Vásárhelyi József: A Biblia – Református Szemle, 1915. 8. évf., 42. sz., 642-645. p.

A Biblia – útmutató a szentírás tanulmányozásához. Tanító- és tanítónőképző intézetek református növendékei számára. – Kézirat gyanánt. – Kolozsvár, 1915. 80. I. ára 2 korona. Tanításra szánt könyvek közül legnehezebb vallástani tankönyvet írni úgy, hogy nemcsak a tanító, hanem az építő cél is világosan kitűnjék belőle. Ha pusztán tanítás: úgy a növendék kap a keresztyénségről egy csomó ismeretet, adatot, legjobb esetben rendszert, melyet megtanul ugyan, de átéléséről fogalma sincsen; ha pusztán építés: úgy kap egy lágy, hajlítható prédikációmasszát, amelyben épp amaz adatokból, ismeretekből, rendszerből alkotott vasváz hiányzik, amelyik a tankönyvet taníthatóvá, kultúrkincs átadására alkalmassá teszi. épp ezért tulajdonképpen nincs is szükség vallástani tankönyvre. Az egyetlen tankönyv a tanító személye; ennek minéműségétől függ úgy is minden siker, minden eredmény. Legalsó fokon nem lehet könyvből tanítani vallást; felsőfokon nem érdemes. Ami lexikális és tanítójelleg van a vallásoktatásban, azt könyv segítsége nélkül is be lehet memorizálni; ami építő és nevelő jelleg van benne, azt könyv segítségével sem lehet. A vallástanító hasonlítható leginkább a magvetőhöz; a sikerhez elég neki e három tényező: a mag, a talaj és ő maga; de szükséges is mind a három tényező, – ha a vetés százszoros sikerét akarja megkapni. úgy látszik, szerző mindezeket nagyon jól tudta és érezte már könyvének megírása előtt; azért látta el magát háromszoros barikáddal: könyve nem tankönyv, hanem „útmutató a szentírás tanulmányozásán hoz”; nem is könyv, hanem „kézirat”; végre az előszó szerint „nem véglegesen kész munka, hanem próbakönyv, mely kísérlet gyanánt akar szolgálni a Szentírásba való bevezetés rendkívüli fontosságú céljához a tanítóképző intézetekben.” A műnek legnagyobb érdeket épp az a körülmény kölcsönöz, hogy új metódus és új szempontok szerint igyekszik a Bibliát és Bibliával foglalkozó középiskolásokat (speciel tanítójelölteket) közelebbi viszonyba hozni. Az eddigi Biblia-ismertetések inkább adattárak, mint vallásos nevelést célzó íratok voltak, szempontjuk irodalomtörténeti, históriai, didaktikus volt, valódi vallásos szellemű aláfestés nélkül; mondták ugyan unos-untig, hogy a Biblia hitünk történeti alapja, hogy a Biblia páratlan szentkönyv, hogy a Biblia Isten igéje, – de nem érezték ezt; vagy ha érezték is, nem tudták a tanulók fogékony lelke számára érezhetővé tenni. Ismeretet adtak, amely erősíti és alapozza a vallást vagy a vallásos élményt; de nem vallást, amely felhasználja és alkalmazza az ismeretet. Ha a Makkai Sándor kísérlet-könyvét olvassuk, benyomásunk szerint épp az eddigi Biblia ismertetések említett nagy hézagát látjuk vele kitöltve. Könyve mögül kiérzik a vallás egyetlen lehetséges írott tankönyve: a Biblia, melybe bevezetni, melyet megszerettetni, melyet megérteni óhajt. Az eddig szokásos adatok helyeit- melyek az egyes könyvek keletkezésének, tartalmának, jellemzésének, históriájának, tanulságainak leírásában merültek ki – végigvezeti a biblia-história elszakíthatatlan vezérfonalát: az isteni világkormányzás eszméjét. Nem a történet fontos neki, hanem a történet jelentése. Felosztása szép, áttekinthető és logikus: a Bevezetés elengedhetetlen általánosságai után öt nagy fejezetben (4 – 33 I.) átvezet az ószövetségen; tárgyalja az őstörténeteket és azok , vallásos jelentőségét Mózes I. könyve – a világ teremtése, a bűn, ábrahám története, Jákob története és József története – alapján; aztán altér a zsidó nép történetének örök jelentőségére és itt az ószövetség történeti könyvei nyomán