Pongrácz Kálmán: „Magunk revíziója” – 1934 (Makkai Sándor tanulmányai.)
Talán Ravasz László mondta egyik beszédében a magyar közélet súlyos kórtünetének ama jelenségét, hogy nálunk a „páthosz mindig elnyeli az éthoszt”. S csakugyan, ha a magyar élet bármelyik pontjára is fordítjuk tekintetünk, úgy azt tapasztaljuk, hogy társadalmunk manapság is túlzottan reagál az optimista jelszavak és csillogó szólamok görögtüzére. Különösen érvényes e tétel publicisztikai és kritikai irodalmunkra. Kevésbé válogatósnak nevelt olvasóközönségünk szívesen fogadja el csalhatatlannak és mértékadónak azok állásfoglalását, akik pedig kellő szakismeret hiányában vagy csekély olvasottságuknál fogva sokkal inkább lennének hivatva saját továbbképzésükre, mint mások irányítására vagy vezetésére. De szalmaláng pszihénk ma sem tűri életünk kritikai szemléletét. Közönyünk és gyorsan elpárolgó lelkesedésünk között háttérbe szorul a nagyszavak nélkül alkotni akaró magyar közéleti típusa. Miért? Mert sokat kíván akkor, ha közönyöseik) akarunk lenni és mégis, ha egyszer lángra lobbantunk kevesebbet ad vagy ígér, minthogy lelkesedni tudnánk ,,sovány és vérszegény” programjáért. A múló idő és következetes cselekvés iránt nincs nagy érzékünk, tehát azok szavára sem vagyunk kíváncsiak, akik nemzeti felemelkedésünk feltételeit elsősorban és sokkal inkább a magunk, mint a hatáskörünkön kívül álló tényezők revíziójában keresik. A magyar közélet eme fogyatkozásának figyelembevétele nélkül nem adhatunk pontos és megbízható képet Makkai Sándor írói szerepéről, hatásáról és jelentőségéről sem. Erdély református magyar püspöke, ki tanulmányaiban az úgynevezett ,,magas publicisztika” mesteri művelőjének és invenciózus művészének bizonyult – szellemi súlyát, erkölcsi fölényét, írói bátorságát és emberi melegségét igen csekély mértékben megközelítő méltánylásban részesül közönségünk és irodalmi életünk részéről. A magyar élet e legélesebb szemű diagnosztája szinte tendenciózusnak mondható elhallgatás áldozata lett. Pedig tanulmánykötetei – Magyar fa sorsa, 1927 – Magunk revíziója, 1931 – Erdélyi szemmel, 1932 és Harc a szobor ellen, 1933 (az Erdélyi Szépmíves Céh kiadványai, Cluj-Kolozsvár) – melyekben égy új demokratikusabb és modernebb magyar közszellem kialakítására és megalapozására törekszik – igen nagy és komoly nyereségei a magyar literatúrának. A pozitív és kritikai nemzet-, valamint a keresztény világszemlélet pompás szintézisét adja e kötetekben, annak az egyszer már megkísérelt, de realizálni nem tudott politikai irányzatnak szellemi alapvetését, melyet előszeretettel neveztünk „keresztény-nemzetinek” és melyet jelenleg is sokan – de különösen az új nemzedék – a jövő egyetlen kibontakozási irányának tartanak. Makkai Sándor írói egyéniségének gazdagságát szemléletének „több szempontúsága” magyarázza. Keresztény humanizmusa képessé teszi őt, hogy ,,mások szemével” is látni tudjon, tehát mások szenvedését, problémáit, célkitűzéseit szintén meglássa és átérezze. ,,Mindent ért és mindent megbocsát” – ahogy Dosztojevszkiről írta egyik poétánk. De e méltányossága sohasem válik enervált kontemplációvá és nem akadályozza szellemi aktivitását. Harcos típus, de miután a jelenségek és fogalmak csupán pozitív