A legnagyobb erdélyi fejedelemnek, Bethlen Gábornak háromszázados fordulója is elhozta „ujjáértékelés” címén azt a harcot, amely ma minden magyar problémán a mélység felé és a szélesség irányában mindenütt átvonul, ahol magyarok élnek. Személyes összecsapásnak látszik, hogy Rugonfalvi Kiss István debreceni egyetemi tanár tudományos zsűri elé idézi Szekfű Gyulát, mert Bethlen Gábor történelmi arcát tudatosan megmásította, meghamisította. Protestáns-katholikus ellentétnek is, hiszen Szekfű nem is tagadja, – hiába is tenné, – látásának katholikus beidegzettségét Az ellentét forrása azonban mélyebb Szekfű a modem történetírás eszközeivel és nagyszabású kutatás után rajzolta meg Bethlen Gábor képét egy olyan életrajz kapcsán, amely tetteinek életrajza és amelytől elfogultság lenne megtagadni a stílus szépségét és az események sajátosan vonzó leírását. De első percre kitüniés visszariaszt a modern „séma”, amint tárgyát rádolgozza: Bethlen Gábor neki nem egyén, hanem a Taine-i miliő elmélet alapján Erdély akkori helyzeteinek és a világhelyzeteknek az eredője. és ezt a módszert Szekfű olyan komolyan veszi, hogy nem átal egész fejezetet szentelni annak a bizonyítására, hogy Bethlen Gábor a tipikus XVII. századi politikus, önzésével, terveinek nem egészen realizált voltával, amely itt-ott fantasztaságba ér: külső és belső tulajdonágaival. A külső mechanizmus létrehoz egy belső mechanizmust és ez az egész olyan egyszerű és levezethető, mint egy számtani képlet. Mindig a végtelen sokrétű élet megszűkítésének érzem az ilyen elméleteket. Mégis a Szekfű könyvének ez csak módszertani hibája. A mélyebb és helyrehozhatatlanabb baj az, hogy Bethlen Gábor a Habsburg-párti katholikus magyar kortársainak szemüvegén át nézi s bár a nagyságot tőle megtagadni tőle nem tudja, sajátos óriási nemzeti jelentőségét a bécsi felfogáson keresztül annyira nem érzi, hogy benne csak a magyar nemzet egységének erdélyi megteremtőjét látja. és ebben a felfogásban így nem nem a katholikusság a döntő, de döntő igenis a Habsburg-pártiság, amely szemszögből nézhették (kicsinyesen) a tulajdon ellenfelei Bethlen Gábort, de Trianon után nem nézhet olyan történetíró, aki az újjáértékelést írja zászlajára, ha újjáérétékelés alatt a magyar történelemnek az egész magyarság szempontjából és egy becsületesebb, tisztább új magyar ideológia szempontjából való új meglátását érti. De ne felejtsük el: minden magyar szellemi harc mélyén, legyen az „tudományos”, vagy „irodalmi” ez a harc áll: a régi és az új magyar ideológia harca. A mélységben le a gyökerekig és a szélességben mindenütt, ahol magyar él. A régi és az új magyar ideológia csatája: az Ady-harc és a régi és az új magyar ideológia csatája: a Bethlen Gábor-harc is. és ebből a szempontból külön is fontos a Makkai Sándor belépése a harcba, azé a Makkaié, aki az Ady-harc egyik legjelentősebb részét harcolta meg és akinek, mint az erdélyi reformátusok vezérének, faji és vallási gyökere, mint egykori Bethlen-kollégistának és a Bethlent-kutató Makkai Domokos fiának és a Bethlenről egyik legmélyebbreható tanulmányt írt Makkai Ernő öccsének családi gyökerei közé tartozott a Bethlen Gábor problémája. Hogy látja a problémára száz százalékosan predesztinált Makkai Sándor Bethlen Gábort? Bethlen Gábor lelki arca – ez a könyv alcíme és egyik alaphangja. és ha Szekfű kívülről akarja megítélni és elítélni, Makkai Sándor belülről látja és érti meg. Sajátosan szép analízissel Bethlen külső körülményeiből vezeti le lelki arcának vonásait. Alapdetermináltsága, amikor 13 éves korában egy levelével a történelembe lép: az árvaság, a tudatlanság és a jelentéktelenség. Lelki lényege pedig egy hihetetlen életerő, amely gigászi feladatokra képes, és amely elindul, hogy önmagát kiszemelje az árvaság, a tudatlanság és a jelentéktelenség súlya alól. és ahogy egyre jobban előretőr és egyre jobban nő, úgy nő egyre jobban össze fajának sorsával. úgy érzi meg egyre jobban, hogy az is árva és tudatlan és jelentéktelen, miként volt ő. és ahogy ezt egyre jobban érzi, úgy ébred fel benne egyre inkább rendeltetésének tudata, hogy árvaságából, tudatlanságából, jelentéktelenségéből, halálának