A tél folyamán Makkai Sándor, Erdély református püspöke, öt egymást követő estén, egy-egy órai előadást tartott a kolozsvári református theológia nagytermében. Mind az öt előadásán zsúfolásig töltötte meg a termet a legcsudálatosabb közönség: méltóságos urak mellett egyetemi hallgatók, parfümös, drága bundás asszonyok mellett kopott kishivatalnokok, papok mellett gyári munkás, író mellett kereskedő, ügyvéd mellett tanítónő, színész mellett uzsorás: az erdélyi magyar társadalom osztálytagozódásának szimbolikus képviselete. és ez a hallgatóság estéről-estére fokozatosan zsúfolódott, szaporodott és néma csöndben hallgatta a pódium asztala mellett ülő, derültképű, tiszta tagolt beszédű, szemüveges szőke ember beszédét, aki nyugodt hangon, egyszerű szavakkal, minden szónoki fogás, minden megszokott napi frázis mellőzésével, minden professzoros fontoskodás nélkül mondta el a legőszintébb vallomást, a legbátrabb hitvallást, a legsúlyosabb ítéletet és a legradikálisabb élet- és munkaprogramot, amit Erdélyben tizenkét esztendő folyamán magyar ember kimondhatott. Elmondta a magunk revízióját. „… a felettünk elzúgott világkatasztrófa kérdésessé tette az összes lezárt fogalmakat és meggyőződéseket a világnézet, a történelmi szemlélet, az erkölcsi felfogás, a politikai, pedagógiai, társadalmi viszonylatok egész területén. A mai világhelyzet… kényszeríti a lelkeket életünk gyökeréig menő revíziójára. A jövendő lehetősége azon fordul meg: hajlandó és képes lesz-e az emberiség… revízió alá venni önmagát… Krisztus ítélete zúg a világ felett: senki sem vet új posztóból foltot az ócska ruhára, mert ami azt kitoldaná, még elszakít a ruhából és nagyobb szakadás lesz…” Első előadásán állapította ezt meg Makkai Sándor és kiindulva ebből a mai egész emberi világra szóló helyzet megállapításból, habozás nélkül mondja meg a reánk vonatkozó szentenciát is: az erdélyi magyarság számára a múltból áthozott alapvető fogalmak többé nem fejezik ki az élet valóságát: tehát azokat revízió alá kell venni. és rögtön figyelmeztet is: a revízió pedig nem azt jelenti, hogy új neveket kapjanak a régi fogalmak, de annyit, hogy a régi fogalmak új tartalommal töltessenek meg… Azután: … múltunknak ma már kétségtelenül megállapítható, súlyos bűnei vannak: e bűnökért való felelősséget nekünk kell vállalnunk, ezeket a bűnöket nekünk kell levezekelnünk. Viszont az új tényeket tudomásul kell vennünk… A jövőre nézve pedig: …az élet parancsa az, hogy leszámolva a csudavárással és megalkuvással, nemzeti életünk új lehetőségeit formáljuk ki az új tényekkel való számolással… A Makkai Sándor előadássorozatának tartalma tehát: a múlt kritikája, a mai új életfeltételek és lehetőségek megállapítása, és a társadalmi életmunkának az új életprogram szerint való átszervezése. Nem kerülgeti a forrókását, nem szépít semmit, ami csúnya, nem védi a bűnöst, ha az bűnös, nem kér és nem oszt kegyelmet. De hideg tárgyilagossággal megállapít és egyszerű logikával következtet. Nem dolgozik sem irodalmi, sem szónoki, sem filozófiai fogásokkal, nem optimista és nem pesszimista, nem fanatikus és nem hitetlen, de mérnök és matematikus, aki csak megmérhető, megfogható anyagokat és eszközöket: tényeket használ és megvesztegethetetlen számokkal számol. Amit mond: az nem halott dogma, de élő praktikum; nem parancs, mely vak engedelmességet követel, de a szemek kinyitása a valóság látására, józan figyelmeztetés és pontos meghatározása az életet megtartó magyar munka lehetőségének. „… Mi semmiféle földi impériummal nem rendelkezünk, tehát sajátos életünkből csak annyit valósíthatunk meg, amennyit minden külső segítség nélkül, a magunk erejéből meg tudunk valósítani. A magunk erejét pedig a szervezettség mértéke és határai állapítják meg…” De „miért tagadnók, mikor ez a tagadás a legbotorabb előítélet lenne, hogy ha szervezettségről van szó, akkor a mi helyzetünk képe ebben a pillanatban szinte reménytelen …” Tizenkét esztendőnek nagyon is tudott, de nemzetárulás vétségériek tilalmával eltitkolt hazugság leplét rántja le Makkai Sándornak ez a valóság megállapítása, amely minden fájó megállapítása között talán a legélesebben fog fájni ott, ahol ez az igazságeltitkolás, illetőleg a magyar szervezettség hazugsága egyéni életlehetőségeket, sőt jövedelmező pozíciókat, és könnyű társadalmi és gazdasági érvényesülést jelent az erdélyi magyarság termelő, tehát nemzetfenntartó tömegeinek terhére. és Makkai Sándor tovább sorolja fel valóság megállapításait, társadalmunk minden betegségét bevallja, minden hiányosságát konstatálja, minden kinövését leleplezi. De éppen ilyen tárgyilagos nyugalommal megállapítja erőinket, megállapítja erényeinket, megjelöli a módokat, melyekkel kiírtható a betegség, megmutatja a forrásokat, melyekből pótolhatók a hiányok, megnevezi az eszközöket, melyekkel a káros kinövések eltávolíthatók. és minden amit mond, olyan egyszerű, annyira természetesen