Azok közé tartozik, akikben az anyatestről letépés riasztotta öntudatra lelke lappangó mélyét: a művészt. Akkor volt ez, amikor az Idő pörölyös ütésein lepattant innen minden máz és ragyogás, s amikor a megtámadott élet maga igazolására világra vajúdta jobbik részét. Akkor kiesett a Hatalom, a támasztó vár, s az erdélyi öntudat felelősségvállalásának éles súlya két rejtett idegvonulatra nehezedett. Az egyik a pap volt, a másik az újságíró. Az egyik a távoli és minden zűrt hallgató-figyelő, a másik az elvonuló órák építője. S mikor leomlott minden anyagi Erő, bennük pattant meg egy ismeretlen ér, hogy szava legyen a léleknek, s lelke a szavaknak az irodalom által. Makkai Sándort nem az a hiúsági túlterjengés állította csatasorba, amely a vidéki jelentéktelenségből egyetlen népsorsot viselő jelentőségre emelkedett kálvinista papságban felburjánzott. Nála az írás az elhívatás, s a kötelesség parancsoló ereje volt. Mint ember: szinte zavarba hozóan szerény, mint akinek látása nagy dolgokra idegződött be s mint apró kis részecske húzódik és nyomul a nagy Mágnes felé. és e szerénység és halkság nem visszavonulás és nem öntudatlanság nála, de egy magasabban érzett életút öntudatának védekezése. Makkai tipikusan az az ember és az az író : aki a munkájában él. S van valami ősi puritán okosság és lelkiismeret ebben, ahogy egyéni élete minden megnyilvánulásának meghúzza erőit és gyűjti és összpontosítja arra a megérzett valamire, ami több, mint ő s ami felé kérlelhetetlen lassú szívóssággal nyomul: a szellem felé. Idegbetegek és megkergetettek, pénz és kéj és az anyag megháborodott lelke elől futók világában valami egészen metafizikus makacssággal hiszi, vallja és küzdi a szellem lélekadó hivatását. Kell valaminek lenni szappanbuborék életünkben, ami nem pattan el, de mint láthatatlan erő, utánunk is éj és hat. és művészkézzel nyúl vissza Jézus alakjához. és figyel és néz és elcsodálkozik s aztán harsány ujjongás szakad fel belőle: íme egy élet a szürkeség iszapjában, a kicsinyességek őrlő fogai közt, önmagán túlteremt, mert lelkét éli és belőle végtelen távolságok indulnak és örök lélekerők folyama szakad végig a világtörténeten, abból az egyetlen életből, aki megérezte és megtette, hogy nem ez az élet minden, s aki a tolongó, kábító felületességek alá az erő ősfolyamaira látott. A Jézus probléma : a testét, anyagiasságát a szellemnek feláldozó élet problémája Makkai Sándornak mint embernek, papnak és írónak legmélyebb gyökere. Tulajdonképpen ez az ő egyetlen problémája: az anyagot alakító és uraló lélek. Ahogy ez a lélek hit által feltáplálja a vergődő életet: ez a pap problémája. Ahogy ez a lélek emberi anyagban kifejeződik s öntudatlanul mozgatja a végtelenség felé: ez a művész problémája. A múlt neki: egy lélekmozdulat megmaradt képe. Egyéniség: az egyetlen forma, amin át kiszól az egyetemességképzelet csodálatos munkáskézé a léleknek, mely az érthetetlen világból megépíti a lelke szerint valót. Faj: az emberi szó és múlt szent egyénisége, és úgy emelkednek ki ezek a megértések szónoklatából, írásaiból, novelláiból, mint az erő áhítatos és komor megpróbáltatói s ami lefojtott líra dübörög alattuk, féken tartja s nem engedi fel ragyogó szavak selyemszépségévé, mert ez a lélek több, mint a kimondott szó édes szépsége. Harminckét éves és református püspökhelyettes. S van kéziratban vagy két kötet novellája, egy fantasztikus regénye a fantáziáról s álnéven egy diákregénye (A kapu előtt) jelent meg a Pásztortűzben. Komoran, lassan, hallgatag építőmunkával halad. S messze érhet, Erdély szívébe bizonyosan.

Az időbeli távlat hiányát a másnyelvű olvasó és méltató lelkében jelentősen csökenti az érzelembeli tárgyilagosság nagyobb lehetősége, kivált ha az, – mint jelen esetben – párosul az őszinte érdeklődéssel, elmélyüléssel, a felvett téma mellett pedig az egész magyar irodalmi életben való otthonossággal. Ezért szolgálnak különös tanulsággal a „Képek”, melyeket a kívülálló szemével a magunk dolgairól rajzol meg a román szerző. A tanulmány először folytatásonként jelent meg a Societate de Mâine nevű kolozsvári folyóiratban és mire kötetbe foglalódott, már néhány kérdésre némi feleletet nyert; megint pótló jegyzetekre is rászorult, hiszen „panta rhei” állapotot próbált rögzíteni és így nem csupán tárgyi adatokban szenvedett módosulást, de néhány ábrája értékelés szempontjából is új színt vett, vagy elfakult, elcsúszott a két esztendő alatt, míg a mű egészében napvilágot látott. Mégis úgy, ahogy van, tíz esztendő tükrét jelenti az összefoglaló munka, olyan érdemit pedig, melyről nem egy jelesebb erdélyi magyar toll állapította meg, hogy igazság szerint első teljességre és elfogulatlanságra törekvő méltatása kisebbségi magyar sorsunk legéletrevalóbb, legeredményesebb rész-küzdelmének, amelynek már megírási