(Ms.): Makkai Sándor: Az elátkozott óriások, Nyolc előadás

Az illusztris szerzőnek azon előadásait foglalja magába e kötet, melyeket a Kolozsvári Református Nőszövetség rendezésében és javára tartott ez év január havában. Az előadások mindenike a keresztyén életnek egy-egy súlyos problémáját veti fel s aztán bámulatos éleslátással, megalkuvást nem ismerő bátorsággal adja meg a feleletet az evangélium fényforrásánál. A kötet „Az elátkozott óriások” c előadással kezdődik. Sohasem olvastam még az ú. n. „tisztességes, polgári” vallásosságnak olyan hatalmas, megsemmisítő erejű kritikáját, mint ebben az előadásban és sohasem hallottam még olyan meggyőző erővel hirdetni azt a nagy igazságot, hogy mi keresztyének, lényegünk szerint, óriásokká teremtettünk s mégis a törpék elátkozott életét éljük, mert hiányzik belőlünk az isteni nagylelkűség. A kötet többi darabjai: Az emberi és isteni mértékek, Fölszabadító kötelékek, Evangéliumi lakástörvény, A vizzé változott tüz, Szomorú lakadalom, A kicsorduló pohár, Isteni igazságtalanság, – a fölvetett témák eredeti megoldása s az előadás szuggestív ereje tekintetében semmivel sem maradnak mögötte az elsőnek. Aki szereti mélyebbre vetni a hálót s kutatja egyházunk sok nagy bajának és nyomorúságának mélyebben fekvő okait: az el ne mulassza elolvasni Makkai püspöknek ezt az új, belső értékekben pazar gazdagságú könyvét, amely bizonyára egyik eszköze lesz a szerző által hangsúlyozott ama célnak, hogy, az evangéliumot vissza kell adnunk a keresztyénségnek, mert kiveszett belőle. A kötet tiszta jövedelmét a Kolozsvári Református Nőszövetségnek ajánlotta fel a szerző, s így közvetve jótékony célt is szolgál, aki a könyvet megvásárolja.

