Reményik Sándor: Elvek és művek Napkelet, 1931. V. 1.

Földindulás után Magunk revíziója. Két új erdélyi könyvről. A «Zátony», erdélyi sorsunk irgalmatlanságának ez a hosszú, elnyújtott, éjféli üvöltése: a mi igazságunknak csupán egyik arca. Egy szempontú, egyoldalú, vakon látó, egyetlen igazság. Fájdalmaink, sérelmeink, romlásunk, kiszolgáltatottságunk igazlátása. Nem lehet vele vitatkozni arra vonatkozólag, ami velünk történt, de nagyon is lehet vele perbe szállni abban, amit mi cselekedtünk, próbáltunk megtenni, s ami kiaknázatlan lehetőség gyanánt még mindig előttünk áll. Nem mondok mást: tizenkét esztendő erdélyi magyar irodalmát s abban önmagát is a «Zátony» írója egy keserű, fanyar oldalon, egy kézlegyintéssel intézi el. A korhadás szivárványos gőze, a pusztulás foszforeszkálása, temető-bogarak aranyos villózása szerinte ez a tizenkét esztendős irodalom. Magamnak is jutott eszembe hasonló gondolat nem egyszer, felvetettem magamnak a gyötrő kérdést: egy nép feltarthatatlannak látszó politikai, gazdasági, kulturális pusztulása mellett, egész életünk hanyatló irányzatának perspektívájában jelentenek-e a mi írásaink egyebet, mint lebegő s aztán elpattanó színes buborékokat – talán utolsó lélegzetvételeit a mélyben fuldokló magyar közösségnek? Erre a kérdésre most így felelek magamnak, a „Zátony” írójának s az erdélyi kétségbeesés minden fajtájának: pesszimista percek, órák feketefényű fellobbanásai lehetnek az ilyen gondolatok, lehet belőlük kietlen, sarkvidéki lírát írni eszkimójelenetekkel, de nem lehet és nem szabad őket úgy rögzíteni, mint a mi erdélyi életünk egyetlen igazságát. Hiszen az erdélyi magyar élet Janus-arcának másik oldala nem a haldoklás, hanem éppen az élet, amit az erdélyi magyarság maga erejéből teremtett magának minden nyomorúság ellenére. Ez az élet: a katakombák élete, a minimumra redukált külső erők és érvényesülési lehetőségek élete, de éppen azért lelki értelemben végtelen perspektívái ú. élet a mélyben. «De virágzás, de élet és örök.» Ennek az életnek bizonyságai vannak egyházaink, kulturális intézményeink, kiváló egyéneink megfeszített, áldozatos munkájában. Ennek az életnek eredményei is vannak. Szemmel láthatók, de még inkább szemmel nem láthatók. Kevés maradt meg mindenből, de ami megmaradt, az feszül, lendül, indul, ítél, akar, tisztábban lát és buzgóbban imádkozik. Ennek az életnek bizonysága az irodalom is. Ki mérte meg s követte vajon egy könyv hatását, lélekmentő, sorsdöntő, életformáló befolyását? Ki látta azokat a titkos rezzenéseket, új indításokat, melyek valakit igazán emberré tesznek, vagy megtartanak örökre magyarnak? Két új erdélyi könyvről szeretnék itt megemlékezni, mind a kettő akaratlanul is cáfolata, vagy inkább kiegészítése a «Zátony»-nak, mely egyoldalú reálizmusában már szinte halálromantika. Mind a két könyv egyetemesebb szempontú, mind a kettő az erdélyi lélek tizenkét éves fejlődésének teljesebb képét adja, mindkettő olyan ideált állít elénk, mely szerénységünkben és szegénységünkben is megközelíthető. Lelki alapjuknak rokonsága folytán közös nevezőre hozhatók, bár az egyik regény, a másik a szó legmagasabb értelmében nemzetpolitikai program. Amit egyik a történés és emberábrázolás művészi síkjában megformál, ugyanazt a lényeget faragja remekbe a másik, elvont és mégis gyakorlati gondolatok kristályos dimenziójában. A regény inkább az erdélyi magyar lélek legújabb fejlődéstörténete, a