Karácsony Sándor: Makkai Sándor: Magunk revíziója. – Protestáns Szemle, 1931. április

Tizenkét esztendei kisebbségi sors és élet arra kényszerítette Erdély legjobbjait, közöttük elsősorban Makkai püspököt, hogy életük alapvető kérdéseit revízió alá vegyék. Az impérium, az egység, a gyökér, a jövő problémái ezek az alapvető kérdések; bizony a csonkaországi magyarságnak is aktuális, sőt revízióra szoruló gondjai mind. Vannak feladatok és gondolatsorok, amelyeket a magyar géniusz a magyar öncélúság és államiság keretein belül nem végezhet el, mert nem gondolhat végig. Kisebbségi problémák ezek, nemcsak sajátosan felvidéki, délvidéki vagy erdélyi kiélezettségükben, hanem teljes egészükben is. A lélekben és igazságban való impériumnak nemcsak már levont tanulságai végtelenül értékesek minden erdélyi magyar lélek számára, hanem felvetése is csak ott lehetséges gátlás nélkül, ahol a Szentkorona tana legfeljebb a szívekben, emlékekben és elméletben él. Az egység alapjáról csak ott eshetik igazán őszinte szó sine ira et studio, ahol a vezetőség nem vérünkből való vér. A „nép” fogalmi meghatározása, illetőleg az eddigi meghatározás átértékelése ott mehet végbe legobjektívebb őszinteséggel, ahol az államot már csak azért sem lehet összetéveszteni a társadalommal, mert merőben idegen hatalom. Végül a jövő ott ragyog fel a maga teljességének víziónárius erejével igazán, ahol a múlt kénytelen-kelletlen felszámolt, a jelen tehát napról-napra kilátástalanadba és jelentéktelenebbé fakul. Nem merném ezek alapján kereken kimondani, hogy e négy szempont szerint igazodó könyvet kizárólag csak kisebbségi életet élő magyar írhat teljes őszinteséggel és előítélet mentesen, de azt egész határozottan állíthatom, hogy legkönnyebben s aránylag legkevesebb túlzástól menten mégis csak kisebbségi magyar teheti meg. Még olvasónak is csak olyan csonkaországi magyar alkalmas, aki a csonkaországi magyar élet kellős közepéből bele tud helyezkedni az idegen uralom alatt élő magyarok élni akarásának és élni tudásának sajátos, sokszor majdnem exotikus nézőpontjába. Ezért aztán az írónak eleve számolnia kell azzal, hogy felfogását előítélet fogja fogadni. Makkai, úgy látszik, tiszteletreméltó bátorságában eleve számolt ezzel. Látszik ez abból, hogy állandóan dilemmás természetű előítéletek ellen harcol. Előítélet szerinte az a feltevés, hogy a múlt mindenestül fogva jó volt, de az is, hogy mindenestül fogva elvetendő. Egyformán baj, ha hiányzik nemtörődöm-álláspontunkból mindenféle felelősségérzet, de az is, ha teljes felelősségünk tudatában érezzük felmentve magunkat a penitenciatartás kötelezettsége alól. Végül épp olyan végzetes tévedés volna egységes nemzetként csodát várni, mint egyénenként vonni le az új helyzet konzekvenciáit s próbálni meg elhelyezkedni benne. 1. Elsősorban nemzeti öntudatunkat veszi revízió alá. A megújulás első feltétele – úgymond – a tényeket a maguk valóságában tekintenünk, amelyek sem nem ideiglenesek, mint ahogy a hagyományos erdélyi magyar ellenzéki lélek szeretné tudni őket, sem nem változhatatlanok, mint ahogy a román szempont hirdeti felőlük. Nem ideiglenesek a jelenlegi tények Erdélyben, tehát következmények, melyek nem múlnak el egyszerű tüneti kezeléssel. Ez a második lépés a bűnökkel szemben kritikai állásfoglalást