igaz, olyan magától értetődően bizonyos, mint az élet maga. Pedig újat nem mond Makkai Sándor. Amit megállapít, amit megláttat, amit célul tűz ki, azt tizenkét esztendő óta sokszor konstatálta, sokszor kritizálta, sokszor ajánlotta, sőt próbálta más is. Elmondódott és megíródott úgyszólván minden, sőt bőségesebben, részletesebben és egészen az aprólékos kicsinyességekig. De az egész komplexumot így a maga nagyvonalú egyszerűségében, tizenkét esztendő folyamán senki sem tudta megközelítően sem összefoglalni, senki sem tudta azt így egységbe fogni, ilyen logikus magától értetődéssel leegyszerűsíteni, minden mellékestől, minden fölöslegestől megtisztítani. és Makkai Sándorig nem akadt társadalmunknak egyetlen exponáltan az élen álló, felfelé és lefelé is elhatározó súllyal bíró vezéregyénisége, akinek erkölcsi bátorsága és felelősségérzése lett volna, hogy azt, amit Erdély magyar szellemi munkatársainak jó része tudatosan, de ösztönösen úgy szólva az egész magyarság külön-külön egyénenként tudott, vallott és részleteiben hirdetett is, a maga nyílt vallásával dönthetetlen ítéletté formálja és a maga vállalásával a gyenge akarások, a kapkodó munktervek, a félénk és gyáva kísérletek, a kidobott kortesjelszavak helyett félre nem magyarázható, el nem ferdíthető, egyetlen logikus lehetőségét adja meg az erdélyi magyarság életpolitikájának. Amit Makkai Sándor tett, azt nem az író tette és nem a pap, nem egy hazának első adminisztrátora, de Erdély református püspöke, a sors által az erdélyi társadalom, az erdélyi magyar nemzet élére állított politikai vezér, aki teljesíteni akarja azt a kötelességét, melyet az Űristen parancsolt reá akkor, amikor kegyelme erre a posztra állította a maga földi szolgáját. A református püspök, ki a román parlament szenátora, aki tehát hivatalból politikai képviselője is a magyarságnak, politikai kötelességét teljesítette akkor, amikor a „Magunk revíziójá”-ban a maga politikai álláspontját megállapította, a múlttal, a jelennel és a jövendővel szemben. Kristálytisztán és félreérthetetlenül és rideg őszinteséggel, szinte kegyetlenül és azzal a hitvalló és felelősséget vállaló bátorsággal, mely az erdélyi magyarság saját kegyelmükből való mai politikai vezérkarának egyetlen egy tagjában, egyetlen egy pillanatig sem volt meg soha ilyen teljességében, hosszú és nehéz tizenkét esztendő folyamán. Ez az öt előadás és a belőlük formált könyv tehát nem a szó szoros értelemben vett irodalom. Sőt igazában és könyvformájában: politikai röpirat. Kicsiny dolognak látszik tehát, de mégis az a biztos érzésünk, hogy tizenkét esztendő óta éppen most, amikor a háború és forradalmak és az azok nyomán való társadalmi és gazdasági vajúdásokból egy új, más emberi társadalom, új más emberi életlátással van születőben, hogy éppen most jött el az ideje annak, hogy előálljon az az ember, akinek nemcsak a látása éles, nemcsak a lelke tiszta, nemcsak az ítélőképessége szabad, de a sors kezébe adta a tekintély korbácsát is, amellyel a templom udvarából ki tudja verni a kufárokat – ha ezt az erőt, mely neki adatott, munkává is akarja átváltoztatni. Mert az előadássorozatnak és a belőle formált könyvnek csupán ez az effektív munkává való átváltoztatása adhatja meg az igazi értékét az erdélyi magyarság szempontjából és hasznára, mint ahogy a negyvennyolcas tizenkét pontnak az értékét és értelmét az adta meg, hogy – valóság lett belőle. és Krisztus keresztfán való kínhalálának is azért lett értelme, mert hogy a keresztyénség megvalósult. Bizonyos az: a magunk revíziójára szükségünk van, jobban, mint valaha. és szükségünk van arra, hogy az emberiség mai vajúdásának súlyos válságaiban nyílt szemmel és tiszta látással, minden erőink szervezett, organikus és célszerű munkába állításával szolgálhassuk egyetlen közös magyar célunkat: nemzeti értékeink megtartását és a magyar élet célszerű, helyes átépítését az eljövendő emberi társadalmak új kereteibe. A revízión kívül ezt a munkaprogramot adja nekünk Makkai Sándor és tudjuk, hogy azt meg kell valósítanunk minden habozás és idővesztegetés nélkül. Vagy pedig fel kell adnunk a harcot az egész vonalon és akkor el fog pusztulni az ezeréves magyar élet Erdély földjéről. Tertium non datur. Makkai Sándor könyve másfélmillió erdélyi magyar politikai lelkiismeretének könyve és jaj nekünk, ha nem cselekedhetünk lelkiismeretünk szerint, de ezerszer jaj a választottaknak, ha nem cselekedtetnek velünk a mi lelkiismeretünk szerint.