tanulmány inkább számvetés a fejlődéstörténet kétségtelen, rossz és jó eredményeivel. De egyikből is, másikból is ugyanaz az életerő és ugyanaz az életparancs sugárzik: az erdélyi Janus-arc megkínzottan is diadalmas vonása. A regényt Berde Mária írta, címe Földindulás. A tanulmányt Makkai Sándor, címe: Magunk revíziója. Két szimbolikusan mély cím, s ha egy szócskával összekapcsoljuk e címeket, új szimbólumot kapunk, mely egyszerre mind a két könyv gyökerébe világít bele: Földindulás után magunk revíziója. Mintha nem is véletlenül jelent volna meg e két könyv szinte egymásután az Erdélyi Szépmíves Céh kiadásában, itthon, egészen velünk és nekünk, és mégis az egész magyar glóbus számára. Megfogalmazás és stílus politikai élességében természetesen nem vetekedhetnek a «Zátony» hangjával, nem is akarnak – bátorság, férfiasság tekintetében azonban semmiképpen sem maradnak mögötte, annál kevésbé, mert ez a bátorság két irányban is kockázatos lehet. Kiteszi magát minden olyan magyar kritika ítéletének, mely tradicionális erdélyi józanságunkat, lelkünk szükségszerű változásait, örök magyarságunk új formáit megalkuvásnak és gyáva lemondásnak, nemzetünktől való elfordulásnak hajlandó bélyegezni. Ez a kétfelé fedetlen mellű bátorság (Martinuzzi óta keservesen-szép örökségünk!) annál tiszteletreméltóbb, mert nem a halálra szántság, hanem az életre eltökéltség bátorsága. Berde Mária regénye témájában nagyon közel áll a «Zátony» témájához. Aránylag szűk körben, egyetlen magyar birtokos család történetében, az agrár-reform gyilkos gyűrűjében tömöríti az egész erdélyi magyarság sorsfordulását. Ennek a háznak küszöbén lépnek át az események zordon és baljóslatú heroldjai, e ház körül járnak tábort a történelem roppant árnyai, – néha jelentéktelenség álarcába öltözve jönnek, csepp-csepp után szivárognak az élet- és lélek-alakító tények, máskor rohamosan, sodrón, árvíz-erővel, omló világok teljes súlyával. Minden riasztó hang, kezdve a magyar pénz beváltásától egészen a föld megindulásáig és azon is túl, az idő minden kísérteties kopogtatása e ház kapuján visszhangzik, ezekből a végzet verte lelkekből visszhangzik. A visszhang azonban más-más. A négy Kathona-testvér alakjában, s a hozzájuk legerősebben kapcsolódó alakokban Berde Mária elég széles emberskálát markolt, hogy végigjátszhassa rajtuk lényegileg teljesen az erdélyi zenedrámát. Ezek az alakok kétségtelenül típusok is, kétségtelenül jelentések is, azon felül, hogy hús- és vér-emberek. Nem baj. Ha aggodalmunk támadna néha, hogy kissé merev és szándékos ez a szereposztás, aggodalmunkat hamarosan eloszlatja az élet áramlása, meleg keringése, mely a legkiáltóbb ellentéteket is a művészi megértés és megértetés átmeneteivel hidalja át. A típusoknak éppen azért van elhitető erejük, mert ugyanazt a típust láttuk s el bírjuk képzelni más egyéni változatban is. Ott van Kathona Etelka: a tényeket tudomásul venni nem akaró, hajszálnyit sem alkalmazkodó, egyéni és nemzeti gyászába belekövesedett, ábrándjaiba belepusztuló szoborlélek. A kezdet büszke, hősies magyar passzivitásának élőszobra. Nem tanul, nem felejt, nem hajlik, csak összetörik. Ott van Gyula, a félszeg, szomorú, dacos, határokon átszökdöső irredentizmus. Lobogó temperamentum, bujdosó nyugtalanság. Etelka lelkének aktív mása. A vég: „Halál a kukoricásban” Ila: elkényeztetett, komolytalan, csak maga boldogságára gondoló gyermek. önző, de nem oly