értékelése érdekli, tulajdonképpen nem ismer ellenfelet. Fanatikus magyar, meggyőződéses erdélyi, de ugyanilyen mértékben európaian keresztény és speciálisan protestáns. Univerzális érdeklődés él benne minden szellemi iránt, de a tudós passzív tárgyilagosságába mégsem süllyed el, mert kimondottan reformer hajlamokkal és képességekkel is rendelkezik. Pap volta visszatükröződik biblikus szavakkal gazdagon átszőtt stílusából, gyakran ódonveretű – prédikátoros ízű érces mondataiból, míg pedagógus elhivatottságát a munkáiból minduntalan előlépő javítási szándék és törekvés bizonyítja. Bethlen Gábor és Széchenyi István szellemét tartja a magyar géniusz legértékesebb’ két megnyilvánulásának s az ő pozitív nemzetszemléletükben keresi a kibontakozás alapját. Harcot hirdet hát alkotó nagyjaink ,,szobor kultusza” ellen s felfogásukat, szellemüket újra a cselekvő élet integráns részére akarja tenni. Az új magyar öntudat – írja – az újjászülető Széchenyi – már elindult hódító útjára mindenütt, ahol magyarok élnék. A kritikai nemzetszemlélet és szeretet, megváltozott korformákban, de azonos értelemmel tör magának utat a magyar jövendőbe. és ez most már valóban és véglegesen a lét és nem-lét kérdésévé vált reánk nézve. Ha Széchenyi sötét próféciái még egyszer kénytelenek lesznek megvalósulni, akkor nincs többé magyar jövendő. Ennek csak egyetlen ellenszerve lehet ha az ő ragyogó próféciáit valósítja meg a fiatal magyarság.” Makkai Sándor érdekes, bátor és kritikus jelenszemléletének még 1927-ben vázlatát adta a vádlott Ady költészetéről írt s híressé vált ,,Magyar fa sorsa” című munkájában. ,,Ond vezér unokája” című fejezetben – melyben Ady magyarságát és vátesz voltát tárgyalja – nemes emelkedettséggel tesz hitet egy új magyar jövő mellett: ,,és azt hiszem – írja -, hogy a régi magyarság csakugyan meghalt és kihullott az idő rostájából. én azt hiszem, hogy ki is kellett hullania. én azt hiszem, hogy abból a rostából csak az örök magyarság nem hullhat ki, azaz ami a magyarságban is örök érték. Ady próféciáit hallva, ma már a beteljesedett próféciáikat halljuk a régi magyarságra nézve. és szerintem annyira egyet kell értenünk ebben vele, hogy nem is szabad megengednünk, hogy az, ami felett ítéletet mondott az idő, halottan is életet szimuláljon és tovább kísértsen közöttünk. A régi bűnöknek holtan kell maradniuk. Sokkal jobb és igazabb úgy fogadni a katasztrófát, mint életellenes bűneink megérdemelt büntetését, mint ezt csak esetleges szerencsétlenségnek tartva, megmaradni a régi bűnökben. Mert ebben az esetben tovább is áll a végzet. Ebben az esetben a sors poharának csak egy része telt be és következik a szörnyűbb folytatás. A magyar ifjúságnak nem szabad elbizakodnia abban, hogy Adynak nem volt igaza, hanem le kell vonni az Ady szomorú sorshirdetésének élő tanulságát: a magyarságnak mássá, újjá kell lennie.” – Hogy lehet ,,más és új” magvarságot adni? Makkai erre is megadja a feleletet: „Református keresztyén öntudatom és álláspontom szerint – írja – olyan ifjúságot kell nevelni, amely az élet egész vonalán öntudatosan vállalja nemzeti és egyéni küldetésének súlyos, szent misszióját. Nemesek lelkesedő, a jóért rajongó, idealizmusában fennkölt ifjúságot akarok, hanem öntudatosan