módja – fejlett román essay-stílus minden árnyaló képességével – a szerző odaadó munkakedvéről tanúskodik. A mű legszembeszökőbb érdeme a filológiai ügyszeretet, amellyel Chinezu számot vetett a tudományág egyik sarokelvével, hogy nincsenek jelentéktelen jelenségek. Igyekszik lemérni a pusztán irodalomtörténeti összetevőket és helyet jelöl művének keretében a legszerényebb literális értékeknek is. Ebben a felfogásban sorra veszi először a kisebbségi magyar irodalmi élet jelentős szerveit, ismerteti az irodalmi társaságok, a napi és időszaki sajtó ténykedéseit, de bepillantást ad az elhatározó szellemi áramlatokba is, amelyeknek légköré ezt az irodalmat feltáplálta. Megkeresi a múltban az erdélyiség gyökérszálait, átvezeti a jelenre s megmutatja az eszme mai hatóerejét. – A mű e bevezető részének állásfoglalásai közül megemlítjük, hogy az erdélyi napisajtó fellendülését nem csak a belső munkának, de az emigráns elemek közreműködésének is javára írja. Míg az irodalmi csoportosulásokból a Helikont tartja a legtöbbet ígérőnek, az irodalmi társaságok értékelésénél szemmértéket téveszt s túlnéz a Kemény Zsigmond Társaság példaadó munkateljesítményein. – A folyóiratok közül az Erdélyi Irodalmi Szemlének szolgáltat elégtételt, úgy vélve, hogy a bizonytalan és túlzásokra hajlamos kritikai atmoszféra idején ez a szerv először próbált komoly értékelésbe fogni, „hivatalos lapjává avatódva az erdélyi magyar szellemi életnek”. – A világnézeti harcokat nem látja helyénvalóknak, mert az új helyzet szükségéből új jeligéknek és új közszellemnek kell kialakulni. A transszilvanizmus jogosságát és jelenvalóságát elismeri, nem tulajdonít neki azonban nagy, vagy éppen skizmai jelentőséget szemben a teljes magyar szellemi élettel. Az olténiai vagy moldvai román irodalmi karakter sem bontja meg a nemzeti irodalom egységét! Magát a szorosan vett tárgyat lírai, epikai és drámai fejezetekre tagolja. Az események történelmi genetikája nyomatékkal kínálja fel itt e szokásos szemmel tartást; az erdélyi igyekezet tíz esztendeje szembeszökően példázza a nagy tapasztalatot, hogy a születő irodalom lírai és hogy csak hosszabb epikai fázis után jut el a dráma érettebb korszakába. A szerző azonban elnézi a tényt, hogy a fejlődés ez útjának kialakításához nálunk hozzájárult a nagyobb szabású irodalmi vállakózásokat elgáncsoló anyagi elesettség, a megértetlenség is számkivetettség, amely sokáig volt sorsunk minden magyar fórumon. A külső eredmények természetesen Chinezu megállapítását példázzák, hogy eleinte mindent elöntött a líra s mégpedig részben a régi dalosoké, akik azonban nem tudták már megtanulni a változott idők igazi hangnemét. új emberek támadtak: elsősorban – szerinte – Reményik és áprily, mint az erdélyi érzések kifejezői. Hogy akkor, amikor ezt a két profilt látja az élen, néhány szóban intézi el Tompának még veretesebb erdélyiségét, ez talán az udvarhelyi remeteségben munkálónak programtalanabb, rejtekezőbb költői egyéniségéből fakad. – Chinezu Bárdnak, de különösen Szombati-Szabónak tulajdonít még nagy kvalitásokat, Bartalist is felemeli – a háború utóhangjait kifejező verseiért – arra a polcra, amelyet azok valóban meg is érdemelnek. – Dsidát, Ormost – termésünk zsengéit – az első tíz év szemszögéből még csak ígéreteknek tekinti. Már itt, a lírának méltatásánál meghúzza a határvonalat férfi és női alkotások között, mindenesetre a legtöbb joggal, mert az alanyiság legerősebben határozódik meg a nemi hovatartozástól. Nem tartjuk ezt az elkülönözést szerencsésnek a prózánál, ahol aztán a legkeményebb megmarkolást kívánó „földtémák” kerülnek a „literatura femenina” rekesztékbe, élükön a robusztus Gulácsyval, akinek oeuvre-jére Chinezu kénytelen ráiktatni a „brutális férfiasság” művészi jegyeit. – Az epika felosztását históriai, agrár, modernista stb. regényfajtákra szintén csak „nem-árt-nemhasznál” támasztópillérnek tekintjük és a mű keletkezésének technikájából származtatjuk. Az igazi mondanivalók úgyis az esztétikai felismerések, rátalálások sugalmai és ebben valóban gazdag ez a fejezet. – Mindjárt elindulóban megteszi a rovást a szerző: az erdélyi magyar írók az első tíz esztendőben általában elkerülték vagy elhalasztották a lelkiismeret vizsgatételét s meg nem szólaltatták Erdély mai életét. – A régi nemzedékből – bár hűen regisztrálja annak munkáját is, – egyetlenegyet emel ki, mint akinek élete, egész dolgos példaadása tengelyét jelenti a mai transszilván gondolatnak: Benedek Eleket. – Az átmenetinek tekintett generációból Balogh Endrében sejti az elhívott, de a beteljesülésig el nem jutott regényírót és tisztelettel adja meg Gyallaynak „az erdélyi magyarság tanítójának” szép címét. Nem tagadható, hogy Chinezu egészséges ösztönnel halad a nevek és művek tömkelegében. Vannak azonban bizonyos rátermettségei, amelyek