Csanády György: Patroklos körül – Híd, 1927, 2. szám, 75-78 p.

„Egy egy szitok, szépszó, üvőltés Jön messziről még még utánam Zugó fülemíg alig ér el Mérföldeket lép lép a lábam én kífeté megyek…” (Ady) A debreceni kopjafa körül folyik hát ismét a per. Magyar per, magyar szitok és magyar üvöltés: magyar békejobb, melynek nyomán megint csak magyar sebből és magyar vér folyik az eldöntetlen magyar igazságért. öregbirák beismerő nagy vallomásra újból meg újból Adyt idézik. S a halhatatlan holt, a néma vádlott eljő, s odaáll – most már szelíden türelmesen -: ítéljetek! és perbe fog a vádló méltóságosan és kenetteljesen és visszamarnak a védők habzó szájjal és botránkoznak az esküdtek és legalább bólongatnak az íródiákok és a birák sietnek csatlakozó véleményüket belelörülni az elnök tekintélyének palástjába. és a publikum, a meghívott és belépőjegyes publikum tapsikál egy-egy sikerült tósztra … ó ez így volt már tavalyelőtt, tiz és száz éve és mindörökké. S a vádlott ? Bizony a vita hevében őróla rendjén megfeledkeztek. Körülötte felvert por, feltépett hantok, felszakadt sebek: egy-egy szitok, szépszó, üvöltés . . . Egyedül marad, mint egyedül állt hajdan. és az igazság kongó csarnokából indul szelíden, türelmesen, megy vissza a kerepesi váróterembe. – Ismét korán jöttem – suttogja néma szájjal. * Néha-néha besurran loppal a Törvényházba a Magyar Ifjúság is. és hallja, hogy rá hivatkoznak a nagyok, a tekintélyesek, a minden kétséget kizáróak. és fülébe loccsan egy-egy jeges mondat: „Ady, az ifjúság megfertőzője… Ady Endre, az esztétikai, politikai és etikai destrukció költője – … Ami volt Károlyi Mihály, Kunfi, Jászi Oszkár a politikában, az volt Ady Endre az irodalomban… Adyt ünnepelték a románok és a forradalmárok… A mai „keresztény magyar” fiatalság közt is vannak eltévelyedett befolyásoltak…” és néha úgy érzi, mintha az egész per nem is az Ady, hanem a magyar jövendő kérdése lenne és az engesztelhetetlen, könyörtelen múlt vigyázna a rab jövendő börtönküszöbén. Hogy fel kellene kiáltania: elég volt az irodalmi, politikai hiu labdázásból, nem arról van szó: mi a véleménye Péternek, Pálnak, hanem arról: mit higgyek én, kinek higgyek én, merre induljak én, mikor én vagyok a magyar jövendő ?! Pedig a vita tulajdonképpen ezen a címen indult meg és ebben a momentumban nyert volna létjogosultságot. A Soli deo gloria, református diákszövetség tagjai hallották külömb s külömb tekintélyek Adyról tett nyilatkozatait, amelyek a maguk homlokegyenest való ellentettségük következtében kiválóan alkalmasak voltak arra, hogy az ifjúságnak ne csak az irodalmi és esztétikai Adyról, de a nemzet-politikai és szociálpolitikai Adyról való fogalmait is megzavarják. Kétségei közt így fordult a szövetség azután Makkai Sándor erdélyi püspökhöz, aki nagyon komolyan mértékre tette a kérdést és a felelősség teljes tudatában válaszolta is meg – mint ez ismeretes – „Magyar fa sorsa” című könyvében. Mialatt a könyv készült, megjelent, azalatt a néhány hónap alatt szélesedett el a vita Berzeviczy Albertnek a Kisfaludy-Társaság február 8-iki ülésén elhangzott beszéde nyomán, melyet a kettészakadt magyar irodalomról tartott. Nem ok nélkül mutatok itt rá a vita történeti kifejlésére, láttatni kívánom ebben, hogy a vitának két sarokpontja volt: az egyik amikor az ifjúság kétségei kopogtattak Makkai Sándor ajtaján, a másik amikor a püspök megjelent válaszolni az ifjúságnak. Ez a két esemény