árnyékából a faját kimentse. Ami téves megítélés alakja körül támadt, az mind abból született, hogy egyénnek nézték őt, aki hiúságból hátalomra tör, holott ő volt az egész magyar nemzet kifejezője, akivel sorsa, eszméje teljesen összeforrt és akiért járta elrendeltetett zseniútját. Mi volt ez az út? A török és a német által szétszakított magyarság előtt a XVII. században már kitetszett a helyzete tudata, hogy míg a török ellen segítő császári uralom a leggyilkosabban tör faji életére, addig a török katonaileag elnyomja ugyan, de sajátos faji életét kulturában, gazdasági életben, mégis csak élheti. Ez a lehetőség teremtette meg az erdélyi fejedelemséget de a helyzet következményeit a végsőkig csak egy valaki látta, az elrendeltetett zseni: Bethlen Gábor. Ha a faji életet a török békén hagyja, akkor az egész magyarság egyesítése és a vezetése ki másra várna, mint az erdélyi fejedelemségre? és megszületik a gigászi terve, kiépíti az erdélyi impériumot, hogy erős legyen a császári uralom alatti magyarságért, küzd az egész magyarságnak uralma alatti egyesítéséért a török oldalán, – és közben a lehetőségek végén Mátyás gigászi tervét gondolja; az európai hatalommá tett magyarsággal megszabadulni a törőktől. és magyar tragikuma az, hogy gigászi terve a saját faján mond csődöt: Erdély az ő vállalkozásaiban nem veszi észre az egész magyarság mentését, a katholikus magyar főurak pedig még a gondolatától is irtóztak annak, hogy Erdélyből jöttét, az egyszerű köznemesi emberi vezérüknek vállalják. és elbukták a nagy tervek, s velük az önálló magyar állam XVII. századi koncepciója és bár minden harca Erdélyen túl az egész magyarságért folyt „még ma is hiába várja a magyarországi történetírásnak éppen a magyarságára és magyar nemzeti politikájára vonatkozó elismerését és igazolását”. De a gigászi tervnek a talpköve élt tovább: Erdély, ahol a mélyen vallásos református fejedelem alatt minden más vallás is virágzott, ahol a mélyen magyar fejedelem a többi erdélyi nép kultúráját is segítette és fellendítette. és nemcsak a gazdasági életet és a jólétet alapozta meg, de a rendiségen is óriási léket ütött, amikor a tehetségek számára és a papok számára lerombolta annak korlátait. és „akademiája” a kollégium alapítása által a nép legszegényebb rétegei előtt nyitotta meg a felfelé vezető utat, amivel Erdély sajátos szellemi életét a későbbi századokra megágyazta, a székelység expanzióját belső Erdély felé hozta, amely folyamatok hatásai napjainkig leérnek. Ezek a tervek és ezek az eredmények azonban mind csak vetületei a léleknek, amelynek fejlődését Makkai Sándor megragadóan mutatja meg, az árvasága tudatától kezdve a szolgáló erőig, amellyel három fejedelem alatt készíti elő koncepcióját, majd e koncepciókban és harcokban a lélek belső tulajdonságainak vetületeit és ahogy rendre odarögződik szája szélére a keserű vonás, amint a magyar tragikum elkerülhetetlen voltára ráébredt. Hogy végezeti egyedül volt mint gyermek, mint fejedelem, mint férfi és mint ember és egyedül, végtelenül egyedül mint zseni. és 49 éven át hordta rendeltetése szörnyű súlyát, azzal a metafizikai érzéssel, hogy felsőbbrerű világ küldötte ő és ez az érzés íratta le vele ott az egyedülvalóság csúcsán, a halálos ágyon a legnagyszerűbb szavakat: egy zseni hitét: „Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk? Nincsen senki, bizonyára nincsen!” Ennek a végtelen hitnek, az erős realitásnak, óriási életerőnek és az önmérséklésnek, a kifelé álarcás, de bent halálig hű, törhetetlenül szívós, emberfelettien kitartó vonásoknak ötvözete: Bethlen Gábor jelleme nem más Makkai frappáns megérzése szerint, mint a ritka magyar típusa: a magyar jellemben szétszórt erényekből kialakított jellem. Az egész magyar nemzet, de a magyar sors kifejezője is. Egyedül élt az emberek között, mint nemzete is a világban. Az egyedüliség magára hagyatottságot jelent de önerőből való életet is. Lelki arcán a magára hagyatottság tragikuma sötétlik, de ezt a sötétséget körülsugározza a leverhetetlen magyar életerő bíztató fénye is. Tragikuma a magyar bűnt vádolja, diadalmas életereje a magyarság létjogát hirdeti. és ha