közelebb hozzák vagy eltávolítják egyes jelenségektől. Teljes őszinteséggel tesz például vallomást Makkai „Magyar Fa Sorsa” című tanulmánya és az „ördögszekér” mellett. A racionalizmus, mely Chinezu szerint Makkai művészetének hordozó gerincét alkotja, magának a méltatónak is ismertető sajátja és így bizonyos kongenialitás ösztökéli, hogy az ördögszekérben az erdélyi tíz esztendő legsikerültebb történelmi regényét ünnepelje. A „Varjú nemzetség” egyszerű, ősi mondanivalója is lebilincseli, az erdélyi gondolat szociális mélységeit e művön keresztül látja valóban demonstrálva, de azért szíven találja Kósnak egyetlen szava, amely művészi szempontból aligha kifogásolható. Növekszik Chinezu idegessége a történeti regényírók során, amikor Tabéryhoz érkezik. Megtagadja tőle a vérbeli transszilván mivoltot, s a „Szarvasbika” hőseit el tudná képzelni bármely más magyar környezetben, mint ahogy a nyugati tudásszomj és keleti elfeküdöttség közötti ellentétet – a regény vezérszólamát – visszavezeti Ady idea-köréig és az egész művet mai élmények, gondolatok, eszmélések múltba-vetítésének tartja. Ugyanezzel a szemfényvesztéssel vádolja a „Vértornyot” is. „Demokratizmus és rasszizmus” polarizálja szerinte Tabérynál a jellemeket; aktuális mai tendenciák irányítják a történéseket; sőt maguk a vigaszul szánt zárószavak sem a Mohács utáni, hanem a ma élő magyarságnak prédikálnának. Mindez már lappangó szemrehányás, mely egyenes rosszallásba tör ki a „Tűzmadár” elemzésénél, amelyet a szerző „az idők furcsa dokumentumának” titulál. E kíméletlen szigor eltakarja előle Tabéry regényeinek szuggesztív artisztikumát, egyéni bölcselmét, szokatlan világításban fénylő emberalakjait. A jó szimatú értékelő mellett ezúttal a vérbeli íróság fűszerei hatástalanul párolognak el! Chinezu egyébként sem könnyen kábul, s még akkor is szkeptikus, amikor hódolni készül. Gulácsy paraszthistóriáira a Tömörkény – s földregényeire Móricz Zsigmond árnyékát vetíti. A jelentárgyú témáknál követeli rajta az őszintébb ábrázolást s a „Hamueső” kemény mondanivalóit inkább elszenvedi, mint a regény békülékeny akkordjait. Hasonlóan tiltakozik a „Fekete vőlegények” transszilván fejezetei ellen. E részeket úgy a regény architektúrájának, mint a történelmi igazságnak szempontjából tévedéseknek minősíti, holott a mű előtt legmélyebben hajtja le fejét minden erdélyi regény között. Különös fogás, hogy Szabó Máriával hosszú oldalakon foglalkozik, – kevesen dicsekedhetnek ekkora férőhellyel a tanulmány keretében – s akkor végül is, mint gyógyíthatatlan dilettánst, egyetlen gesztussal leinti a színről. Nem hagyhatjuk vita nélkül, – bár részben saját pörünkben kell e szóemeléssel ellátni a védelmet – Chinezu merev állásfoglalását az általa „lírainak” keresztelt regényfajtával szemben. A műfaj főkívánalma – szerinte – az esemény. Az érzelem, mint téma, „gőzös elem”, mely nem alkalmas, hogy szeles ábrázolásban epikai műnek tartalmává avatódjék. Ez a nézőpont nem tesz különbséget szubjektív és objektív líra között. Az érzelem lehet reáaggatott sallang, önkényes kísérő zene, melodrámai után rezgés az elmeséltek nyomában, de van líra, amely az írón kívülálló történés, kevés külső mozzanattal, de elementáris belső lejátszódásokkal! Ha ez az intern histórikum nem epikai-téma, akkor igen nagy elbeszélők és művek kerülnének térítőre, akiknek nevét a magunk harcában szerénytelenség nélkül le sem írhatom. Az irodalom székely kérdésével kapcsolatban megállapítja, hogy e fejezet tele van ellentmondással, talányokkal. Miért nincs például székely líra? Mi a kritériuma a székely iránynak? Kinek van, vagy lesz igaza; annak-e, aki a székelyek mozgalmában a transszilvanizmus kiteljesedését, vagy aki múló, bizarr kinövést lát? Mért nem talál az irányzat kegyelemre a fajmagyar irodalomtörténészeknél és mért bűvöli meg a német meg francia kultúrán felnőtt elméket? Maga Chinezu, bár számtalan kivetni valót talál a székelykedésben, és csak apróbb alkotásaiban lát valóban sikerülteket, – mégsem tud hideg maradni sem Tamásival, sem Nyírővel szemben. – S ha fascinálják őt a székelyek „színes és gyöngéd képei, melyek mint a parasztkorsók virágai”, úgy nem csupán önkénytelen, de szándékkal is helybenhagyott megindultságot érzünk a méltatásban, amellyel Sípos Domokost – szerinte a legepikusabb erdélyi elbeszélőt – elparentálja. Különös gondot szentel Chinezu a „városi regények” között Ligeti Ernő „Fel a bakra” című munkájának. Az új uralom nyomában támadt magyar tisztviselő tragédia okát nem a végzetben, hanem a „hős” oktalan viselkedésében látja, anélkül, hogy megrendülne felette. így is lehet, lám, felfogni ezt a témát, nem csak a magunk sajgásain és pátoszán keresztül! – Karácsony Benő „Pjotruskája” a legkellemesebb erdélyi olvasmány címét kapja meg, kevesebb megértést találnak