„Ami velem történik, annak sohase keressem és sohase fogadjam el külső okát addig, amíg csak egyetlen belső ok is van, ami hozzájárulhatott ahhoz, hogy az a valami megtörténjék.” – Makkai Sándor: Magunk revíziója Igazi fiatalnak mindig meg kell rezdüljön a belseje, ha átértékelésről hall. Az élet folyton újul, percenként változtatja külső formáit és az embernek az igyekezete, hogy ezt a harsogó tengert fogalmakkal magyarázza, ítéletekkel korlátozza, tartós külső formák medrébe szorítsa, előbb-utóbb mindig hiábavalóvá válik. Az élet kiismerhetetlen lényege maradhat ugyanaz, de külső formái folyamatosan változnak, s az embernek, hacsak azt nem akarja, hogy elmossa és elsodorja az ár, az élet magyarázatát, az életről alkotott fogalmait újra és újra revideálni, átértékelni kell, hogy megmaradhasson. Ez az átértékelés pedig mint lélektani és társadalmi feladat, elsősorban az ifjúságé, mely által korok újra meg újra megújulnak. Hol maradt az utóbbi tizenkét évben az erdélyi magyar ifjúságnak ez a szükségszerű és nélkülözhetetlen átértékítő munkája? Eltűnt a repatriáló, külföldön tanuló, s ott maradó társaival, belefúlt az itthon levők öntudatlanságába. Hol maradt az apáink generációjának ez az értékelése? Visszahúzódott önmagába, megkövült tompa szenvedésében, elsüketült az élet hangjaival szemben. Az új öntudat legnagyobb reménysége, az erdélyi irodalom, feleúton megállt s a magányos, kétségbeesett figyelmeztetések sirály-hangjai szárnyaszegetten hullottak alá. és most Makkai Sándor, Erdély református püspöke a Ref. Nőszövetség rendezésében tartott öt előadásban, mely Magunk revíziója címen az Erdélyi Szépmíves Céh kiadásában könyv alakban is megjelent, erős mozdulattal felszakítja a szenvedés fülledt ablakát és elkiált egy milyen régen, milyen sokban szorongó kiáltást: „Tizenkét esztendei kisebbségi sors és élet immár elegendő kellett hogy legyen annak a kötelességnek meglátására: az erdélyi magyarságnak revízió alá kell vennie élete alapvető kérdéseit… Az erdélyi magyarságnak, hogy életben maradhasson, az élet igazságára és ehhez az igazsághoz való engedelmes alkalmazkodásra van szüksége. Miért kell ezt tennie? Miért van erre szüksége? Mert azok az alapvető fogalmak és meggyőződések, amelyeket régi életéből hozott magával, többé nem fejezik ki az életet, a valóságot magát, hacsak át nem mennek az elme és a szív gyökereit megrázó revízió tüzén… Mert előítéletei vannak, melyek meddők és pusztítók, melyek miatt nem tudja felismerni és követni az önfeláldozó kötelesség és a szolgáló szeretet isteni parancsát, melyben élete, igazsága és jövendője van.” I. Az előítélet makacs és öngyilkos ragaszkodás az életről alkotott lezárt fogalmainkhoz, szemben az élet tényeivel. Az erdélyi magyar előítéletek első komplexuma a múltra vonatkozik. Ezek két ellentétes állást foglalnak el. Az egyik szerint a múlt mindenestől jó volt, a magyarságot ért történelmi katasztrófa igazságtalanság, amelyet teljesen rajtunk kívül álló tényezők idéztek elő. „Tehát semmiképpen és semmi részben nem vagyunk felelősek azért, ami történt. Mi ártatlan szenvedők vagyunk. Mi a teendője az ártatlan szenvedőnek? Várni a csodát!” „Ez a csodavárás a legszomorúbb magyar előítélet.” Még ha premisszája: a múlt egészen tökéletes volt – teljesen igaz is lenne, akkor is „az a múlt visszavonhatatlanul múlt, nincs többé és vissza nem hozható.” A másik előítélet szerint a múlt nem egyéb, mint végzetes tévedések és hibák halmaza, melyben a magyar tömegek is éppen úgy szenvedtek, mint a más nemzetiségűek. A felelősség az akkori vezetőosztályé, tehát a múlttal nem kell törődni, a jelenhez pedig egyénileg kell alkalmazkodni. Az első előítélet: strucc-politika. A második megalkuvás. A tények parancsa pedig az erdélyi magyarsághoz, mint kollektívumhoz szól, új nemzeti öntudatot követel, amivel szemben ugyanolyan öngyilkosság az is, amelyik eltokolódást jelent, az is, amelyik szétoldást. * „A tények parancsa ez: nemzeti öntudatunknak mindenképpen, bármi sorsban is, meg kell változnia, újulnia, tisztulnia.” „Nem szabad megengednünk, hogy az, ami felett ítéletet mondott az Idő, halottan is életet szimuláljon és tovább kísértsen közöttünk. A régi bűnöknek holtan kell maradniuk.” (Magyar fa sorsa.) Az öntudat revízió első lépése egy bátor kritikai szemlélet, amely meglátja és megmutatja a bűnt, amelyért a felelősséget vállalnunk kell. „A felelősség vállalása, a bűnbánat és a vezeklés a legnagyobb tett, amellyel egy nemzet a maga élethez való jogát és életrevalóságát megbizonyíthatja” De ez az önkritika megmutatja fajunk sajátos értékeit is, nem azért, hogy síremléket emeljen azoknak, de hogy öntudatosítsa, közkinccsé tegye, a jövő erejévé alakítsa. Előítélet mentesen nézve végig a magyar történelmen, annak folyása mögött a nemzeti jellem körvonalai látszanak, mely „tipikus nemzeti katasztrófák és tipikus nemzeti hősök” példáiban nyilatkozik meg. Tipikus nemzeti katasztrófák? Tipikus nemzeti hősök? A történelmi materializmus szerint kizárólag gazdasági tényezők determinálják a történelem folyását. De ők számításon kívül hagyják: ugyanaz a gazdasági helyzet, vagy ugyanaz az esemény – más és másként hat a különböző fajokra és azok más és másként felelnek erre a hatásra. Mi ennek az oka? A másik tényező: a lélek, amely egyéneken át (a nemzet is egyén bizonyos szempontból) fejeződik