követel. Nem szabad a helyzetet külső okokból magyaráznunk addig, míg belső okok is okozhatták: pártosság, gőg, szenvedélyesség, szalmaláng, tunyaság, közönyösség, önzés és a magyar történelmi bűn, a lelki, szellemi vezetés következetes visszautasítása. De mint ahogy nem ideiglenesek ezek a tények, nem is örökidő állók. Ha vannak bűneink, vállalnunk kell értük a felelősséget. Magyar bűnbánatra és magyar vezeklésre van szükség, ennek tisztító tüzében korlátlanok a megújulás, a helyzetváltozás lehetőségei. Annyival is inkább, mert hiszen, ha vannak magyar bűnök, magyar erények is vannak. Ezeket el kell ismernünk, hiszen jelenlegi romlásunk egyik legmegrendítőbb magyarázata annak az elismerése, hogy szeretjük vitássá tenni és megsemmisíteni, ami a mienk, közben kritika nélkül ismerjük el és uraljuk mindazt, ami idegen. Pedig eddigi életünk folyása intő komolysággal példázza, hogy nagy eltévelyedéseink mérgező hatását mindig nagy belső értékeink közömbösítették. Augsburg után Szt. István, Muhi után IV. Béla, Mohács után Bethlen Gábor, Majtény után Széchenyi István következtek valóságos szimbólumokként. A kalandor vállalkozásokat a komoly szervező munka, a maradi elzárkózást a tanulásvágy, a könnyelmű élettékozlást a mértéktartás, az önmagunkról lemondást az öntudat váltotta fel. Ennek a sornak a végére önként kívánkozik a mai erdélyi magyarság feladata, par excellence kisebbségi világhivatás: a lehetetlenné vált világi impérium híján lélekben és igazságban való impérium kialakítása az egyetemesen emberi vonások hangsúlyozása és szolgálata által. Az utolsó megállapítás a következő fejezetekre utal: minden szervezeten és nevelésen múlik. Sok hozzátenni valónk mindehhez nincs. Az elgondolás kristálytiszta, a felépítés mesteri. De végzet teljesen csak a saját dialektikájában él s a tények tiszteletére úgy tanít, hogy nagyon fontos tényekről megfeledkezik vagy legalább is hallgat. Nem Majtény volt a halál legutolsó figyelmeztetése számunkra és nem Széchenyi rá a legutolsó életigenlés. Világos, a koronázó domb és Trianon, Kossuth, Deák és esetleg Tisza István is, talán túlságosan a közelmúlt tényei még, de tények és nem lehet őket számításon kívül hagyni. Nem hinnők, hogy az éleslátású Makkait mellékes körülmények megtéveszthetnék, vagy a dolgok összefüggései helytelen következtetésekre vezethetnék. Valószínűbb, hogy a revízió a közelség miatt kínosabb olyan pontokon, ahol az időbeli távolság érzéstelenítő eljárása még nem hatott és az elevenben kellene vájkálni. ítéletünk szerint azonban, akármilyen fájdalmas ez az eljárás, a revízió nélküle még Erdélyben sem lehet alapos és teljes, tehát – halasztható esetleg, de végeredményben elkerülhetetlen. Makkai Sándort bizonyára általunk inkább csak sejtett erdélyi körülmények késztették Széchenyinél megállásra; nem is akarjuk mi ezzel a megjegyzésünkkel az ő bölcs mérsékletét sem hibáztatni, sem siettetni, de azt viszont álljuk és valljuk, hogy magunk revíziója közben a lelki impérium kialakítása conditio sine qua non-ként igényli egész múltunk minden tanulságának alázatos tudomásulvételét és a hozzá való engedelmes igazodást. 