egy nemzet igazán megszívleli azt a tanítót, amely bűneire figyelmezteti, méltóvá teszi magát arra is, hogy az életerő biztató fénye jövendőt világítson meg előtte. * Makkai Sándor költői erővel megírt lélekrajza méltó emlék Bethlen Gáborról és fontos, hogy ez arc vonásai könyve által is mélyen Erdély lelkébe vésődjenek. De hátramaradt még a feladat: megírni tömören és szuggesztíven és kora történetébe még adatszerűbben beillesztve Bethlen Gábor életét Erdély népei számára. és hátramaradt még a feladat megírni Bethlen Gáborban az Ajtony óta létező politikában is tudatosan keleti magyar leghatalmasabb alakját.

Még nem ült el az az izgalom, amit a Szekfű-Rugonfalvi vita okozott a Bethlen-ügyben s máris új munka gazdagítja e kérdés irodalmát: a Makkai Sándor könyve. Kétségkívül lényegesen különbözik az eddig megjelentektől, mert míg az előbbiek többé-kevésbbé egyoldalúan tárgyalják Bethlent, elveszve az adatok tömkelegében, addig e könyv szerzője azt a jellemet igyekszik megrajzolni, melyből aztán megérthető a sokszor egymásnak ellentmondó történelmi tények igazi jelentősége. A Bethlen Gábor lelki arcát igyekszik megjeleníteni, hogy azon aztán mindnyájan megláthassuk a tettei lelki tusáit. Ezen a lelki arcon mindenekelőtt feltűnik az ömudutossá vonása. Született nagyságának, a benne rejlő életerő megvalósulási lehetőségének tudata ez, mely, ösztönösen már gyermekkorában jelentkezik és később mind határozottabban, világosabban tűnik fel. Ebből az öntudatból ágaznak szét merész koncepciójú tervei, melyek sohasem voltak a véletlenre bízva. Ebből az öntudatból magyarázható gyermekkorának naív, de éppen ezért hősies elhatározása, hogy elindul a fejedelmi udvarba „szerencsét próbálni.” Különös magyar motívum ez, mintha csak a magyar nép fantáziájának mesemondó kedvéből pattant volna ki, hogy hasonlóan a népmesék legkisebb királyfiához, elinduljon elvesztett királyságát visszaszerezni. Lelki arcára jellemző az a mód, ahogy a céljait megvalósította. Ez a szolgálat útján történt. élete mindkét korszaka, ifjúsága és fejedelemsége tulajdonképpen szolgálat Lelki arcának harmadik jellemző vonása a magyarsága. Ez jellemzi a fejedelemségét, így szolgál a nemzetének. A magyar nemzet egységét akarja az ő keze alatt megépíteni, hogy aztán ez az egységes magyar nemzet elfoglalhassa méltó helyét a középeurópai államok között. Kisebb veszedelemnek tartotta a török pártfogását, mint a bécsi császár-király minden magyar gondolatot elfojtó uralmát s merész tervei legmerészebbike talán éppen az volt, hogy a magyarság egységesítése után megdöntse a szabadság esküdt ellenségét: Ausztriát. De ezekben a törekvésekben érte el őt is a legnagyobb magyarok tragédiája: „éppen a magyarságát és a magyar nemzet megtartására alkotott terveit nem értette meg senki.” Gyermekkorának árvasága és egyedülisége eme magyar törekvéseiben szélesedett ki fejedelmi egyeduliséggé és árvasággá. Egyedül volt, végzetesen egyedül volt a magyarság egységéért vívott küzdelmeiben. Nem volt egyetlen megértő ember sem a nyugati magyarok között, akik folytonosan az érettük hadakozó kardot akarták a Bethlen kezéből kiverni, így aztán hiába viaskodott a magyar egységért, hiszen „a magyarság maga volt az, akinek az egység nem kellett”. így állítja elénk a szerző Bethlen Gábort, „akiben a halálraítélt magyar nemzet életösztöne testesült meg s akinek „önzése” a magyarság létjogának hatalmas felebbezése a világtörténelem ítélőszékéhez.” Személyisége „az egész magyar nemzet kifejezője. Tragikuma a magyar bűnt vádolja, diadalmas életereje a magyarság létjogát hirdeti.” Azt hiszem ezt a könyvet nem kell ajánlani, propagálni. Ezt a könyvet olvasni kell.