Chinezunál Kádár Imre és Székely Jenő. Az elhárító gesztus szenvedélyessé azonban- csak Nagy Dániel háborús regényénél válik. Számára a „Cirkusz” zsargonban fogalmazott, „zavaros és beteges” látomás-sorozat, a különös pedig az, hogy a mű tartalma Chinezu felvázolásában nagyon is világos, jelképeiből pedig valósággal kirikít a célzat. – Markovics Rodiontól megtagadja a művészi készséget, de a „Szibériai Garnizont” mégis meghatva olvasta. – Szántó György nagy regényeiben a történelmi mesét semleges kanavásznak – alapanyagnak – tartja, amelyet behúz és elborít a lüktető mái mondanivaló. érzi benne a festő fényes ábrázoló képességeit, de nem hisz addig Szántóban, amíg nem tanul szorosabb gazdaságosságot, szigorúbb önfegyelmet. – Bánffy Miklós regényét is inkább rajznak, a grafikus szóban kitöltődő alkotásának látja. – Ha pedig Kosra, Tabéryre nemzeti érzékenységből – Nagy Danielra „homályossága” miatt tart rovást, Molter Károlynál mindkét ok befolyásolhatta. A „Metániát” széteső pamfletnek nyilvánítja, egyben pedig érthetetlen kulcsregénynek, mely az olvasóval szemben adós marad valódi szándékaival. Chinezu nyilván jobban elmerült itt a jelent csipkedő bon-mot-k értelmezésébe, mint a regény elején álló, magyarázatul szolgáló beharangozóba. A drámáról kevés szót veszteget. Színtelennek, vidékiesnek, és életvonalában inkább hanyatlást felmutatónak ítéli, bárha a színpadi irodalom az anyag tizenegy százalékát foglalja le magának. A műfaj képviselőit egyenként is elmarasztalja, kit banalitás, kit scenírozói tehetetlenség, kit elvont életnélküliség vagy érthetetlenség bűnében. Mindössze áprily talál kegyelmet nála az „Idahegyi pásztorokkal”. Az irodalomtörténeti munkában Makkainak, Borbély Istvánnak, György Lajosnak, Kristóf Györgynek, Bitay árpádnak, a kritikában Kuncz Aladárnak és Molter Károlynak működésében látja zálogát a komoly fejlődésnek. Különösen feltudja egyébként a tíz esztendőnek a komoly bírálat hiányát. Az irodalompolitika legtalpraesettebb harcosát Osvát Kálmánban ismeri fel, még felületessége és más zsurnaliszta-fogyatkozásai mellett is. Nehéz volna Chinezu tanulmányához az anyag összehordása tekintetében sok gáncsot fűzni. Már a mű címe sem tart igényt a teljességre és jelentéktelen hiátusait meg kell értenünk, elgondolva, hogy aránylag kevés lelkiismeretes magyar előmunkálat támogatta. Nem csupán az anyag áttekintése és rendezése rótt a szerzőre súlyos feladatokat, de igen sokszor első ízben való ítéletet kellett kimondania művek felett, – vagy ami még nehezebb – kedvenc képzetekké vált közfelfogásoktól kellett magát megszabadítania, új megvilágításba helyezve a kritikai elégtelenség által hamis színbe került tényeket. De ez már nem filológiai, hanem esztétikai oldala a feladatnak. és itt valóban érzünk némi fogyatékot: a szerző egyoldalú racionális beállítottságát. Elsősorban a prózával és ott is azokkal a művekkel barátkozik, amelyekben nehézség nélkül tudja elhelyezni a maga egészséges, de józan művészi filozófiáját. Ott, ahol az átértés által elemezhető, lemérhető értékek mellett – felett – a képzelem imponderabilis erőinek is működni kellene, lehűl, elkedvetlenkedik és így szándékon kívül is igazságtalanná válik bíráló készsége, mint a jelképek, a misztikum és a líra világában. Ez a lelki adottság von olykor pókhálót egyébként biztos pillantására, éppen úgy, ahogy túlérzékenységgel kezeli a jelen atmoszférát bíráló aktivista műveket. Két mozzanattal zárja Chinezu a tanulmányt. Egyik: az a kis lépték, melyet a „dimenzionálás eszköze gyanánt” írt könyve alá, hogy a román olvasó által aszerint mérődjék meg az erdélyi irodalom jelentősége. – „Nem találtam – írja -       egyetlen lírikust, vagy drámaírót, aki Blaga mélységével bírjon, a prózaírók közt pedig Gulácsy, ha tehető Rebreanu mellé.” – Tiltakozik, hogy ezt a gőg állapíttatná meg vele és valóban, sokkal helyénvalóbb is a román lélek büszkesége ott, ahol végszavaiban a szerző az új uralomnak ama toleranciájára hivatkozik, amely nem akadályozta meg, de nem is próbálta bármely irányba is terelni az ábrázolt szellemi mozgalmakat. Mert a lépték felállítása bennünk is kérdéseknek ad jogosultságot, összemérni hasonló dolgokat lehet csupán. Miért nem von hát Chinezu a mai erdélyi magyar és a magyar uralom alatt virágzó erdélyi román irodalom között párhuzamot? Mért keresi a Blaga-i drámát íróknál, akiknek tíz esztendőn át nem volt -         mert nem volt! – színpaduk? – Hátha mi is kutatjuk, hol van hát az erdélyi román dráma az utolsó tíz esztendő alatt? S ha úgy érzi, hogy a magyar lírában hamarabb ér feneket a mérőón, mint a legmélyebb kedélyű román lírikusnál, gondolkozzék csak rajta, hol, kiknél találja meg a legidőszerűbb és mégis időtlenül tiszta, mert emberi és így krisztusi mondanivalókat? – Tiszteletünk tárgyai Blaga, Rebreanu, s nem tehetünk róla, hogy a mi Adynk kicsit korán halt meg és így ma már ki nem állhat érettünk! Viszont Szabó Dezsőt magunk sem akarnók kijátszani, hogy méretkezzék – helyettünk. A mi porondunk Erdély és csak ideforrott erőinken át kívánunk összehasonlítódni; még pedig azokkal, akik „megették, amit mi”: akik hasonló sorsban oldották meg írói, művészi feladataikat.

