Oláh Gábor: Makkai Sándor – Debreceni Szemle, 1928., II. évf. 3. sz.

Makkai Sándor: pap, Erdély püspöke. Erdélyben a magyar püspökök tollat is szoktak forgatni: gondoljunk csak Keserűi l3ajka Jánosra és Geleji Katona Istvánra. Ebben a tekintetben Makkai Sándor igazi Folytatója a nemes hagyománynak, sőt továbbvivője: mert benne a tudós író mellett egy mély érzésű, gazdag fantáziájú költő is él, akinek nem gátolója az, hogy egy a pappal; a papot pedig mindig segíti az író, mert szárnyat ad gondolatainak, s a fantáziája forrósága az intuíció, az ismeretlenbe való bepillantás hatalmát adja neki. A költők igazában véve mindig papok; a szép és hatalmas Isten szolgálatában állók s minden bizonnyal lelkészek, mert a lelket gyönyörködtetik vagy edzik, rengetik vagy emelik. így a papok szellemi színképében szintén döntő hatalommal kell szerepelnie a költőinek, a Felrázónak és megnyugtatónak, mert a papság sohasem hivatal, ha komolyan veszik, hanem hivatás, vagyis testvér a költővel. Makkai Sándor boldog ember volt; mert amíg az örök Isten királyi palástjának uszályát emeli, egyúttal énekel a köréje sereglőknek s az igazság komoly és komor fáklyája mellett a szépség színes tüzét is meggyújtja; így nemcsak utat mutat az élet vándorainak, hanem meg is szépíti a jóság Felé emelkedő ösvényüket. Makkaiban öntudatosan él és harmóniába rendezkedik a szépség, igazság és jóság három-egy hatalma; mint hivatásos pap természetesen a jóság elsőségét hirdeti nemcsak egyházi beszédeiben, hanem szépirodalmi munkáiban is, különösen a novelláiban. írói munkássága tágas horizontú. Teológiai szakdolgozatai mellett az egyházi és világi beszédeknek, irodalmi megemlékezéseknek egész tábora zsibong lobogója alatt; van egy kis kötet verse, talán még teológus-tanuló korából; van két kötet elbeszélése, van egy terjedelmes történeti regénye és van egy új költőnkről szóló kitűnő tanulmánya. Természetesen itt csak a szépíró Makkairól lesz szó; a teológia szakirodalom, nem tartozik az esztétikai vizsgálat keretébe. * Az írók munkásságában rendesen a líra a kapunyitó. Az egyén éppúgy, mint az emberiség, a saját fájdalmát vagy örömét érzi és fejezi ki legelőször; az ú. n. objektív irodalmi formák későbbi fejlődés kivirágzásai. Először önmagunkat vesszük észre, azután a rajtunk kívül eső világot. 1912-ben jelent meg Makkai egyetlen verseskönyve: a Számadás. Egyáltalában nem jelentős könyv, ha általános irodalmi mértékkel mérjük és mégis jelentős, ha az írója lelkének alapvonásait keressük benne. Azok a gondolatok, amelyek később Makkainak kialakuló világnézetét mintegy oszlopokként tartják, itt az érzések kohójában az edződés állapotában jelennek meg. érzéseink, mégpedig ifjúkori érzéseink vetítik előre életünket irányító vezérgondolatainkat. Makkainak rokonszenves egyénisége már itt kezd kibontakozni; ennek az egyéniségnek alaptörvénye az őszinteség, saját magával szemben, és a világgal szemben is; az őszinteség belülről egy az igazsággal, mert az őszinteség az igazság formája. Magában éppúgy meglátja vagy megérzi a lelki szakadékokat, mint később Ady egyéniségében. Bűneit nem palástolgatja: bevallja, elismeri, megismeri; a megismert bún a megbánás hangjai szólaltatja meg lelkében és versében: ez a Makkai látja meg és bocsátja meg később a mások megbánt bűneit is. Lelke fehér lesz, szíve tiszta, Istennél kész számára a kegyelem. A szó lehet gyönge, a művészei lehet kevés: de a szegényes díszű kehelyben nemes bor ragyog. Ez a kis verseskötet szerelmes dalokat is énekel, az ifjúság hajnali ébresztőit; de már a pap is számot ad lelkének ingadozásairól, Istenhez való viszonyáról, élete új fölfogásáról. Bizonyos fojtott küzdelem remeg a sorok között: Jákob harca az Angyallal. Mintha a téveteg ember néha nem tartaná magát elég erősnek és