Jancsó Béla: Jegyzetek Makkai Sándor „Harc a szobor ellen” c. könyvéhez – Erdélyi Helikon, 1933/9. november

A „Harc a szobor ellen”, Makkai Sándornak hetedik tanulmánykötete, négy essayt tartalmaz. Közülük a címet is adó leghosszabb a Széchenyi problémával és a Széchenyi revízióval, az Erdélyi sorsok Meschendörfer Corona-jának szász világképéhez fűzve mondanivalóit, kisebbségi magyar belső kérdésekkel, az Aesthesis és a Lélek és gyakorlat viszont az egyéniség és lélek, ill. lélek és annak megvalósító gyakorlata szemszögéből általános világnézeti problémákkal néz szembe. Ezzel a nagyon sok gondolatot adó és ébresztő könyvvel nagyon hosszasan és nagyon sokféle szempontból lehetne foglalkozni. Külön érdekességű lenne esztétikai analízise: az essaynek itt megvalósított sajátosan új műfaja, amely könyvkritikán, mint analízisen át dialektikusan fűz a tézisekhez antitézist, hogy azután a szintézis nagy vonalát egyetlen mozdulattal húzza meg. A formai és kifejezési virtuozitás taglalása azonban kissé méltatlan lenne ehhez a nagy belső komolyságú könyvhöz, amely elevenünkbe vágó kérdésekhez bátran nyúl és messzi megvilágításokkal tud megajándékozni. A számba jöhető sokféle szempont közül e néhány futólagos, teljességre igényt nem tartó széljegyzetben a nemzet-pedagógia, az ifjúság és a világnézet, vagy még jobb szóval: ideológia, illetve pontosabban: egy új erdélyi magyar ideológia szempontjából kívánom nézni. A nemzetpedagógia Makkai munkásságának – irodalmi munkásságát értve itt elsősorban – egyik fő árama. A Magyar fa sorsa, az Egyedül és a Magunk revíziója ennek eddigi fő állomásai. A „Harc a szobor ellen” c. tanulmány logikus folytatás: a szükséges kritikai nemzet-szemlélet szempontjából nézi Széchenyi Istvánt és a körötte megindult átértékelést. A kritikai nemzetszemléletet teljes joggal sorsdöntő nemzeti lelki kérdésnek fogja fel, a Széchenyivel való szembenézést korok lelkiismereti próbájának tartja és Széchenyi szoborrá merevítését: a kérdező-vádoló szemek elől való menekülésnek. Nem ok nélkül volt, hogy mikor egy illúziók ködében ringó magyar kor Széchenyit nem önmagáért, még kevésbé a nemzeti lélek megtermékenyítéséért idézte, pusztán csak kikapott mondataival önigazolásra használta fel, a kongeniális és tragikumban is rokon Kemény Zsigmond és Péterffy Jenő épen a tragikumon át voltak az első Széchenyi-megelevenítők. Nagyon igaz, hogy Trianonnak kellett jönnie, hogy a nemzetkatasztrófa kijózanítson az illúziók gőzéből, s hogy e kijózanodás önként hozta magával a Széchenyi kérdés teljes revízióját, melyet Szekfű Gyula Három nemzedéke indított be a liberalizmus rajzával. Ennek a revíziónak sokrétűen gazdag megnyilatkozása, a legérdekesebb magyar írói vállalkozások egyike Hegedűs Lóránt könyve, amely az egész Széchenyit akarja kiábrázolni és önmagából megértetni. Vele foglalkozik legrészletesebben, de nem felejtkezik meg a László Dezső könyvéről sem, aki a fiatalság igazi Széchenyi értékelése felé tette meg Hegedűssel egy időben, de tőle függetlenül az első nagy lépést. A zseni Széchenyi: ez, a magyar sors egy kritikus pontján elrendelten megérkezett óriási energiamennyiség, mint minden zseni, örök s egyben korszerű küldetéssel jött meg. Korszerű küldetését László Dezső tömören fogja össze: a feudalizmustól a kapitalizmusba, iparosodásba, a technikai civilizáció új áramlataiba belekapcsolni a magyarságot. Ez a bekapcsolás azonban csak külső hivatás: nem is lehető anélkül a belső harc nélkül, amelyet Széchenyi intonált, a magyar bűnök és hibák elleni harc nélkül, aminek kell lennie, míg magyar hibák léteznek, mert e hibák tehetetlenségi ereje húzza örökké szakadékba a magyart. Sajátos összetétel: látszólag antagonizmus: – az a józan és reális Széchenyi, aki a magyarság felemelését gazdasági úton, a praktikus reformok sorozatával munkálja, mindezt a felemelést egy lelkiismereti felébresztés előfeltételének s következményének is tekinti, s a viszonyok külső javulását az öntudatra ébredt belső erővel akarja kiharcolni. – Magunkban az akadály, de ön-magunkban a felfelé vivő erő is. Két harctere hát: a reális: a