Makkai Sándor: pap, Erdély püspöke. Erdélyben a magyar püspökök tollat is szoktak forgatni: gondoljunk csak Keserűi l3ajka Jánosra és Geleji Katona Istvánra. Ebben a tekintetben Makkai Sándor igazi Folytatója a nemes hagyománynak, sőt továbbvivője: mert benne a tudós író mellett egy mély érzésű, gazdag fantáziájú költő is él, akinek nem gátolója az, hogy egy a pappal; a papot pedig mindig segíti az író, mert szárnyat ad gondolatainak, s a fantáziája forrósága az intuíció, az ismeretlenbe való bepillantás hatalmát adja neki. A költők igazában véve mindig papok; a szép és hatalmas Isten szolgálatában állók s minden bizonnyal lelkészek, mert a lelket gyönyörködtetik vagy edzik, rengetik vagy emelik. így a papok szellemi színképében szintén döntő hatalommal kell szerepelnie a költőinek, a Felrázónak és megnyugtatónak, mert a papság sohasem hivatal, ha komolyan veszik, hanem hivatás, vagyis testvér a költővel. Makkai Sándor boldog ember volt; mert amíg az örök Isten királyi palástjának uszályát emeli, egyúttal énekel a köréje sereglőknek s az igazság komoly és komor fáklyája mellett a szépség színes tüzét is meggyújtja; így nemcsak utat mutat az élet vándorainak, hanem meg is szépíti a jóság Felé emelkedő ösvényüket. Makkaiban öntudatosan él és harmóniába rendezkedik a szépség, igazság és jóság három-egy hatalma; mint hivatásos pap természetesen a jóság elsőségét hirdeti nemcsak egyházi beszédeiben, hanem szépirodalmi munkáiban is, különösen a novelláiban. írói munkássága tágas horizontú. Teológiai szakdolgozatai mellett az egyházi és világi beszédeknek, irodalmi megemlékezéseknek egész tábora zsibong lobogója alatt; van egy kis kötet verse, talán még teológus-tanuló korából; van két kötet elbeszélése, van egy terjedelmes történeti regénye és van egy új költőnkről szóló kitűnő tanulmánya. Természetesen itt csak a szépíró Makkairól lesz szó; a teológia szakirodalom, nem tartozik az esztétikai vizsgálat keretébe. * Az írók munkásságában rendesen a líra a kapunyitó. Az egyén éppúgy, mint az emberiség, a saját fájdalmát vagy örömét érzi és fejezi ki legelőször; az ú. n. objektív irodalmi formák későbbi fejlődés kivirágzásai. Először önmagunkat vesszük észre, azután a rajtunk kívül eső világot. 1912-ben jelent meg Makkai egyetlen verseskönyve: a Számadás. Egyáltalában nem jelentős könyv, ha általános irodalmi mértékkel mérjük és mégis jelentős, ha az írója lelkének alapvonásait keressük benne. Azok a gondolatok, amelyek később Makkainak kialakuló világnézetét mintegy oszlopokként tartják, itt az érzések kohójában az edződés állapotában jelennek meg. érzéseink, mégpedig ifjúkori érzéseink vetítik előre életünket irányító vezérgondolatainkat. Makkainak rokonszenves egyénisége már itt kezd kibontakozni; ennek az egyéniségnek alaptörvénye az őszinteség, saját magával szemben, és a világgal szemben is; az őszinteség belülről egy az igazsággal, mert az őszinteség az igazság formája. Magában éppúgy meglátja vagy megérzi a lelki szakadékokat, mint később Ady egyéniségében. Bűneit nem palástolgatja: bevallja, elismeri, megismeri; a megismert bún a megbánás hangjai szólaltatja meg lelkében és versében: ez a Makkai látja meg és bocsátja meg később a mások megbánt bűneit is. Lelke fehér lesz, szíve tiszta, Istennél kész számára a kegyelem. A szó lehet gyönge, a művészei lehet kevés: de a szegényes díszű kehelyben nemes bor ragyog. Ez a kis verseskötet szerelmes dalokat is énekel, az ifjúság hajnali ébresztőit; de már a pap is számot ad lelkének ingadozásairól, Istenhez való viszonyáról, élete új fölfogásáról. Bizonyos fojtott küzdelem remeg a sorok között: Jákob harca az Angyallal. Mintha a téveteg ember néha nem tartaná magát elég erősnek és elég tisztának arra, hogy Isten fölkent harcosa legyen. Makkai nem hízeleg soha magának. Sok tiszta érzéssel keresi és kérdezi Istent, s hatalmát magasztaló zsoltárai önként buggyannak ki lelkén, mert Isten az ő ihletője: ,,Te játszol néha hárfalelkemen, ha olykor tiszta dal zeng odabenn44 (De profundis). E tisztaság hangoztatásának megvan az oka: a szent emberre is rászáll a kísértés tikkasztó számuma. A pap és a világi ember viaskodásának bevallásával föllebbenti lelkének rejtő fátyolát: minden elhivatás önmagunk harca önmagunkkal. – De jön a másik szerelem, a családi boldogságot ígérő; s mikor egy szőke leány arany haja megfogta a szívét: édesanyjához hajol vissza a fiúi szeretet szent érzésével. Ady