Jegyzetek három Széchenyi-látás margójára: Hegedűs Lóránt: Széchenyi István regénye és éjszakája; László Dezső: Akarom, tisztán lássatok; Makkai Sándor: Harc a „szobor” ellen. (Erdélyi Helikon VI. évfolyam, 3. szám.) Arany egyik költeményében Szent László nagyváradi lovas-szobra megelevenedik s elindul, hogy láthatatlanul segítségére legyen a pogány veszedelem ellen küzdő s már-már megsemmisült magyar seregnek, így indul meg ma, minden jel szerint, Széchenyi István szoborrá magasztosult, de megmerevedett és hatástalanná, vált ércalakja is, hogy a legnagyobb magyar katasztrófa után kezét nyújtsa a megsemmisülés szélén tántorgó nemzete felé. Megindul, nemcsak a „szobor” ellen harcolók kiáltásaira és kalapácsütéseire, hanem e rettentő korszak misztikus, egyetemes szükség-érzete folytán, a vele való új találkozás kikerülhetetlen szellemi kényszeréből, megindul a magyar életösztön sóvárgó rimánkodására, nagyrészt még öntudatlan idézésére, megindul – magától, kegyelemből, hogy választottjain át szóljon újra népéhez. Amint Makkai Sándor gyönyörűen mondja: „kétségbeesett győzelmet arat egykorú ellenfelein, aztán az egész liberális korszakon és saját hamis kultuszának művirágain taposva, beledobban megrémült nemzete szívébe.” Az élő szoborral, a (húsvéti köntösben megjelenő Széchenyi Istvánnal való találkozásnak bizonysága most három, szinte egyidőben született látás. * Az jut most eszembe, amin többször tűnődtem már, amit különös ténynek látok, s amit úgy neveznék, hogy a tudományos gondolkozás tragédiája, a logikum tragikuma. Hány rendszerező agy gyűjtötte, foglalta össze, tárta fel, egységesítette, kategorizálta, szempontok szerint alkalmazta és világította meg a természeti tényeket és történeti adatokat. Hány igazán nagy elme dolgozott ezekkel a nyersanyagokkal s próbálta hatalmas ötvözetté olvasztani őket. Milyen hangyaszorgalom, milyen „hideg szenvedély”, mekkora éleslátás, micsoda fegyelmezettség, a „tárgyszerűségnek” való mily odaadó áldozat veszett el ebben a munkában. Elveszett, szerintem nem önértéke szerint, de abból a szempontból, hogy a logikai síkban felismert és kimutatott igazságot nem bírta belevinni az emberek, a tömeg szívébe. Az igazság nem vájhatott közmeggyőződéssé, – mert a logikai síkban sohasem válhat azzá, holott természete szerint minden igazság hódítani szeretne. S akkor messze hátul, a tudományos gondolkozás felhalmozott tényei, kibányászott adatai, rendszerbe foglalt egységei mögött elindul egy művész intuíciója, szárnyas paripán vágtat végig tények, adatok, tanulmányok és értekezések sorfala között, utoléri mind, elhagyja mind, egyetlen istenadta pillantással felméri mind, felkapja és magával sodorja s a maga egyetlen és páratlan lendületével belesodorja a tömegek lelkébe. Ez a logikum tragikuma. Miből alkot a művész? Abból, amit a tudomány kiderített. Abból is. és mégsem a tudományos gondolkozás érvényesül, hanem a művész intuíciója. Igazság ez? Talán nem igazság. De tény és tragikum. Tessék megnézni a felolvasó asztal mellett egy tudóst meg egy költőt. és tessék megnézni a közönséget. Igaz, hogy a művészetnek is megvannak a maga külön tragédiái. Nézzük el tehát neki ezt a látszólagosan könnyű győzelmet. Amit mondottam, az különösen áll a történettudomány vonalába eső nagy személyiségekre. A reájuk vonatkozó kutatásra. Még a modern történettudomány, vagy a lélektani és filozófiai eszközökkel dolgozó esszé is aránylag kevesek lelkébe hat bele, ha véletlenül nem párosul művészi teremtő erővel. Széchenyi István eddigi „hatástalanságának” titkát én nem pusztán abban keresem, hogy félreismerték, hamis kultuszt teremtettek körülötte, hogy a liberális korszak nemzeti kritikátlansága félretolta őt útjából s szoborrá magasztalta, hogy minél kevésbé nyugtalanítsa langyos érzelmeit. Nem is pusztán abban látom a baj okát, hogy az embert inkább művén keresztül nézték s nem megfordítva: a nagy személyiségen át az életművet, – ez elvégre módszer kérdése és mindkét úton lehet nagyszerű eredményhez jutni. (Hegedűs Lóránt könyve és Makkai tanulmánya most az utóbbi módszer helyessége mellett tanúskodik, László Dezső könyve a két módszer