nemes ifjúságot. A történelem és irodalom egyoldalúan „fehér” kezelése, minthogy a valósággal nem egyezik, két nagy veszélyt rejt magában: délibábos, irreális nemzeti érzést növel s az életharcba erőtlen erkölcsi szentimentalizmust táplál, melyek odavezetnek, hogy a nemzeti érzés is, az erkölcsi érzés is frázisokká lesznek, melyek nyilvános alkalmakkor színesen és hangosan puffognak, de az élet harcában, a tettekben és a tényleges magatartásban csak takarói lesznek az egyéni érdeknek és a bűnnek, vagy jobb esetben is nem adnak pozitív erőt az érdek és a bűn kísértései ellen.” Ez a nevelési reform pedig annál szükségesebb és annál elodázhatatlanabb, mert: „A magyar nemzetnek végzetes hibája az, hogy vezetését nem volt képes a szellemi arisztokrácia, legtehetségesebb, a legegyetemesebb látású és lelkületű, a legműveltebb és legkiválóbb szellemű fiainak kezébe tenni le, hogy sohasem állt igazán lelki vezérlet alatt, hogy irányításához és kormányzásához ép úgy, mint neveléséhez hozzátapadt a korlátoltság, a szűkkeblűség, elfogultság, pártoskodás, szellemi törpeség és tehetetlenség átka. Pedig senkinek sincs joga egy nemzeten uralkodni, csak a szellembeli és jellembeli kiválóságnak. Minden egyébnek eszköznek kell lennie a szellem kezében. A magyar ifjúságnak azért kell küzdenie, hogy ahol magyarság él, ott a magyar szellem legerősebb és legkiválóbb hordozói jegyének az irányítók. A magyarságot egyedül a világnívóra emelkedő műveltség mentheti meg. A kultúrában van egyedül fölfelé vivő útja. ésszel és szívvel biztosíthat egyedül életet magának. S ha ez így van, akikor a magyar ifjúságnak hadat kell üzennie minden törpéségnek, minden szűkkeblű kicsinyes-bégnek, elmaradottságnak, szellemi tunyaságnak, elfogultságnak, pártosságnak és rosszakaratú butaságnak. A magyar szellem legnemesebb és legkiválóbb tulajdonságainak érvényesülését kell kivívnia minden téren. Szegény és kicsi nemzet kisszerű, vagy középszerű szellemiség mellett nem élhet meg.” Máthé Elek írta nemrégiben a Magyar Szemlében Ravasz László „Alfa és Omega” címen megjelent gyűjteményes munkájáról, hogy bármilyen tárgyhoz vagy problémához is nyúl az illusztris szerző, mégis „egyetlen téma világgá szétfutó szálai fűződnek mindent egybefoglaló rendszerré” hatalmas könyvében. – Ez ^a megállapítás Makkai Sándor tanulmányköteteire is joggal vonatkozik. Bármit is ír, vagy bármilyen témát is tárgyal Makkai, következetesen egy nagy és mindenek fölé helyezett feladat és szándék hatja át minden szavát és írását: magunk revíziója. Harcol a nemzeti előítéletek ellen. Egyformán szembeszáll a magyar múltat teljesen hibátlannak vagy teljesen hibásnak tartó felfogás ellen, mert mindkét álláspont teljes passzivitáshoz vezet, ami pedig életellenes és veszélyezteti a jövőt. „Magunk revíziója” című – s legértékesebb – tanulmánykötetében megcáfolhatatlan érvekkel száll szembe politikai és társadalmi dogmáinkkal. Pörölycsapásként ható megállapításai alatt „magyar glóbusz” szemléletünk szertefoszlik és ugyanakkor egy reálisabb, tehát értékesebb nemzetszemlélet körvonalai is kezdenek bontakozni. Nem takar, nem simít, nem akar láthatatlanná tenni semmit, szinte az érdességig egyenes és őszinte, de ellenszenvet mégsem ébreszt soha, mert