nem Magyarországon, hanem az ország és Erdély közötti úton játszódott le, s ami azonközben itt Magyarországon történt, az az Ady-kérdés lényegét nem érinti, annak megoldására semmi jelentőséggel nem bir. Ez itt egy kis helyiérdekű cselharc, apró csete-paté volt, ám az igazi ütközet ettől távolabb s komolyabban dőlt el. Az ütközet nem a konstruktív, keresztény, nemzeti közvéleményben, hanem a minden magyar jelzőtől mentes magyar ifjúság lelkében dőlt el, végleg is eloszlatva, ott ahol ilyenek még fennállottak, a kétségeket. Ennek az ifjúságnak ma még alig van szava, megnyilatkozási alkalma, cselekvési területe és ezért azok előtt, akik a napi sajtóban figyelték a harc esélyeit, az a benyomás erősödött meg, hogy a harcban a konzervatívok győztek. Hogy itt a tósztok ismét megerősítették az ország konstrukciójának csonka, de jól bevált pilléreit, hogy a viseltes fringiák ismét elhárítottak egy darabocska szellemi forradalmat és az irodalom kettészakadt cipőmadzagjára nobilis kezek megint illesztettek egy előkelő csomócskát. Nem ez történt. Ami igy történt, az csak itt a határban történt, de tul azon történt valami egészen más. úgy történt, hogy mialatt az Ady által, tehát az idők által vágott irodalmi seb gennyedt-gennyedt, azalatt már generációk nőttek fel az Ady-hagyomány örökségében a magyar irodalom és a magyar élet korhadt fájának törzsökén. árnyékban s nehezen nőttek, mert odafenn az öreg lombok eltakarták előlük a napfényt, elfogták előlük a világosság és szabadlevegő örömét, nehezen nőttek, mert forradalmak viharzottak átal az erdőn s utána annak, aki túlélte illett ugy helyremozdulni, hogy semmi tanúsága, semmi tanulsága ki ne lássék rajta az elment időknek. Az Ady-revizió elkésett. Az a tény, hogy egy olyan könyvet írhatott valaki, mint aminőt Makkai írt: bizonyság arra, hogy Ady minden szépségének, minden döbbenetességének, minden igazának és minden kálváriájának lángjai már bennünk égnek. Az Ady revízió elkésett. Ady zokogása, vérehullása, küzdelme, bukása és diadala bennünk már friss malter, amely a szűk és látható határokon tul építi már az uj, a tágas, a tisztább és jobb magyar jövendőt. Az Ady revízió elkésett. A magyar irodalom sebe már össze van forrva az Ady vére által. Magyar irodalom ma csak egy van és mindaz az „irodalom”, amely távol érzi magát az Ady által megtermékenyített irodalomtól, amely szakadékot lát a magyar irodalomban, mindaz az irodalom ma már hervadt lomb, nem irodalom, vagy nem magyar. Az Ady revizió elkésett. Felnőtt egy magyar ifjúság, amely magáénak, jóra tanítójának, jövőre való útmutatójának meri vallani Adyt, anélkül, hogy az ő szomorú testi életét például kivánná, anélkül, hogy a destruktívitás, az ellenséggel való cimborálás, az istentelenség, hazafiatlanság és erkölcstelenség gyanújának árnyéka is hullhatna rá, anélkül, hogy nemzeti hagyományait megtagadná, hogy Petőfit, Vörösmartyt, Aranyt becsülni és szeretni ne tudná. Felnőtt egy magyar ifjúság, amely tudva tudja a múlt hibáit és azokon segíteni akar, amely apái elkártyázott örökségét munka árán akarja visszaváltani, amely igenis megtagadja múltjában azt, amire csak orcapirulással lehet emlékezni, amely nem a bajok és bűnök szégyenlése, eltakarása, hanem azok teljes és elfogulatlan ismerete révén akar egészséges lenni. Felnőtt egy magyar ifjúság, amelynek hivatása, hogy ne hagyja nemzetét ismét azon az úton, ismét a vallási türelmetlenség, ismét az