radikálisok, a szocialisták, a szabadkőművesek karjába, így szolgálta őket pénzért, bár köztudomású, hogy őket is megvetette, de sokkal őszintébben, mint saját véreit. és ez a nagy, tragikus eltévedés kihatott egész életére, sőt, ami még szomorúbb, költői életére is. Magavesztett ember volt, aki a föld és hagyományok tagadásában a bent sajgó és bizonyára őszintén feltörő érzéseket a szerelem és az alkohol mámorával fojtotta el. Kora dekadenciája hajtotta lefelé a lejtőn s életére így nyomta rá a két Káin bélyeget, a vérbajt és az alkohol réveteg tekintetét zsidóasszony szeretője, Léda és a nemzetközi hetéra, Paris. és hiába mondja Makkai, hogy Ady szerelmi lírája személytelen, Ady szerelmi lírája az erotikum, a test, a vér, a mocsár költészete, s ha van benne szép és megható, az a tiszta szerelem után való öntudatlan vágyakozás, a bujakór és az alkohol egyre jobban szorító karjai közül. és viaskodása az önmagában rejlő ős Kajánnal nem valami új Faust csatája a sátánnal, mint ahogy Makkai állítja, hanem a magavesztett ember dacos acsarkodása minden ellen, ami tiszta. Mi lehetett volna ilyen körülmények között „az eltévedt hajdani lovas”, a szegény Ady életében szép, amit szerethetett volna? Szerette a pénzt, a disznófejű Nagyurat, de ettől is meg kellett undorodnia, mert tisztán látta, hogy miatta került Kirke varázsába és jutott a sertések vályújához. és itt aztán azoknak nincs igazuk, akik a halállal való kacérkodással vádolják meg a költőt. Ennyi sülyedés után, ilyen nagy eltévelyedés után az egykori lovas már csak a halál tisztító csókjában reménykedhetett. Már tudta magáról, hogy csak éneklő hulla, hogy valóban a halál rokona. Nem kacérkodás volt ez, vagy a teljes nihilizmus után való vágyakozás, az élet csúnya zajlásának elcsendesülése, hanem a tisztulás után való nagy szomjúság. és éppen ezért hinni kell Ady Istenkereső és édesanyai csókot szomjúhozó verseinek őszinteségében is, bár őt a legnagyobb magyar vallásos költőnek nevezni olyan túlzás, mint amilyen lenne az, ha valaki Ady költői mivoltában kételkednék. Makkai legvégül, mikor az érthetetlenség vádjával szemben megvédelmezi Adyt, a védekezés lázában Ady költői értékelésénél ismét felsőfokokba téved. Hogy Ady hol áll a magyar irodalomtörténetben? Semmi esetre sem ott, ahová Makkai Sándor állítja, de ott sem, ahová a halála után is ellene gyűlölettel acsarkodók teszik. Hogy kell tehát a legigazságosabban nézni az Ady-kérdést? Ady kétségkívül nagyobb volt annál és nagyobb, hogy észre ne vegyék. Az is igaz, hogy olyan nagy sem volt és olyan érdemei sincsenek, hogy magasztalják és amennyi babér és virág van a világon, azt mind rászórják. Az sem helyes, ha valaki régi, nagy nemzeti költőink rovására dicsőíti. Azt hisszük, az igazság ott van, ha Adyt sajnáljuk. Ehhez az a részvét kell, amelyet minden szerencsétlen ember iránt érzünk. és igen sok joga van ehhez a részvéthez Adynak, aki magyar volt és eltévedt, aki jó ember volt és eltévedt, aki kölrő volt és eltévedt. Ha ezzel a részvéttel nézzük, nem fogjuk imádni, nem fogjuk gyűlölni, de megfogjuk érteni. Kérdés azonban, hogy ki közeledhetik Ady szerencsétlen tragikumához? Semmiesetre sem az ifjúság és semmiesetre sem a tanuló ifjúság. Makkai Sándor könyve pedig egyenesen az ifjúságnak és ennek az ifjúságnak szeretetébe ajánlja, nem ezt az Adyt, amelyre mi rámutattunk, hanem azt az Adyt, akit ő meghamisítva, görögtűzben megszépítve mutat be. Makkai Sándornak tudnia kellene azt mint lelkészkedő embernek és lelkészekre felügyelő elöljárónak, hogy a rossz ragad akkor is, mikor nem romboló szándékkal rossz, sőt talán épen ezért még hamarabb ragad. Ady részvétteljes megértéséhez komolyság, józan mérle-gelnitudás és nem a fiatalság hebe-hurgya lelkesedése, tüze, válogatni és latolgatni nem tudó betüéhsége kell. A Soli Deo Glória ifjai ráérnek Adyval behatóbban foglalkozni akkor, amikor megértik „az eltévedt hajdani lovas” tragédiáját férfi-fejjel és férfiszívvel. Ne akarjanak most szomorú dolgok tudói lenni. Mindenesetre a nagyobbat Makkai vétkezte, aki prédikátorok prédikátora s mégis az ifjúságot, ahelyett hogy óvná, veszélynek teszi ki. így nehezen lehet elérni a célt, amelyet könyvének címe példáz, de még nehezebben azt, amelyet a könyvet kiadó egyesület neve akar jelenteni.