Maksay Albert: Makkai Sándor: Az elátkozott óriások

Makkai Sándor erdélyi református püspöknek ez a legújabb kötete nyolc előadást tartalmaz, amelyek először a kolozsvári református Nőszövetség estélyein hangzottak el ez év januárjában. Később a szerző püspöki vizitációk alkalmával Erdély több városában is tartott előadásokat ugyanazokról a témákról. Az előadásoknak Kolozsváron is, a többi helyeken is rengeteg hallgatója volt s a hallottak heteken át képezték beszélgetések és építő vitatkozások tárgyát. De a legfontosabb a dologban az, hogy nem csak a szakmabeliek az egyházi alkalmazottak és munkások foglalkoztak az elő-adásokban felvetett problémákkal és kérdésekkel, hanem olyanok is, akiket a közfelfogás általánosságban inkább távolállóknak tekint a vallásügyektől. A kolozsvári közönség soraiban a theologiai istentiszteletek és estélyek rendes látogatóin kívül seregével bukkantak fel idegen arcok, részint egészen idegenek, részint olyanok, akikét a társadalmi élet sokadalmaiból jól ismerünk, csak az Isten zsámolyánál látunk ritkán. S ne higgyje senki, hogy csak divatból jöttek, mert a püspököt illik meghallgatni a bon ton szerint. Talán az első előadásra azért jöttek még, mert tényleg így fogták fel a dolgot. De a második napon már valami egyéb húzta őket. Magam hallottam a konkrét és kézzelfogható tudományoknak egy tudós gyakorlati művelőjét, amint a lelkesedéstől izzó szavakkal bizonyítgatta, hogy minden ismerősét rá fogja beszélni az előadássorozaton való részvételre, mert életbevágó és lélekrázó dolgokról van szó. Most aztán megjelent a könyv. Mindenki olvashatja. Szükség is volna rá, hogy mindenki olvass, aztán alkalmazza magára a megállapításokat, amiket olvasott. A magyarnyelvű református irodalomban kevés olyan személyhez szóló könyv van, mint ez. Mikor az újságok először meghirdették az előadásokat, a címek után megpróbáltam magam elé tervezni, hogy mi fog kibontakozni belőlük. Azt hittem, hogy sikerült is kitalálnom, így például az első előadás „Elátkozott óriások” címe után bizonyosra vettem, hogy a Mózes I. könyve 6. részének a négy kezdő verséről fogok hallani valami szépen cizellált és sok szónoki fordulattal ékes elmélkedést. Valaha régen, Noé korában, Istenfiak- és emberleányok összeházasodásából lettek a Nefilim óriások, ezek voltak a hősök, akiknek híre volt szerte a világon azokban az időkben. Gondoltam, ez olyan téma, amiből egy esztéta, író és erőteljes szónok, olyan mint Makkai Sándor, roppant érdekes és élvezetes építőelőadást konstruál elénk. – Hanem az előadásban egészen mást kaptam. és ez a jellemzője az egész műnek. Mást ad, mint amire a felkészült várakozás berendezte magát. Mást ad, mint amit a berendezkedett és elintézményesedétt vallásosság ideológiája előfeltételezne. Sőt mást ad, mint amit a címek megigérnek. Ezekből a címekből, hogy „Az elátkozott óriások”, „Fölszabadító kötelékek”, „Evangéliumi lakástörvény”, „Szomorú lakodalom”, vagy „A kicsorduló pohár”, – az ember egyháztársadalmi helyzetképekre, valláserkölcsi tájrajzokra következtet, ezek helyett azonban három portrét kap. Ugyanazt a három portrét az egész előadássorozaton végig. Ez egy kevéssé egyhangúnak tetszik így hallomásra, de mégsem unalmas, mert egyfelől mindig meglepő újabb vonásokkal egészíti ki a fotográfiákat, másfelől pedig érdekfeszítő személyes ügy. Ugyanis a három portré a hallgatót, (vagy ha a könyv olvasóira gondolok, akkor az olvasót) ábrázolja. S a vonások olyan élesek, hogy nem lehet letörölni és nem lehet letagadni a hasonlóságot. Az első portré azt ábrázolja, hagy az előadások mélyen tisztelt hallgatója (vagy a könyv nyájas olvasója) milyennek, képzeli magát. A második megmutatja, hogy milyen a valóságban, a harmadik viszont megfesti, hogy milyennek kellene lennie, ha komolyan venné, hogy ő evangéliumi keresztyén, Krisztus követője, Isten gyermeke. Az evangélium „örökkévaló újszerűségeinek tolmácsa ez a kis kötet. Megmutatja, hogy az evangélium igazságait nem lehet kinőni, nem lehet túlhaladni, nem lehet leemberiesíteni. Se egyén, se társadalom, se egyház nem vehet eleget az evangélium teljességéből, hogy még többet ne kelljen hozzávennie Istennek ebből a kegyelemforrásából, – s nem adhat eleget magából, hogy még alázatosabban és jobban oda ne kelljen adnia magát az evangéliumnak. örömmel kell üdvözölnie református anyaszentegyházunknak ezt a könyvet. Igazságot keres és Istenre mutat, Krisztushoz utal megújulásért és ezzel feltárja a célhezérés útját. Ne hiányozzék ez az útmutató egyetlen öntudatos kálvinista keresztyén olvasmányai közül sem!

Tavaszy Sándor: Az elátkozott óriások. Nyolc előadás – Református Szemle, 1928., 21. évf., 39. sz. 624-625. p.

