Benedek Marcell: Magyar fa sorsa – Századunk II. 1927/4., 232-234 p.

Talán jobb volna a könyv és szerzője érdekéiben, ha nem írnék róla. Rosszhiszemű ellenfeleinek (és vannak ilyen ellenfelei) könnyű és kényelmes támadófelület lesz az a puszta tény, hogy csekély személyem mellette foglal állást ennek a folyóiratnak hasábjain. Mert rólunk sohasem fogják elhinni, hogy tisztán iá művészt, a teremtő magyar lángelmét látjuk, szeretjük és védjük Adyban, s hogy nem politikai s egyéb alantas szempontokból örülünk, amikor Erdély református püspöke fölemeli szavát a „vádlott Ady” mellett. Mégis, nem törődvén a rosszhiszemű ékkel s az örök elbolondítottakkal (akik nem látnak és nem hallanak) – a hívek és a jóhiszemű ellenfelek kedvéért érdemes és kell írni erről a könyvről. örvendjenek a hívek és hulljon le a hályog a jóhiszemű ellenfelek szeméről. Van, íme, egy férfi, akit már állásánál fogva is bajos destruktív tendenciákkal (megvádolni; aki könyvében is ellene fordul annak, amit destrukciónak szokás nevezni – s aki mégis apológiát ír Ady költészete mellett, a „quod juventutem corrumpieret” vád ellen. A könyv cselekedet-jelentőségét fokozza, hogy egyenesen az érett, intelligens ifjúság kedvéért íródott. A politikai jelszavakkal megzavart magyar ifjúság kivánságára; feleletül mindazokra a kérdésekre, amelyek Adyval kapcsolatban zaklatják ezt az ifjúságot. Az ifjúság olvassa és szereti Adyt: ezt a tényt keservesen panaszolják nap-nap után a legújabb Ady-háborúság Ady-ellenes közkatonái, akiknek szorgalmasan írogatott és közreadott cikkeiből az is kiderül, ho>gy ok viszont nagyjában olvasatlanul ítélik meg és el a költőt. Az ifjúság olvassa és szereti Adyt, s nem az Ady-versek, de az ellenük mennydörgő kisebb-nagyobb hivatalos tekintélyek okozzák lelki zavarát: nem tudja, nem vét-e magyarsága, hazája, Istene ellen, nem tévelyedik-e erkölcsi mocsárba, amikor Adyban gyönyörködik. Az Ady mellett eddig felvonult irodalom „személyi okokból” nem nyugtathatja meg, talán még növelheti a kételyeit; hiszen mindenki gyanús, aki Adyért szól. Most Makkai püspök az, aki egyenesen a legtöbbet támadott pontokat választja ki, a legégetőbb kérdésekre ad választ a maga súlyos szavával. Makkai püspök művész is, sőt kiváló művész, jogosultabb magyarázója a művészi alkotásnak a professzor-kritikusoknál; de azért itt püspök voltát is hangsúlyozni kell. Más könyvet írt volna Adyról, ha csak a művész-műértőt szólaltatja meg magában; ebben a könyvben a művész-iműértő csak segítője a püspöknek: a tekintélynek, aki művészeten kívülálló kérdésekkel is kénytelen foglalkozni, ezekre a területekre is követnie kell a vádlókat. Dicsősége, hogy itt is a művészi megértés fegyvereivel tud harcolni, s végeredményben ezek a fegyverek segítik a célhoz: Ady igazolásához az erkölcs, a vallás, a hazafiasság szempontjából. Az erkölcs kérdésénél végez azzal a naiv (ha nem rosszhiszemű) érveléssel, amely Adyt, az embert oly furcsa módon keveri össze a költővel. Hiszen igaz, (még igazabb, mint az összekeverők hiszik), hogy ember és költő: egy. De azért a legenyhébb szóval élve is furcsa felfogása ennek az egységnek: összetéveszteni az ember kívülről látott, soha meg nem értett magáncselekedeteinek erkölcsi jelentőségét a mű erkölcsi jelentőségével, s mindakettőt egy tanítómese vagy erkölcsi-prédikációéval. Makkai kénytelen a naivak és a rosszhiszeműek számára a maga tekintélyének erejével hangsúlyozni azt az elemi igazságot, hogy Ady élete nem követendő példa – átlagembernek egyáltalán bajos a zsenit utánozni, akár életében, akár műveiben; a zseni meg éppen nem fog más zseni után indulni. Költészete sem erkölcsi példatár: így cselekedjetek, így szeressetek, így gyűlöljetek, – hanem erkölcsi érték, mert gondolkozásra, magunk megismeréséire, problémáink elmélyítésére, komoly átélésére kényszerít. Hogy Ady vallásos költő, azt is megírtuk már egynéhányszor, nem is gondolva, hogy valami különös és meglepő