szintézise mellett.) én úgy érzem, hogy Széchenyi hatástalanságának titka abban is rejlik, hogy mindeddig alig volt olyan látó, aki őt művészkézzel tudta volna megragadni. Intuitív és sodró erővel vinni bele alakját, teljes élő személyiségét a köztudatba. Kiragadni őt a pusztán logikai síkból, a praktikus elgondolások szövevényéből, rámutatni arra, hogy ő nemcsak pedagógiai anyag, nemcsak politikai program, nemcsak közgazdasági lángész, nemcsak nemzeti eszmény, – hanem forrongó, háborgó, nyugtalan, szerelmi és vallási megrendüléseket tapasztaló, bűnbe eső, bűnbánó, eleső, felemelkedő, megtisztuló, átnemesedő ember. „Fajának sorshordozóján” kívül még sok minden. Végtelenül sok, hihetetlenül „réteges”, a legbonyolultabb magyar idegrendszer s a legnagyobb ellentmondások közt vergődő, önmaga egységét kereső magyar szív. Mindezt így látni és megláttatni eddig nem tudta senki. Senki sem képzelte azt, hogy az ő élete önmagában véve, tényszerűségében és naplószerűségében a legnagyobb magyar regény. Nem is láthatta ezt így eddig senki. Mert hiszen naplói és egyéb iratainak tömege csak akkor kerülhettek napvilágra, mikor a ferencjózsefi korszak, a monarchia és Magyarország összeomlásával megnyílt hozzájuk az út. Külön tragédia, hogy Széchenyi István lelkének teljes megnyilatkozásához, az ő igazi megismeréséhez ilyen értelemben is – nemzetének darabokra hullása kellett. Ezt az első teljes Széchenyit, a trianoni magyar végzet süllyesztőjéből felbukkanó, kísértetiesen nagy Széchenyit Hegedűs Lóránt ragadta meg először páratlan erővel. Ez az ő, szerintem áttörő jelentőségű, nagy tette. Széchenyi alakjának ő az első igazi művésze. Nem szoborfaragó. Inkább valami hatalmas zeneműbe öntötte mondanivalóját, egy óriási rapszódiába, melyben felváltva hol Széchenyi beszél, hol a költő, mely szakadozott, rapszodikus menetével, lángoló hullámzásával, eső és emelkedő hangtendenciáival, egész lázas iramával valóban méltó tükre Széchenyi életének. Hegedűs Lóránt is elvágtatott hősének sok-sok „tárgyszerű” ismertetője mellett, Széchenyi-adatok és Széchenyi-tanulmányok rengetegén robogott keresztül, magába olvasztotta, utolérte, felmérte valamennyit, de főkép Széchenyit magát, lelke mezítelenségében tette magáévá, s hiszem, hogy ezzel az irammal belesodorja őt a magyarság lelkébe úgy, mint eddig senki más. Széchenyi hatástalanságának titka nemcsak tartalmi, de formai probléma is volt. S a probléma megoldása, úgy látszik, a logikum tragikumán át vezet. * Makkai Sándor hosszabb Széchenyi-tanulmány keretében rendkívül érdekesen, mélyrehatóan és kimerítően elemzi, boncolja és bírálja Hegedűs Lóránt könyvét. Elismeri kétségtelen nagy értékét, úttörő jelentőségét, azt, hogy könyve eddig „a legizzóbb szenvedély a szobor ellen és a legnagyobb erőfeszítés az emberért. Odaállítja Hegedűs Lóránt vállalkozását az eddigi legnagyobb szobortörők és életépítők: Kemény Zsigmond, Péterfy Jenő, Imre Sándor, Ravasz László, Szekfű Gyula mellé. Vizsgálja és méltányolja a különös „műfajt”, melyben Hegedűs megnyilatkozott, az esszé és a regényes rajz kereszteződését, megállapítja, hogy ennek a sajátságosan terjedő megnyilatkozási módnak van létjogosultsága, sőt kivájóan alkalmas lehet épen nagy történeti személyiségek élesebb megvilágítására, amikor is azonban az író kettős feladat előtt áll s a kettőt szervesen kell összeolvasztania az egy műben: kettős: tudományos és esztétikai feladat ez. „A Széchenyi-rajznak tudományosan tényszerűnek és következtetéseiben, megoldásaiban tudományos érvényűnek, de tárgyáénak természeténél fogva mégis rajznak, ábrázolásnak kell lennie, mely nem tételekben ágazik szét, hanem vonásokból egyesül az élet portréjává. A művészi feladat így a logikai és psychológiai anyag intuitív beolvasztásáéban, a művészi kompozícióba való rendezésben és mindenekfelett a szemlélet egységében van adva”. Pompásabban megérteni az írót s választott műfaját, de egyúttal saját határain belül világosabban kijelölni célját és lehetőségeit, feladatait: már nem is lehet. Makkai e mélyreható megalapozás után, innen kiindulva veszi szemügyre, hogy miképpen oldotta meg Hegedűs ezt a belülről, a dolog