Maksay Albert: Makkai Sándor: Az elátkozott óriások
Makkai Sándor erdélyi református püspöknek ez a legújabb kötete nyolc előadást tartalmaz, amelyek először a kolozsvári református Nőszövetség estélyein hangzottak el ez év januárjában. Később a szerző püspöki vizitációk alkalmával Erdély több városában is tartott előadásokat ugyanazokról a témákról. Az előadásoknak Kolozsváron is, a többi helyeken is rengeteg hallgatója volt s a hallottak heteken át képezték beszélgetések és építő vitatkozások tárgyát. De a legfontosabb a dologban az, hogy nem csak a szakmabeliek az egyházi alkalmazottak és munkások foglalkoztak az elő-adásokban felvetett problémákkal és kérdésekkel, hanem olyanok is, akiket a közfelfogás általánosságban inkább távolállóknak tekint a vallásügyektől. A kolozsvári közönség soraiban a theologiai istentiszteletek és estélyek rendes látogatóin kívül seregével bukkantak fel idegen arcok, részint egészen idegenek, részint olyanok, akikét a társadalmi élet sokadalmaiból jól ismerünk, csak az Isten zsámolyánál látunk ritkán. S ne higgyje senki, hogy csak divatból jöttek, mert a püspököt illik meghallgatni a bon ton szerint. Talán az első előadásra azért jöttek még, mert tényleg így fogták fel a dolgot. De a második napon már valami egyéb húzta őket. Magam hallottam a konkrét és kézzelfogható tudományoknak egy tudós gyakorlati művelőjét, amint a lelkesedéstől izzó szavakkal bizonyítgatta, hogy minden ismerősét rá fogja beszélni az előadássorozaton való részvételre, mert életbevágó és lélekrázó dolgokról van szó. Most aztán megjelent a könyv. Mindenki olvashatja. Szükség is volna rá, hogy mindenki olvass, aztán alkalmazza magára a megállapításokat, amiket olvasott. A magyarnyelvű református irodalomban kevés olyan személyhez szóló könyv van, mint ez. Mikor az újságok először meghirdették az előadásokat, a címek után megpróbáltam magam elé tervezni, hogy mi fog kibontakozni belőlük. Azt hittem, hogy sikerült is kitalálnom, így például az első előadás „Elátkozott óriások” címe után bizonyosra vettem, hogy a Mózes I. könyve 6. részének a négy kezdő verséről fogok hallani valami szépen cizellált és sok szónoki fordulattal ékes elmélkedést. Valaha régen, Noé korában, Istenfiak- és emberleányok összeházasodásából lettek a Nefilim óriások, ezek voltak a hősök, akiknek híre volt szerte a világon azokban az időkben. Gondoltam, ez olyan téma, amiből egy esztéta, író és erőteljes szónok, olyan mint Makkai Sándor, roppant érdekes és élvezetes építőelőadást konstruál elénk. – Hanem az előadásban egészen mást kaptam. és ez a jellemzője az egész műnek. Mást ad, mint amire a felkészült várakozás berendezte magát. Mást ad, mint amit a berendezkedett és elintézményesedétt vallásosság ideológiája előfeltételezne. Sőt mást ad, mint amit a címek megigérnek. Ezekből a címekből, hogy „Az elátkozott óriások”, „Fölszabadító kötelékek”, „Evangéliumi lakástörvény”, „Szomorú lakodalom”, vagy „A kicsorduló pohár”, – az ember egyháztársadalmi helyzetképekre, valláserkölcsi tájrajzokra következtet, ezek helyett azonban három portrét kap. Ugyanazt a három portrét az egész előadássorozaton végig. Ez egy kevéssé egyhangúnak tetszik így hallomásra, de mégsem unalmas, mert egyfelől mindig meglepő újabb vonásokkal egészíti ki a fotográfiákat, másfelől pedig érdekfeszítő személyes ügy. Ugyanis a három portré a hallgatót, (vagy ha a könyv olvasóira gondolok, akkor az olvasót) ábrázolja. S a vonások olyan élesek, hogy nem lehet letörölni és nem lehet letagadni a hasonlóságot. Az első portré azt ábrázolja, hagy az előadások mélyen tisztelt hallgatója (vagy a könyv nyájas olvasója) milyennek, képzeli magát. A második megmutatja, hogy milyen a valóságban, a harmadik viszont megfesti, hogy milyennek kellene lennie, ha komolyan venné, hogy ő evangéliumi keresztyén, Krisztus követője, Isten gyermeke. Az evangélium „örökkévaló újszerűségeinek tolmácsa ez a kis kötet. Megmutatja, hogy az evangélium igazságait nem lehet kinőni, nem lehet túlhaladni, nem lehet leemberiesíteni. Se egyén, se társadalom, se egyház nem vehet eleget az evangélium teljességéből, hogy még többet ne kelljen hozzávennie Istennek ebből a kegyelemforrásából, – s nem adhat eleget magából, hogy még alázatosabban és jobban oda ne kelljen adnia magát az evangéliumnak. örömmel kell üdvözölnie református anyaszentegyházunknak ezt a könyvet. Igazságot keres és Istenre mutat, Krisztushoz utal megújulásért és ezzel feltárja a célhezérés útját. Ne hiányozzék ez az útmutató egyetlen öntudatos kálvinista keresztyén olvasmányai közül sem!
Szóljon hozzá Ön is!
Véleménye vagy kérdése van? Beszélgetne velünk?Írjon bátran, és válaszolunk!