2. Hiszen a következő fejezetben maga Makkai Sándor követeli a revíziót az alapmeggyőződésekig. Itt is egyforma bátorsággal harcol az író egyik fronton a csak szavakban élő, de épen azért szegyeit és titkolt előítéletekkel, másik oldalon az egyenlőség fogalmának szofizmás értelmezésével. Az önzés, gőg és hiúság, bár hirdeti az ellenkezőjét, nem veszi egész emberszámba, csak azokat, akik vér, cím, rang, állás, képesítés, vagyon, vagy legalább is városi elhelyezkedés folytán egy álcenzus mértéke alatt mások, vagy különbek a többi embernél. Ez a hazugság egyik oldala. Pedig a baj nem abból támad, hogy nincs igazán egyenlőség, mert az nem is lehet emberek között, hanem abból, hogy a támadt különbségek nem fejezik ki a valóságos szükségleteket. Ebből tevődik össze a hazugság Janus-arcának másik fele, amely Erdélyben annál kiáltóbb, mert hiszen ma már azok a külső körülmények sincsenek meg hozzá, amelyek idők folytán mai formájára kialakították. 3. Ezek a megszűnt külső körülmények meztelen valóságában mutatják Erdélyben is (akárcsak a többi megszállt területen) a nép problémáját. Adequat fogalom ez ma ott a magyarságéval. Mi idehaza még nem érzünk bizonyos alapérzéseket ilyen mélyen, mint a kisebbségi életet élők, mert nem vagyunk vele akkora mértékben kénytelenek, mint ők. Csiszolatlannak lenni, egészen más, mint képtelennek vagy méltatlannak lenni. A lélek és jellem örökalkotóinak sorában nem lényeges vonások tanulás, helyzet, vagyon, foglalkozás. Nem igaz, hogy a nép natura önző, megalkuvó, eszem-iszom, csak positione az és úgy is csak a vezető osztály lelkét-terhelőn. Ez a lélek, ha egyszer magába száll, nem is nyugodhat meg hamarább, míg a Tart pour l'art-oskodás helyeit nemzetpedagógiai munkába nem fog s meg nem nemesíti a népi életet a maga légkörében. Ez meg megint csak nem sikerülhet addig, míg a nép nem önmaga adja erre az erőforrást és termőtalajt a maga vezetőinek. S most a könyv legérdekesebb, legeredetibb, legpraktikusabb sorai következnek. Nagyszerű víziója ez az alig néhány lap egy nagyon egészséges társadalmi megszervezkedésnek és programnak. Másfélmillió magyar önellátása nem tartoznék az illúziók egébe, de ma sem anyagilag, sem szellemileg nincs megvalósítva. Szervezetlen a teherviselés, nem közös, nem arányos és főképen nem gazdaságos. (A jótékony célú mulatságok hazug s öngyilkos babonájának kemény, igazságos kritikáját rejti magában ez utóbbi állítmánykiegészítő.) Alapos, könyörtelen számvetést, józan öntudatosítást, életteljes programot és konok propagandát sürget megoldási lehetőségképen. Ebben a fejezetben Makkai valóságérzéke remekel úgy, mint a megelőzőkben filozófiai adottsága. Ebben a fejezetben legspeciálisabbak az erdélyi kérdések s mégis ez a fejezet legtanulságosabb a mi számunkra is. Maradjunk meg föntebb kiragadott példánknál, amely ezt is eléggé illusztrálja. A jótékony célú mulatságok vigalmi adói, engedélydíjai, fűtési, világítási, rendezési költségei éppen olyan pocsékba ment pénz a társadalmi munka számára nálunk, mint odaát. De demonstratív ereje nagyobb ő náluk, hiszen ott a magyar pénz idegen érdekek kasszájába gyűl össze vagy éppenséggel vesztegetődik el, esetleg fordul nyíltan magyar érdekek ellen. Mindent aláírunk Makkai idevonatkozó fejtegetéseiből azok kivételével, amiket a munkáskérdésről ír. Ott sem kifogásoljuk a mondanivalóját, csak keveseljük. Mi is nagy erkölcsi veszedelemnek tartjuk a munka kötelezettségének lassú