felfedezést tettünk. De falra borsóthányó, Dunába vizethordó munkánkban nagy segítség a püspök, könyvéinek legnagyobb felhördülést keltő tételével: hogy a nála kevesebbet jelentő Balassi óta Ady az egyetlen igiazán vallásos magyar költő. Mert Makkai az egyéni bűntudat megnyilatkozásában és a bűntudatos ember Istenhez menekülésében látja az igazi vallásos költészet lényegét: s ez a meghatározás csakugyan kirekeszt a vallásos költők sorából imindenkit, Balassi és Ady kivételével. A hazafiasság kérdésében a püspök is meglátja és megmutatja a Széchenyi-féle, tragikus magyarságot, a Kassandra-jóslatokat az idegen érdekekért elpusztuló, maga életét élni nem tudó magyarságról. Kimondja, hogy az a pusztulás, amelyet Ady jósolt, el is következett – rajtunk áll, hogy ez a végső pusztulás ne legyein; hogy végre, romokban és szétszakadva is, a magunk életét tudjuk és merjük élni. Más területein is (szerelem, pénz, stb.) végigvezet Ady lírájának; mindenütt a támadási felületeket keresi, s mindenütt magának a költőnek megszólaltatásával, az idézett versek vagy sorok őszinte és megértő magyarázatával veri visszia a támadásokat. Nagy dolog ez azért, mert sok támadó nem ismeri ezeket a verseket, ezeket a sorokat. Az Ady-háborúság jelentékeny része szégyenletes sötétségben folyó dulakodás. A világosságot sokfelé csak Makkai citátumai fogják elvinni. (Mindenüvé még ezek sem: igen tekintélyes urak vonták bele Makkai könyvét az Ady-vitába anélkül, hogy ezt a száznegyven oldalas könyvet elolvasták volna… Ady köteteiről merni is beszélve.) Az Ady-ismerőnek már tárgyánál és céljánál fogva sem mondhat sok újat Makkai könyve – bár részlet-magyarázataiban élvezettel bukkanunk rá a megértő művészlélek egy-egy finom megfigyelésére. A mi sajátos viszonyaink közt azonban nagy szükség volt arra az Ady-könyvre, amelyet Makikai püspök írt, s amelynek célját és eredményeit maga foglalja össze legjobban a könyv befejező szavaiban: „Szeretném… ha tanulmányom az Ady-kérdést kiemelhette volna abból a helytelen megvilágításból, amely úgy fogalmazta azt meg, hogy lehet-e Ady a magyar ifjúság követendő mintaképe? Hiszen világos, hogy nem lehet, nem is akart az lenni és nem is volt az soha. De tragikus életében és költészetében a magyar lélek olyan válságai, bűnei és szépségei nyiladoztak ki, amelyek együttvéve hatalmas életformáló tanulsággá tömörödhetnek egy öntudatos nemzedék lelkében. Ezt a tanulságot elzárni ia jövendő elől senkinek nincs joga, de senkinek nincs hatalma se, mert ez a tanulság azért küldetett, hogy hasson és neveljen. Biztos, hogy Ady felületes, vagy könnyelmű ismerete, egyoldalú hangoztatása, vagy egyoldalú agyonverése ártalmasak, .mint minden visszaélés a valósággal és igazsággal. A komoly és tiszta szándékú megismerés azonban itt is áldott, mint maga a valóság és igazság. A magyar nemzetnek, a magyar kultúrának, a magyar közéletnek, a magyar ifjúságnak a valóság és igazság szeretetére, tiszteletére és követésére van egyedül szüksége, hogy végre megszűnjék „Mesebeli János” lenni, tragikus naivja a délibáboknak és végre önmaga lehessen. Lehet, hogy nevelői oldalról az a vád fog érni, hogy túlságosan bízom az ifjúság megértő- és ítélőképességében. Természetesen arra az érettebb ifjúságra gondoltam, amelyik már irodalmat tanul s a főiskolákon dolgozik. Ezekre nézve igenis, nagy és határozott bizalmam van. örvendek, hogy kimondhatom: bízom a magyar ifjúság intelligenciájában és bízom a szívében. Az élet másként bánt és bánik velük, mint a mi nemzedékünkkel és az előttünk jártakkal. Nagyobb a terhük, nagyobb a felelősségük, keményebb a sorsuk. Kell tehát, hogy erősebb és férfiasabb legyen a lelkük. és kell, hogy szebb és gyümölcsözőbb legyen a jövőjük. Teljes bizalommal helyezem iazért mondanivalómat az ifjúság szívére, mert a bennük való bizalmam titka ez: bízom Istenben.” Már csak bocsássa meg és viselje el valahogy Makkai püspök, ha azonosítom magamat ezekkel a sorokkal.