ki. Hogy vannak mindkét oldalról kölcsönhatások? Ez mindent bizonyít, csak azt nem, hogy egyik, vagy másik tényező nem létezik. íme Makkai megmutatja, hogy a tipikus nemzeti katasztrófák: Augsburg, Muhi, Mohács, Majtény, mind azonos nemzeti bűnök következményei. Augsburgnál az olcsó dicsőség kalandszomja, Muhinál a Kelet és Nyugat legjavától való elzárkózás, Mohácsnál a pártoskodást jóvátenni akaró halálbravúr, Majténynál a kishitű lemondás bűnei felett mondott ítéletet az Idő. és az ítélet reakciója felébredt mindig a magyar lélekben, minden tragédia a bűntudaton és bűnbánaton át kitermelte a faji erények egy-egy típusát, Augsburg után Szent Istvánt, Muhi után IV. Béla alkotó bölcsességét, Mohács után Bethlen Gábor önmérsékletét, türelmét, letörhetetlen gyakorlati életkedvét, Majtény után Széchenyi István prófétaságát, aki a nemzeti önerőben látta meg a nemzeti sors titkát: „ne keressétek határaitokon kívül javatokat és híreteket magatokban hevernek a valódi arany- és ezüst-bányák munkátlan, nyitatlan, sőt meg a legjobb magyarok előtt is ismeretlenül.” A magyar bűnök és értékek élet-halál harca folyik ma is mibennünk, s életünk-sorsunk függ attól, hogy erényeink által ^megtudjuk-e újítani nemzeti öntudatunkat. Kisebbségi sorsban, politikai hatalom nélkül utunk csak egy; a kultúra, mely nem elzárkózó, elszűkülő, de az anyaországénál egyetemesebb és mélyebben emberi kell hogy legyen. „Meg kell fosztanunk gondolkozásunkban azt, amit a „magyar” szó jelent, a földrajzi, állami, jogi, politikai meghatározóktól és magunk elé kell állítanunk azt, ami örök magyar: a lelki nemzetet.” „Mit jelent tehát ezek után reánk nézve magyarnak lenni? Az anyanyelv által kifejezett, egységbefűzött közösségben a munka, a tanulás, a fegyelem és az önzetlen szeretet értékeit kifejleszteni és gyümölcsöztetni. Az ilyen közösség öntudata megőrzi a reábízott örökséget és azt átadja gyermekeinek is úgy, hogy sohase legyenek kénytelenek kölcsön-életet élni és mégis úgy, hogy ez az élet sohase zárkózzék el az emberiség egyetemes, nagy érdekei és szolidaritása elől.” Idealista, vagy éppen individualista történeti látás az? Nem, csak biológiai és pszichológiai. II. Ezzel a látással vizsgálva kisebbségi életünk belső bajait, mindenekelőtt az „egység” problémáját veszi elő. „… Az erdélyi magyar kisebbség élete a társadalmi megszervezkedésen fordul életre, vagy halálra.” „De kevesen és nehezen akarják belátni, hogy az egység nem jelszó, még kevésbé bálvány, mely körül ünnepi táncokat kell lejteni. Az egység szervezett életet, organikus munkaközösséget jelent egyetlen célnak: a nemzeti érték önfenntartásának szolgálatában.” „… A baj az, hogy ez a természetes és magától értetődő valami ténylegesen nem létezik,” holott a történe1mi idő kényszere csak segít azon eredendő hibánk legyőzésében, hogy nem szeretünk szervezkedni. Nem az a baj, hogy ez a kérdés értelmileg nincs eléggé megvilágítva, hanem, hogy még lelkileg nem értünk meg ez igazságok számára és titkolt előítéletek állnak az útban, melyek magukban szörnyen tiltakoznak az ilyen egység ellen, mert abban egy teljes értékbeli egyenlősítést látnak, önzés, hiúság és gőg tiltakoznak – csak belül persze – az ellen, hogy mindenki embernek számítódjék. Valóságos kórság ez az anakronizmus-komplexum, melynek egyik babonája: a vérében is más embertípus, másik az állások, rangok, címek különbje, stb., s amelyből ilyen vélemények jönnek: A tanulás célja a képesítés, nem a kamara a fő, hanem a kamarásság. „Legfőbb az, hogy az ember az úriemberek közé tartozzék.” Tekintélyt csak az állás ad, a foglalkozás nem úri dolog stb. A baj nem az, hogy különbségek vannak érték szerint az emberek között, de az, hogy a különbségek most már nem érték, de régi formák szerint valók. Márpedig: „nem szabad, hogy bármiféle megkülönböztetések most is, ebben a helyzetben is megakadályozzák a kisebbségi nemzet egységes társadalmi szervezetének kialakulását,” mely „nem jelent egyformaságot, egy nívójúságot, hanem az értékek szervezett organizmusát, mely csakis az erkölcsi érték mérővesszője szerint alakulhat meg.” „… Magyar és magyar között, továbbá ember és ember között a különbségtétel, a sorrend, a feladat megállapítása csakis a jellem döntő erkölcsi értéke alapján tehető meg”, mely természetes feladatkörében „követeli meg az erkölcsi felelősség és az önzetlen jóakarat megnyilvánulását mindenkitől.” Az egység lelki alapja: a megtisztult nemzeti öntudat új erkölcse. III. „A romániai magyar kisebbség óriási többsége földművelő nép. Nem lehet kétséges, hogy a magyarság fennmaradása Erdélyben a nép fennmaradását jelenti. Az sem vitatható ma már, hogy az intellektuális pályán maradtak vagy leendők kis serege nemzeti jelentőséget csak, mint népért élő, a nép közt élő, a népet szolgáló vezetőréteg nyerhet; a tulajdonképpeni értéket, mint nemzeti lelkületet és jellemet, a nép hordozza, az