természetéből fakadó feladatot s mennyiben sikerült tárgyán uralkodnia. Arra az eredményre jut, hogy a mű mégis csupán nagyszabású kísérlet, mert nem ad egységesen művészi Széchenyi-portrét. Hegedűs a végtelenül bonyolult Széchenyi-leieknek egyetlen motívumát sem bírja úgy megragadni, hogy az a többieket magába olvasztva, vezérmotívummá, a nagy élet magyarázó elvévé lehessen. Megindul az író egy-egy fonál menetén, érdekesen, elhihetőn, – tudományos és művészi szempontból egyaránt kecsegtető módon, – aztán elejti, félbeszakítja a fonalat, új szál után nyúl s e kapkodásban legszebb lehetőségeit pazarolja el. Bár Makkai bírálatáéban sok igazság van, ami a részleteket illeti, bár valóban vannak dolgok, melyekre Hegedűs nem talál kielégítő magyarázatot, bár valóban érzik a könyvön az említettem rapszodikusság – (ne felejtsük el, hogy a könyv lapjain mennyit beszélteti a szerző Széchenyit magát – és hogy beszélteti! – és mennyire rapszodikus volt Széchenyi maga) Makkai bírálatának egészéhen mégis ellent kell mondanom. Nem érzem ezt a könyvet annyira egységtelennek. Igaz, Hegedűs sok gyöngyöt elhullat, amit érdemes lett volna műremekbe foglalni. De mádkor meg az elhullott motívumok vissza-visszatérnek, újra felcsendülnek a rapszódia folyamán. így az „ősparaszt”-motívum, Széchenyi jobbágy származásának bujkáló titka, ez a genetikus „magyarázó” elv, ha nem is hatalmasodik el az egész művön, nem is tűnik el. Vájjon lehet-e egyáltalában Széchenyit „egy pontból” megmagyarázni? Művészileg bár? De ha már az egy pontnál és egy motívumnál tartunk: ott van a Crescence-motívum. Ez a motívum, szerintem, úgy van a mű szerkezetébe beleépítve, a „regény” derekán, hogy valóban körülötte fordul meg az egész. Olyan, mint egy állomás, amely felé rohan az élet egész vonata, ott a váltón átdübörög egy más vágányra – vakvágányra, hogy az állomást elhagyva a megsemmisülésbe száguldjon tovább. Crescence, jobban mondva a szerelem, Széchenyi nagy szerelme, a váltó, egy roppant élet drámai átváltója. Ezt a motívumot Hegedűs ritka szerencsés művészi ösztönnel találta meg – tények alapján – s ugyancsak azok alapján állította a regény középpontjába. A regénynek tehát, így nézve, van egysége, mert van középpontja. Makkai pedig sajátságosan épen a Crescence-motívum alkalmazását bírálja leghatározottabban. Nemcsak hogy nem tartja elégséges magyarázó motívumnak, de azt hiszem, Hegedűs felfogását erről az egész ügyről félremagyarázza. Miről van szó? Arról, hogy Széchenyi István nemzetépítő munkája egy csodálatos nagy, eszményi szerelemből sugárzik ki, mint a megtalált sarkpontból az északi fény. Ebben a szerelemben (nem az a fontos szerintem, de Hegedűs szerint sem, sőt a Naplók tanúsága szerint sem, hogy szerencsétlen, – hanem az, hogy eszményi,) ebben a felséges érzésben a Géniusz megtalálja önmagát, mert megtalálta a Tükröt, mely őt visszaveri. Ez a szerelem váltja ki a hős lelkéből a régóta lappangó forradalmi tüzet. (Hegedűs így nevezi Széchenyi reform-lázát, aminthogy következetesen lázadónak és nem reformernek hívja, – s Széchenyi ős-temperamentumára – nem politikai magatartására nézve, – nem is alaptalanul.) Ha ennek a viszonynak a természetét vizsgáljuk, az a legnemesebb s legmagasztosabb vonásokat mutatja, melyek férfi és nő viszonyában lehetségesek. Széchenyi háborgó szenvedélye és szerencsétlensége után szinte vallásos megnyugvás és áhítat tükröződik a Napló némely részletében e szerelmet illetőleg. Crescence „enyémtelenül is enyém” – ahogy Ady mondta. és épen így ihlet. A medalionba, melyet Istvánnak küld, ez van írva: „Nem más cél köt össze kettőnket, csak megnemesedés és Magyarország java. Mikor minden inog, szilárdan áll a hit.” Crescence azonban később a sors rendeléséből mégis István felesége lesz. és itt fut át a vonat a tragikus váltón a vakvágányra. István nem Crescence-ben csalódik, – milyen meghatóan igaza van a Naplónak, mikor saját visszás érzelmei ellen védi a nőt és milyen igaza van Hegedűsnek, mikor „egyenértékű” feleket tételez fel ebben a viszonyban. Mi az az egyenértékűség, amit Makkai tagad és hibáztat Hegedűs felfogásában? Crescence nem lehetett egy másik