siváran és kietlenül, mint a férfi, a vőlegény, a «birtokmentő», akinek lelket-lenségére döbbenve eszmél, aki beleugratja kacérkodásba a román agronómmal, aztán a jó ürügyet felhasználva, otthagyja előnyösebb menyasszonyért. Végül a negyedik testvér, Klára, aki hallgat a nagy viharok alatt, dolgozik, kislányát neveli, családi ellentéteket simít, önmagán érzi a feszülő végletek minden döfését, céltalan, ábrándos hősiesség és önző, vagy könnyelmű megalkuvás végletei között lassan kristályosodik benne az új erdélyi ideál, míg özvegy élete megtalálja új társát egy szegény tanítóban. Ez a tanító az új Erdély hérosza, egyetlen igazi mentő-kéz a pusztulásban, józan, hűséges, alázatos és önérzetes, minden kis alkalom-rögöt gyökérverésre felhasználó, minden talpalatnyi magyar földért, minden kicsi magyar lélekért higgadtan tusakodó, – mint ő maga nevezi magát: igavonó a lehető igazságokért. Van-e ennek a regénynek tendenciája? Nem tudom. Egy bizonyos: nagy leszámolás folyik benne: erdélyi emberek leszámolása egymással és önmagukkal. Ez a regény a revízió regénye, egy egészen belső és egészen más értelmű revízióé, mint amilyen értelmet ennek a köztudat ma tulajdonít. Berde Mária nem ítél, sokkal inkább művész és sokkal inkább religiózus lélek, hogysem az ítéletet fenntartsa magának. De a regényből önként kibomlik s kicsendül a revízió végső akkordja, a szomorúan és büszkén vállalt erdélyi feladat: igavonás a lehető igazságokért. A legerdélyibb uralkodó: Bethlen Gábor sem tett egyebet, mint Berde Mária tanítója: vonta az igát a lehető igazságokért. Makkai Sándor revíziós programja ezen a ponton kapcsolódik teljesen és szervesen a más dimenzióban keletkezett Berde-regényhez. Makkai Sándor azt mondja: „parancsoló tényekkel” állunk szemben, amelyek sorsunk kereteit meghatározták. Parancsoló tények tettek és tesznek bennünket kisebbségi magyar nemzetté. Ezeket a parancsoló tényeket el kell fogadnunk és le kell számolnunk velük! Nem tudjuk, hogy ideiglenesek vagy véglegesek-e számunkra ezek a tények, Isten egyedül ennek a tudója. úgy kell velük számolnunk, mintha véglegesek volnának. Lelkileg is számolnunk kell velük nemcsak gépies nyomás alatt; öntudatosan is, nemcsak ösztönszerűen. Ezek a parancsoló tények nemcsak mint puszta igazságtalanság szakadtak reánk, hanem ítélet gyanánt is, amint reánk szakadt Augsburg, Muhi, Mohács, minden nagy magyar katasztrófa : nemcsak egy osztály, nemcsak egy felekezet, nemcsak valamely népi réteg, hanem az egész magyarság bűnének büntetéseként. Mielőtt végzetünknek külső okait elfogadnánk – hiszen nyilvánvaló, hogy ilyenek is vannak – egyetlenegy belső, magunkban rejlő okot sem szabad figyelmen kívül hagynunk. A leszámolásnak, a magunk revíziójának tehát ebben az irányban kell megindulnia és lefolynia. Magyar erények és magyar bűnök mérlegét fel kell állítanunk – a múltra nézve is, a jelenre nézve is. Minden nagy nemzeti katasztrófa után a megújulás ezzel a mérlegkészítéssel kezdődött: önismerettel, bűntudattal, bűnbánattal, vezekléssel, de az a kevés is elég volt, hogy megmentse a végpusztulástól. Ennél a kevésnél sokkal több erő és erény kell hogy legyen bennünk ma. A parancsoló tényekből tehát nemcsak puszta igazságtalanságot, nem is csupán leverő végítéletet, hanem új magyar missziót, új magyar életparancsokat és életlehetőségeket kell kiolvasnunk. A tényekkel való leszámolás azonban ezt is jelenti: alkalmazkodást minden