intelligencia pedig a felelősséget hordozza ezért az értékért. Egész lelki és szellemi életünknek, kultúránknak vissza kell hajolnia a néplélek mélységeibe és onnan kell öntudatra hoznia, kiművelnie és a világ előtt is megmutatnia mindazt, amiért joga van élni a magyarságnak” A „nép” és az „úr” közötti ellentét ismét egy csomó előítélet szülötte, mely a „paraszt”-tól megtagadja az értéket, őt önzéssel, megalkuvással stb. vádolja. Makkai kimutatja, hogy a nép értékei csiszolatlanok, de ezért a csiszolatlanságért – az intelligencia a felelős. „Tisztában kell lennünk azzal, hogy a lélek és jellem örökkévaló alkotóvonásai nem a tanulás és nem a helyzet, vagyon, vagy foglalkozás adta előnyök szülöttei.” önzése természetes és kívánatos ragaszkodás a sajátjához, megalkuvása ösztönös alkalmazkodás a viszonyaihoz. De a nép érzi, „hogy ő a bánya, benne terem az arany.” A magyar egység társadalmi megszervezése: „a magyar népnek, amely csak tömeg, élő orgánummá szervezése, melyben minden réteg egymásért és egymás által él.” Az erdélyi magyar demokrácia értelme, hogy a népen alapulva állítsuk be a különböző osztályokat, mint összefüggő életformákat az új erdélyi magyar egységbe. A nép egyik jelentősége: sajátos és állandó életformát és egy önálló élettartalmat jelent. Ebből nem kiemelni kell (hiszen éppen ez az életforma a termőtalaja sajátos faji értékeinknek), hanem életkörében megnemesíteni, minden téren az ő életlehetőségeiért küzdeni, a feladatok megtanácskozása és szétosztása után. „Ez az a tett, amelyre a mi nemzedékünk elhívatott és csak ebben van történelmi missziója, vagy rettenetes történelmi ítélete, ha meg nem érti, nem vállalja, lebecsüli és érzéketlenül elveti.” Másfelől a nép az erőforrás a jövő intelligencia kialakítására, melynek életében aztán a népet újra céllá kell tenni. Erőteljesen hangsúlyozza Makkai a magyar munkássághoz való közeledés kötelességét. Majd így folytatja: …én azonban azt hiszem, hogy a szociáldemokráciának egyoldalúan a munka jogára alapított törekvése a munkáslélek előítéletévé lett és éppen ezért ezt az erkölcsi alapot csak egy más alapon szerezheti vissza. Ez pedig csakis a magyar nemzeti kisebbség szervezett életközössége lehet, melyben a magyar munkás is megtalálja a maga nagy erkölcsi kötelezettségének lendítő erejét és viszont az élethez való jogainak respektálását is.” A társadalmi megszervezkedés másik fontos kérdése: az önfenntartás. ,,… Másfélmillió embernek van és kell hogy legyen önereje arra, hogy minden anyagi és szellemi szükségletéről önkörében tudjon gondoskodni.” Az anyagi önfenntartás kérdései az összeomlás veszélyével sürgetik az új alapot: a kevesek mértéktelen és célszerűtlen, sokszor visszaélő megterhelése helyett a közös és arányos teherhordozást, amely a szükségletek előzetes megállapítása és a lehetőségek felmérése után a legcélszerűbben történjék. (Elképzelhető-e másként pl. a minket legközelebbről érintő diáksegélyezési kérdés intézményes megoldása?) „A kérdező jövendő” c. utolsó fejezet az ifjúság problémájával foglalkozik. Teljes egészében ide kellene iktatnunk ezt a formailag, tartalmilag egyaránt remek részt, melynek megállapításaira még visszatérünk. Az ifjúság kérdése részben a nevelés kérdése. Itt is le kell számolnunk azzal az előítélettel, hogy a mai iskola bajai mind külső okokból származnak. Kötelesség harcolni a külső bajok ellen a jogok megadásáért, de nem szabad a felelősséget pusztán ezekre tolni, mert a nevelés belső szelleméért bármilyen iskolában az erdélyi magyarság a felelős. Márpedig tartalmi tekintetben a háborúelőtti magyar nevelés mély revízióra szorul. Három alapelve: a nemzeti érzés meggyökereztetése, a természettudományos szellem világmagyarázata és az erkölcsi idealizmus életszemlélete, melyek a magunk helyén és körében egységgé harmonizálva, egységes szép eredményt hozhattak volna, összhangtalanul szörnyű dilemmába kerültek egymással és – a világháború katasztrófája a végítéletet mondta ki, mert ezeket az eszményeket üres szavaknak láttatta, amelyekkel ellenkeznek a tények. A nemzeti érzés emberpusztító frázisai, a természettudományos világnézet az anyagiasság szörnyű tombolása, az erkölcsi idealizmus az önzések takarása miatt gyanússá és hatástalanná vált, mert hirdetőik kompromittálták életükkel és tetteikkel a szavaikat. Itt van a baj, s nem ez eszmények igazságában. Ha tehát az ifjúságot igazi tartalmukra rá akarjuk ébreszteni, elsősorban bennünk kell visszanyerjék ez eszmények igazi tartalmukat. A nevelés problémája is a magunk revíziójához vezet – fejti ki Makkai Sándor. „Tudjuk mi úgy szeretni az ifjúságunkat, hogy érettük gyűlölni tudjuk a saját bűneinket és az ő életükért magunk is megújuljunk? Ez a mi nevelésünk revíziójának titka.” „Nem a tudós pedagógia receptjei fogják a mi ifjúságunkat megmenteni és jövendőnket biztosítani, hanem az, ha meghalljuk és megfogadjuk a tanítványokhoz intézett