természettel való harc és az imaginárius: az emberi lélek belsejében folyó. Ezért óvakodik attól, hogy e két döntő harctér erejét azzal gyöngítse, hogy mellékharctereket (közjogi, nemzetiségi kérdés) előtérbe nyomulni engedjen. Ezért ragaszkodik végletekig a magánjogi, gazdasági és civilizatorikus fejlődés útján felszabadítandó lelki fejlődést biztosító evolúcióhoz és szembedobja magát a más síkon: a liberalizmussal átitatott közjogi síkon lefolytatandó politikai és elkerülhetetlenül revolúciónáris mozgalommal. Nem dogmákkal, de ösztönökkel dolgozik, racionalitása csupán végrehajtási eszköz és szuggesztiós mód. (A racionális Kossuth érzelmessége viszont szintén: szuggesztiós eszköz. Lásd erre vonatkozólag Szabó Dezső nagyszerű megállapításait.) Ezt az őserdőszerű lelket, kinek végtelen bonyolultságát, rejtelmeit és arányait csak a küldetés lelkiismereti egysége fogja át. Hegedűs Lóránt belső adottságokból, paraszti származásának átöröklési átütéséből, a páratlan erő kifejeződni akarásából és egy nagy szerelem dinamikájából állítja elénk. (Makkai szerint nem tudja a különböző regény ötleteket, ill. gondolat) tengelyeket eggyé olvasztani. Vajon azonban feltétlenül a Hegedűs hibája ez? Nem képzelhető el, hogy magában Széchenyiben sem olvadtak véglegesen össze mindezek az elemek, hanem, amint az az ötvözet lelkeknél oly gyakori, a nem homogén részek között állandó repedések maradtak?) Minket azonban most a Széchenyi kérdés nem a Hegedűs-Makkai polémia szempontjából érdekel, de abból, hogy a Magunk revíziója írójának gondolatvilágában ez a kérdés milyen helyet foglal el. Két lényeges megegyezés nyilvánvaló. Aki ezt írta: „Ami velem történik, annak sohase keressem és fogadjam el külső okát addig, amíg csak egyetlen belső ok is van, ami hozzájárulhatott ahhoz, hogy az a valami megtörténjék” (Magunk revíziója) – (…) „Az igazi gyakorlati ember mindig az alapvető kérdések tisztázására tör s én a mi gyakorlati kötelességünknek csak egyetlen értelmezését tudom adni: az élet minden kérdésének alapjából való revízióját. Ha erre nincs idő, akkor az életre nincs… örök törvény, hogy történelem, természet, szellem csak becsületes elmélyedés előtt nyílnak meg s engedik fölleplezni titkaikat s csak erkölcsileg erős lelkeknek lesznek fegyvereivé és szerszámaivá, miként a múltban, úgy a jövőben is.” Ezért azt ajánlja az ifjúságnak: „alaposan tanuljon és erős lélekkel hordozza el a lelkiismeretesen kikutatott igazságot, akár a természetben, akár a történelemben, akár a saját lelkében talált reá, hogy önmaga határozhasson sorsa felett és ahová áll, ott győzelmet jelentsen”. Szükséges szavak. De nemcsak az ifjúságnak, hanem az ú. n. öregeknek is, hogy lássanak végre az ifjúsági helyzet igazi mélységeibe és végre tudjanak ezekben az alapvető kérdésekben: a magyar kultúra továbbadásában egységes erőt kifejteni. Az ifjúsági kérdés azonban itt összekapcsolódik az általános erdélyi magyar problémával: világnézete az erdélyi magyarság meg nem levő, de születni kellő új világlátásával, alakuló programja a nagyon hiányzó erdélyi magyar programmal. Az általános világnézeti állásfoglalást tartalmazó két tanulmány is harc a szobor ellen, harc megmerevedettnek, élettelennek tartott előítéletek és közfelfogások ellen. Az Aesthezis harca kettős: az elefántcsonttorony és a szellemtelenség ellen. Kosztolányi önvallomásából kiindulva, az ő homo aestheticusa és homo morálisa ellentéteit magasabb egységben békíti ki. Az aesthezis = lelki fogékonyság = lelkiismeret. Van művészi, tudományos és erkölcsi lelkiismeret. „Szép, ha valaki meg akar maradni a maga elefántcsonttornyában. Próbálja meg, aki tudja. De ha igazán lélek, nem fogja megtehetni, mert mint művész is felelős azért, ha az állatiság kiirtja a világból a szépséget.” A lelkiismeret viszont szerinte nem kollektív tulajdona az embernek, hanem „mindig az embernek, mint egyénnek legmélyebb sajátja”, s a „világ végzetét csak a lelkiismeret minden irányú fölébredése és uralomra jutása fordíthatja el”. Hogy azonban ez a lelkiség nem az ideális filozófia gyakorlat-ellenessége, azt Erich Kästner Fábiánjához