osztálygyülölet, ismét a tehetségtelenség és a tehetetlenség útján, de most azután teljesen és jóvátehetetlenül a megsemmisülésbe zuhanni alá. Felnőtt egy magyar ifjúság, amelynek sorsa, hogy ő legyen terhes ennek a népnek minden elkövetett és elkövetendő vétkeiért, hogy ő legyen felelős minden rábízott, megmentett értékért és minden elvetendő magért. Felnőtt egy ifjúság, amelynek sorsa, hogy ő legyen a jövendő magyar középosztály. Ennek az ifjúságnak pedig joga van azt kérdezni, hogy ha a világ minden népének nyitva áll áz út a haladásra, s ha a magyarság még mai viszonyai közölt is előre tud menni gazdasági, pénzügyi, kereskedelmi, tudományos és technikai téren: miért éppen a legszuverénebb területen, az egyetlenen, melyre a trianoniak lába nem léphet, mindenekelőtt azon a területen, amelyen a legnagyszerűbb, a legversenyverőbb értékeket tudtuk mindenkor termelni, azon a területen, amelyen egy társadalom tagjai a legszélesebb emberi közösségben találkoznak és amelynek szántó-vető szerszámai, a sajtó és az iskola a legnagyobb befolyást biztosítják az egy közösségben élők lelki alakításában: miért éppen csak ez a terület, miért éppen csak az irodalom maradjon drótakadályos, drót-keritéses, friss erőktől felszántatlan, uj eszméktől bevetetlen, gyomverte, kiégett ugar? S ha így beszélek appellálok arra, aki beszélni megtanított: Minden mondottakban Erdélyre hivatkozom. Erdélyre, melynek irodalma a múltéhoz képest nem láttat szakadást, amelynek irodalma egyenes folytatása Adynak és mégis csupa erő, csupa egészség, építés. Mert Makkai s az egész Erdély nem is tudta soha, hogy Ady destrukció. Mert ő maga örökké egészség volt. Erdélyre hivatkozom. Amelynek cseppnyi Székelyudvarhely városkájában egy Szabó Dezső már 1910-ben tanította az Ady-irodalmat, ahol tehát már ezelőtt tengernyi hosszú tizenhét esztendővel elintéződött az Ady-revízió, s ahol ma egy püspök maga szól a kiközösített költő mellett. Erdélyre hivatkozom, vallás és gondolatszabadság, jobbágyfelszabadítás és nemzetiségi béke földjére, melynek hagyományt és fajtisztaságot minden másnál jobban megőrző rögeiből mégis mindenkor könnyen és dúsan nyilt ki a haladás virága, melynek népe és társadalma a sovinizmus legmélyebb pontján is állandóan látta a humánum teljes horizontját, melynek népét a legvéresebb időkben s örökké véres életében is gyermeki erkölcsök bölcsője rengethette, melynek népe határtalan természeti életében, természet-látásában és értésében, természettel való együttlélekzésében Istenhez pogányul is közelebb volt, mint Mózes az égő csipkebokorhoz. Erdélyre hivatkozom, amikor azt mondom: nem véletlen, hogy az Ady-per egész folyamán, tegnap és ma még eddig csak két ember volt illetékes az Ady-kérdéshez nyúlni: Szabó Dezső és Makkai Sándor és erdélyi volt mind a kettő. Még eddig csak nekik volt joguk Adyhoz nyúlni, mert művész, pap, tanító, sokat szenvedett és magyar legyen az egy személyben, aki ebben a perben bíró lenni mer. Ez a két ember pedig, külömbözzenek bár életformában, hivatásban, sok minden másban: tökéletes egyértelműséggel ítélte meg azokat, akik Adyt elítélték, Adyt egyforma bizonyossággal és bátorsággal, egyformán látó és örvendő szemekkel látta és tudta láttatni másokkal is. Hozzájuk szólok hát, mondván: – Ma még lehet, hogy kevesen vagyunk, de elegen vagyunk, mert igazságunk bizonyos, célunk világos, szándékunk tiszta, erőnk Istentől s a magyar jövendőhöz nem más, mi vagyunk a híd.