elég tisztának arra, hogy Isten fölkent harcosa legyen. Makkai nem hízeleg soha magának. Sok tiszta érzéssel keresi és kérdezi Istent, s hatalmát magasztaló zsoltárai önként buggyannak ki lelkén, mert Isten az ő ihletője: ,,Te játszol néha hárfalelkemen, ha olykor tiszta dal zeng odabenn44 (De profundis). E tisztaság hangoztatásának megvan az oka: a szent emberre is rászáll a kísértés tikkasztó számuma. A pap és a világi ember viaskodásának bevallásával föllebbenti lelkének rejtő fátyolát: minden elhivatás önmagunk harca önmagunkkal. – De jön a másik szerelem, a családi boldogságot ígérő; s mikor egy szőke leány arany haja megfogta a szívét: édesanyjához hajol vissza a fiúi szeretet szent érzésével. Ady jut eszünkbe ,,Máriától Veronikáig ívelnek el a férfikarok.” énekeli eljövendő kis fiukat, aki folytatja majd az életüket: tovább szenved, tovább szeret. Valami nagy vihar közeledését is érzi (1912!); megcsapja a mellette elsuhant halálnak a lehelete, a mulandóság ábrándja száll át lelkén (Meg fogunk halni). Nincs ezekben az illanó dalokban semmi művészkedés: őszinte vallomások, sokszor döcögő versekben, néha fakó prózában. De az érzés, amely e csiszolatlan formába öltözik, tiszta és nemes. Egy igazi pap és egy jó ember szívébe pillanthatunk be rajta. Talán legszebb a a halál közelségét éneklő Meg fogunk halni; Makkai prózában is, versben is megrendüléssel festi és énekli a halál hatalmát. Szereti az életet, tehát sokszor gondol a halálra. 2. Kél novelláskötete van. Egyik az élet fejedelme (1924), másik a Megszólalnak a kövek (1925). Ezek az elbeszélések körülbelül azt a hidat jelentik, amely a költő Makkait összeköti a pap Makkaival. Itt csak félig vezetik esztétikai célok; félig az egyházi ember erkölcsi kothurnusán áll. Gyönyörködtetni és tanítani akar. Az élei fejedelme hét elbeszélése közül három a Názáreti elfogatásáról, keresztre feszítéséről és föltámadásáról szól. Itt a pap és az író egymás kezét fogva, és egymás szívét fogva éli át az Ember Fiának tragédiáját. Jézus Krisztus alakját csak a szellemiség fényes körvonalaival vetíti a háttérbe; a Megváltó példájának iszonyatos és fölemelő hatását az embereken, a környezetén mutatja meg. Míg a római Cézár alattasa, Pilátus, bosszankodva szeretné kivonni magát világtörténeti bírói tisztéből: felesége, Tullia már megbűvöltje az Emberiség vértanújának. A Golgotha napján sem a kínszenvedő Jézust mutatja fel Makkai, hanem a szétszakadó szívű tanítványokat; az ő megtöri szemükben és elalélt lelkükben tükrözve látjuk az Isten-Ember földi szenvedéseit és elmúlását. Makkai nem csodákat fest, hanem reális életet rajzol. A Krisztus-tragédia hármas képe olyan, mint a Munkácsy triptichonja: éppen a mindennapi élet realitása teszi megdöbbentővé. Az Isten Fiának harmadnapra feltámadását, sírjából kiszállását egészen sajátos módon érteti meg: Nagypéntek napján erős, romboló földrengés rázta meg a Koponyák Hegyét s a völgyi sírkamrába helyezett Jézus koporsóját egészen eltemette a sziklák zuhatagja. Ezért nem találnak a szent asszonyok a Megváltó holttetemére. Magdaléna a völgyben hömpölygő ködök fantomjaiban látja lelkével az üdvözítő szellemalakját, mint víziót, így magyarázza meg a csodát a felvilágosult bibliamagyarázó püspök, talán az új német theológusok hatása alatt. S a legszebb az, hogy ezzel az átrealizálással a nagy tragédia nem veszít fenségességéből. Ennek a kötetnek A kiáltó szó című elbeszélése Keresztelő János tragédiáját jeleníti meg, szinte drámai erővel. A pusztai próféta egész megjelenésében, külső alakján és félelmetes lelkén mintha a Wilde Salome-jának Jochanán prófétája kísértene. Wilde föltétlenül hatott e nagyszerű és színes novella megírásánál Makkaira. A másik novelláskötet: a Megszólalnak a kövek, témában, hangban, jellemzésmódban