jut eszünkbe ,,Máriától Veronikáig ívelnek el a férfikarok.” énekeli eljövendő kis fiukat, aki folytatja majd az életüket: tovább szenved, tovább szeret. Valami nagy vihar közeledését is érzi (1912!); megcsapja a mellette elsuhant halálnak a lehelete, a mulandóság ábrándja száll át lelkén (Meg fogunk halni). Nincs ezekben az illanó dalokban semmi művészkedés: őszinte vallomások, sokszor döcögő versekben, néha fakó prózában. De az érzés, amely e csiszolatlan formába öltözik, tiszta és nemes. Egy igazi pap és egy jó ember szívébe pillanthatunk be rajta. Talán legszebb a a halál közelségét éneklő Meg fogunk halni; Makkai prózában is, versben is megrendüléssel festi és énekli a halál hatalmát. Szereti az életet, tehát sokszor gondol a halálra. 2. Kél novelláskötete van. Egyik az élet fejedelme (1924), másik a Megszólalnak a kövek (1925). Ezek az elbeszélések körülbelül azt a hidat jelentik, amely a költő Makkait összeköti a pap Makkaival. Itt csak félig vezetik esztétikai célok; félig az egyházi ember erkölcsi kothurnusán áll. Gyönyörködtetni és tanítani akar. Az élei fejedelme hét elbeszélése közül három a Názáreti elfogatásáról, keresztre feszítéséről és föltámadásáról szól. Itt a pap és az író egymás kezét fogva, és egymás szívét fogva éli át az Ember Fiának tragédiáját. Jézus Krisztus alakját csak a szellemiség fényes körvonalaival vetíti a háttérbe; a Megváltó példájának iszonyatos és fölemelő hatását az embereken, a környezetén mutatja meg. Míg a római Cézár alattasa, Pilátus, bosszankodva szeretné kivonni magát világtörténeti bírói tisztéből: felesége, Tullia már megbűvöltje az Emberiség vértanújának. A Golgotha napján sem a kínszenvedő Jézust mutatja fel Makkai, hanem a szétszakadó szívű tanítványokat; az ő megtöri szemükben és elalélt lelkükben tükrözve látjuk az Isten-Ember földi szenvedéseit és elmúlását. Makkai nem csodákat fest, hanem reális életet rajzol. A Krisztus-tragédia hármas képe olyan, mint a Munkácsy triptichonja: éppen a mindennapi élet realitása teszi megdöbbentővé. Az Isten Fiának harmadnapra feltámadását, sírjából kiszállását egészen sajátos módon érteti meg: Nagypéntek napján erős, romboló földrengés rázta meg a Koponyák Hegyét s a völgyi sírkamrába helyezett Jézus koporsóját egészen eltemette a sziklák zuhatagja. Ezért nem találnak a szent asszonyok a Megváltó holttetemére. Magdaléna a völgyben hömpölygő ködök fantomjaiban látja lelkével az üdvözítő szellemalakját, mint víziót, így magyarázza meg a csodát a felvilágosult bibliamagyarázó püspök, talán az új német theológusok hatása alatt. S a legszebb az, hogy ezzel az átrealizálással a nagy tragédia nem veszít fenségességéből. Ennek a kötetnek A kiáltó szó című elbeszélése Keresztelő János tragédiáját jeleníti meg, szinte drámai erővel. A pusztai próféta egész megjelenésében, külső alakján és félelmetes lelkén mintha a Wilde Salome-jának Jochanán prófétája kísértene. Wilde föltétlenül hatott e nagyszerű és színes novella megírásánál Makkaira. A másik novelláskötet: a Megszólalnak a kövek, témában, hangban, jellemzésmódban gazdagabb, szélesebb horizontú, mint az első. Az élet fejedelme kötet a Biblia fényében ragyog; a Megszólalnak a kövek közelebb van hozzánk térben is, időben is. Első négy novelláját Erdély sugalmazza. Bethlen Gábor titokzatos haláláról szól az egyik; a nagy fejedelmet állítólag felesége, Brandenburgi Katalin mérgezte meg (A fejedelem rózsája). A korát megelőző, szegény Apáczai Cseri János életéből szakítja témáját a második (írhatsz, Aletta!). Apafi Mihály különös fejedelemmé, avatását beszéli el a harmadik (Jótám meséje). A negyedik pedig az Erdélyben pusztuló protestáns egyházat és papját szólítja a történet színpadára, mintha Rákosi Viktor Elnémult harangok-jának volna a keményebb és optimistább véggel kizengő novella-testvére (Megszólalnak a kövek). A kötet másik fele szimbolikus novellák keretében az ember lelkének titkairól szól. Itt már nagy szerepe van Makkai fantáziájának. Az Egyéniség vára például egy üveg-hegyen forog óriás sebességgel; bent a várban öntudat király lakik feleségével, Hit királynéval; egyszer a Hit elalszik s a várban nagy zendülés támad, mert Képzelet királyfi, akinek a lábain szárnyak bontakoznak, bűvös palástját az udvari nép fejére teríti s valamennyit lángra gyújtja varázsos képeivel; a nép bilincsbe veri a királyt, öntudatot; az értelemtől elveszik a kulcsot s betörnek a titkos kamrába, hol a vak óriás, Akarat (Petőfi-kép!) hajtja a várat. A vár összeomlik, de a mélyből gyermeksírás hallik: Hit királyné gyermeket szült, újra szülte, másodszor is az öntudatot. Itt a pap újra egy a költővel: erkölcsi tendencia emelkedik ki a szimbolikus meséből: hit nélkül nincs öntudat, öntudat nélkül nincs rend, rend nélkül nincs boldogság. A gát című elbeszélése finom gúny az ,,öntudat alatti én”-ről, James amerikai pszichológus könyvével kapcsolatban. Az élet és élet magasabbrendű egyházi beszédnek is beillenék; a szép, igaz és jó hármas nagy hídján jut el az élet végső értelméig: a jóságból önkénytelenül Fakadó szeretetig. Az élet értelme: a szeretet. Ebben a novellában egy Ady-képre bukkanunk: a Jóság embere éppúgy fekszik átvezető hídnak egyik partról a másikra a világ számára, ahogy Ady fekteti a maga lelkét keresztül a Hóvár-bércek zuhogó patakján, a Hóvár bércek alatt című költeményében. Két novellájában (Az ablak alatt és Ahogy vesszük) a halál foglalkoztatja Makkai képzeletét. Az egyikben a halál éppoly segítőtársa az életnek, mint ahogy Ady gondolta. A másikban a halál a sors kiküldöttje, sokszor inkább jótevőnk, mint maga az élet. A vallásos lélek paJzsa ez; mert a hit legnagyobb ereje abban van, hogy szembe meri mosolyogni a halált. újra Adyhoz tér gondolatunk, mikor Istent kereső lelke a halálban bukkan rá az örök úrra: ,,Együtt leszünk mi a halálban.” (ádám, hol vagy ? ) Ezek a találkozások azért is érdekesek, mert pillérei annak a hídnak, amely Makkait Ady lelkének mély megértéséhez vezette, a Magyar fa sorsa című tanulmányában. Végre A levél című elbeszélése a legvakmerőbb gondolatot próbálja velünk elfogadtatni: ha az elmezavar, a tébolyodás önzőből önzetlenné tud tenni valakit, hozsánna a tébolyodásnak, az elbutulásnak, mert az irgalmasság és a szeretet a fő. Ki ne hallaná ebből a szívéig pap embernek a világi hiúság szerint oly oktalan hangját? Makkai író és pap; egyik nem harcol benne a másikkal, hanem segítik, emelik egymást. Ebből a két kötet novellából összeállíthatjuk Makkai írói arcképét. Tudása és képzelete széles horizontot ölel át már a tárgykör tekintetében is: ó-Babilontól a huszadik századig aratja témáit, idegen nép történetéből éppúgy, mint az erdélyi magyaréból. A Biblia nagy hatással van erkölcsi felfogására, világnézetére és nyelvére; az író mögött csaknem mindig látjuk a pap alakját. De nem lesz sem modorossá, sem kenetessé. Nyílt szemmel néz a világba s olyan igazságokat mer kimondani, amelyek a hipokriták fülében nagyon profánul csengenek. A Biblia példázatos előadásmódja segíthette a szimbolizmus útjára, de itt már az újabb világi irodalom is hatott reá; hatott Ady Endre is. Szereti az olyan mesét, amelyből magyarázat nélkül bomlik ki a szimbólum; ha pedig nem bomlanék, tudatosan fejti ki, mint pl. az Apafi Mihály fejedelemmé választása történetében, ahol a Bibliából vett Jótám meséje ad az erdélyi históriának kissé ironikus mellékízi. Minthogy erkölcsi célzattal írja történeteit, a tendencia nála a fő. Ez azonban nem teszi pusztán gondolat-hüvelyezővé, hiszen igen eleven fantázia jár előtte lobogó fáklyával, színesítve és bevilágítva messze utakat. Jellemezni is tud, ha akar. Pompás alak Kucsuk, a sima, ravasz bég; jó az öblös szavú, bibliás prédikátor; jó az ingatag Apafi, aki mint Pilátus a Credo-ba belepottyan Erdély fejedelmi székébe. (Ez a három alak a Jótám meséjéből való.) Apácai Cseri tüdővészes alakja, amint a novella végén megjelenik, az új élet hasztalan indulásának fájdalmas kontrasztjával szíven vágja az olvasót. Meseszövésében logikus, mert nála az utolsó gondolat, az erkölcsi célzat villan föl legelőször s rendesen ahhoz szövi a mesét. Ennek a meseszövő logikumnak néha nagyon is nyersen látjuk a bordázatát, mint pl. az Egyéniség várában; ilyenkor aztán gépiessé vagy mesterkéltté válik az okszerűség. Makkai olyan novellista, akit mindig a ,,ratio” vezet. Stílusában nincs észrevehető erdélyi íz; csak az archaizmusok használatával tud néha beleragadni bizonyos korok és néha emberek lelkébe, erdélyi korokéba és erdélyi emberekébe. Stílusa festői, ha szükség kívánja; olykor izzó, mint a keleti nap. Bibliás történeteiben éreztetni tudja a júdeai tikkasztó éghajlatot pusztán a nyelv hatalmával. Minthogy a stílus a fantázia kivetítése, Makkai fantáziája nem utolsórendű. Az izzás ebből a fantáziából sugárzik át stílusába, mikor Keresztelő János alakját festi meg, ahogy a pusztaságból közeledik Heródes Antipas palotája felé. Ady jut eszünkbe: Napverte pusztán, lila ég alatt lohol, alatta lángol a vörhenyes homok s a puszta egy óriás, tüzes kemence.” A képzelet izzása néha felgyújtja az érzékiséget is; A kiáltó szó novellában a világi ember profán tüze lobog. Az irodalom gyakran palástolt szenvedélyeink megszólaltatója; még Kemény Zsigmondot is rajta lehet kapni az ilyen maga-elárulásán. Makkaiban néha veszedelmes tüzek lángolhatnak, de fölébük kerül és másokba átlopva, kívülről bámulja őket. Ez az izzó fantázia kihamvad, mikor a halál alakjára vetődik és szinte fagyos ködön át mutatja meg nem egyszer a Nagy Kaszást, mint pl. az Ahogy vesszük novellájában: „Az udvaron méltóságos, borzalmas lassúsággal sétált keresztül a Halál őfelsége. Fekete köpönyege hosszan omlott utána s zizegve sodorta magával a száraz faleveleket. Csontbokája kivillant a köpeny alól. Sárga kezét messze előre nyújtva haladt az ablak felé, amelynek leeresztett függönye mögül, reszketve üdvözölte őt a virrasztó fény. A kaszáját a vállán vitte. Egyszer hátrafordította a fejét és nagy kalapja alól vérfagyasztóan vigyorgott vissza a leskelődőkre.” Mindent összevéve: Makkai novelláiban tendenciózus író, mert papi ember. élvezi a szépséget, vallja az igazságot, de mégis a jóság szerinte a legnagyobb, mert a jóság szüli a szeretetei; a világnak pedig a szeretet a lelke. Az embert emberré, sőt nagv emberré: csak a szeretet leheti. 