Széchenyi István, az egyenértékűséghez elég, hogy a zseni önmagára eszméltető tükre volt. Ilyenkor rendesen szem elől tévesztjük azt, hogy csak nagyon tiszta, finom és kristályos üveg tükrözhet ilyen csodálatosan! Tehát Hegedűs nem kizárólag „Crescence bájaiban” és „megengedem: lelki nemességében” kereste a vulkán kitörésének okát, de abban is kereste és helyesen kereste. István tragédiája pedig ott kezdődik, mikor megtapasztalja azt a világtörvényt, amit a nyárspolgár tálain észre sem vesz, az érzékenyebb lélek megsejt, ami alatt a művész szenved, a zseni pedig visszájára fordulhat, eltorzulhat és megőrülhet: a szerelem eszményisége és csodálatos varázsa, ihlető hatalma a házasság mindennaposságában így vagy úgy többé vagy kevésbé megfakul. Nem a másik, nem a társ az oka. A viszony természetében gyökerezik ez a tragikum.* Elismerem, hogy Hegedűsnek van egy-két naturalista ízű mondata ezzel kapcsolatban, de ez az egész koncepció nem naturalista. Hegedűs a szerelem immanens tragikumát fedezte fel Széchenyi szerelmében, óriásra és minden nyárspolgárit meghaladóvá fokozta azt, aminthogy az is lehetett. Tehát végeredményben mégis a zseni természetéből származtatta a tüzet s a tragédiát, a lehűlést, az egységes Széchenyi-lendület megbomlását, a „rétegek” egymásra torlódását, a különböző Széchenyiének egymásra rohanását, Döblinget és a pisztolylövés csattanását, mint a szimfónia utolsó akkordját. „Meg akarlak tartani téged, azért választom őrödül a megszépítő messzeséget”, – zengte Ady, valószínűleg csakugyan naturalisztikusabb okokból, mint amilyen Hegedűs vázolt koncepciója, – de lelkileg is örök érvényességgel. Crescence túl közel jött Széchenyihez, a Tükör összetört s vele összetört a zseni élete és pályája is. „Csak az egyénileg szerencsétlen szerelmes Széchenyi lehetett nemzetének újjáteremtője, nem a kielégített, hanem a kielégíthetetlen szerelem tragikuma az övé”. Világosan mutatja ezt éppen a Makkai által Hegedűs fejére idézett 1848. jun. 25-i naplórész: „Crescence, ez a jó lélek nagy terhemre van.” Más ez, és több, mint „csalódás”! – mondja Makkai és azt hiszi, hogy Hegedűs „naturalizmusa” elhomályosítja ezt a tételt. Crescence csak mint eszmény lehetett Széchenyi ihletője, – mondom én – és úgy gondolom, hogy Hegedűs ezt vitathatatlan világosságba állította. Makkai, mikor történeti, lélektani és általános esztétikai szempontok szerint vizsgálja Hegedűs művét, nem méltányolja azt, amiről itt legalább egy mondattal meg kell emlékeznem: a nagy lírát. Hegedűs Lóránt ebben a könyvében váratlanul, döbbenetesen nagy poétaként lép elénk. Olyan részei vannak ennek a könyvnek, olyan stílusbeli szépségei is, melyek helyenként elállítják a lélegzetünket. Nem mondok ezúttal mást: Széchenyi az Aetnán, Hegedűs kalauzolása mellett. Ezt olvasni és élni kell! * Makkai tanulmánya végén nagy történelmi perspektívába állítva, „erdélyi szemmel” nézi Széchenyit, Bethlen Gábor rokonát. László Dezső könyvéből pedig kisüt egy rejtett ragyogás: a mai erdélyi fiatalság találkozni akarása az élő Széchenyivel. Széchenyi és Erdély. Ez sem véletlen. Ha kell ma, égetően kell az egész magyarságnak az ő szelleme, hamisítatlanul, ezerágú, milliógyökerű, örök koronájú valóságáéban – akkor fokozottan kell az erdélyi magyarságnak, az elszakítottság és elnyomottság népének, mely egyes-egyedül azt követheti, ami az ő politikájából időfeletti. „A kérdés nincs lezárva”, – mondja utoljára is Makkai. Nincs, valóban nincs, – nem is lesz soha. állunk – gyermekek – kicsiny korsóval kezünkben a zseni óceánjának partján. Lessük hullámzó végtelenségének titkait. Mint az Isten teremtésének titkát. Aztán merítünk egy korsóval belőle és hazamegyünk és azt álmodjuk, hogy visszük a tengert…

