Schöpflin Aladár: Egyedül Bethlen Gábor lelki arca – Makkai Sándor könyve – Nyugat, 1930/11. szám

A nagy fejedelem alakja körül keletkezett vitába Makkai Sándor egy terjedelmes és szépen kidolgozott essayval szól bele, közvetlen polémia nélkül, mégis minduntalan észrevehető hallgatólagos polemikus éllel, teljes tudományos apparátussal, de mégsem a historikus, hanem az író és pap módján. Lélektani alapon akarja megközelíteni Bethlen ragyogó alakját, belülről, azokat a tulajdonságokat keresve, amelyek lényének magvát jelentik s nagyságának, sikereinek, sikertelenségeinek magyarázatát adják. Az író módszere ez, aki nemcsak analizálja a történeti adatokat, hanem kombinatív fantáziával továbbfűzi, keresi kapcsolataikat az emberrel s meg akarja találni a történeti forrásokban meg nem található rejtett motívumokat. A fejedelem megértése felé kiindulópontul az öntudatos és fegyelmezett életerő rendkívüliségét használja, melyet mint legfeltünőbb jellemvonást állapít meg. Felfogása szerint ebben már adva van a nagyság, előbb a szó természeti jelenség értelmében, – a született nagyság mint elemi erő. Ehhez aztán hozzájárul az erkölcsi értelemben vett nagyság – és megvan alapvonásában Bethlen alakja, mint a magyar nemzet életösztönének megtestesítője. Ezek a kiinduló szempontok elméletieknek, erköcs-filozófiai konstrukcióknak látszanak, de a továbbiak folyamán termékenyeknek bizonyulnak. Világításuknál Makkai érdekes és eredeti megfigyelésekre jut el. Nagyon szép például az az eszmemenet, mellyel megmutatja, hogy Bethlen ifjúságának szoros korlátai, árvaság, tudatlanság, jelentéktelenség miképen lettek az emelkedésnek legfőbb motorai, az eleve adott életerő teljes kifejlődésének eszközei. Szép az is, ahogy Bethlen világi, praktikus tényeit, vagyonszerző ösztönét, beleilleszti az erkölcsi képbe, takargatás nélkül és mégis a nélkül, hogy az alakra homályt vetne velük. A fődolog azonban Bethlen nagy politikai koncepciójának megértetése. A végső cél lett volna az egész magyarság egyesítése, Erdélyre mint archimedesi pontra támaszkodva, – az erdélyi fejedelem magyar királysága. Ez a cél meghiúsult a Habsburg-párti nyugati és Habsburg-ellenes keleti magyarok áthidalhatatlan szakadásán, de közben Bethlen felépítette romjaiból az előző zavarokban tönkrement Erdélyt. Ezek a fejtegetések magukban is érdekesek s még érdekesebbé válnak azzal, hogy rávezetik az írót Bethlen életének tragikumára: teljes egyedülvalóságára. Egyedül maradt, megértés nélkül, mint politikus: nagy terveit nem értette meg, nem is akarta megérteni a nyugati, aulikus magyar urak gőgje, Erdély pedig közömbösen nézte akcióit, mint a fejedelem magánvállalkozásait. Egyedül maradt, mint ember, soha nem értette a két felesége, nem volt egyetlen jóbarátja sem, akiben congeniális lélekre talált volna. A nagy ember magányosságának komor képe igazi írói elgondolás, Makkai essayjének csúcspontja. Az egész Bethlen-kép nem hűvös tárgyilagosság és nem racionalista szemlélet műve, hanem az alakjától megigézett és idealizáló szemléletű író megérteni és szeretni akarásából származik. Hangjában, amely néha prédikátorivá lesz, a szó jobb értelmében megérzik az erdélyi ember és a kálvinista pap – az író semmikép sem akarja eltitkolni önmagát. Bethlen-képének históriai hűségéről nem érzem magamat illetékesnek véleményt mondani; mint írói munka azonban kétségkívül nagy figyelmet érdemlő terméke az elég bő Bethlen-irodalomnak.