Vérey Sándor: Mi Ernyeiek Makkai Sándor regénye. Révai kiadása. Bpest.

Bartha Miklósnak, akit inkább, mint nagy publicistát ismerünk, van egy gyönyörű lírai írása, gyermekkori élménye: alig négy éves és édesanyjával elutaznak „foglyot látogatni”. S egyszerre víziót lát, temetésen van, gyászoló nép, gyertya, pap, ravatal, de a ravatalon nincs koporsó! Temetés halott nélkül. S amint tovább mennek, minden háznál némán könnyező emberek és üres ravatalok. Ez a kor volt a szabadságharc utáni Magyarország. Erről szól Makkai Sándor új kétkötetes regénye. S bennem is rég felejtett gyermekkori élmények rajzottak fel, amint két estén át egyvégtében a regényt elolvastam. Hiszen nincs magyar család, még száz esztendő múltjának, és távolságának ködén át is, mely ne őrizne emléket a szabadságharcból s az azt követő elnyomás idejéből. Szinte csodálkozunk is, mi az oka, hogy Jókai óta (Az új földesúr, Egy az Isten) nem akart, vagy nem mert igazi író ehhez a gazdag emlékkincshez nyúlni. Látom magam, még. nem is betűvető gyermek, az ajtófélfának fordulva sírni, mert meghalt Kossuth Lajos, kinek képe ott függött édesanyám íróasztala fölött. Forgatok megsárgult leveleket, dédapám legendás vörössapkás századáról, Klapka melletti szolgálatáról, aki Jókai egy regényében szerepel is, feljegyzéseket az emigrációból. Nézem a dátumokat: lengyel földön esik el az 1864-es felkelésben egyik dédnagybátyám és 1914-ben, 50 évvel később, egyik öccse ugyanazon helyen hal hősi halált. Makkai Sándor személyes élményeit, családja történetét érzem ki a sorok közül. Egy eltűnt korszak; talán el is süllyesztették, mert feledni akarták, holott sok nagyság, sok erős akarat volt benne. (Példa lehetett volna 1919-nek az 1849, talán sok árulást elkerülünk, talán kevesebb lett volna a bosszú, nagyobb az ellenállás és a kitartás. Ha ismertük volna jól azt a világot, talán kevesebben hagyják ott, – mikor legnagyobb szükség lett volna rájuk, – szülötte földjüket.) Feledni akarták az abszolutizmus korát, mint aki kedves városából költözik és nem búcsúzik senkitől, mert egy egész várostól nem lehet elköszönni egyenként, csak szívébe zárni, elfojtani a fájást, hajnalban elhaladni kapuja alatt, hogy senkivel ne találkozzunk, pedig nem is mi voltunk a hibásak abban, hogy el kellett menni. Makkai Sándor a szabadságharc bukása utáni Erdélyt írja le az ősi birtokos család, az Ernyeiek életén keresztül ahol legmagasabbra lobban a szabadság és függetlenség vágya s ahol a vesztett ügy keservét legjobban fájják. Menekülő honvédek riogatják a falut, a muszkák Segesvár alatt legyőzték Bem apó seregét és dűlvafosztogatva vonulnak át Erdélyen. Ernyei Dávid úgy menekül az orosz sereg elől apja házába. Az Ernyeiek a nemesi ármálist Báthori Gábortól kapták. Itt illának előttünk: a rettegő szülők, a gyermekek, rejtvén a menekülő nyomát, féltve őt a „felszínen táncoló piszoktól, kémek, árulók, besúgók és bosszúállók gyűlöletes söpredékétől.” Először ismerjük meg az erdélyi magyar középbirtokosság sorsát. A román jobbágyok felszabadultak, a földek parlagon hevernek, kárpótlást nem kap a volt birtokos. Megoldatlan kérdés, miért fordultak ellenünk a román jobbágyok, hiszen a „szabadság”-ot és a földet a magyarságnak köszönhetik. Az Ernyei családdal, mely tüzes magyar, lelki szabadságáért küzdő, meggyőződéséért mindenét, életét feláldozni kész, szemben áll a másik fajta: a megalkuvó, lapuló, alkalmazkodó, ilyen az egyik Ernyei lány férje. és a kettő között, amiről nem tudni, árulás, vagy önfeláldozás, leplezett önérdek, vagy önzetlen segiteniakarás, ott vannak, akik a hatalom mellé állanak, mely erősebb náluk és annak árnyékában tesznek jót. Ezért fent is, lent is gyanakodás a bérük. Makkai Sándor hív tükrében látjuk az ősz Ernyeit (szinte Jókai regényalak), amint a regényhősök nevei, Dávid, áron, mintha az „Egy az Istenből” léptek volna elő. Az Ernyeiek is látják maguk előtt ravatalon az üres koporsót, minden családnak van élő s mégis temetett halottja, rejtező, rab, vagy bujdosó. Ernyei Dávidot menyasszonya karjaiból viszik el a börtönbe. Belekeveredik az 1854 évi összeesküvésbe és a bitófától csak menyasszonya könnyei mentik meg. A két fiatal Ernyei fiú – énok és áron – közül az egyik tanulni szeretne, de sorsa a földhöz köti, a másik a földet szereti és csak muszájból jár a főiskolára, lesz belőle pap. Megkapóan igaz leírás, a föld népe mint tartja maga közé valónak őket, mikor együtt dolgoznak velük, de amint tanult emberré lesznek, bezárkóznak előttük. A férfialakok egydarabból faragottak, éles kontúrokkal, a nőalakok sorsának leírása már kevésbbé egységes. A regénybe mesterien van beleszőve a nagyenyedi kollégium élete, pusztulása, romjaiból feltámadása, a két Bólyai legendás alakja. Erős természetérzés sugárzik a könyv minden lapjáról. Az ember nem élete megszépítőjét vagy megzavaróját látja a természetben, nem tőle különálló világ, hanem az ember maga is bele tartozik, együtt él és hal vele. Egészen erdélyi sajátosság, mint a forrás, üdítő és zamatos. Bánffy Miklós legutóbbi regényében a természeti képek olyan friss színekben pompáznak, ahogy csak fiatal szív és elme tud látni. Tamási „Magyari rózsafá”-jában is bűbájosán szép a folyó születésének leírása. Makkai könyve is tele van hintve ezekkel a tündéri képekkel, de nem különálló drágakövek, a regény nem foglalatjuk, hanem belőlük való. Itt minden fűszál él s meghajol az ember lába alatt, hogy újra felegyenesedjék. A sorok között szinte láthatatlan utalások a mai életre, az író most már nem a középkor századaiba menekülne, hanem közelebbi kort emel elénk a lelke mélyén élő nagy aggodalom kifejezésére. Alig három emberöltő távolából milyen maiak, milyen közel vannak hozzánk. De mi is ennyi idő egy nemzet életében! Az időket várni és kivárni kell. Makkai stílusa szándékosan leegyszerűsített. Kerüli a meleg, színes jelzőket, a hangulatos leírásokat, sokszor csak az események acélváza áll előttünk, minden irodalmi dísz nélkül. Szép könyv, tanulságos könyv, az olvasónak szívében sokátartó rezgés marad utána. S amint Jókai regényeit leemeli az ember a könyvszekrénye polcairól és 4-5 évenként újra elolvassa, Erdély két évtizedének megkapó rajzát, a Magyar Tudományos Akadémia által is megkoszorúzott Makkai regényt, nemcsak egyszer fogja nem lankadó érdeklődéssel újra és újra fellapozni az olvasó. Hőseit besorozza kedves és meghitt ismerőséi közé.