Nem ez a címe Makkai Sándor legutóbbi tanulmánykötetének, de ez az értelme, ez a jelenítése, ez maga: egy (hatalmas harci tett az emberi és magyar szellem életéért vívott küzdelemben. Ez a jelleg, ennek a szándéka vonja egységbe a látszólag divergáló írásokat, mint (ahogy ez a jelleg és szándék vonja egységbe Makkai Sándor egész élete művét. Az emberiség mai nagy válsága és a magyarság jelen sorsfordulata idején magas és különösen fontos polcra állíttatott. Nem kétséges, hogy ő puszta mivoltával is kimagaslott volna, bárhova is kerül. De áldanunk kell a Gondviselést, hogy olyan vártára helyezte, ahonnan már külső helyzetiénél fogva is messzebb hallatszik és súlyosabban a hangja, s ahol nagyobb hatékonysággal teljesítheti rendeltetését, vállalt életcélját, azt a szakadatlan ember és nemzetnevelő tevékenységet: a szellem életéért vívott harcot, amelyet szolgál minden leírt sora. Ez a könyve négy kritikai tanulmányt foglal magában. Mindig van valami csodálatos és lelkesítő abban, ha könyv íratik a könyvről. Csodálatos és lelkesítő, hogy olyan „irreális” valami, mint a szellemi alkotás – merő fogalmak, fantáziaképek, gondolatok, kieszelt viszonyok, s mindez szavak fövényébe írtán – olyan „realitást” nyerhet a benne hívők, az általa megbűvöltek lelkében, hogy számukra ugyanúgy helyet foglal a világ dolgai között, mintha maga is „valóság” lenne, valóság, amely íme újabb szellemi tevékenység tárgya lesz, foglalkoznak vele, mint akár egy kővel vagy virággal, sőt – még nagyobb tiszteletben tartva – mint egy jótékony vagy veszedelmes szerszámmal. Még gazdagítóbb ez a benyomás, ha azt is láthatjuk, hogy a kritika közben tovább fejlik a gondolat, növekszik, alakul, szertekúszik új meg új kapcsolatokra kiterjedve, eleven életet él, és érezzük, hogy még ezzel sincs vége életének, még tovább, a könyv határain messze túl is szövődhet, a végtelenségig. Mert az irodalmi kritika, amikor ismét feloldja azokat a formákat, amelyekbe a gondolatot egy kéz már megrögzítette, nemcsak azt tárja fel, hogy mi minden rejlett még benne, vagy pedig hogy milyen tévedések fenyegethetik útján, hanem egyben magával puszta tényével, azzal, hogy a szellemi alkotás tárggyá tehetőségét dokumentálja, hatalmasan erősíti hitünket a szellemiség valóságában és kozmikus jelentőségében. íme mindjárt Makkai első, kötetének címadó tanulmánya! Arra multat rá, mily káros, veszedelmes, sőt végzetes volt az a mesterkedés, amellyel Széchenyi szenvedélyes, egyenetlen, keserű, kérlelhetetlen kritikájú és tragikus alakjából „a legnagyobb magyar” élettelen és láthttlan szobrát faragták meg, mert kényelmetlen volt előbb Kossuth politikájának útjaiban, azután a milleniumi liberális korszak gyermeteg optimizmusának a maga kegyetlen igazlátásával, heves szókimondásával, célkitűzéséinek józanságával. Kevés kivétellel – mint Kemény vágy Péterfy – mindenki összefogott és szoborrá merevítették és félretolták a nemzet valódi, sorsküldötte vezérét. A történet keservesen igazolta Széchenyit, „kétségbeesett győzelmet arat egykorú ellenfelein, aztán az egész liberális korszakon és a saját hamis kultuszának művirágaim taposva beledobban nemzete rémült szívébe.” Makkai kritikai szemléje folyamain végigkíséri azt az életrekeltő tevékenységet, amely Széchenyi szobra körül folyik az összeomlás óta. Főként Szegfű Gyúla, Hegedűs Lóránt és a fiatal erdélyi László Dezső műveivel foglalkozik. Kritikai fejtegetései mesterművek, és nemcsak negatív eredményre vezetnek, hanem folyamukblan felmerül Széchenyinek Makkai által meglátott alakja is, és számos új szempontot szolgáltat a további kiutalás számára. Különösen mesteri a Hegedűs-könyv analízise, amint felmutatja, minő csírák rejlettek a szerző elképzelésében, melyeket azonban nem vitt következetesen keresztül, s ezért könyve nem lehetett egységes. Ennek legmélyebb okát az író naturalisztikus szemléletében ismeri fel, „mert csakis ez az ok lehet az, ami a különböző Széchenyi-csírákat nivellálja s a megkülönböztető és értékelő szempontokat elhomályosítja.” Hegedűs könyvének nagy érdemét ablban látja, hogy az eleven Széchenyit állította szélesebb közönségünk elé. S ez kétségtelenül így is van, de ez nem menti fel a tudományt ama kötelessége alól, hogy végre egy összefoglaló műben ő is az eleven Széchenyi szellem és életrajzát alkossa meg. Geniális imtuiciójú férfiú megragadhatja egy-egy nagy szellem titkát, s így Széchenyi komplikált Személyiségét és fátumát, de megmagyarázni, megérteni csak tudós tudja, éspedig olyan, aki egyéni arravalósága, kongenialitása mellett rendelkezik nemcsak a