gazdagabb, szélesebb horizontú, mint az első. Az élet fejedelme kötet a Biblia fényében ragyog; a Megszólalnak a kövek közelebb van hozzánk térben is, időben is. Első négy novelláját Erdély sugalmazza. Bethlen Gábor titokzatos haláláról szól az egyik; a nagy fejedelmet állítólag felesége, Brandenburgi Katalin mérgezte meg (A fejedelem rózsája). A korát megelőző, szegény Apáczai Cseri János életéből szakítja témáját a második (írhatsz, Aletta!). Apafi Mihály különös fejedelemmé, avatását beszéli el a harmadik (Jótám meséje). A negyedik pedig az Erdélyben pusztuló protestáns egyházat és papját szólítja a történet színpadára, mintha Rákosi Viktor Elnémult harangok-jának volna a keményebb és optimistább véggel kizengő novella-testvére (Megszólalnak a kövek). A kötet másik fele szimbolikus novellák keretében az ember lelkének titkairól szól. Itt már nagy szerepe van Makkai fantáziájának. Az Egyéniség vára például egy üveg-hegyen forog óriás sebességgel; bent a várban öntudat király lakik feleségével, Hit királynéval; egyszer a Hit elalszik s a várban nagy zendülés támad, mert Képzelet királyfi, akinek a lábain szárnyak bontakoznak, bűvös palástját az udvari nép fejére teríti s valamennyit lángra gyújtja varázsos képeivel; a nép bilincsbe veri a királyt, öntudatot; az értelemtől elveszik a kulcsot s betörnek a titkos kamrába, hol a vak óriás, Akarat (Petőfi-kép!) hajtja a várat. A vár összeomlik, de a mélyből gyermeksírás hallik: Hit királyné gyermeket szült, újra szülte, másodszor is az öntudatot. Itt a pap újra egy a költővel: erkölcsi tendencia emelkedik ki a szimbolikus meséből: hit nélkül nincs öntudat, öntudat nélkül nincs rend, rend nélkül nincs boldogság. A gát című elbeszélése finom gúny az ,,öntudat alatti én”-ről, James amerikai pszichológus könyvével kapcsolatban. Az élet és élet magasabbrendű egyházi beszédnek is beillenék; a szép, igaz és jó hármas nagy hídján jut el az élet végső értelméig: a jóságból önkénytelenül Fakadó szeretetig. Az élet értelme: a szeretet. Ebben a novellában egy Ady-képre bukkanunk: a Jóság embere éppúgy fekszik átvezető hídnak egyik partról a másikra a világ számára, ahogy Ady fekteti a maga lelkét keresztül a Hóvár-bércek zuhogó patakján, a Hóvár bércek alatt című költeményében. Két novellájában (Az ablak alatt és Ahogy vesszük) a halál foglalkoztatja Makkai képzeletét. Az egyikben a halál éppoly segítőtársa az életnek, mint ahogy Ady gondolta. A másikban a halál a sors kiküldöttje, sokszor inkább jótevőnk, mint maga az élet. A vallásos lélek paJzsa ez; mert a hit legnagyobb ereje abban van, hogy szembe meri mosolyogni a halált. újra Adyhoz tér gondolatunk, mikor Istent kereső lelke a halálban bukkan rá az örök úrra: ,,Együtt leszünk mi a halálban.” (ádám, hol vagy ? ) Ezek a találkozások azért is érdekesek, mert pillérei annak a hídnak, amely Makkait Ady lelkének mély megértéséhez vezette, a Magyar fa sorsa című tanulmányában. Végre A levél című elbeszélése a legvakmerőbb gondolatot próbálja velünk elfogadtatni: ha az elmezavar, a tébolyodás önzőből önzetlenné tud tenni valakit, hozsánna a tébolyodásnak, az elbutulásnak, mert az irgalmasság és a szeretet a fő. Ki ne hallaná ebből a szívéig pap embernek a világi hiúság szerint oly oktalan hangját? Makkai író és pap; egyik nem harcol benne a másikkal, hanem segítik, emelik egymást. Ebből a két kötet novellából összeállíthatjuk Makkai írói arcképét. Tudása és képzelete széles horizontot ölel át már a tárgykör tekintetében is: ó-Babilontól a huszadik századig aratja témáit, idegen nép történetéből éppúgy, mint az erdélyi magyaréból. A Biblia nagy hatással van erkölcsi felfogására, világnézetére és nyelvére; az író mögött csaknem mindig látjuk a pap alakját. De nem lesz sem modorossá, sem kenetessé. Nyílt szemmel