fűzött megjegyzéseiből is megtudjuk. „Ő a váró ember, aki egész életében mindig ideiglenesen élt, folytonosan a változásra várva” – s így hagyja, hogy sodorja az ár. „Ez az érzelmi meghatározottság, amely csak távoli szimpátiát vállal a jóval, nem nevezhető erkölcsnek és nem igazi jóság… Az egészből hiányzik a jóságnak épen a lelke, a szeretet önfeláldozása.” „Az erkölcsiség a teremtő hitnek a gyümölcse és ezért gyakorlati valóság.” Kétségtelen tehát, hogy ez, az egyéniség, amelynek családfája az Egyéniség várából nőtt ki, nem az általánosan, mondjuk úgy: romantikusan értelmezett én, az önmagáért való én, a külön én. Ez az egyéniség lelkiismeretén keresztül magasabb parancsok világi végrehajtója, predesztinált, csak neki elrendelt feladatok köteles betöltője. Ilyen egyéniség a faj, vagy nemzet (Makkai mindkét fogalmat használja, néha egymás mellett, néha külön), mint sajátos lelki értékek hordozója, aki viszont a zseniben nyilatkozik meg. A lelkiismeret a nemzet-pedagógia legegészségesebb eszköze, lelki eugenetika. Az egyéniségi kör így kapcsolódik bele a nemzeti körbe és együtt kerek egészet alkotnak, – Makkai világos konstrukciójú rendszerét, amelyben az Elátkozott óriások modern keresztyén szemléletének is megvan a maga helye. Most azonban abból a szempontból is meg kell vizsgálnunk ezt a ragyogó gondolatsort, hogy mit jelent az erdélyi magyarságnak sajnosán hiányzó, de annál égetőbben kellő, születendő új világlátása, ideológiája szempontjából? Kétségtelen, hogy amint a Szabó Dezső Űj magyar ideológiája Magyarországon, úgy Makkai Magunk revíziója nálunk egy átértékelt új, mai magyar öntudat fő forrásai. A Magunk revíziója belső kritikája, amely egy revideált erdélyi magyar lelkiség mérlegén méri le 15 éves kisebbségi életünk előítéleteit, tragikus és öngyilkos bűneit, éppúgy, mint a Harc a szobor ellennek a kritikai nemzetszemléletről, emberivé tisztuló új történeti öntudatról mondottai, az első legszükségesebb folyamatot, az elszámolást a múlttal és a jelennel, s bennük önmagunkkal, indították be. Ezt az elszámolást azonban követnie kell, mint alkotó pozitívumnak, s mint a gyakorlativá belsőleg kötelezett erkölcsiség lelkiismereti parancsának, olyan határozott és egységes, de az élet minden síkjára is kiterjedő új erdélyi magyar ideológiának, amelynek egyszersmind egy új erdélyi magyar életprogram immár halaszthatatlan kialakítása felé is meg kell adnia az irányítást. Az ideológiai szempontot tehát így nézem: alkalmas-e arra, hogy az erdélyi magyarság egészének minden problémájára szükséges programhoz az alapot megadja? Mert minden erdélyi magyar probléma összefügg és ezeket a kérdéseket kisebb egységben, mint az egész erdélyi magyarság, nem oldhatjuk meg. Ideológiának, programnak tehát minden erdélyi magyarra és az egész erdélyi magyar problémára ki kell terjednie. Mai fejlődési fokán ilyen ideológia és program a Makkai Sándor gondolatmenete? ügy érezzük, hogy ilyen ideológiává és programmá lehet, erdélyi magyar érdek, hogy azzá is legyen, de viszont ma még nem az. A kritikai nemzet-szemlélet, belső revízió és lelkiismereti magyarság megadta a legszükségesebb módszertant és a Magunk revíziójában lerakódott az alap is: az erdélyi magyarság minden problémája a népért van. A szász szervezettség utánzásával szemben újabb nagy lépést tesz előre, mikor kimondja, hogy bár „szervezettségünk hiánya a mi leggyengébb pontunk”, „a szervezetet mindig a nemzeti egyéniség kifejezőjének” tartja. Az emberrel történés belső és külső erők eredője. A belső erők: az ember pszichológiája és biológiája. Belső adottságok. A pszichológiai adottságot teljes erővel kihangsúlyozza: „Semmi sem lehet helyes és igaz, aminek nincs állandó indoka és maradandó értelme az ember lelkiségében. Pozitív: helyes és igaz csak az lehet, amit az emberi lélek természete követel.” A biológiai adottságra is ráérez. Egyre gyakoribb nála, hogy nemzet helyett fajról beszél, ami annyival több az előbbinél, mert a biológiai adottságra is épít. örömmel látom ennek a szempontnak az erősödését ott is, amikor Széchenyiről azt mondja: egy adottsága van: a végzetes