szózatát Krisztusnak: Hozzátok őt ide hozzám!” V. E néhány idézet pusztán vázát adja a nagyszerű könyvnek, alapvető szempontjait: a reflektorfényt, mely keresztültör legégetőbb gyakorlati kérdéseink bozótjain. és aki a matéria hatalmán túl hisz a lélek hatalmában, annak lesz bátorsága beismerni: a nem revideált erdélyi magyar öntudat igenis okozott annyi pusztulást, mint bármely külső tényező! Mi érezzük, hogy az élet erői egyéni erők végtelen tömegéből tevődnek össze és bizonnyal egyének hibája az erők dekadenciája. A rejtelmes Irányító, vagy Végzet ott van a lelkek mélyén, tőle jön a pusztulás és tőle jön az emberibb élet. Makkai kürtszóval ébreszti a rejtelmest: ” …Ami velem történik, annak sohase keressem és sohase fogadjam el külső okát addig, amíg csak egyetlen belső ok is van, ami hozzájárulhatott ahhoz, hogy az a valami megtörténjék.” és amikor így vallott a kollektív erdélyi magyar lelkiismeret mellett, vállalt is egyben: „Tudom, hogy ezzel a kérdéssel foglalkozni még ma is nagyon kényes és nehéz. Két oldalról is félreérthető. De semmi sem lehet akadálya a kötelesség teljesítésének, az élet pedig sürgeti ennek a kötelességnek teljesítését.” Nem pozitív program – mondhatják egyesek, „csak” módszertan. De ez a módszertan új lélek, amely gazdag vegyi rokonságokkal fogja az új programot maga köré kristályosítani. Ha aktuálisabb lett volna köznapi értelemben, múló jó tanácsokat adhatott volna. és nem azt szeretném hangsúlyozni, ami pedig szintén döntően nagy ebben a könyvben: hitvallását az igazi erdélyi magyar demokrácia mellett, de szavakba önteni valahogy azt a mulandónál nagyobbat, amit tett, amikor az erdélyi magyarság sorsát ráhelyezte az egész erdélyi magyarság és minden erdélyi magyar felelősségére és kimondta a sorsdöntő, ítélő, vagy felemelő igét: Magunk revíziója. VI. Ilyen jelentős szót kisebbségi életében az erdélyi magyarság még nem hallott. Az egész magyarság is csak egyet még a történelmi változás óta: a Szabó Dezső szavát. Az ő új magyar ideológiája (1923) és a Makkai Magunk revíziója lélek-testvérek. Más a kiindulásuk: Szabó Dezső a sajátos mai magyarországi helyzetből indul ki és történelmi, gazdasági, szociológiai revízió útján eljut a magyar paraszthoz és az ősi magyar lélekhez, aminthogy Makkai Sándornak kisebbségi helyzetünkből fakadt, egészen sajátos felépítésű lelki revíziója eljut a néphez & eljut

„Magunk revíziója” kell mindkét oldalról Román folyóirat Makkai Sándor műveiről és a kisebbségi célkitűzésekről Az erdélyi fiatal román íróknak egyik értékes folyóirata a Pagini Literare, amelyet Tordáról szerkeszt Teodor Murasianu. Ez a folyóirat többször kihangsúlyozta erdélyi jellegét és rendszeresen foglalkozik a szomszédos népek irodalmi életével is. Magának a szerkesztőnek Murasanunak, elfogult, a magyarságot helytelenül megítélő felfogására ugyan rámutattam egyszer (Erdélyi Helikon, 1934 január), ezuttal azonban örömmel kell látnom, hogy a fiatal román folyóirat a magyarság igazi irodailmi értékeiből, belülről is igyekszik megismerni itteni törekvéseinket. A Pagini Literare szeptember 15-i számában Alexandra Olteanu hosszú cikkben foglalkozik Makkai Sándornak Az élet kérdezett című nagy művével és ezzel kapcsolatban a kisebbségi célkitűzésekkel és irodalmi feladatokkal. A politikai beie- és félremagyarázások természetesen ezúttal sem hiányoznak, de az író munkájába való belemélyedés ezúttal mégis közelebb vitt a megértéshez. Olteanu azt akarja megmutatni tanulmányában, hogy a magyarságnak nincs miért panaszkodnia Erdélyben, mert Makkait követve, megtalálja szellemi kifejlődése és az alkalmazkodás útjait és feladatait. Makkait szembehelyezi Nagy Károllyal, „a féktelen politikai agitátorral”, de jellemző egyházellenes elfogultságára, hogy szerinte Makkai sem mentes hivatásának dogmatizmusától, noha a valóság sohasem cáfolta meg vallásos meggyőződését. Nyilvánvaló, hogy itt Olteanu ellentétbe kerül önmagával és csak megszokásból ered előítélete minden papi dogmatizmussal szemben. Ezért nem tudja teljes súlyában átérteni Makkainak a lelki nemzet kialakításáról szóló írásait és azokat elsősorban politikai szempontból értelmezi. Makkaiban felismeri azt a törekvést, mely a valósággal való szembenézést, a nemzet múltjának és bűneinek leplezetlen megismerését követeli. Részletesen foglalkozik azután Bethlen Gábor, Széchenyi István és az Ady Endre alakjaival, mint Akik önismeretre és igazi feladataira tanítják a magyarságot. Qlteanu ismeri valamennyire a Bethlen Gábor körül fölviharzott irodalmat is, de nem egészen bízik a Makkai elfogulatlanságában, mert azt hiszi, hogy Makkai csak kisebbségi útmutatás szempontjából mutatja be a bethleni elgondolásokat. érdekes azonban, hogy itt is elsősorban Bethlen politikai törekvései foglalkoztatják és nem veszi észre, hogy Makkai épp Bethlen erkölcsi egyéniségét mutatja példaképpen a magyarság számára. áttérve