néz a világba s olyan igazságokat mer kimondani, amelyek a hipokriták fülében nagyon profánul csengenek. A Biblia példázatos előadásmódja segíthette a szimbolizmus útjára, de itt már az újabb világi irodalom is hatott reá; hatott Ady Endre is. Szereti az olyan mesét, amelyből magyarázat nélkül bomlik ki a szimbólum; ha pedig nem bomlanék, tudatosan fejti ki, mint pl. az Apafi Mihály fejedelemmé választása történetében, ahol a Bibliából vett Jótám meséje ad az erdélyi históriának kissé ironikus mellékízi. Minthogy erkölcsi célzattal írja történeteit, a tendencia nála a fő. Ez azonban nem teszi pusztán gondolat-hüvelyezővé, hiszen igen eleven fantázia jár előtte lobogó fáklyával, színesítve és bevilágítva messze utakat. Jellemezni is tud, ha akar. Pompás alak Kucsuk, a sima, ravasz bég; jó az öblös szavú, bibliás prédikátor; jó az ingatag Apafi, aki mint Pilátus a Credo-ba belepottyan Erdély fejedelmi székébe. (Ez a három alak a Jótám meséjéből való.) Apácai Cseri tüdővészes alakja, amint a novella végén megjelenik, az új élet hasztalan indulásának fájdalmas kontrasztjával szíven vágja az olvasót. Meseszövésében logikus, mert nála az utolsó gondolat, az erkölcsi célzat villan föl legelőször s rendesen ahhoz szövi a mesét. Ennek a meseszövő logikumnak néha nagyon is nyersen látjuk a bordázatát, mint pl. az Egyéniség várában; ilyenkor aztán gépiessé vagy mesterkéltté válik az okszerűség. Makkai olyan novellista, akit mindig a ,,ratio” vezet. Stílusában nincs észrevehető erdélyi íz; csak az archaizmusok használatával tud néha beleragadni bizonyos korok és néha emberek lelkébe, erdélyi korokéba és erdélyi emberekébe. Stílusa festői, ha szükség kívánja; olykor izzó, mint a keleti nap. Bibliás történeteiben éreztetni tudja a júdeai tikkasztó éghajlatot pusztán a nyelv hatalmával. Minthogy a stílus a fantázia kivetítése, Makkai fantáziája nem utolsórendű. Az izzás ebből a fantáziából sugárzik át stílusába, mikor Keresztelő János alakját festi meg, ahogy a pusztaságból közeledik Heródes Antipas palotája felé. Ady jut eszünkbe: Napverte pusztán, lila ég alatt lohol, alatta lángol a vörhenyes homok s a puszta egy óriás, tüzes kemence.” A képzelet izzása néha felgyújtja az érzékiséget is; A kiáltó szó novellában a világi ember profán tüze lobog. Az irodalom gyakran palástolt szenvedélyeink megszólaltatója; még Kemény Zsigmondot is rajta lehet kapni az ilyen maga-elárulásán. Makkaiban néha veszedelmes tüzek lángolhatnak, de fölébük kerül és másokba átlopva, kívülről bámulja őket. Ez az izzó fantázia kihamvad, mikor a halál alakjára vetődik és szinte fagyos ködön át mutatja meg nem egyszer a Nagy Kaszást, mint pl. az Ahogy vesszük novellájában: „Az udvaron méltóságos, borzalmas lassúsággal sétált keresztül a Halál őfelsége. Fekete köpönyege hosszan omlott utána s zizegve sodorta magával a száraz faleveleket. Csontbokája kivillant a köpeny alól. Sárga kezét messze előre nyújtva haladt az ablak felé, amelynek leeresztett függönye mögül, reszketve üdvözölte őt a virrasztó fény. A kaszáját a vállán vitte. Egyszer hátrafordította a fejét és nagy kalapja alól vérfagyasztóan vigyorgott vissza a leskelődőkre.” Mindent összevéve: Makkai novelláiban tendenciózus író, mert papi ember. élvezi a szépséget, vallja az igazságot, de mégis a jóság szerinte a legnagyobb, mert a jóság szüli a szeretetei; a világnak pedig a szeretet a lelke. Az embert emberré, sőt nagv emberré: csak a szeretet leheti. 