magyarság, s ez a preformált csíra csak különböző formát ölt, de lényegileg nem változik, minden, ami vele történik, csak viszonyul ehhez az adott és feltörő élettendenciához. (Széchenyi látszólagos egységtelensége nem a preformált csíra egységtelensége? Diszharmóniái nem biológiai adottságokból is folyók?) Csak biológiai hozzáadással lehet azután a faj mélyében megtalálni azokat a közösségi formákat, melyek kivetülései = nemzeti egyéniségének megfelelő szervezetek. Ez a kérdés is követeli a biológiai szempont erősödését Makkai ideológiájában. Másik nagyjelentőségű hiányosság az általános világnézeti megállapításoknál van. A materializmus gondolatkörének tézisére való visszahatásként, antitézisként a lélek tételeit állítja fel. Szükséges folyamat. De túlmegy természetes határain, pl. az ilyen részleteknél: ” … a fizikai javak kérdése-e az emberi élet problémája, vagy felelősség és áldozatosság oszlopain nyugvó szellemi értékbirodalom testvéri birtoklása?” A gazdasági vagy lelki szempont primátusságának vitája ma már nemcsak azért terméketlen, mert anakronisztikus, (a tények mindkét oldalon túlhaladták: a Makkai által revideált individualizmus is gyakorlatot követel, a gazdasági áramlatok is már nem úgy tagadják a lelkiséget mint eddig, utat engednek neki és felhasználják), mert összehasonlíthatatlanok hasonlítása, hanem, mert – prózai igazság – de az embernek, amíg él, kiirthatatlan problémája a fizikai élet minden kérdése, s elsősorban a fizikai megélhetésé is. A tézis és antitézis: (gazdasági, vagy lelki, individuális vagy kollektív, – faji vagy internacionális) merev ellentéteit mindkét oldalon egymás felé feszíti egyetlen forró vágy: nemcsak a gazdasági kérdések és nemcsak a lelki kérdések megoldása, de az egész ember kérdésének a megoldása a Mának a problémája! E kérdések szétválaszthatatlanok a fizikai és lelki szövet szétoldhatatlan egységében élő alanyban: az emberben. E kérdések szétválaszthatatlanok – ezernyi kölcsönhatásuk összefüggése miatt – az életben. A csak fizikai, vagy csak pszichikai megoldást hozó, vagy mutató felfogások a múltéi. Ellenben jövőé az a rendszer, amely a húsból és vérből éppúgy mint lélekből szőtt ember minden kérdésére, az egész ember minden problémájára feleletet tud adni. Ma minden rendszer ilyen teljességre tör. A tézis és antitézis kora lejárt. Benne vagyunk a szintézis sodrában. Szintézis pedig sehol sem sürgetőbb, mint Erdélyben. Itt a viszonyok sűrítettsége, sokszoros bonyolultsága önmagában kizárja a merev megoldásokat és követeli a szintézist. Nekünk fiatal magyaroknak, Széchenyi István épen azért lehet örök lendítő eszménk, mert az extázisig menő lelkiség állandó hajtóerejét a gazdasági feladatok reális gyakorlatiságába tudta beállítani, s így átfogta az egész, embert alkotó és környező valóságot. A lelki és gazdasági szempont egysége világít ki ugyanígy a Bethlen Gábor erdélyi alakjából is.- Tragikus lenne az új erdélyi magyar ideológia útja, zsákutcába jutna a belőle jövő program, ha a fizikai, a gazdasági szempontokat háttérbe szorulni engednénk. Lehetne-e nagyobb tragédia, mint a belső valóságunkban: lelkünkben megtisztult akarattal életünket vakon neki vezetni valamely külső erő ércfalának? Amelyet pedig felismerhettünk volna? Nem a gazdasági erőkről szóló teóriák a fontosak. Ezek lehetnek többé-kevésbé hibásak is. De fontos az a tudat, hogy valamilyen gazdasági törvényszerűségek vannak, ezeknek kell lenniük, ezeket tehát teóriától előzetesen nem befolyásolva és előítéletektől mentesen kutatni kell, mert gazdasági program nélkül levegőben lógna minden erdélyi magyar program. Az ideológia feladata viszont, hogy eszmék, világnézetek természetes és csinált zűrzavarában kikeresse azokat a gondolati részeket és elemeket, amelyekből olyan keretet állíthat össze, hogy abban az élet minden fizikai és lelki kérdéséből folyó gyakorlati megoldó program számára hely legyen. A Magunk revíziója írójától a pozitív új erdélyi magyar ideológia kialakításának további lépéseit várja az az ifjúság, amelynek az ő kritikai nemzet-szemlélete annyi új öntudatot és továbbvivő erőt adott.