Néhány évvel ezelőtt Markai Sándor, az erdélyi reformátusok püspöke a szabadság, a teljes elfogulatlanság és a papi író magasabb erkölcsi világrendjének hangjával, az erősen megnövekedésű, az a végső letisztulásáig még mindig e1 nem jutott Ady-irodalmat egy sokat vitatott érdekes, eredeti könyvvel gazdagította. Az új magyar irodalom legmesszebbre világitó lírikusáról szóló tanulmánynak „Magyar fa sorsa” volt a címe és hogy a magyarországi forradalom és az ellenforradalom idejében Ady körül lezajlott, sokszor elposványosodott viták meddőségétől távol, Erdélyben íródott, az a lélektani módszer és az a pszichérajz, amellyel Ady alakját múlt század végére és századunk első két évtizedére döbbentette, meglepő, okos, fegyelmezett és emberi elgondolás volt. Későbbi tanulmánya, amit a nagy fejedelem Bethlen Gábor alakja körül az emberi és a történeti források összeolvadó színével, a megértés nélküli teremtő erő komor tragikumával rajzolt, ugyancsak jelentős értéke a megújhodó magyar történelemírásnak és bár a két nagy essay között regényt, sőt néhány kisebb terjedelmű elbeszélést is írt, lehetetlen nem észrevenni, hogy Makkai Sándor nagyszerű európai látómezejébe logikusan beilleszkedő olthatatlan transzilvanizmusa elsősorban esztétikust, történetírót formált, akinek jelentősége annál nagyobb, mert minden megállapítása párhuzama, bizonyítása a lélek mélyéig ért erkölcs-filozófiai gyökerekből táplálkozik. Az erdélyi magyar irodalom terebélyes fáján aránylag gyenge az esztétikai hajtás, az erdélyi termő, tisztult romantika s az aktivitásig feszülő új életrendeltetés a lírával kevert nagyvonalú elbeszéléseknek, a zsoltárokig egyszerűsödő urának termőtalaja. A kritikus, a pozitivizmus és az ideálizmus harcában edződött esztétikus, aki a legteljesebb erkölcsi felelősség s az egyetemes kultúr lelkiismeret tiszta palástjával végzi magános munkáját, mint mindenütt, Erdélyben is ritka és morális öröm Makkai Sándorra, a meghitt, szép Erdélybői nyugat felé forduló szellemre mutatni. „Erdélyi szemmel”, ez újabb tanulmányainak szimbólikus erejű gyüjtőcíme. Miért erdélyi szemmel? Mert az erdélyi szem elé az elfogultság, a kicsinyes érdek és a messze nyúló praktikum nem emel hályogot. Az erdélyi szem pillantása a messzi bércekig ér, nyugodtan követi a hegyi patakok gyors csobogását és elér, túl a határokon, le Keletig, el Nyugatig, hogy az az erdélyi lélek szeretni, becsülni tudó szívével, lelkével vegye észre a szépet. Van a kötetnek egy tanulmánya: „A szépség hazája”, amelynek pozitivista filozófiai alapjain szubjektív idealizmusa egy minden részletében kidolgozott esztétikai világnézetet konstruál. Ebben a tanulmányban Makkai Sándor a német idealizmus talajából kinőtt magyar filozófusra: Bőhm Károlyra is utal, akinek a pozitivizmusnak kriticizmussal mélyítése volt életrendeltetése. A hű tanítvány – Makkai bizonyára hallgatta Bőhmöt – ezt a rendeltetést a pszihológiáig tágítja s a szépség formáló erejét, mint értéket az igazságban és a jóságban, mint megvalósulást a tudományban és az erkölcsiségben látja. A Bőhm filozófiája körül annak idején kialakult filozófiai iskola – Tankó Béla, Varga és mások – a böhmi megállapítások dogmatikusságán elsorvadt. Makkai Sándor finom, hajlékony, kutató szelleme tovább ment, inkább Pauler, a másik magyar filozófus fele, azonban annak a valóság iránti érzéketlenségét, mint történelemíró, nem követhette. Két Goethe tanulmányában emberi indulatai a legérdekesebbek, az a nemes célú, meggyőződéses, tiszta szempontú alkalmi visszapillantás, amellyel ennek a világszellemnek az emberiség