A történet nagy személyiségeivel való foglalkozásra rendesen külső vagy belső körülmények késztetnek. Az első eset az ú. n. centennáriumokban, egy-egy hős születésének, halálának vagy legjelentősebb tettének évfordulóiban áll előttünk. Ilyenkor hivatottak és hívatlanok, naiv rajongók és a tárgyilagosság álarca alatt rejtőzködő ellenségek egyaránt felelevenítik az illető nagy személyiség jellemvonásait, méltatják cselekedeteinek jelentőségét. Az ilyen, külső körülmények által mozgatott ünnepi irodalom mellett sokszor látjuk azt a feltűnő jelenséget, hogy egy-egy hős alakja felé egész korszakok és igazán komoly historikusok, írók és politikusok állandó érdeklődése fordul. Ennek magyarázata az, hogy az ilyen személyiségeknek mindig van valami új, egyetemes értékű mondanivalója az egyes nemzedékek számára. Különösen azok a korszakok fordulnak tanácsért, bátorító útmutatásért a mult igazán nagy alakjaihoz, amelyek előtt, mint pl. előttünk is, a jövő körvonalai összekuszálódnak, bizonytalanokká lesznek. Ilyenkor a velük való foglalkozás szinte lelki szükséglet, s ennek komoly eredménye nemcsak száraz história, hanem ennél több: nemzeti, sőt sokszor egyetemesen emberi paedagóia. Ha a Bethlen Gáborról szóló irodalmat általában vizsgáljuk, látjuk, hogy az inkább az utóbbi körülmény hatása alatt állott elő. Igaz letagadhatatlan tény az is, hogy alakja felé különösen a két legutóbbi centennárium (1913, 1929) alkalmával fordult különösen az érdeklődés, de az is bizonyos, hogy minden kornak sőt minden nevesebb történetírónak megvolt a maga Bethlen-képe s ahhoz új meg új adatokat, vonásokat gyűjtött. Ezeket a portrékat Bojthi Veres Gáspár udvari krónikástól egészen Szekfű Gyuláig nagyon érdekes volna egymás mellé állítani s azokban a fejedelem személyiségének fokozatos megvilágosodását, az erre irányuló törekvések kritikáját, végül az ezekben megnyilvánuló korhangulatot szemléltetni. Most azonban csak a legutóbbi évtizednek, különösen pedig az 1929-i centennáriumnak irodalmával foglalkozunk. Mielőtt a részletekre rátérnénk, véssünk egy rövid pillantást arra, hogy a mai kor micsoda tudományos apparátussal akarja megközelíteni Bethlen Gábornak sok gondot okozó, rejtélyes személyiségét. A történetírás, különösen a XVIII. századbeli felvilágosítás óta, amióta öncélú tudományosságról beszélhetünk, igen nagy haladást tett. Lerázta magáról nemcsak a felekezeti dogmatizmusnak (Semler, Lessing, Herder, nálunk Bél Mátyás) a nyűgét, hanem igyekezett az egyes adatokat az összehasonlító kritika segítségével megrostálni, s főként ezeket még magasabb, uralkodó eszme szempontjából összefoglalni, értékelni.1<a href=”#_ftn1″ name=”_ftnref1″ title=””>[1]</a> Ez az uralkodó eszme most már többé nem az egyház, vagy Isten országa, hanem egy, a való világon belüli cél. Vagy a felvilágosodás új nagyhatalma az állam, vagy az eszményi társadalmi élet, vagy általában a humanitás. A XIX. század történetírása nem tett egyebet, minthogy ezt a tudomáyos felfogást helyesbítette, öntudatra emelte, kimélyítette. Az emberi fejlődés végén álló cél helyett Ranke megelégszik történetírásában az egyes korszakok uralkodó eszméjének, életproblémájának tisztázásával, legfennebb a szomszédos korok összhasonlítását engedi meg. Minden távolbalátó, abszolút mértékkel mérő historizálást a történetfilozófiába utal.<a href=”#_ftn2″ name=”_ftnref2″ title=””>[2]</a> így a történetírónak egy nagyon szerény, de egyúttal nagyon fáradságos, odaadó munkát igénylő feladata lesz: megérteni egy kort, elsősorban önmagából. és ezen a téren, valljuk be, a XIX. század igen nagy haladást tett. A régi kultúrfejlődési szempont mellé odakerültek az események modern megítélési módjai. Ma már Lamprecht szerint<a href=”#_ftn3″ name=”_ftnref3″ title=””>[3]</a> a história vizsgálat alá veszi azokat az erős ingereket (Reizvorgánge), amik az egyeseket és népeket a gazdasági vagy szociális életből, a lelki élet ismeretlen, sokszor állatias ösztöni mélységéből, a faji és nemzeti öntudatból, a természeti viszonyokból, végül a mult és jelen kultúrösszefüggéséből érik. Semmi sem annyira jellemző a mai kor emberére nézve, mint az, hogy úgy magát, mint környezetét, a múltat és jövőt elsősorban világon belüli, immanens okokból igyekszik magyarázni, kialakítani. így kapunk ma nemcsak részlet-, hanem sokszor milieu, történelmi materialista, pszichológiai, sőt az ösztönéletre vagy a „fajiságra” is apelláló történetírást. Kérdés, hogy már most e mikroszkopikus szempontok mellett nem alkalmaz-e egyáltalán a mai história nagyobb távlatokat? és erre mást nem felelhetünk, mint azt, hogy igen, de ezt sok esetben nem