kimutatja a kicsiny és jelentéktelen, keményszívű és bűnre hajló zsidó nép isteni kiválasztottságát Mózes, a bírák és királyok korában. A prófétákról szóló fejezet kronológiai sorrendben jellemzi végig az egyes prófétákat; a törvény című rész a Tóra öt fontosabb törvénygyűjteményében (dekalogustól – papi codexig) ismerteti a törvény zsidó értelmezését; végre utoljára felvonulnak az ótestamentum költői könyvei, rövid és frappáns jellemzésekben. A könyv nagyobbik felét (34-80 o.) az újtestamentum tölti be. Hiszen – ez az első rész konklúziója – „az egész ótestamentum, melyen rövidesen végigtekintettünk, előkészület, küzdelem, vágyakozás, törekvés vala Jézus Urunk evangéliumára: teljességét, végső bizonyosságát abban érte el. Az egész ótestamentum önmagán túl utal, az újtestamentumra, melyben az Ige testté lett”. (32. o.) Az újtestamentumot három nagyobb fejezet tárgyalja. Jézus, az apostolok, Pál apostol. Jézussal kapcsolatban, hallunk az evangéliumokról, Jézus koráról, Jézus kortársairól, Keresztelő Jánosról, Jézus életéről és Jézus vallásáról, Az „apostolok” c. rész végigtárgyalja az egyes apostolokat irataik (leveleik) jellemzése által; végre a könyv Pál apostol életének, leveleinek és tanításának ismertetésével zárul, mint aki „a leghatalmasabb eszköz volt Isten kezében az Ő igéjének mind az egész világ számára való elplántálásában”. (79. o.) A könyv tulajdonképpeni célját utolsó mondatában találjuk meg: „Munkánk csak akkor bír maradandó értékkel, ha ismereteink, melyeket a Szentírásból mentettünk, nem maradnak számunkra puszta értelmi igazságok, hanem, ha azokat hitünkkel megragadva, átélve, életünk és minden emberi élet számára valósággá is tesszük egy nemes keresztyéni életfolytatásban, a mi üdvösségünkre és Isten dicsőségére”. (79. o.) E célt szerző leginkább ama jellemrajzok által szolgálja, melyeket a Biblia nagy személyiségen?) ad. E jellemrajzok a könyv egyik legnagyobb erőssége. A történeti jelentést biztos kézzel fogja meg, az alakok színezését biztos ecsettel végzi. Sokszor új és szokatlan, de mindig logikus és helyes vonásokkal járulnak azokhoz a tradicionális jellemképekhez, melyeket keresztyén hermeneutikákban emberemlékezet óta megszoktunk, így pl. (hogy csak egyet említsünk) Jákob és ézsau históriájában az évszázadokon keresztül félreismert ézsaut rehabilitálja, aki becsületes és nyíltszívű, szemben Jákobbal, aki okos, és ravasz és aki épp ezért bolyong és bűnhődik mindaddig, amíg ézsau megbocsát csalásáért és ő megtisztul. Az elmondottak azonban nem azt teszik, hogy – bármennyire jó irányúnak és helyesnek tartsuk is a könyvet általánosságban – kifogásaink ne volnának vele szemben. Hisszük, hogy ezeket szerző sem fogja rossz néven venni. Hiszen ő maga nevezte könyvét próbakönyvnek, és így mintegy kihívta a kritikát – a második kiadás tanulságai számára. Mindenekelőtt a taníthatóság szempontjából látunk nehézségeket. Bármennyire excusálja is magát szerző a priori a tankönyvek ellen tehető vádakkal szemben és bármennyire hangsúlyoztuk mi is, hogy a tiszta teória szempontjából a vallástani tankönyv képtelenség: – azért mégis számolnunk kell a gyakorlat nehézségeivel, amely mégis csak tankönyvet, minél tökéletesebb tankönyvet akar a növendékek kezébe adni. Kell tehát, hogy a könyv tankönyv jellege a taníthatóság technikai szempontjából kidomborodjék, Ideális tankönyvben a tanítás és az építés helyes arányban állnak egymással. Itt az arány néha ingadozik: az elmélkedő elem (mely adat helyett sokszor hajlandó retorikát adni) néha elnyomja a tanúihatóság biztosítására való ismerettömeget. Ezért a könyv vezérfonalnak nagyon hasznos, olvasmánynak nagyon élvezetes, – de