Pantheonjából kimagasló nemes profilját szemléli. Az erdélyi tanulmányok: Kemény Zsigmondról, a korán sírba szállt Kuncz Aladárról, az új magyar líra mai válságában is messze világító Reményik Sándorról – ideje volt, hogy valaki már egyszer lemérje ezt a férfias szívű, szubtilis, minden versében alkotó erdélyi költőt – különös szépen érezhetik azt az eltéphetetlen kapcsolatot, azt a megrázóan rejtélyes pesszimizmust, amely minden jelentős írásban az erdélyi táj, az erdélyi történelem, az erdélyi gondolkodás leglelkéhez segíti az olvasót. A tainei örök hármasság, – race, milieu és moment – erdélyi analízisei ezek a tanulmányok s két Bolyai tragikumáról írott essay, – amelynek komorsága megrendülése lelki kapcsolatán van Tabéry Géza Bolyai regényével, novellisztikus distanciákba tévedő de a megrendítően magányos zseni örömtelen élete odaadó töretlen hatású „Szarvasbiká”-val, a művészet legérdemesebb tárgyára: az egyén lelki titkaira mutat, mert soha sem volt hitelesebb a tétel, mint ma, a kollektivizmus századában, hogy az igaz egyéniség nem távolodik az örök dolgoktól, sőt annak egyetlen megnyilvánulási formája. Esztétikai hitét valóságos vallássá idealizált szellemtörténeti szempontjait a „Közönség és Irodalom”-ról szóló, ugyancsak nagyobb terjedelmű programtanulmánya adja annak elsősorban az irodalmi kritikára vonatkozó része. „A kritika nem politika és nem felekezetiség: a kritika a nemzeti lélek lelkiismerete, mely azon őrködik, hogy a nemzeti lélek és jellem a tudományban az igazság, a művészetben a szép s az erkölcsiségben a jó egyetemesen emberi értékeit alkotja-e meg”. így csak az a kritikus ír, aki büszke népe kultúrájára, arra, amelyben a népi lélek arculata tükröződik. Jöhetnek komor, nehéz idők, olyanok, amikor az apokalypsis hangulata borul az emberi lélekre, Makkai Sándor a népért és a néppel élő, a világ sodródását a történelem lapjairól jól ismerő író nem csügged. Mert „Erdélyben sokszáz és százezer – csoda – van és mindvalamennyi élő, öntudatos, végtelen lehetőségekkel gazdag és szeretni tudó emberi szív és lélek”.

Nem azért írok kritika helyett egyszerű ismertetést erről a könyvről, mert szerzőjét annyira szeretem és becsülöm, hogy a kritikus objektív hangját nehéz volna megtalálnom vele szemben – hanem azért, mert a könyv még szerzőjénél is közelebb áll hozzám s magát a könyvet nem tudom kellő távlatból nézni. Mondatról mondatra, amint olvasom, egyben át is élem, eggyé válok vele, gondolatai mintha egytől-egyig éltek volna bennem, megformátlanul s megszületésük – vagyis elolvastatásuk – percétől fogva mintha már végképpen az enyémek is lennének. Különös, hogy valaki ennyire fenntartás nélkül, egyszerre be tudja fogadni (mert ez több az egyszerű elfogadásnál) más ember gondolatait egy sereg különböző tárgyról, amelyről magának is éppen elég alkalma volt gondolkozni. Annál különösebb, mert hiszen Makkai könyvében egy teljes évtized (s milyen évtized!) során írt tanulmányok kerülnek össze, nem is időrendben csoportosítva. Megeshetnék, hogy egyikkel-másikkal maga sem azonosítja már magát teljesen, csak – mint mondani szokták – „belementi” éppen megjelenő könyvébe. Megeshetnék, hogy az író messzibb jár e pillanatban, mint lelkes olvasója. Megeshetnék, de – nem hiszem. A könyv annyira egységes öntésű, hogy ha a dátumokat eltüntetnék az egyes tanulmányok alól s egyik-másiknak szövegéből az évfordulókra való utalásokat: a tízesztendős távolságot nem árulná el semmi. Makkai Sándor kétségtelenül fejlődött e tíz esztendő alatt, de amit e kötetben összegyűjtött tanulmányaiban megírt, az