Széchenyire, Olteanu már egy pár furcsa megjegyzést is megkockáztat, amit csak a viszonyok és az irodalom hiányos ismerete magyarázhat meg. Szerinte Széchenyi idegen eredetű és egy angliai menhelyen halt meg. Ebben az esetben nem ajánlhatunk jobbat, mint, hogy olvassa el a Hegedűs Loránd Széchenyijét, akkor majd rájön tévedéseire. Hibáztatja Makkait, hogy nem foglalkozik a Kelet népe politikai gondolataival, Kossuthtal való vitatkozására a nemzetiségi kérdés felett. Szerinte a dualista nemzedék teljes erővel alkalmazta Széchenyi programját s így láthatólag nincs tisztában azzal, hogy mai álláspontunk erről éppen ellentétes. Adyban látja,a magyarság utolsó kísérletét, hogy a germán hatalom karjai közül szabaduljon, de Ady igazi költészeti jelentőségével nem foglalkozik. A következő részben a Magunk revíziója alapgondolatait emeli ki érdekesen Olteanu. Helyesen értékeli a múlt revízióját és a Makkai mutatta kisebbségi hivatást, habár nem veszi észre azt, hogy Makkai nem kizárólag lelki, szellemi feladatokat követel a magyarságtól, hanem társadalmiakat és gazdaságiakat is. Teljesen félreismeri azonban a Makkai szerepét, amikor azt írja róla, hogy egy önálló erdélyi irodalomért küzd és hogy az erdélyi történeti regény megalapítója. érdekes vegül Olteanu tanulmányának befejezése, melyben azt mondja, hogy a szellemi és kulturális együttműködés alapját látja Makkai művében. Rámutat a magyar iskoláknak arra a feladatára, hogy ezeket az eszméket terjesszék, a kisebbségi irodalom pedig leplezze le a múlt hazugságait és mutassa meg a magyarságnak, mint kis népnek, igazi hivatását. A kisebbségi irodalom feladata szerint az, hogy őrizze meg a történelmi igazsággal való kapcsolatot, a magyarság pedig alkalmazkodjék a jelenlegi helyzethez és akkor semmi sem akadályozza meg, hogy a románság baráti kezet nyújtson neki.

Hogy is történt csak? Talán senki sem tudja. Legalább is józan ésszel rákészülten nem várta senki. Mert, mint a nagy hegyek közt a zivatar, úgy tört ránk a változás, hirtelen és váratlanul, csak úgy máról-holnapra. Ezeréves álmunkból riadtan ébredtünk a valóságra, hogy egyszerre más lett a jelszó és bűnös lett minden nyugat felé húzó vágy. Tájékozatlanul álltunk ezen a földön, amely megindult alattunk és betemette a múltat és a régi jól ismert utakat. Fogvacogva szorítottuk össze a szemünket, mert szerettük volna hinni, hogy csak álom az egész, csúf, gonosz álom. Csodára leső hitetlenséggel reméltük, hogy ez nem maradhat így, mert történnie kell valaminek, ami helyre fogja billenteni az elveszett egyensúlyt és bennünket is visszahelyez abba a megszokott jó kényelembe, amit még most is visszasír a lelkünk. ölbe tett kezekkel vártuk a deus ex machina-t, hogy a hősi eposzok lendületével forduljon meg a sors kereke és mi a mélyből, megújhodva, ismét a tetőn pompázhassunk. éveken keresztül vártuk szívósan és görcsös ragaszkodással, tehetetlenül és fogcsikorgató átkozódással, de mindent csak mástól, titokzatos hatalmaktól, csodáktól és Istentől vártunk Már csak sírni tudtunk és panaszkodni, meghatódó odaadással mutogattuk sebeinket, jajgattuk világgá sérelmeinket, hogy megbékélt szívvel könyvelhessük el a bőséges, biztatásokat és a még bőségesebb részvétkönnyeket. Pedig ezalatt a mélyben, a romok alatt, már egy újarcú magyarság friss vetése zsendült, amely leszámolt a múlttal, hogy a jövőt biztosítsa, mert ezen a földön, ellenséges erők kereszttűzében, a megváltozott körülmények súlya alatt, élni és boldogulni akar. Ez az ifjúság vállalja a rögtörés nehéz munkáját, zátonyra futott jószándékok minden végzetét, a kisebb kenyeret és a lefokozott jólét keserű ízét, de tétlen nem tud maradni még addig sem, míg más segíthet rajtunk mert érzi, hogy ez lenne a halál. A bénult, ölbe tett kezek munkára lendülnek, hogy az erők végső megfeszítésével épüljön a jövő, a mi jövőnk. Ehhez azonban szabadság kell, a lélek és a szellem szabadsága, amely tisztán, elfogulatlanul és előítéletek nélkül, akar szembenézni a ma égető problémáival. A kendőző múlt ámító „igazságait” megrostálja, mert hazugságra és délibábos mesékre nem lehet a jövő biztos fundamentumát fektetni. Ezért sürget revíziót minden vonalon, de a magunk revízióját, érzelmeink, gondolataink, vágyaink, tetteink ellenőrzését, múltunk és jelenünk számba vetését, céljaink és rendeltetésünk felismerését – őszintén és előítéletek nélkül. Mert az előítélet az elme és a szív összehúzódása, megkeményedése, elzárkózása a valóság, az igazság, az élet elől. Már pedig a valóság: igazság, és az igazság az élet. Ez a revízió kívánja meg tőlünk, hogy felismerjük múltunk bűneit, és vezekeljünk értük, mert a bűnbánat és a vezeklés a legnagyobb tett, amellyel egy nemzet a maga életéhez való jogát és életrevalóságát megbizonyíthatja. Ez a felismerés és beismerés hozza aztán magával, hogy kivetjük magunkból a nemzeti bűnöket és megszilárdítjuk a nemzeti értékeket, melyekre