Széchenyire, de korára vonatkozó teljes forrásanyag ismeretével is és fel van fegyverezve a modern szellemtudományi lélektan és történettudomány finom eszközeivel. Csakis ezzel a felkészültséggel lehet megvalósítani azt a feladatot, amelyet Makkai a Széchenyi-kutatás elé tűz. Ő abból indul ki, hogy vánnak nagy történeti személyiségek, „akik különösképpen fajúknak, nemzetüknek kifejezői, sorsszerű megtestesítői. Ezek közé tartozik, mint a legpéldázatosabb, bár a legáttekinthetetlenebb is, Széchenyi István.” „A másik nagyon fontos vonás az, hogy ezek a legmagyarabb, a magyarsággal személyszerint teljesen azonosult és azt tipikusain kifejező sorshordozók ugyanakkor mindig egyetemesen emberiek is. Nemzetük sorsát világhorizonitba emelve szemlélik és szemléltetik s a sajátosan magyart mindig egyetemesen emberi mérték alá állítva ítélik és építik. Ezért van az, hogy Széchenyi nemzetszeretete nemzet-kritikájával párosulva nyilatkozik meg…” A „lelki független ember”: így nevezte meg saját és nemzetiének célját. Ez pedig csak küzdelem eredménye lehet. „A sorshordozó emberben óriási küzdelem viharzik az egyensúlyért, az egyetemesen emberi értéknek a magyar faj sajátos adottságával való egészséges és termékeny egyesítéséért. Ez elsősorban a saját problémája, de azt szükségképen fogja nemzete létproblémájának ismeimi fel és az érte való küzdelmet kivetíteni a közélet síkjába is ömlenyének végleteivel és ellentéteivel való küzdelme a kép belső oldala, nemzete bűneivel és szenvedélyeivel való harca a kép külső oldala, de a kettő lényegében egy és ugyanaz.” A Széchenyi-proléma megoldása tehát az, hogy igazolttá kell tennünk ezt a tényt. Meg kell mutatni, „hogy emlberi lényének egésze, származásától kezdve tragikumáig miképpen lesz szükségszerűen az egyetemes emberibe illeszkedő magyar öntudat és sors kifejezője, miért az és hogyan nyeri meg minden adottsága és történése, minden vonása és adata ebben az egyetlen valóságban a maga értelmét és magyarázatát.” Ezért tehát nem lehet Széchenyi művét – „eszmevilágát” – elválasztani személyiségétől és életétől. „A feladat: egy ember géniuszrajza, úgy, hogy abban a nemzeti géniusz arcára ismerjünk.” Különös örömmel olvassuk, hogy Makkai szerint „ennek leghelyesebb, legéletteljesebb módja a genetikus ábrázolás, a nemzet kifejező és hordozó lélek gyökérzetének kimutatása”, merthiszen magunk is többször rámutattunk e módszer egyetlenségére a személyiség megértése körül. A magunk részéről azonban még határozottabban, – hogy úgy mondjuk, – ridegebben hangsúlyoznánk azt a követelményt, hogy a legelső feladat pedig éppen annak a felderítése és ábrázolása, milyen diszpozicionális és élménymotívumokra történt meg Széchenyi egyéni életében találkozása a magyarság sorsával és salját rendeltetésével, azaz hogyan vált Széchenyi Széchenyivé. Ez miniden biográfia első és egyben legizgalmasabb kérdése. Itt kerül előtérbe a Crescenice-problémla is. Kibogozása a tudományos erotikának is rendkívül hasznos szolgálatot tenne és úgy véljük, hogy ebből a szempontból tekintve Széchenyit egyenesen Dante ellenképéül állítaná a nagy erotikusok csarnokaiban. A platóni erős sorsainak egy különös válfaja az övé, mint a „szárnyaszegett Eros” esetének instruktív példája. Itt aztán komplikálja a kérdést a szerelmében való csalódás és a külső politikai események fordulatainak összeesése. E kettős hatás hogyan fonódok össze lelki egyensúlyának megbomlásában? és aztán min lobban fel tetterejének öregkori fellángolása? A Makkai magyarázatát minderre ebben a vázlatos formájában – részletes kifejtésre fenmiészetesen nem is vállalkozhatott itt – mi kissé intellektuálisnak tartjuk. De a kérdés messze vezetne. Sokkal fontosabb még kiemelni azt a gyakorlati jelentőséget, amelyet Makkai a valódi Széchenyi-képtől vár. Ha, úgymond, Széchenyiben a nemzeti géniusz arcára ismerünk, akkor nyernek igazi mély értelmet tanításai és akkor úgy „fogadjuk őket, mint magának a nemzet életösztönének ősbizonyságú parancsait. így látni őket – fejezi be – ma több mint kötelesség, mert létérdek.” A következő két&nbsp; tanulmány összetartozik. Mindkettő a szemlélet és gyakorlat, az