tankönyvnek, 14 – 17 éves növendékek számára, nagyon nehéz. Tudományos és teológiai (vagy ha úgy tetszik: tudományos teológiai) álláspontját tekintve, szerző igyekszik mindenütt megtartani a tradicionális felfogást, és csak ha éppen muszáj, akkor tér el ettől. Mózes könyveit persze nem vallja Mózeséinek, de oly utolsó szerkesztőről beszél, aki az összegyűjtött hagyományokat „Mózes emlékének ajánlotta;” – az evangéliumok szerzőiül Mátét és Jánost az úr Jézus közvetlen tanítványainak, Márkot fiatalabb kortársainak és Lukácsot Pál apostol társának veszi, – de hozzáteszi, hogy az evangéliumok mai alakjai később keletkeztek a bennük leírt eseményeknél: Márk 70, Lukács 100, Máté 130, János 130-140 körül; – Pál apostol levelei közül az Ef. Tit. és Tim.-hoz írottakban későbbi betoldásokat ismer el. általában kritikai megállapításokban szerző nagyon óvatos. Elfogadja a hagyományos felfogást, – de gondoskodik, hogy egy hátsó ajtót mindig nyitva hagyjon, ahol baleset nélkül besurranjon másféle magyarázatok lehetősége is. Ez a tény néha zavarja a könyvről kialakulható egységes felfogásunkat; nem tudjuk, szerző tulajdonképpen mit is akar? Itt több határozottságot szerettünk volna látni, mert a vacillálásból az a paedagogiai veszély következik, hogy a tanítvány tanítójától függetlenül vagy éppen ellentétes hatások alapján jő reá olyan problémák létezésére, melyekre tanítójától nem kapott kielégítő feleletet és így esetleg egy pillanat alatt összeomlik az, amit évek fáradságos munkája építgetett. Különösen két helyen szerettünk volna korszerűbb magyarázatot látni. Először a zsidó nép történetében. Szerző híven ragaszkodik a tradicionális történet felfogáshoz, mely az egyiptomi fogság, a mózesi törvényadás, a bírák kora és a királyság megalapítása históriai egymásutánjának kapcsán a történet középpontjává Mózes személyét és a monoteizmus ideáját teszi, – holott a legújabb tudományos eredmények szerint a zsidóság a nomádélet, a törzshadakozások, Dávid rablókirálysága és a polytheismus belpolitikai és vallásos zavarai után először csak a profetizmusban jutott el Jáhve-imádatra és egységes szervezetre. Következőleg az egyiptomi szolgaság és pusztai vándorlás az őstörténetek mitikus niveau-jára süllyedt, Mózes pedig egy legendás személyiséggé válik, aki ha történetileg létezett is, történeti jellemkép róla a dolog természeténél fogva nem rajzolható. – Másodszor: a Jézusi kortörténetnél a vallástörténeti elemekre nagyobb súlyt kellett volna fektetni- Szerettük volna, ha nemcsak a sadduceusok, farizeusok, esszenusok stb. leírását találtuk volna meg, hanem a hellenisztikus-római világ vallás-keveredésének ama alkotórészeit is, melyek a keresztyénség kialakulására a Krisztus képzet színezésére, a Jézus-hit kialakulására oly nagy, oly döntő befolyást gyakoroltak. (Synkretizmus, mysterium-vallások, császárkultusz) Végezetül említsük meg egy néhány kijavítandó, apróbb tárgyi tévedést: A 35. oldalon említett koiné dialektos nem „a görög nyelvnek a zsidóval és más keleti nyelvekkel való keveredéséből állott elő”, hanem egyszerűen a hellenisztikus világ akkori görög nyelve volt; valódi és mindenütt beszélt görög nyelv, mely csak idegen nyelvűek szájában színeződött egy-egy sémi eredetű vagy más nyelvű szóval. Jézus nem Bethlenemben született, mint a 46 o. állítja az evangéliumi legendák nyomán, hanem Názáretben; az első pünkösdkor nem keresztelkedtek meg egyszerre háromezren (64. o.); az Apostolok Cselekedeteiről írott könyvnek az a tudósítása naiv, de pszichológiailag teljésen érthető túlzás. * Az elmondottakat egybevetve: a mielőbbi második kiadás reményében a könyvet minden komoly vallástanítónak melegen ajánljuk.