Maksay Albert: Magunk revíziója – Református Család, 1931. április 5., III évf. 7. sz.

A legutolsó évek erdélyi magyar irodalma számos új könyvet termelt, amelyek a bennünket legközelebbről érintő témával, a romániai magyarság életével foglalkoznak. Eltekintve néhány tudományos jellegű és értékű (politikai, kisebbségvédelmi, nemzetgazdasági) helyzettanulmánytól, amelyek inkább csak a szakemberek szűkebb körének érdeklődését ébresztették fel, néhány regényeim puszta felsorolása (Ligeti: Fel a bakra, Kacsó: Vakvágányon, Székely: Zátony, Berde: Földindulás, Tamási: Címeresek) eléggé szemlélteti, hogy az immár tizenkettedik éve kisebbségi sorsban élő romániai magyarság végre szembe akar nézni a problémáival, amelyek olyan előkészületlenül érték, mikor a fejére zúdultak, hogy mindeddig még nem tudott felülemelkedni rajtuk és nem tudta áttekinteni őket. Most végre tisztán akarja látni őket, állást kivan foglalni velük szemben, megoldást akar találni rájuk. Nyilvánvaló, hogy ezek a magyarságot létében érintő problémák a maguk összességében és fontosságában nagyobb jelentőségűek annál, semhogy irodalmi témaként legyenek elkönyvelhetők. A velük foglalkozó könyvújdonságokat sem irodalmi érdekek hozták tehát létre, hanem az útkereső magyarságnak támaszpontokat, irányjeleket, tájékoztatást követelő szükségérzetei. S mégis, ha az ebben a mezőben sarjadt irodalmi termés szüretjét nem csak az esztétikai finomságokra szomjas és kényes ínnyel kóstolgatjuk, hanem legbelsőbb és legmélyebb értékeit kutató fokmérővel analizáljuk, szomorú hiányosságokra kell rádöbbennünk. A szánalomkeltéstől a vádgyújtásig minden érzelem húrba belemarkolt, az eszelős futóbolondtól s a tunya Pató Páloktól a rendíthetetlen szikla magyarig erdélyi fajunk minden típusát megpróbálta elénk rajzolni nemes szándékú íróink keze, de ennek a kéznek tapogatózó ujjai közül kiesett a megoldás kulcsa. Most ezt a kulcsot tartja elénk Makkai Sándor legújabb kötete, az Erdélyi Szépmíves Céh kiadásában megjelent „Magunk revíziója” című tanulmány. Igazi húsvéti ajándék az erdélyi magyarságnak. A bibliai ige ugyan, ami olvastára eszébe jut az embernek, inkább pünkösdkor szokott harsogni a szószékeken: „Szükség néktek újonnan születnetek”, – maga a megújulás azonban mégis húsvéti tény. Meg kell újítanunk az életünket, revízió alá kell vennünk az életformáló elveinket, ha megakarunk maradni, ha várunk valamit a jövendőtől, mégpedig nemcsak magunkért, hanem azért, mert éppen a jövendőnek tartozunk felelősséggel. Csakhogy ennek a megújulásnak nem a magunk konok, belénk rögzött, vagy legalább is szokássá vált előítéleteihez kell igazodnia, hanem egy az evangélium lelkével végbemenő, bennünket önmagunk felé emelő, a jobbik énünket az „ő-emberünk” felett érvényesítő felszabadulásból kell megszületnie. Ne képzeljük, hogy akár régi társadalmi rendünk felújítása, akár új társadalmi reformok bevezetése újít majd meg bennünket magunkat is. Előbb nekünk, önmagunkon belül kell újjászületnünk. A gazdasági rendszer megújítása sem vált meg, ha előbb lélekben megújulva egyénenként odáig nem fegyelmezzük magunkat, hogy a közösségi rendszerünk is fegyelmezett egész legyen. Jövő nemzedékünkre nézve se az a megváltás, ha a magunk képére akarjuk újjáformálni azokkal az eszközökkel és értékekkel, amelyeket a múltból jónak vélünk a számára. Az örökkévaló értékeket kell átadnunk neki, ami azonban csak akkor lehetséges, ha mi magunk újulunk át hű sáfáraivá az elmúlhatatlan értékeknek. Fel kell eszmélnie a romániai magyarságnak, sőt minden magyar embernek, erre a prófétai látású könyvre – s nekünk, erdélyi reformátusoknak, elől kell járnunk a „magunk revíziója” terén.