vallja be. Vagy ha be is vallja, rendesen azt a szempontot hangsúlyozza, ami tudományosabban hangzik. Ilyenek pl. a politikai, a nemzeti vagy végül a világpolgárság szempontjai. így veszi vizsgálat alá Meinecke Frigyes a német nemzet XIX. századbeli történetét<a href=”#_ftn4″ name=”_ftnref4″ title=””>[4]</a> abból a szempontból, hogy abban miként alakultak ki és kerültek egymással összeütközésbe a nemzeti és világpolgári öntudat s micsoda távlatokat nyújt ez a konfliktus a jövőre nézve. De sem nála, sem az újabb történetíróknál nem találjuk fel a vallás, közelebbről a keresztyénség döntő jelentőségének méltatását a politikai és internacionális események vagy öntudat kialakításánál<a href=”#_ftn5″ name=”_ftnref5″ title=””>[5]</a>. Az a modern dogma, hogy minden ember, nemzet vagy kor elsősorban az ő környezetének vagy adottságának a gyümölcse, megakadályozza őket a keresztyénség elsőrendű történelmi fontosságának elismerésében. így állott elő az a manapság annyiszor hangoztatott vélemény, hogy az egyházi történetírás tk. már történetfilozófia és nem tartozik a komoly tudományágak közé. Nálunk, különösen Zoványi Jenő hirdeti fáradhatatlanul, hogy a felekezeti történetírás, mint tudomány, halott. S nincs lesújtóbb kritika egy történelmi munkára, mintha abban egyoldalú r. kath., vagy protestáns vonásokat, tendenciát fedeznek fel. Pedig valljuk be, még eddig egy történelmi személyiség megismerése sem szenvedett kárt, ha azt a keresztyén értékelés éles reflektorával, sőt különböző keresztyén álláspontról vették vizsgálat alá. Természetesen a kirívó egyoldalúságoktól óvakodni kell. Az a történetírás pl., amelyik a középkori szerzetességben eltévelyedést lát, ma már époly kevéssé tudományos, mint az, amelyik a reformációt és annak egyházait emberi okvetetlenkedésnek, anarchiának minősíti. Különösen két szempontot tartok elengedhetetlennek az egyes korszakok és személyiségek megítélésénél. Az egyik az, hogy miként alakították ki azok azt a ker. életideált, ami – minden felekezeti variációjától eltekintve – ott él az összes európai nemzetek köztudatában s ami éppen ezért minden haladásnak, nagyságnak egyedüli mértéke. A másik pedig az, hogy e korszakok vagy hősök mit tettek az igazi ker. szolidaritás megvalósítása érdekében. Ezt a szolidaritást én nem színtelen, vagy kierőszakolt egységnek, hanem az egyes ker. felekezetek együttműködését hirdető, organikus egységnek tekintem, aminek létjogát ma már minden európai nagy egyház elvben vagy legalább gyakorlatban elismeri. Ma, amikor az európai kultúrának és a keresz-tyénségnek legnagyobb ellensége a hitetlenség és az organizált testiség, ezek a szempontok a történelmi megítélésnél nélkülözhetetlenek. Alkalmazzuk már most az eddigi eredményeket a Bethlen Gáborról szóló legújabb irodalomra. Mindenekelőtt megállapíthatjuk, hogy őt a régebbi irodalom szinte minden elképzelhető szempontból már vizsgálat alá vette. Kortársai és a későbbi erdélyi történetírók méltatták őt, mint a haza atyját, Erdély dicsőséges fejedelmét, Szilágyi Sándor és óváry Lipót, mint diplomatát, a cseh öindely, mint hadvezért a 30 éves háborúban, P. Szatmáry Károly, Váró Ferenc, Acsády Ignác és Makkai Ernő, mint kultúrhőst, sőt az utóbbi, mint szociálpolitikust is, az egyháztörténészek egész sora, mint a ref. konfesszió és egyházi élet hősét, végül Károlyi árpád, Bíró Vencel és Kristóf György, mint írót, stilisztát. Nem lehet panasz az ellen sem, hogy életéről, a zsenge ifjúkortól eltekintve, nincsenek adataink. Hiszen a különböző okmánytárak és monumenták, sőt önálló gyűjtemények (Szilágyi, Gindely, Szádeczky) csak úgy ontják erre a hatalmas egyéniségre vonatkozó feljegyzéseket. Ma már ezeket, mint látni fogjuk, kritikailag meg is rostálják, úgy hogy minden lehetőség készen van a nagy Bethlen életrajz megírásához. és azért mégis ez a nagy összefoglaló életrajz késik<a href=”#_ftn6″ name=”_ftnref6″ title=””>[6]</a>. Ennek okát pedig az ő rendkívül komplex egyéniségén kívül semmi egyébben nem találhatjuk, mint abban, amire már az első terjedelmesebb Bethlen életrajz írója, Angyal Dávid is céloz<a href=”#_ftn7″ name=”_ftnref7″ title=””>[7]</a>, hogy