annyira egyéniségének, világnézetének mélyéről jött – ami aktuális kérdésben állást foglalt, arra oly rendíthetetlenül csak egyféle választ adhatott, hogy ezekhez képest tíz esztendő változása, fejlődése csak felszíni jelenség lehet. Van ebben a kötetben általános esztétikai tanulmány, irodalmi elemzés és újraértékelés s erdélyi kultúrpolitika. Valamennyit szoros benső egységbe foglalja a könyv címe: Erdélyi szemmel. Hogyan? – kérdezheti joggal a felületes lapozgató – hát lehet s szabad az esztétika alapfogalmait, Platón és Kant szépség-meghatározásait „erdélyi szemmel” nézni? Firenzére letekinteni s egy idealizált Kolozsvárt látni még hagyján – de ha arról beszélünk, hogy „szép az, ami érdek nélkül tetszik”… A felületes lapozgató meg fog nyugodni, ha a „Szépség hazája” című tanulmányt elolvassa. Nincs abban egy szó sem Erdélyről. Egy idealisztikus esztétika rövid alapvetése az egész. De ezt az esztétikát hirdetni kellett és hirdetni kell a tegnapi és mai Erdélyben, magasabbrendű megnyugtatásul és vigasztalásul. „A szépség… nem igazság és nem jóság, de érdektelen, szimbolikus apológia az igazság és jóság örök érvénye mellett.” „Lehet élni bányáiban, barlangban, pincében, kamrában, szobában, völgyben és börtönben is; harcos, szenvedő, aktív életet ezekben élünk, mi szegény emberek: de ha a napsütötte bérctetőn beleujjonghatunk a lent küzdő világba vagy talán semmit se téve, egyszerűen a csillagokba bámulunk: érezzük, hogy az életünk most ér a legtöbbet. Ez a bércteteje az életnek: a szépség. áldottak legyenek, akiknek teremtő lelkén át, ünnepi óráinkban odaemelkedhetünk ragyogó ormára!” Vigasz ez és megnyugtatás, de azonkívül agitáció az áldott teremtők mellett, akik egymagukban nem teremthetik meg az új Erdély új életét, ha melléjük nem szervezkedik egy öntudatos kulturális és esztétikai akarású közönség. Ez az agitáció bontakozik ki néhány másik tanulmányában, – de voltaképpen ennek részletmunkáját végzik az alkalmi Goethe-tanulmányok s különösen Kemény Zsigmond nagyszerű újraértékelése. Az új Erdély új élete… mennyi mindent kell itt ,,erdélyi szemmel” meglátni és megmutatni maguknak a kábult erdélyieknek is, hát még a magyarországi testvéreknek! Alapvető kérdéseket kell tisztázni, akárcsak az elméleti esztétikában. Magának az erdélyi léleknek kérdését is. „Külön erdélyiségről… sohasem lehetett és ina sem lehet beszélni magunkkal kapcsolatban, hanem csakis a történelmi és természeti viszonyok által sajátos színezetű erdélyi magyar szellemről.” De ez a színezetbeli különbség, a fizikai távolság, az elszakítottság, a politikai helyzet különbözősége elég arra, hogy széles árokkal gátolja a kétféle magyarság kölcsönös megértését. Hallottam már Makkait csöndesen panaszkodni, hogy alig mer már megszólalni Magyarországon az erdélyi dolgokról: mást várnak tőle, mint amit mond, nem értik meg az ottani helyzetet, lelkiállapotot, célkitűzéseket… Ez így van s könyve egy részében e nagy megnemértés ellen kell hadakoznia. Az előszóul tett „Nincs menekvés?” című polémiában is. Egy híres erdélyi tárgyú regénnyel s annak híveivel harcol itt. A regény: pesszimista lélek termése. Megírása, kiadása bűn volt az adott körülmények között, mert az erdélyi magyarság halálát hirdette olyan közönségnek, amely elsírhatta magát rajta, de aztán nem tehetett egyebet, mint a temetőből távozó gyászkíséret: letörölvén könnyeit, igyekezett a kedves halott elvesztésébe belenyugodni. De a halott – nem halott és nem is akar meghalni, egyáltalán nem nyugodott bele a saját halálába. Halálharang kongatásával saját testvéreit sem lehet