Püspökünk új könyvvel ajándékozott meg minket erdélyi reformátusokat. Kiadta azokat az előadásait, amelyeket a. Kolozsvári Református Nőszövetség rendezésében és javára tartott férfiak és nők részére 1928. január havában. A könyv előszavában a következő nagyon helytálló megállapítást teszi: „Az előadások eredeti alakja a közvetlen beszélgetés volt: szövegüket csak utóbb, gyorsírói följegyzések alapján állítottam össze. Mégsem akartam rajtuk egy gyökeres irodalmi átszerkesztést és stilizálást hajtani végre, mert valahogy úgy érzem, hogy ebben az eredeti alakjukat megközelítő formában jobban megörökítik azt, amit mondani akartam velük. A küzdelem nyomait hordják magukon, mert viaskodtak a lelkekkel, a lelkekért.” Aki ezeket a megragadó erejű előadásokat hallgatta, valóban most is azzal a benyomással olvashatja ezt a kis kötetet, mintha az élő szó személyes hatása áradna a lelkére. A legsúlyosabb gondolat komplexumok is elevenen, közvetlenül, plasztikuson ábrázolódnak ki a lelkünk előtt s minden szavukban és minden fogalmukban az előadó-püspök személyiségének megragadó erejű hatása alatt állunk. Nem szükséges kiemelnem, hogy a könyv bár gyorsírói feljegyzések alapján készült, mégis úgy stílusában, mint szerkesztésében rendkívül tiszta, áttetsző s minden izében az avatott tollú író bélyegét viseli magán. Ami az előadások tartalmát illeti, az első, amit meg kell állapítanunk az, hogy minden gondolatukban és tanításukban az evangélium igazságától vannak áthatva s azt valami egészen természetes magától értetődöttséggel tükrözik vissza. Másodszor azt kell kiemelnünk, hogy az előadások tiszta református keresztyén szelleme abban az ítéletes erőben mutatkozik meg, amely minden őszinte lelket, meg kell ragadjon s amely elsősorban és mindenekfölött a mi mai keresztyénségünkhöz tapadt törpeség átkát veszi tűz alá. A keresztyénség törpévé torzult bennünk. Időtlen és határtalan lehetőségekre rendeltetett s a legszűkebb és legközönségesebb korlátok közé nyomorítva tengi a törpék szerencsétlen és nyomorék életét? A törpeségnek ezzel az elátkozott állapotával szemben hívogatólag és bíztatólag áll ott előttünk az ígéret: „Mert a keresztyének lényegük szerint, óriásokká teremtettek s mégis a törpék elátkozott életét élik. Csak egy hiányzik belőlük, de ezzel együtt minden: az isteni nagylelkűség.” Aki a külföldi építő-irodalmat ismeri, velünk együtt kell megállapítsa, hogy ehhez a könyvhöz hasonló evangéliumi könyv megjelenésé, még ott is, ahol olyan gazdag a termelés, egészen kivételes számban megy s a hasonló legjobb könyvek sorába tartozik. Olvasóinknak, akik az írópüspök előadásait, írásait közelről ismerik, nem kell ajánlanunk. Arra azonban felhívjuk figyelmükét, hogy az evangéliumok olvasásához és értelmezéséhez könnyebben használható „kommentárt” nem olvashatnak, mint „Az elátkozott óriások” -at. A könyv tiszta jövedelme a Kolozsvári Református Nőszövetséget illeti. Kapható az egyházkerületi Iratterjesztésben. ára 50 lei. Szép és ízléses kiállításánál fogva különösen alkalmas ajándékkönyvül szolgálhat.

Kovács László: Elátkozott óriások – Pásztortűz, 1928., okt. 7., 477. p.