aesthesis és moralitás viszonyát vizsgálja, s mindkettő a mai kor sivárságainak, lélektelenségnek, szellemellenességnek a kritikájából indul ki. Valódi harci tett ez a két tanulmány a szellem elértéért vívott küzdelmünkben. Kevés helyen olvashatjuk rövidsége mellett is oly pregnánsan kifejezve a körülöttünk leselkedő veszedelmet, mint ezeken a lapokon. „Tudom, hogy sokszoros ellentmondást hívők ki, de kénytelen vagyok kifejezni azt a meggyőződésemet, hogy korunk úgynevezett szociális öntudata, – amellyel olyan nagyra van, állapítja meg előbb, – mivelhogy alapjaiban véve teljesen materialista, voltaképen nem szocializálás, hanem atomizálás, ment a egyéniséget vagy a kapitalizmus és kommunizmus osztályszemléletében, vagy a sovinizmus nemzetszemléletében süllyeszti el. Ebből az állítólagos szolidaritásból tehát szükségképpen harc, gyűlölet és szenvedés fakad… Az emberiség ilyen egységtörekvései elkerülhetetlenül csakis a terror, a tömeggé alacsonyítás és a gépiesség uralmához vezethetnek.” Ezt az állapotot pedig, hirdeti, csakis a teremtő lelkiség, egyéniség törheti meg. Az emberiség krízise egyetemes, tehát egyetlen megoldás van: a válságot egyénileg és lelkileg rendezni, mert egyetemesen rendezni egy kérdést mindig azt jelenti: lelkileg és egyénileg rendezni.” Aki felismeri a veszélyt, annak kötelessége a gyógyításon munkálkodni. Az egyik tanulmányaiban kimutatja Makkai, hogy az erkölcsnek, mint szellemi értékvalóságnak a lelkiség az alapja és a lelkiismeret, a másikban még mélyebbre száll és felfedi, hogy az erkölcsiség a teremtő hit gyümölcse és ezért nem lehet más, mint gyakorlat. „Az erköcsi ember lelki és gyakorlati egyéniség, mert egyikből jön a másik.” De itt van a döntő kérdés: minden gyakorlat erkölcsös? Illetve, amint Makkai fogalmazza: ki és mi az igazi gyakorlati ember? Felelete a valódi filozófusé. és itt bukkan fel háta mögül legélesebb körvonalakban mesterének, Böhm Károlynak mindig mögötte rémlő alakja. „Mihelyt a gyakorlatiságot lelkismeretbeli kötelességnek fogjuk fel, rá kell jönnünk, hogy csak egyetlen egy igazi gyakorlatiság van és az nem egyéb, mint a legtisztább és legelszántabb elméletiség. Az igazi gyakorlati ember mindig az alapvető kérdések tisztázására tör s én a mi gyakorilati kötelességünknek csak egyetlen értelmezését tudom adni: az élet minden kérdésének alapjából való revízióját.” Azok a beszédek tehát, hogy most nincs időnk sokat töprengeni, cselekedni kell, barmait is, de tenni valamit, változtatni a jelenen, hamis és vészthozó beszédek, amelyekkel hatalomratörők csapják be a tömegeket. Meg kell találni-a helyes és igáz megoldást, ezt pedig csak a lelki elmélyülés, az ész, a szellem hozhatja meg. Mert: „helyes és igaz csak az lehet, amit az emberi lélek természete követel. Ez – teszi hozzá – valamikor teljesen magától értetődő igazság volt és semmi sem mutatja jobban az emberiség egyetemes betegségét, mint az, hogy ezt a magától értődő dolgot hangoztatni kell és hadat kell ízenni annak, ami természetellenes.” A negyedik taulmány – Erdélyi sorsok – Meschendörfer regényéhez – Die Stadt dm Osten – kapcsolódik. A regény álltal szolgáltatott intim adatokból remek portréját rajzolja fel az erdélyi szászságnak és sorsának. Megjegyzései a magyarság és a nemzetiségek viszonyáról rendkívül tanulságosak, de van a fejtegetéseknek súlyosabb mozzanata is. Az a mód, ahogy központi gondolata, amely az előbbi három tanulmány alaphangja is: az emberi szellem egyetemességének hite feltőr és kibontakozik ebben az eszmekörben is, amely pedig oly könnyen csábítana nacionalista elzárkózásra. Mert noha el nem titkolhaltó fájó irigységgel szemléli azt a szász sovinizmust, amely ezt a kis népet szilárd mivoltában megőrizte, s nem győzi szemére hányni a magyarságlnak, hogy oly könnyen lemond egy hamis humanizmusból nemzeti öntudatáról, s noha apriori leszögezi, hogy a magyar nemzetiség – a szó eredeti értelmében – adottság, amelyet fent kell tartani, s ezen vitázni nem lehet; a magyar mivolt lényegét egy olyan mozzanatban találja meg, amely döntő egész gondolatvilágára és harmonikusan illeszkedik az emberi szellem egyetemességének meggyőzödését