nem ismerünk a jelenben még egy magyart, akinek több gondot, eszmét, feladatot és élményt jelentene magyarsága, mint éppen Makkainál. Reformer elhivatottsága legélesebben domborodik ki az előítéletek elleni harcában. Tiszteli a „parancsoló tényeket”, mert maradandót, nem pedig légvárakat akar építeni. Magunk revíziója enélkül a lelki átalakulás nélkül elképzelhetetlen, mert különben a tegnap elgáncsolja a mát és a holnapot. „Az előítélet –i írja – az emberben lévő vis inertiae, a sárba-porba visszahúzó ősállat ordítása: nem akarok tovább menni, más lenni, küzdeni, élni: aludni akarok, rothadnak akarok!… Az előítélet az elme és a szív összehúzódása, megkeményedése, elzárkózása a valóság, az igazság, az élet elől…” A cselekvést bénító és közérdek ellenes elfogultságoktól tehát szabadulni kell, de „az előítélet legyőzése nem abban áll, hogy ugyanannak a lemaradt, megüresedett, megkövült, beteggé és méreggé* vált lelkületnek és törekvésnek új neveket adjunk; hanem, hogy a régi fogalmakat új tartalommal töltsük meg, hogy alkalmazzuk fogalmainkat a tények új parancsaihoz, újra szőjük a ruhát, az igazság, az élet, a valóság mértéke szerint, mely kinőtte és szétszakította a régi posztót.” Makkai valóság érzéke és „objektív idealizmusa'” révén nem tud és nem is akar hinni a csodákban. Keveset néz a múltba, de annál többet a jelenbe.. Biztos tekintettel méri fel erő állományunkat s ehhez igyekszik szabni a jövő minden mozdulatát: „A magyarság első és legfontosabb feladata a múltról alkotott felfogásának olyan revíziója, mely kizárja az életellenes előítéleteket s az önvédelemnek és az önállításnak egységes formáját teremti meg.” Ezért a többségi és kisebbségi magyarság életének radikális átalakítását sürgeti. új nemzeti és társadalmi szellemet kell kifejleszteni, mely „az egység ércalapján épül” és pozitív tartalommal van kitöltve. A magyar nép és vezetői között új viszonynak kell kialakulnia, mert a múlt ebben a vonatkozásban „halálos anakronizmus, mely kétségbeesetten komikus volna, ha nem lenne (egyúttal) a legszívetszorítóbban tragikus.” Makkai biztos tekintettel ismeri fel, hogy: „Társadalmi egységünk megalkotásának egyetlen rettenetek akadálya az a nyilvános meggyőződésekben elhallgatott, sőt elitélt, a titkosságban azonban annál nagyobb erővel robogó emberi törekvés, amely minden módon külön létalapot akar keresni magának, ami őt mássá teszi és feljogosítja arra, hogy az „emberinek” a határát önmagánál lezárja s úgy tekintsen a lennebb nyüzsgő tömegre, mint valami más masszájú jelenségre, akit nem kell és nem is lehet egészen, esetleg félig sem, néha pedig egyáltalában nem emberszámba venni.” – Makkai azonban mégsem ellensége a társadalmi különbségeknek, hiszen sokkal reálisabb szemmel nézi az életet, minthogy hinne ezek elpusztíthatóságában, sőt azokat szükségesnek is ítéli bizonyos fokig. „Nem az a baj tehát, hogy ezek a különbségek léteznek. A baj ott van, ahol nem fedik és nem fejezik ki azt a szükségletet és értéket, amelyért létrejötték!.” A magyarságnak meg kell valósítania „az értékek szervezett organizmusát”, hogy „a lélekben és igazságban” kialakított impériumánál fogva első tudjon lenni az itt élő népek versenyében. Nagyon emelkedett és nagyon időszerű az a