elhomályosodását s tudjuk, hogy a munkásság beleesett és benne senyved ebben a nyavalyában. De pedagógiailag tartjuk céltalannak e megállapítást a tőke szörnyű bűneinek dejű felemlegetése és ostorozása nélkül. A saját magam elfogultságán keresztül is érzem, tapasztalásból is mondhatom, tudományos módszerrel is próbáltam már megközelíteni ezt a tömeglelki tünetet nem egyszer, emberileg szólva: tudom, hogy a magyar művelt középosztály elfogult a munkássággal szemben, bűnösnek tartja, egyedüli bűnösnek egy legjobb esetben is közösen elkövetett bűnben marasztalva el. Magunk revíziója itt nemcsak nagyobb bűntudatot követel a magyarság vezető társadalmi rendjétől, mint amennyit Makkai könyve ad, hanem áldozatokat is követel tőle vezeklésül, az alulmaradtak, a gyöngébbek, a kizsákmányoltak bűnének az átvállalását és hordozását is, amit azok beteg, vagy erőtlen vagy akár csak dacos vállai a revízió átmeneti idejében sehogy sem volnának képesek viselni. Makkai egy múltbeli közeledés biztató kezdeteiről emlékszik meg ebben az összefüggésben. A készség kétségtelen jele ez nála s bizonyos, hogy lesznek még szavai a közeljövőben a munkáskérdés megoldását illetőleg, nagyobb számban és gyógyítóbb erejűek a mostaniaknál. 4. Az utolsó fejezet az ifjúság felé fordul s a nevelés gondjait hordozza nagy felelőséggel. érzi, hogy az iskola elmaradt az ifjúságtól. Azt is érzi, hogy bármennyire kettős fronton harcolnak Erdély magyarságának felelős tényezői, nem tolhatják át a felelősséget pusztán és teljesen az ellenséges külső körülményekre. A háború előtti nevelés belső dilemmájának is tudatában van. A nemzeti érzés, a természettudományos szellem, az erkölcsi ideálizmus akkor divatos három eszménye egymásnak is egymást kizárón mondott ellent, de saját fogyatékossága és helytelen tendenciája is bűnéül róható fel külön-külön mind a háromnak. Az egyik eszmény kritikátlan volt, a másik pesszimista-hitetlen, a harmadik hazug: csoda-e, ha belerendült a felnőtt-generáció tekintélye s ha az ifjúság ma már nem bálványt, hanem barátot áhít és vár a vezetőben, aki előtt meghunyászkodás helyet hódolhat s a tekintély külső eszközökkel, erőszakos intézkedésre fenn nem tartható többé. Mit lehet ezzel szemben az öregebbik generáció? Figyelje a tényeket és őrködjön, hogy az ifjúság ne értse azokat félre. Az ifjúig, amely nagyot akar, de nagyot akarásának minduntalan beleütközik a gátjaiba: a saját testébe és lelkébe, a múlt bűneibe, a jövő bizonytalanságába, a jelen kérlelhetetlen tényeibe s mindezek szintézisébe, magába a bűnbe. új pedagógia ez minden bizonnyal, hiszen szokatlan és új a módszere. Mi még idehaza „a magunk képére és hasonlatosságára” akarjuk „átformálni” az utánunk következők lelkét, mely „enged még s könnyen idomítható, mint a viasz”. Mi még a „szoktatás” és „ismeretközlés” revideálatlan fogalmait őrizzük nevelési rekvizitumaink között. Makkai revíziója tehát itt sem ment végbe haszon nélkül. De viszont meg kell állapítanunk, hogy itt igazán csak kontúrokat adott. A kérdező jövendő kérdéseire nem felel, csak ingert érez a feleletre s tudja már, hogy a konvencionális válaszok hiábavalók. Makkai könyve nagyon sok fogalmunkat tisztázza. Ez maga nagy érdem. De olvasása közben valamennyi általa érintett fogalmunk tisztul. és ez az igazi érdeme.