központba állító világnézetébe. „Az igazi magyar tradíció… az a feritartás nélküli és soha eléggé nem méltányolt odaadás, mellyel a magyar lélek odafordult és kitárta magát az egyetemesen emberi értékek számára. .. Mindig arra törekedett, hogy magába tudja fogadni a világot.” A könyv utolsó lapja aztán visszaível az első tanulmány gondolatköréhez: a valódi nemzetvezérek követésének parancsoló szükségéhez. Mert természetes, hogy azt a magas nemzeti ideált csak a kivételes nagyok tudták megvalósítani nálunk is, mint bárhol. A magyar történelemnek azonban szomorú tanulsága, hogy a nemzet alig fogékony a szellemi vezetés, valódi vezéreinek felismerése és követése iránt. Nemzetnevelésünknek tehát nem lehet kisebb célja, mint e vezetők kiművelése és a nemzet szellemi vezetés alá helyezése. Harc a szellem életéért… * E hosszúra nyúlt, ámde korántsem teljes ismertetésben, tudom, nem mindenütt azt emeltem ki, ami talán a könyv olvasói szamára leginkább felötlő volt, ami magában a szövegben is első vonalban. De szívesen nézek az első vonal mögé, s fogom el egy-egy szerényebb külsejű mondatban a gondolatot, amikor még közelebb van eredő helyéhez és még nem bontotta ki az adott esetre vonatkozó konzekvenciáit. Ezek az „útközi” stációk sokszor még termékenyebbek, mert gazdagabbak lehetőségekben, mint a végső kifejtés. Makkainál pedig különösen alkalmasak ezek a megállók egész gondolatvilágának egyetemes alapjai megragadásara, mert személyiségének és írói attitűdjének egyik döntő vonása rendkívüli racionalitása. Tehát a gondolat egész útja egyforma tiszta és erősen izzó fényébe van vonva az öntudatnak. A gondolat irracionális genezise régen véget ért a könyv konkrét genezise előtt. A könyv minden lapja és sora felett ugyanaz az egyenletes és rendkívül erős világosság ömlik el. Innen faltad stílusának teljes pátosztalansága, sőt bizonyos temperált, de állandóan emelkedett hangú monotoniája, egyszerűsége – dísztelensége: külső díszítés nélkül valósága, – és a kompozíció tévedhetetlen biztossága. Ez a racionalitás azonban távol áll a merő passzív szemlélettől. Saját gondolatkörébe kapcsolódva: az igazi gyakorlat alapja, a belátás, a meggyőződés, a hit, a lelkiismeret és az elszánt jóakarat alapja és eszköze. A prédikátoré, aki az Ige, a Logos őre és hirdetője. <hr align=”left” size=”1″ width=”33%” /> <a href=”#_ednref1″ name=”_edn1″ title=””>[i]</a> * Harc a szobor ellen. Erdélyi Szépmíves Céh kiadása. Kolozsvár, 1933. 119 l.

Makkai Sándor az erdélyi magyar élet és erdélyi magyar irodalom vezéralakja. Minden gondolata a mai erdélyi magyarsághoz fűzi és így jut Erdélyből kiindulva az egész magyarság és a mai ember kérdéseihez. Az egész mai magyar irodalomban ő az, aki a legintimebb és legelmélyedőbb műfajjal, az esszével és tanulmánnyal ért el elhatározó, nagy könyvsikereket és ezek emelték eredeti és gazdag egyéniségét a magyar irodalmi élet első vonalába. új könyve, a „Harc a szobor ellen”, négy esszé, amelyek egymásba kapcsolódva a mai magyar élet és irodalom négy aktuális kérdését tárgyalják. Egyik az újra előtérbe került Széchenyi-probléma története és összefoglalása, a sokágú kérdés kristályos átvilágítása. A másodikban a „homo aestheticus” és „homo moralis” szinte mindennaposán felvetődő és egymással szembehelyezkedő aktuális kérdésében fejti ki álláspontját; a harmadikban egy modern regény hősén át a mai ifjúsági problémák mélyére világit; végül a negyedikben az utóbbi időben oly sokat emlegetett erdélyi szász kérdésnek és lelkiségnek a magyar kérdéshez és lelkiséghez való viszonyát tárgyalja. Mindenik csillogó átvilágítása egy-egy napjainkban felvetődött kérdésnek, de egyúttal mindenik állásfoglalás és útmutatás a mai ember számára. Az Erdélyi Szépmíves Céh a könyvet a pártoló tagok (az amatőr kiadás előfizetői) számára finom amatőr papíron pergament kötésben adta ki, az olcsó kiadás címlapját Kós Károly tervezte. Az Erdélyi Szépmíves Céh könyveire megrendelések és előfizetések az Erdélyi Szépmíves Céh irodájába. (Cluj-Kolosvár, P. Mihai Viteazul, v. Széchenyi-tér 40., II.) küldendők. Magyarországi főbizományos: Genius Rt., Budapest, IV., Gerlőczy.u. 11.