nézőpont, ahogyan és ahonnan Makkai az intelligencia és a nép kölcsönös viszonyát vizsgálja. Alapelvként szögezi le, hogy: „Mindazokból az előnyökből, melyek az úri ember birtokában vannak, a néppel szemben csak kötelességek származnak. és mindaz, amit az úri ember a népért tehet és tesz, semmiképpen sem több, mint a tőle függetlenül adott értéknek hozzá-segítése a minél teljesebb kibontakozáshoz.” Sorra veszi a nép ellen emelt három vádat, hogy a nép önző, megalkuvó és testi szükségletei határain túl látni képtelen.” A nép önzése – írja – főleg a földjéhez ragaszkodásban áll. Ami az ővé… ahhoz erősen ragaszkodik, annál messzibb célokat nem akar ismerni és szolgálni. Nem érti meg a nagy közösség érdekeit, nem áldoz közcélokra… Ilyen a nép.” – „Hát az urak milyenek?” kérdezi Makkai. – ,,Ők persze nem ragaszkodnak ahhoz, ami az övék. (elég baj, hogy sokan nem!) Ők persze nem akarnak hasznot látni abból, amiért pénzt adnak. (Elég baj, hogy haszontalan dolgokra adják a pénzüket.) A dolog úgy áll, hogy a népnek ez az önzése, a földjéhez és marhájához való ragaszkodása nemcsak termesze-t e s, hanem a legnagyobb mértékben kívánatos is. Bárcsak meg is tudná tartani és gyarapítani is tudná azt, ami az övé! Másodszor, sajnos, nagyon kevés az, ami az övé. Harmadszor: vájjon ki felelős azért, hogy a nép a nagyközösség realitását nem érzi? Mit tett és megtett-e mindent az intelligencia arra nézve, hogy a nép a nagyközösséget a maga életének érezze?” A nép megalkuvó? „Mert közeli kicsi érdekeket, amiket lát és amikben kimerül az életigénye, fontosabbnak tart számára egyelőre távoli és kevés valósággal bíró, tulajdonképpen csak szép szavakat jelentő nagy érdekeknél. Megalkuvása ösztönös a ragaszkodás a viszonyokhoz, melyek között élnie kell.” és végül ,,igaz-e, hogy a nép az élet lényegét és értékét az evés-ivásban látja? Nem igaz. Nem látja nagyobb mértékben annak, mint az úri ember. Egyébként végtelen szomorú, hogy az élet magasabbrendű öröméhez nem juthat hozzá és ennek nem ő az oka. A nép életereje és életakarata többet igényel az evés-ivásnál. Mikor templomot épít, harangot szerez, iskolát állít: erejének öntudatát keresi és az abban való örömét akarja kiujjongani. Aki, mint én, százszor látta a „parasztot” csillogó szemmel tekinteni arra a templomra, vagy iskolára, melyet ő épített s amelyre ő adakozott: az sohasem fog kételkedni ebben az igazságban … Nem az a teendő (tehát), hogy a népet kiemeljük a maga reális és egyedüli életeleméből, hanem az, hogy teljes erőnkből válasszuk el a „nép” fogalmát a műveletlenség, nyomorúság, öntudatlanság, kicsinyes földhöz tapadás, alacsonyrendű lelki élet fogalmától. Egyszóval, hogy a régi életet a maga légkörében és környezetében megsemmisítsük.” Makkai reformer vonása jut kifejezésre ama tulajdonságában is, hogy a kontinens legújabb szellemi és politikai áramlatainak konstruktív alkatelemeit képes azonnal felismerni és nemzetpolitikai koncepciójának részeivé tenni. A paraszt kérdésben elfoglalt és fentebb vázolt álláspontja szinte elválaszthatatlan az első ízben a német kisebbségek között támadt „völkisch” mozgalomtól s ugyancsak ez eredőre vezethetjük vissza igen érdekes kisebbségpolitikai szemléletét is. Pozitív értékelésével mereven