3. Most különös fordulóhoz értünk. A puritán kálvinista Makkai, Erdély püspöke, valahogy rábukkan a Báthory Anna bűnös és bűvös alakjára, Erdély régi démonára és nem tud szabadulni tőle. Ismerjük a költői, a művészi témáknak ezt a makacs visszatérését, ezt a nyugtalanító hatalmát; ráülnek az ember agyvelejére és le nem rázhatni őket, míg a varázsuktól megszállott le nem számolt velük. Makkai elég bátor lélek ahhoz, hogy szembenézzen a XVII. századnak ezzel a visszajáró szép és gonosz kísértetével. Szembenéz és leszámol vele. Komáromy Andrásnak a ,,Századok”-ban (189-1) közölt Báthory Anna-életrajzát kiegészíti és megszínesíti a maga álmaiban s életet próbál lehelni a halott anyagba. Makkai nem mindig bír a felidézett szellemmel. Néha mintha kieresztené kezei közül; néha mintha rácsodálkoznék – s hirtelen észreveszi magát: jaj, ezt nem szabad! és komoran olvassa rá a nagy világtörvényt, amelyet büntetlenül még az ilyen boszorkányosan szép asszonyoknak sem lehet megsérteni. A regény végén a pap Makkai szájából fölcsendül az erkölcsi vétó; de magának a regénynek a folyamán sohasem érezzük, hogy Báthory Anna elrettentő példaként szerepel ebben a múltat felásó könyvben. Báthory Anna és testvére, Báthory Gábor, az országbíró ecsedi Báthory István törvénytelen gyermekei tulajdonképpen; s mikor' árván maradnak, a zord főúr ecsedi várában nevelkednek. A vad és durva cseléd környezet megrontja a két gyermeket, különösen Annát, aki már tizenhárom éves korában modellt áll egy kóbor olasz művésznek, s akiért egy legény már ekkor felakasztja magát. Az elparasztosodott leányt később Báthory Erzsébet veszi kezébe és finomítja, neveli ki a szerelem művészetérc. A tizenhat éves Anna bűnlajstromán előbb egy fogoly török fiú, aztán ennek gyilkosa, Anna testvére. Gábor következik. Bethlen Gábor fejedelemmé teszi a Fiatal Báthoryt, Anna pedig férjhez megy Bánffy Délieshez, mikor egyetlen ideálja, Bethlen, visszautasítja szerelmét. Bánffy meghal, Anna minden asszonyi bubáját csatára indítja a hideg Bethlen ellen, de nem sikerül lerántania magához. Most egy régi rajongója, a jámbor szőke kis Jósika veszi feleségül, mert hisz az ártatlanságában, noha mind hangosabb és hangosabb lesz a mende-monda szava a ,,boszorkány”-ról. Báthory Gábort megölik, Anna egészen egyedül marad. Most már akaratvesztetten folytatja borzalmas életét. Második férjétől, Jósikától elválik, bigámiába keveredik s az egyház kizárja. Bethlen szeretné a szerencsétlen asszonyt megmenteni; de aztán megutálja és leveszi róla a kezét. Sőt, a felesége megrontását ennek a boszorkányos asszonynak tulajdonítva, kiadja ellene az elfogatóparancsot. Báthory Annát elzárják, megfosztják első férjétől örökölt birtokaitól, azután szabadon eresztik. De a lejtőn nincs megállás. Kóbor cigányokkal szövetkezik; állítólag a gyermekét is meggyilkolta. Váradon halálra ítélik, de a kivégzése előtti éjszakán valaki megszökteti a börtönből. Lelke megzavarodik. Tébolyultan járja a/ országutakat, sodorja-fújja a szél, mint az ördögszekeret; keresi a Heidelberg-be vezető útat, de senki sem tudja útbaigazítani. Makkai 1923-ban írta ezt a regényt, de csak 1925-ben jelent meg az első kiadása Erdélyben, a második 1927-ben Budapesten. A regény második kiadásához csatolt jegyzetében megokolja a szerző tárgyválasztását, hangoztatja Anna jeliemének tragikusságát, de e jellem nagyságát nem tudja velünk elfogadtatni. Anna jellemét valahogy kettészakítja: egy tisztábbá és egy romlottá; azonban e kettőt nem tudja összeolvasztani, hanem csak váltogatva helyezi egymás mellé. Mozaikszerű az egész. Őszerinte a Bethlenhez való tiszta szerelme s e szerelem reménytelensége az, ami Annát bűnökbe sodorja; mintha azt mondaná: most már csak azért is ! De Anna bűnös, sőt erkölcsileg menthetetlen szenvedély rabja már a Bethlennel való találkozása előtt is. Az volna a szép, ha egy ilyen bűnös lelket elérhetetlen tiszta szerelme nemesítene meg, esetleg a történeti adatokkal szemben is; mert a költőnek joga van így is formálni az eseményeket. Makkai ezt nem tette; talán, mert kötötte az ,,epikai hitel”; vagy talán, mert így l&a