eddigi arcképei közül hiányzik még egy: Bethlen Gábor az ember. Ha az ő személyi motívumait az általános eszmék befolyása mellett figyelmen kívül hagyjuk, akkor róla nem kapunk hű, hanem csak idealizált képet. Ez az eljárás pedig egyáltalán nem illik bele a mai, már megrajzolt, reális történeti szemléletbe. Ezen a hiányon akar segíteni az első, nagyobb terjedelmű tudományos Bethlen életrajz, a Szekfű Gyula könyve<a href=”#_ftn8″ name=”_ftnref8″ title=””>[8]</a>. írója, amint máshelyt kifejezi, az eddigi liberális szabadsághős ideológiával szemben a történelmi reálizmus híve<a href=”#_ftn9″ name=”_ftnref9″ title=””>[9]</a>. Ez pedig nem más, mint ahogy ő maga is egyik polémiájában beismeri<a href=”#_ftn10″ name=”_ftnref10″ title=””>[10]</a>, a már ismertetett Ranke-Lamprecht-Meinecke-féle irány. A Bethlen problémára alkalmazva ez a következő tételekben sűrűsödik össze: Bethlen alakja beállítandó a XVII. sz.-nak vallási jelszavak alatt folyó politikai küzdelmébe és őt elsősorban mint politikust kell megérteni. Még pedig nemcsak szűkebb hazája, vagy legfennebb a monarchia szempontjából, hanem az egész európai konstelláció alapján. Hiszen a magyar történet eseményei az európai, nyugati sorozatba tartoznak és így aligha vonhatók ki azon egyetemes megállapítások érvénye alól, melyekre a nyugati történetkutatás eddig eljutott. (26.) Ez a szempont azért is nagyon helyén való, mert Bethlen „lelke mélyéig politikus természet volt.” (171.) Az eddigi krónikaszerű politikai történet helyett célja „a vallás-, gazdasági-, társadalom-, politikai irodalom, stb. történet segélyével a dolgok összefüggését rekonstruálni.”<a href=”#_ftn11″ name=”_ftnref11″ title=””>[11]</a> Valljuk be, hogy ezzel a beállítással Szekfű rendkívül ügyes, szerencsés lépést tett. Ez képessé teszi őt arra, hogy az eddigi sokszor idealizált Bethlen kép helyett őt a modem történetírás szellemében saját korából, és mivel a Bethlen személyisége ennek a kornak egyik exponense, önmagából értse meg. A Bethlen kutatás horizontja így kitágul; nemcsak a kort ismerjük meg ez érdekes egyéniség tükrében, hanem magát az embert is. és itt tág mező nyílik arra is, hogy a már említett módszerekkel lelki életének rejtett mélységeit mégközelítsük. Ebben a munkában Szekfű arra az eredményre jut, amit már Angyal D. is érintett, hogy Bethlent, mint általában minden embert, személyi motívum, pl. dynastai nagyravágyás is mozgatja törekvéseiben. Nem foglalkozik azzal, hogy ez az érzület miként alakul ki benne, hiszen „belső egyénisége fellépésének kezdeteitől fogva szinte változatlanul áll előttünk” (27.), hanem egyszerűen azt vizsgálja, hogy ez az erős akaratú, rendkívül merész, és mégis bölcs, nagyon öntudatos, szinte abszolút uralkodó miként helyezkedik el az akkori kor színpadán, milyen eszközökkél küzdi ki és szilárdítja meg fejedelemségét, végül milyen heroikus küzdelmeket vív a 30 éves háborúban az ő személyes kielégítéséért (contentatio personae), a magyar királyságért vagy legalább is a magyar kir. helytartóságért. Erdélyi és vallásügyi politikáját is, amiben eddig leginkább hangoztatták életírói az ideális motívumokat, szerinte elsősorban ez az érdek vezeti és nem az alkotmányosságnak, hanem a rendiség hatalmát megtörő abszolutizmusnak, nem az általános vallásszabadságnak, hanem a saját vallásának, a helvét protestantizmusnak az előharcosa, hőse ő. Ebből a jellemből – ezt ismét megállapíthatjuk – nagyon könnyen megérthetjük a Bethlen-kérdés legnehezebb rejtélyeit, amikre az eddigi idealizáló beállítások nem adták meg a kulcsot. Az ő bonyolult, sokszor két, sőt három orcájú diplomáciáját, ismételt és látszólag kevés alkotmányos és egyházi eredményekkel végződő támadásait, sőt központosító gazdasági és kultúrpolitikáját is. Itt egy eszközeiben nem válogatós, erős egyéniség tör az ő „kifejezési formái&rdquo;, illetve tevékenységi területei felé s azokat hihetetlen ügyességgel és akaraterővel a maga uralma elá kényszeríti. (153 s köv. l.) Ez a kép a könyv minden olvasója előtt vonzó, érdekfeszítő, új és megragadó. Kérdés azonban, amint ezt Szekfű is felveti az eddigi Bethlen portrékkal szemben<a href=”#_ftn12″ name=”_ftnref12″ title=””>[12]</a>, hogy ez a kép egyúttal igaz.