Amikor Makkai Sándornak, Erdély református püspökének és a kiváló erdélyi magyar írónak erről a könyvéről ír valaki, legelsősorban jeleznie kell azt, hogy ezek szabad előadások, amint a gyorsíró feljegyezte azokat. így lehet igazában csodálni azt a nagy készséget, a világszemlélet biztonságát, az evangélium ideális világában élő kritikai szellemet, amint életünk problémáit és mozgását nézi, vagy ítéletet mond azok felett. Az a lélek szól ezekben, akinek nem kell felöltöznie, mondanivalóira nem kell ráborítania a prédikátori palástot, mindig bennük az ünnepi készség. Tanítása nem vasárnapi szó, nem öblös harang, amely csak vasárnap zeng fel és elönti a bűnös lelkeket. A hitvallásra mindig készen áll… Ma olyan ritka az a prédikátor, akinek nem kell cicerói pedantériával a megszólalásra elkészülnie. Akinek csak ki kell nyitnia lelke ajtaját, mert ő valóban másképp nem tehet, nyílt szemmel és nyílt szívvel áll, amikor az evangélium magasából törpe életünkről beszél. úgy, hogy szinte maga köré idézi láthatóan az írástudók és farizeusok seregét. Biztonsága, szavainak kinyíló őszintesége s az igazság megvesztegető nyugalma forradalmi tulajdonságokat rejtenek szellemalakjában. Annak az örök forradalomnak hangjait, amelyet az evangélium hordoz és készít az élet felemelésére… Elátkozott óriások vagyunk s ez a forradalom az átok alól akar felszabadítani. Mi keresztyének vagyunk, de az evangélium sokkal több, mint a mi keresztyénségünk. A mi keresztyénségünk csak ünnepi szív. Mi nem adtuk át magunkat az evangéliumnak, hanem az evangéliumot hoztuk le magunkhoz. Valahogy úgy áll a mi életünkkel a dolog, hogy az evangéliumból kiragadtuk azokat a fegyvereket, amelyekkel meg tudjuk ölni az evangélium lelkét, amely állatiságunk és törpe emberségünk ellensége. A mi keresztyénségünk, kezében az evangéliummal, csak hordozza a nagy élet lehetőségeit, de nem nagy élet; óriások vagyunk vele, de elátkozott óriások. A Makkai Sándor nyolc előadása azokról a nagy ellenmondásokról beszél, amelyek a mi életünk és az evangéliumi ideál között vannak. Ezeknek az ellenmondásoknak a rajzából a szenzáció frissességével, a meleg újdonságok ingerével hatnak az evangéliumi igazságok és tanítások. Közelünkbe jönnek az evangéliumi történetek és beszélnek maradék nélkül rólunk. Kétezer év történelmi távlata észrevétlenül tűnik el. Krisztus rólunk beszél és nekünk szól minden szavával. De nem csupán templombazári ünnepélyességgel, hanem életünk minden ágába való kiáradással. összes egyéni es szociális problémáink feloldódnak a krisztusi tanításban. Mert mit ér az a keresztyénség, amely templomi ajkakon virágzik fel csupán s mögötte künn a valóság székében nyugodtan ül a sátán. A mi keresztyénségünk frigyszekrénybe zárta az evangéliumot. Makkai könyve friss költői képekben, az igazság virágos útján hozza ki életproblémáink közé. Az egyes előadások címei: Elátkozott óriások, Felszabadító kötelékek, Evangéliumi lakástörvény, A vízzé változtatott tűz, Szomorú lakodalom, A kicsorduló pohár, Az isteni igazságtalanság szellemes képeket adnak, amelyek nem hagynak el, utánunk járnak. A költő hű társa a papnak, virágos karjával koszorúzza az isteni igazságot. Korunk tele van friss szomjazással az olyan igazságok után, amelyek mint központi fények, mindent megvilágítanak. Makkai nyolc előadása elénk emeli frissen, örök meglepetésként az evangéliumi fényt, hogy lehajtsuk előtte a fejünket és az életünket felemeljük hozzá.

Toró Gyula: Az elátkozott óriások- Az út, 1928. okt., 244-245. p.