3. Most különös fordulóhoz értünk. A puritán kálvinista Makkai, Erdély püspöke, valahogy rábukkan a Báthory Anna bűnös és bűvös alakjára, Erdély régi démonára és nem tud szabadulni tőle. Ismerjük a költői, a művészi témáknak ezt a makacs visszatérését, ezt a nyugtalanító hatalmát; ráülnek az ember agyvelejére és le nem rázhatni őket, míg a varázsuktól megszállott le nem számolt velük. Makkai elég bátor lélek ahhoz, hogy szembenézzen a XVII. századnak ezzel a visszajáró szép és gonosz kísértetével. Szembenéz és leszámol vele. Komáromy Andrásnak a ,,Századok”-ban (189-1) közölt Báthory Anna-életrajzát kiegészíti és megszínesíti a maga álmaiban s életet próbál lehelni a halott anyagba. Makkai nem mindig bír a felidézett szellemmel. Néha mintha kieresztené kezei közül; néha mintha rácsodálkoznék – s hirtelen észreveszi magát: jaj, ezt nem szabad! és komoran olvassa rá a nagy világtörvényt, amelyet büntetlenül még az ilyen boszorkányosan szép asszonyoknak sem lehet megsérteni. A regény végén a pap Makkai szájából fölcsendül az erkölcsi vétó; de magának a regénynek a folyamán sohasem érezzük, hogy Báthory Anna elrettentő példaként szerepel ebben a múltat felásó könyvben. Báthory Anna és testvére, Báthory Gábor, az országbíró ecsedi Báthory István törvénytelen gyermekei tulajdonképpen; s mikor' árván maradnak, a zord főúr ecsedi várában nevelkednek. A vad és durva cseléd környezet megrontja a két gyermeket, különösen Annát, aki már tizenhárom éves korában modellt áll egy kóbor olasz művésznek, s akiért egy legény már ekkor felakasztja magát. Az elparasztosodott leányt később Báthory Erzsébet veszi kezébe és finomítja, neveli ki a szerelem művészetérc. A tizenhat éves Anna bűnlajstromán előbb egy fogoly török fiú, aztán ennek gyilkosa, Anna testvére. Gábor következik. Bethlen Gábor fejedelemmé teszi a Fiatal Báthoryt, Anna pedig férjhez megy Bánffy Délieshez, mikor egyetlen ideálja, Bethlen, visszautasítja szerelmét. Bánffy meghal, Anna minden asszonyi bubáját csatára indítja a hideg Bethlen ellen, de nem sikerül lerántania magához. Most egy régi rajongója, a jámbor szőke kis Jósika veszi feleségül, mert hisz az ártatlanságában, noha mind hangosabb és hangosabb lesz a mende-monda szava a ,,boszorkány”-ról. Báthory Gábort megölik, Anna egészen egyedül marad. Most már akaratvesztetten folytatja borzalmas életét. Második férjétől, Jósikától elválik, bigámiába keveredik s az egyház kizárja. Bethlen szeretné a szerencsétlen asszonyt megmenteni; de aztán megutálja és leveszi róla a kezét. Sőt, a felesége megrontását ennek a boszorkányos asszonynak tulajdonítva, kiadja ellene az elfogatóparancsot. Báthory Annát elzárják, megfosztják első férjétől örökölt birtokaitól, azután szabadon eresztik. De a lejtőn nincs megállás. Kóbor cigányokkal szövetkezik; állítólag a gyermekét is meggyilkolta. Váradon halálra ítélik, de a kivégzése előtti éjszakán valaki megszökteti a börtönből. Lelke megzavarodik. Tébolyultan járja a/ országutakat, sodorja-fújja a szél, mint az ördögszekeret; keresi a Heidelberg-be vezető útat, de senki sem tudja útbaigazítani. Makkai 1923-ban írta ezt a regényt, de csak 1925-ben jelent meg az első kiadása Erdélyben, a második 1927-ben Budapesten. A regény második kiadásához csatolt jegyzetében megokolja a szerző tárgyválasztását, hangoztatja Anna jeliemének tragikusságát, de e jellem nagyságát nem tudja velünk elfogadtatni. Anna jellemét valahogy kettészakítja: egy tisztábbá és egy romlottá; azonban e kettőt nem tudja összeolvasztani, hanem csak váltogatva helyezi egymás mellé. Mozaikszerű az egész. Őszerinte a Bethlenhez való tiszta szerelme s e szerelem reménytelensége az, ami Annát bűnökbe sodorja; mintha azt mondaná: most már csak azért is ! De Anna bűnös, sőt erkölcsileg menthetetlen szenvedély rabja már a Bethlennel való találkozása előtt is. Az volna a szép, ha egy ilyen bűnös lelket elérhetetlen tiszta szerelme nemesítene meg, esetleg a történeti adatokkal szemben is; mert a költőnek joga van így is formálni az eseményeket. Makkai ezt nem tette; talán, mert kötötte az ,,epikai hitel”; vagy talán, mert így l&a