körülmények közt a nemzetért s a nemzet érdekében, de soha egyéni meg-alkuvást, önzőn, a nemzet rovására. Csak így lehet az elvesztett világi impérium helyett kialakítani az «Impériumot lélekben és igazságban», csak így lehet megteremteni „az egység érc-alapját”, a szív és érzület, szellem és jellem őszinte erdélyi demokráciáját, csak így lehet «forrásokat» találni «a kősziklában», megszervezni gyakorlati magyarságra Erdély társadalmát, csak így lehet megérteni a „kérdező jövendőt” s vezetni „ama keskeny ösvényem” a mi problémás, ezer krízis örvényében vergődő, szegény és mégis gazdag ifjúságunkat. – «Igavonás a lehető igazságokért 1» íme, amit Berde Mária tanítója cselekszik a maga látszólagos elszigeteltségében, azt hirdeti Erdély református püspöke egyetemes programnak. Ez az igavonás azonban nem az idegen járom szolgai hurcolása, hanem kereszthordozás a lehető magyar igazságért… Bűntudat, bűnbánat, lelki leszámolás, magunk revíziója, vezeklés, új belső élet keresése, impérium lélekben és igazságban… Szokatlan kifejezések, fogalmak, képek ezek egy nagyvonalú nemzetpolitikai tanulmány keretében. Vallásos színek és hangok. Ehhez magyarázatnak nem elég Makkai egyénisége és állása, nem elég az sem, hogy ő természetesen az Evangéliumból meríti végső fokon minden programját s minden igazságát. Mert ez a religiózus emelkedettség árad és sugárzik Berde Mária regényéből is, ez az éltető levegője szinte minden igazi erdélyi írásnak. Ez módosította és határozta meg a mi nemzeti eszményünket is. A mi nemzeti eszményünk a politikum világából a religiózum világába került, nem részleteiben, nem egy-egy ponton, nem egy-egy ünnepélyes alkalommal, de gyökerestül, mindenestül. Nem vagyok bizonyos benne, hogy ennek a jelenségnek mi az oka. Részben a kisebbségi sors feneketlen örvénye talán, részben a világszerte erős vallásos renaissance. Nem tudom, de így van. Amíg a múlt század racionalizmusa a vallásos képeket s fogalmakat kisajátította a nemzeti eszmény számára, addig ma szinte beleolvaszthatjuk nemzeti álmainkat s reménységeinket vallásos ihletünkbe és áhítatunkba. Itt inkább, mint ott túl az anyaországban. és úgy gondolom, hogy a néha-néha érzett idegenség kisebbségi és anyaországi magyarok között, ide vezethető vissza, a különbségre politikus és religiózus nemzeti ideál között. Bizonyos, hogy nekünk már idegenek az olyan kifejezések, mint a «magyarok istene». és egészen bizonyos, hogy iskoláinkban még véletlenül sem szavaltatjuk a magyar Hiszekegyet, amely Pesten mindenütt olvasható. Nemcsak azért, mert nem szabad, hanem azért, mert érzésünk mélyebbet követel. Ellenben: Székelyföldön jártamban egyszer buzgó magyar úri hölgyek rendezésében láttam egy jelenetet. Sohasem fogom elfelejteni. Egyszerű földművelő emberek élőképet állottak. Egy nagycsalád, valóságos család, dédszülőktől dédunokákig. Csupa vérrokon. Csupa erő, csupa méltóságos komolyság, csupa öntudat, csupa élet. álltak némán, mozdulatlanul, ősi viseletükben. Sokáig. De mielőtt a függöny összement volna, megmozdult az ajkuk. Csak az ajkuk. Zsoltár csapott fel és szárnyalt a magasságba. Nem volt S. O. S., nem volt apellálás semmi földi hatalomhoz. Maguk erejében, vagy erőtlenségében énekeltek egy magasabb erőnek. Sohasem éreztem magam annyira kimondhatatlanul és leírhatatlanul, szívem minden gyökérszálával magyarnak, mint mialatt énekeltek. Azt énekelték: «Tebenned bíztunk eleitől fogva…»