jövőnket kell építenünk. Tehát a múlttal való leszámolás nem jelenti a múlt megtagadását. De jelenti a megkövesedett eszmények felrobbantását, hogy az élet árama járhassa őket keresztül, jelenti a harcot a szobrok ellen, melyeket a közelmúlt állított fel önmaga igazolására, hogy visszanyerjék eleven ható erejüket, és , jelenti a harcot minden álszemérem ellen, amely csak példatárnak fogja fel a múltat és fátylat borít minden visszásságra és mulatásra. Ez az ifjúság felkeresi Bethlen Gábor alakját, mert az ő életében lesz nyilvánvalóvá, hogy a szolgálat a legnagyobb erő, amely egyensúlyba tudja hozni az egész magyarság ellentétes törekvéseit. Bethlen Gábor hívja fel a figyelmüket arra, mint akinek a fantáziája a legmerészebb és a legreálisabb, hogy a szellemi magyarságot építő akaratnak egyesülnie kell a reális célok meglátásával és megvalósításával. De útbaigazítást kérő bizalommal odamenekül ez az ifjúság Széchenyi Istvánhoz is, aki hadat üzent a magyar hibák és bűnök ellen, mert ezeknek a hibáknak a tehetetlenségi ereje húzza őrökké szakadékba a magyart. Ő az, aki a magyarság felemelését gazdasági úton az öntudatra ébredt belső erővel akarta kiharcolni, így lesz Széchenyi fajának életösztöne, mindenen keresztül törő élniakarása, így lesz Széchenyi az új életet kezdő, jövőt építő erdélyi magyarságnak a prófétája, mert az ő egész élete és műve mutatta meg, hogy milyen nemzetének adott teljesen önzetlen, áldozatos szolgálat. és nem riad vissza ez az ifjúság attól sem, hogy Ady Endre tragikus sorsában szemügyre ne vegye a magyar fa sorsát, amely önmagát emészti fel, ha teste-lelke nem egészséges. Ez a bátor szembenézés, a tények komoly, alapos, bizalmas, lelkiismeretes feltárása tesz képessé a valóságos élet feladatainak vállalására és megoldására. Az igazságnak ez az aszketikus keresése és olthatatlan nosztalgiája nem rejt magában eszményrombolást, de minden eszményt próbára tesz, hogy van-e tartalma és az élet nem rohant-e el mellette már régen. Természetes, hogy amikor az erdélyi magyar ifjúság saját jelenlegi állapotához méri a magyar múltnak minden értékét, amikor mindent abból a szempontból tart jelentősnek vagy jelentéktelennek, hogy azok az örökölt értékek rejtenek-e magukban valamilyen éltető erőt a mi megváltozott sorsunkban, akkor ez az ifjúság bizony sokszor letér a határontúli nemzedék útvonaláról és egyéni ösztönének a sugalmazására új utak után tapogatózik. Nem akar hátat fordítani ennek a múltnak, csak átgyúrja és átalakítja a mának megfelelően, hogy kenyér legyen belőle az éhező lélek számára. Dehogyis akar az erdélyi magyar más szellem lenni, mint az egyetemes magyar. Az viszont lehetetlen, hogy a történeti és természeti viszonyok sajátossá ne színezzék az erdélyi lelket, ha egyszer már öntudatra ébredt és fölismerve különleges rendeltetését, azt magyar lélekkel akarja betölteni. Különleges rendeltetése pedig az, hogy kicsiny lehetőségek között nagy erőfeszítéssel egyetemesen emberi szellemmé legyen. Ezért van az, hogy az erdélyi magyar ifjúság, ha bárhová is kirándul a szellemi életnek bármilyen területét is keresi fel, mindig erdélyi szemmel járja a világot és minden érdeklődésének hátsó gondolata az, hogy vajon erdélyi népemnek ez mire volna jó, van-e szüksége, gazdagodik-e vele, vagy csak hamar hervadó dísz? Ezek után már világos, hogy mit jelent Erdélyben magyarnak lenni? Az, anyanyelv által kifejezett egységbe fűzött közösségben a munka, a tanulás, a fegyelem és az önzetlen szeretet értékeit kifejleszteni és gyümölcsöztetni, így lesz Erdély: a világ egy atomban. Mert a maga jövendőjét csak úgy biztosíthatja, ha saját kultúrájának a megbecsülése mellett az itt élő népek testvéri összetartozását is munkálni tudja. Nem letörni és elcsüggedni, de sűrített energiával tanulni és dolgozni kell minden itt élő magyarnak, egyénenként és összesen, mert csak akkor sikerült magunkban a lelki embert, a lelki magyarságot kialakítani. Márpedig ez az eszmény, amit el kell érnünk, ez az elviselhetőbb és megnyugtatóbb jövőnek a záloga! … Keményen megfogalmazott gondolatok ezek, felráznak és kijózanítanak, sőt állásfoglalásra kényszerítenek, mert nem lehet észrevétlen, közömbösen, süketen: mellettük elsiklani. Ezeknek a gondolatoknak a magvetője Makkai Sándor. Az ő érdeme, hogy az újarcú magyar ifjúság már magáénak vallja ezeket az igazságokat és megindult a kijelölt úton. A püspöki stallum magassága szélesebb látókört biztosít neki, hogy messze ható pillantással ismerje fel az utakat és módokat, amelyek a cél elérését megkönnyítik. A sokfájdalmú mindennapi élet hozzá menekül orvoslásért, biztatásért, vigasztalásért és megnyugtató világosságért és neki az élet kérdéseire felelni kell, nyíltan, őszintén, keresetlen szavakkal és élő, tartalmas igazsággal. és Makkai Sándor felel is a múltba kapaszkodóba jelenből élő és a jövőt figyelő, éltető és megtartó igazság szellemében!