Jancsó Béla: Erdélyi írók otthon – Vasárnapi újság, 1924. április, 2. sz. 9.p.

Azok közé tartozik, akikben az anyatestről letépés riasztotta öntudatra lelke lappangó mélyét: a művészt. Akkor volt ez, amikor az Idő pörölyös ütésein lepattant innen minden máz és ragyogás, s amikor a megtámadott élet maga igazolására világra vajúdta jobbik részét. Akkor kiesett a Hatalom, a támasztó vár, s az erdélyi öntudat felelősségvállalásának éles súlya két rejtett idegvonulatra nehezedett. Az egyik a pap volt, a másik az újságíró. Az egyik a távoli és minden zűrt hallgató-figyelő, a másik az elvonuló órák építője. S mikor leomlott minden anyagi Erő, bennük pattant meg egy ismeretlen ér, hogy szava legyen a léleknek, s lelke a szavaknak az irodalom által. Makkai Sándort nem az a hiúsági túlterjengés állította csatasorba, amely a vidéki jelentéktelenségből egyetlen népsorsot viselő jelentőségre emelkedett kálvinista papságban felburjánzott. Nála az írás az elhívatás, s a kötelesség parancsoló ereje volt. Mint ember: szinte zavarba hozóan szerény, mint akinek látása nagy dolgokra idegződött be s mint apró kis részecske húzódik és nyomul a nagy Mágnes felé. és e szerénység és halkság nem visszavonulás és nem öntudatlanság nála, de egy magasabban érzett életút öntudatának védekezése. Makkai tipikusan az az ember és az az író : aki a munkájában él. S van valami ősi puritán okosság és lelkiismeret ebben, ahogy egyéni élete minden megnyilvánulásának meghúzza erőit és gyűjti és összpontosítja arra a megérzett valamire, ami több, mint ő s ami felé kérlelhetetlen lassú szívóssággal nyomul: a szellem felé. Idegbetegek és megkergetettek, pénz és kéj és az anyag megháborodott lelke elől futók világában valami egészen metafizikus makacssággal hiszi, vallja és küzdi a szellem lélekadó hivatását. Kell valaminek lenni szappanbuborék életünkben, ami nem pattan el, de mint láthatatlan erő, utánunk is éj és hat. és művészkézzel nyúl vissza Jézus alakjához. és figyel és néz és elcsodálkozik s aztán harsány ujjongás szakad fel belőle: íme egy élet a szürkeség iszapjában, a kicsinyességek őrlő fogai közt, önmagán túlteremt, mert lelkét éli és belőle végtelen távolságok indulnak és örök lélekerők folyama szakad végig a világtörténeten, abból az egyetlen életből, aki megérezte és megtette, hogy nem ez az élet minden, s aki a tolongó, kábító felületességek alá az erő ősfolyamaira látott. A Jézus probléma : a testét, anyagiasságát a szellemnek feláldozó élet problémája Makkai Sándornak mint embernek, papnak és írónak legmélyebb gyökere. Tulajdonképpen ez az ő egyetlen problémája: az anyagot alakító és uraló lélek. Ahogy ez a lélek hit által feltáplálja a vergődő életet: ez a pap problémája. Ahogy ez a lélek emberi anyagban kifejeződik s öntudatlanul mozgatja a végtelenség felé: ez a művész problémája. A múlt neki: egy lélekmozdulat megmaradt képe. Egyéniség: az egyetlen forma, amin át kiszól az egyetemességképzelet csodálatos munkáskézé a léleknek, mely az érthetetlen világból megépíti a lelke szerint valót. Faj: az emberi szó és múlt szent egyénisége, és úgy emelkednek ki ezek a megértések szónoklatából, írásaiból, novelláiból, mint az erő áhítatos és komor megpróbáltatói s ami lefojtott líra dübörög alattuk, féken tartja s nem engedi fel ragyogó szavak selyemszépségévé, mert ez a lélek több, mint a kimondott szó édes szépsége. Harminckét éves és református püspökhelyettes. S van kéziratban vagy két kötet novellája, egy fantasztikus regénye a fantáziáról s álnéven egy diákregénye (A kapu előtt) jelent meg a Pásztortűzben. Komoran, lassan, hallgatag építőmunkával halad. S messze érhet, Erdély szívébe bizonyosan.