-e? Sajnos, erre már a felelet nem olyan egyszerű, amint a kiváló szerző hiszi. A könyv tárgyilagos bírálói és saját meggyőződésem szerint is a Bethlen életrajzot nem lehet annyira személyi motívumokból felépíteni, mint ahogy Szekfű teszi. Bethlen – ez minden kétségen felül áll<a href=”#_ftn13″ name=”_ftnref13″ title=””>[13]</a> – a kor uralkodó eszméinek hatása alatt is él és cselekszik. Ez pedig nemcsak a politika, a kibontakozó individualizmus kora, hanem egyúttal a vallási irányok küzdelmeié is. „Az egyes akció indítóoka egyéni szenvedély, egyéni érvényesülés lehet – mondja könyvünk is (25.), – de mögötte háttérként ott áll a korszak valamely ideája, leqtöbbnyire a vallási eszme.” Ha ezt az állítást komolyan vesszük, akár akarjuk, akár nem. a politikus Bethlen Gábor képét ki kell, hogy egészítse, a történeti hűség érdekében, az ő vallási arculata is. Fel kell vetni azt a nehéz kérdést, hogy milyen viszonyban áll nála a politika és vallás által adott cél, melyik lelkületében a domináló vonás? S e mellett még egy nehezebb kérdést is: vajon Bethlen vallása, a nemzeti érdekekkel könnyen összeegyeztethető protestantizmus, különösen az ő politikát meghatározó hatásában, ugyanolyan elbírálás alá esik. mint az internacionális berendezésű róm. katholicizmus? Ha nem is szállunk le á dogmatikumok mélyébe (ezt egy világi történetírótól nem is lehet megkövetelni), akkor is a két nagy konfesszió politikai elhelyezkedése és nemzetnevelő eredményei fel kellett volna, hogy hívják a szerzőt e különbség s az ebből folyó következmények keresésére. Szekfű ezeket a kérdéseket nem veti fel, nem tisztázza s ezért minden komoly realizmusa mellett is hőse történetének eszmei háttere homályban marad. A Bethlen irodalom itt az egyik végletből a másikba lendült: megkaptuk a hozzánk közel álló, de egyúttal nem a felettünk is álló Bethlent. Már pedig a történet komoly, szavahihető tanúsága szerint Bethlen ez is. Még pedig, minden túlzás távoltartásával, nemcsak észben és akaraterőben, hanem jellémben, hazaszeretetben, hitben és erkölcsiségben is. Következőleg az ő küzdelmei, nemcsak önmagára, hanem az általa kétségtelenül képviselt eszmények győzelmére nézve is nagy jelentőségűek. Letagadhatatlan tény pl., hogy a Habsburg uralom elnemzetietlenítő törekvéseivel szemben Bethlen még a törökre támaszkodva, még a nemzet további megoszlásának árán is, egy olyan nemzetmentő politikát kipvisel, amit kortársai, sokszor saját hibájukon kivül, nem tudnak folytatni. Tény az is, hogy protestantizmusánál fogva a vallási megértésre, a türelemre<a href=”#_ftn14″ name=”_ftnref14″ title=””>[14]</a> inkább volt berendezkedve, mint ellenfelei, se tekintetben többet is tett, mint bármelyik kortársa. Végül tény az is, hogy úgy a maga, mint környezete életében inkább meg tudta valósítani az egyetemes emberi életeszményt, a humánumot, mint kevésbbó szerencsés kortársai. Hogy mennyire nem tud megszabadulni Szekfű sem ezeknek a kétségtelen történeti igazságoknak a hatása alól, mutatják könyvének bírálói által is sokat emlegetett ellenmondásai. álljon itt egy néhány ezekből: </div> Tétel: 1. Az (1619). országgyűlésen semmiféle abszolutisztikus vagy alkotmányellenes törekvés nem volt észlelhető. (79.) 2. B.-nél a contentatio personae „a központi idea, mely minden egyebet homályba állít”. (96.) 3. B. csapatai „fegyelem dolgában semmivel sem voltak jobbak a kezdődő 30 éves háború nyugati és középeurópai zsoldosainál.” (118.) 4. B. az első, aki felismeri, hogy alkalmilag életbeléptetett véres rendszabályok helyett hasznosabb a még hiányzó alkotmányosságot kiépíteni, elsősorban a fejedelmi hatalom érdekében. (47.) 5.Ő cselekedte, hogy ez a nemzet, mely eddig Közép-Európa alkotó része volt… most ketté oszlik, stb. (276.) 6. B. G. az állam, anélkül, hogy ezt még kimondaná, aminthogy a leplezetlen abszolutizmust minden országban megelőzte ez az átmeneti állapot… Erd. Helikon 1929. (774.) Ellentétel: 1. A Habsburg uralom külföldi rezidenciájával, magyar ügyeknek idegenek általi kezelésével joggal keltette fel a magyar nemzet érzékenységét s alkotott közjogi tényeket, melyeket a nemzet, ha nem nyomja a török veszély, semmiképen el nem türt volna. (80.) 