megmozgatni, még kevésbé „Európa lelkiismeretét megszólaltatni”. Erdély magyarsága él, élni akar és keresi az új, kisebbségi élet útjait, uralkodás és reprezentálás helyett az egyénnél és a családnál elkezdődő, aprólékos, millió kis áldozat összetevéséből és megszervezéséből álló újfajta nemzeti munkát. Itt munkásokra, példaadó prédikátorokra, művészekre, kultúremberekre van szükség – mindenkire, csak sírásóra és siratóasszonyokra nem. „Bethlen Gábor öröksége” című tanulmányában ezeket mondja Makkai: „Ez az egyetlen életlehetőség, igazi jövőjének és belső nagyságának kulcsa és biztosítéka: egy lelki megújulás és jellembeli megnemesedés, amely komoly és nemes szellemi kultúrában realizálja magát. Ehhez pedig a legfőbb és immár elkerülhetetlenül szükséges teendő: az erdélyi magyarság kulturális megszervezése… Az előttünk álló kultúrfeladatnak pedig lényegében két sarkpontja van: az egyik az erdélyi magyar ifjúság nevelésére való társadalmi megszervezkedés, a másik az erdélyi magyar irodalom öntudatos kifejlesztése az írók és az olvasók megszervezése által.” Ennek az egyszerűségében oly impozáns programnak, amelyet 1922-ben mondott ki Makkai, első pontjából – sajnos – kevés valósulhatott meg, anyagi erő híján. A másik, az írók és olvasók szervezése, sokkal előbbre van. Elég itt a könyv kiadójának, az Erdélyi Szépmíves Céhnek szervezetére utalnom. Makkai irodalompolitikai gondolatait legszívesebben úgy ismertetném, hogy idemásolnám „Közönség és irodalom” című tanulmányát. Néhány főgondolata: „Az erdélyi magyarságnak, ha mint ilyen élni és hivatását teljesíteni akarja, erdélyi magyar szellemi életet kell élnie, mely önállóan épül föl a magyar örökségen, de ugyanakkor öntudatosan keresi és munkálja az egyetemesen emberi értékek szolgálatát.” „… a szellemi értékek közt nincs rangkülönbség, – a tudományos, művészi, erkölcsi és vallásos értékek, mint önértékek, egyformán drágák, nélkülözhetetlenek és a kultúra egységében egyformán érvényesítendők. Ennek a szellemi egységnek megteremtésére pedig mindenekfelett éppen az irodalom van hivatva …” – Az irodalomról nem szabad szűk vagy egyoldalú koncepcióval csak mint gyönyörködtető szépirodalomról vagy csak mint pedagógiai eszközről beszélni. Az erdélyi magyarság igazodjék mindig a legtágabb horizontú és modern világszínvonalhoz. Erdély a magyarországi megkötöttségektől függetlenül végezheti az átértékelés munkáját. Az irodalom az élet egész skáláját magában foglalja. Két hatalmas kar öleli át: a nemzeti szellem és az erkölcsi törvény. De „a kritikátlan hazafias irodalom és az erkölcsi szentimentalizmustól csöpögő morálirodalom hamis, élettelen s hatástalan, sőt egyenesen káros.” Népnek, ifjúságnak s felnőtt intelligenciának egyformán művészi értéket kell adni, igazi irodalmat. ,,.. . idegen és káros az irodalmi életbe a felekezeti szempontok belevegyítése s ez alapon irodalmi meghasonlás, szakadás keltése.” ,,A politikai és felekezeti szempontok rossz értelemben vett beavatkozása ellen a közönségnek csakis egy módon lehet és kell védekeznie: magyar és keresztyén lelkületének őszinteségével egyedül a mű értékét szabad néznie.” „A kritika nem politika és nem felekezetiség: a kritika a nemzeti lélek lelkiismerete …” úgy érzem, Makkai az ő „erdélyi szemével” az egész magyarságnak is sok életbe és kultúrába vágó kérdését látja tisztán, elfogulatlanul és bátran. Könyvéből nemcsak Erdély lelke, de a régi, elfogultságoktól és gyűlölködésektől meg nem mérgezett magyar lélek szól – az, amelynek „sajátos értékei a világ egyetemesen emberi jövendőjébe kapcsolódnak be.”