Nekünk, lelkipásztoroknak drága kegyelmi ajándékul adja az Isten, hogy vannak dolgok, amik számunkra kétszeres örömet jelentenek más emberek örömével szemben. így pld. kétszeres öröm számunkra minden olyan könyv megjelenése, amelyik látásunkat világosabbá és mélyen járóbbá téve, lelkünk gazdagodására nézve nyereséget jelent. Kétszeres öröm számunkra ez, mert nekünk nemcsak élvezésre, nem is csak kötelességül, hanem egyben boldog jutalmul is adatott, hogy amit nyertünk, azzal szolgálhatunk másoknak; hogy oda állhatunk a reánk bízottak elé és miközben szólunk: „Jer és lásd meg”… amiket mi is megláthattunk az élet mélységes titkaiból… örvendezhetünk a mi nyereségünk megosztásából támadó kétszeres örömben… Ilyen kétszeres örömet adó könyv dr. Makkai Sándor püspök „Az elátkozott óriások” – című kis könyve. Méltó, hogy ott legyen minden ker. hajlék asztalán. Az író, vagy inkább előadó célja, mint maga mondja az, hogy az ev. nagy igazságait, melyeket – „mindenki éppen olyan jól tud” – mint ő, világítsa meg. Ennek az idézett megállapításnak ellentmondani vagyunk kénytelenek. A könyv fő érdeme éppen abban van, hogy az ev. nagy igazságait a kiváltságos „látók” biztosságával látja meg és kényszeríti az olvasót, hogy szembenézzen velük, meglássa és azután „éppen olyan jól, tudja” – mint az előadó. A könyv másik nagy érdeme, hogy nemcsak az ev. nagy igazságait világítja meg, hanem azoknak diadalmas fényében, a mi ker. világunk eltörpült gondolkozását, megrögzött farizeizmusát és hagy hazugságait is, melyekre hol öntudatosan, hal öntudatlanul egy hazug világot építettünk fel, melyben életünk „szomorú lakodalommá” lett a mennyei Vőlegény távollétében. A könyv a kolozsvári Nőszövetség rendezésében tartott 8 előadásnak a foglalata gyorsírói feljegyzések után. . Elátkozott óriások, alacsony, közönséges, törpe életet élők közösségévé lett a keresztyénség, mely magas ívelésű, szabad és nemes – „nagy” életre teremtetett. De hiányzik belőle a Krisztus nagylelkűsége, mely polgárjogot adna az istenfiak lelki értelemben nagyméretű életére. Ez nem is lehet másképp közöttünk, kik annyira szent „tisztelettel” nézünk az evangéliumra, a nagylelkűség egyetlen forrására, hogy világért sem hoznék kapcsolatba mindennapi életünkkel. és ebben a kálvinizmus, a nagylelkűség népe sem különb másoknál, mert az ev. szabad, örvendező és a mélységekbe lehajló, mentő lelkisége bennünk is holt formákká és konvencionális szokásokká merevedett el… Szabadulás: nagyra hívatottságunk öntudatra jutásának tükrében jelenlegi „törpeségünk” meglátása, arra való ráiszonyodás. Törpeségünk eklatáns mutatója, a mai keresztyénségnek – ha nem volna kétségbeejtő – nevetséges nagyzási hóbortja, mely minden dolog mértékéül a szeretet isteni mértéke helyébe az embert állította. Az emberi értelem, érdek és szenvedélyek lévén mindennek a mértéke, ebben az önbálványozásban Isten legdrágább ajándékai is, mint pld. a családi élet, – „bilincsekké” lettek ahelyett, hogy „fölszabadító kötelékek” lennének, melyeknek védelme és segítsége mellett az ember felszabadulhatna önmaga törpeségének béklyóiból és „feljebb nőne önmagánál” a szolgálat nagylelkű, mert isteni gyakorlatában. így lett azoknak a keresztyéneknek, akik megoltották magukban a Lélek tűzét s kiknek lelkét mint „házi úr” – nem Krisztus tölti be, – hanem helyette egész légiója a megalkuvás, szeretetlenség stb. lelkeinek, – élete szomorú vendégség az élet lakodalmas asztala mellett; – „szomorú lakodalom”, mert hiábavaló a mennynek és földnek minden igaz öröme, ha hiányzik a Vőlegény!… Az elátkozott óriások törpe nemzetségének elé kell vennie ismét a „tabu”-vá lett evangéliumot, hogy vele táplálkozva lelke megteljen a hit, szeretet, nagylelkűség teljességével, hogy „kicsorduljon” onnan a nagytettek özöne, mellyel dicsőséget szereznek az Atya nevének, de amelynek „kicsordulásából” a maguk igaz hite felől is bizonyosságot nyerhetnek és örvendezhetnek azon, hogy „emberré” lettek. és ha a mi keresztyénségünk töredelmes bűnbánattal ezt nem tenné meg, tovább jajonghat, a maga vélt igaz voltának tudatában igazságtalansággal vádolva az Istent, ki nem hajlandó a szeretet egyetlen igazságát, a kegyelmet, az „első munkások” – az európai keresztyénség sok évszázados „érdemének” igazságával cserélni fel s az ő országának örömébe az utolsókat, a hindukat és négereket veszi fel.