2. Bethlennek, a protestáns fejedelemnek minden hatalmi gyarapodása, területi terjeszkedése a protestantizmus erősödését szolgálta. (151.) 3. Hadifegyelme „seregeit… valamiképen mégis kiemelte a 30 éves háború erkölcsi fertőjéből.” (189.) 4. Ez a… protestáns szuverenitás a korszak felfogásához képest szinte egészen korlátlan, abszolutisztikus természetű. (158.) 5. Nem az ő hibája volt, hogy az egész magyarság érdekeit ő sem tudta személyében egyesítve… érvényesíteni. (278.) 6. B. G. minden rendelkezésének középpontjában Erdély van az Ő egész koncepciója az erdélyi öncélúság szolgálatában áll. u. o. 777. Ezek az idézetek mutatják azt, hogy az író előtt minden komoly törekvése mellett is az idealizmus és realizmus határvonalai összefolynak s ez az olvasóra bántólág, zavarólag hat. Annyit azonban a legtárgyilagosabb bírálatnak is hangsúlyoznia kell, hogy ilyen eljárás mellett ez a Bethlen kép még mindig nem az „igazi.” Jönnie kell egy olyan módszernek, amelyik a politika ideális törekvései, a nagy, történelmet mozgató eszmék személyivé létele, sőt sokszor a személyiség felett döntően uralkodó szerepe iránt több érzékkel bír, mint a tört. reálizmus. Szekfű könyvét a legkíméletlenebb kritikában R. Kiss István debreceni egyetemi tanár részesítette. Mielőtt e polémiára rátérnénk, lássuk, hogy ez a szívós, elszánt ellenfél milyen szempontok alatt kezeli a Bethlen kérdést. Rövid, 107 oldalas tanulmánya: Iktári Bethlen Gápor erdélyi fejedelem még 1923-ban a budapesti Bethlen G. társaság kiadásában jelent meg. Minden rövidsége és népszerűségre törekvése mellett is egy komoly históriai kutatás végeredményeit foglalja benne össze. A szerző egyik lábával még a régi, az eszmék döntő hatását hangsúlyozó, klasszikus történetírás talaján áll, de a másikkal már a modern, reális történet szemléletén. így pld. feltaláljuk nála még mindig azt a Szilágyi Sándor által annyiszor hangoztatott tételt, hogy a fejedelemnek egyéni ambíciói nincsenek, hanem a nemzeti és vallásszabadság eszméinek hatása alatt cselekszik (6, 77). Innen magyarázza önuralmát, szenvedélytelenségét, túlságos óvatosságát, jó szívét, sőt sokszor ellenségeivel szemben (gödingi fegyverszünet!) is tanúsított nagylelkűségét. (6, 43, 85.) Szerinte – és ez a legfeltűnőbb állítása – nemcsak a magyar szabadság

Főpásztorunk hivatott tollából megírt jellemrajzot adott ki a Szépmíves Céh Bethlen Gáborról, a nagy erdélyi fejedelemről. Talán senki sem volt hivatottabb, mint Főpásztorunk arra, hogy a nagy fejedelem emlékének írói művészettel kidolgozott emléket állítson a kegyeletes megemlékezésnek ünnepi esztendejében. A fejedelem iránt való alázatos tiszteletet őseitől örökölte, akik régi idők óta áldott munkásai voltak a fejedelem által megalapozott erdélyi kultúrának, református hitéletnek. Ott nőtt fel a fejedelem alapította főiskola mellett és lelkében örökre ott él az a fejedelmi arckép, amely a Bethlen-főiskola dísztermében van elhelyezve. Ismeri Erdély küzdelmes életét, nagyszerű történelmi tradícióit és Isten áldotta művészi, írói képessége van arra, hogy lelke legbensőbb meglátásait tiszta világossággal, megkapó erővel juttassa kifejezésre. Ismertük, olvastuk Szegfű Gyula munkáját. Olvastuk R. Kiss István kritikáját a Szegfű munkájára. De mégis éreztük, hogy e megemlékezésekből hiányzik valami. Senki sem volt képes kellő erővel kifejezésre juttatni az egyetemes magyar nemzet hódolatát a nagy fejedelem előtt s megszólaltatni azt az el nem múló szeretetet, mellyel különösen Erdély népe viseltetik legnagyobb és őt legjobban megértő, érette legtöbbet tevő nagy fia iránt. Ezért végzett rendkívül áldásos munkát Főpásztorunk, hogy e kegyeletes kötelességnek maga tett eleget. Elénk állította a nagy fejedelmet úgy, ahogy alakja a magyarság szívében él. Elénk állította úgy, hogy az életre keltett fejedelem tanítása ma is eleven erővel szólhat mihozzánk. Csak e munka teszi teljessé az erdélyi magyarságnak, különösen egyházkerületünknek megemlékezéseit. A könyvet szeretettel ajánljuk minden olvasónk figyelmébe.