elutasít magától minden olyan elméletet, vagy álláspontot, mely a szellem és lélek aktív és konstruktív kisebbségi elképzelésével nincs összhangban. Nincs türelme a bizonytalan holnapra várni, vagy szentimentális élhetetlenségben elmerülni, ő már ma és a jelenleg rendelkezésére álló keretek között is építeni akarja a jövőt. Mikor Székely Mózes nagy könyvsikert aratott „Zátony” című regénye Budapesten megjelent s a magyar sajtó kórusban zengte elszakított magyarságunk! felett a circum dederumot, Makkai volt az egyetlen, aki vétót emelt e feneketlen pesszimizmus ellen. ,,Ha ez valakinek – írja – egyéni meggyőződése, nem vitatkozom vele. De teljes lényemmel szembefordulok azzal, akii ezt azért hirdeti, mert jó politikának tartja. Szörnyű veszteségek, nyomor, sebek, égbekiáltó jajszavával erőszakolni ki egy ellenséges vagy közönyös világ alvó lelkiismeretének fölszívódását: teljesen reménytelen erőlködés… De hamis is ez a politika, mert a halálnak vagy a csodának tétlen varasára szoktatja a nemzetet. A kisebbségi kérdésben, főleg magukra a kisebbségekre nézve, ez az egyoldalú sebmutogatás és halál imitáció meghaladott álláspont… Szívből óhajtanám, bárcsak tényleg az „utolsó” lenne az a vak erdélyi magyar, aki nem tud egyebet csinálni, mint romok alá temetkezni. Aki nem látja az élet parancsoló tényeit és a beomlott széles utak után, melyek az írás szavai szerint a veszedelemre vittek, nem képes meglátni és méltányolni azokat a szerény és keskeny ösvényeket, amelyek mégis csak megnyílnak annak, aki élni akar… Mert az igazság az, hogy egy nép sem akar meghalni, éS csak akkor halna meg, ha maga akarná a halált… ez az egész temetési ceremónia testvérietlen megsértése annak az erdélyi magyarságnak, mely tényleg nagy és keserves viaskodásban próbálja bebizonyítani, hogy élni akar és tud is… Vegye valaki kezébe az „Erdélyi Magyar évkönyvet”, amely 1918-tól 1929-ig tünteti fel az itt folyó életet és látni fogja, igen, a pusztulást és a sebeket is, de ezek dacára azt a kiirthatatlan életerőt is, amely itt munkálkodik.” * Oldalakat s talán egy kisebb kötetet is lehetne még. idézni Makkai frappáns, találó és korszerű megállapításaiból, azonban ez már breviárium s nem tanulmány készítés lenne. Az eddigi idézetek is élesen megvilágították Makkai magyarságának három legkarakterisztikusabb jellemvonását: realitását, aktivitását, optimizmusát, írói egyéniségének és meggyőző erejének varázsa azonban abban rejlik, hogy e fogalmak határait tágabban vonja meg, mint ahogy az egyszerű elnevezésük után várható lenne. Realista, de szemlélete mégsem röghöz tapadó, mert ideális cél utalja eme állásfoglalásra: az utópiákat kergető magyarság öntudatra ébresztése. Aktivitást hirdet, de a cselekvés sohasem machiavellisztikus eltévelyedés vagy öncél nála, hanem mélyen morális kontemplációk szellemi eredményeinek tetté váltása. és végül optimista, azonban ez sohasem válik felületességé vagy hanyag elnézéssé, mert kritikai feltételektől van függővé téve s tulajdonképpen taktikai lépés részéről a-nemzet kis-hitűségének legyőzésére és a népben szunnyadó erők kiváltására. Nincs a szellemi életnek egyetlen
Szóljon hozzá Ön is!
Véleménye vagy kérdése van? Beszélgetne velünk?Írjon bátran, és válaszolunk!