Vallasek Júlia – Mi, Ernyeiek
Az erdélyi történelmi regény a második bécsi döntés után Irodalomtörténeti Közlemények, 2004. CVIII. évfolyam 2. szám A műfaj és hagyománya „Az idők távlataiba kell menekülnünk, ha igazabban, becsületesebben, teljesebben akarjuk adni önmagunkat, az embert, s nem az up to date aktualitásában, amely százféle megalkuvást jelent” – írja Szántó György a Vallani és vállalni vita kapcsán<a href=”#_ftn1″ name=”_ftnref1″ title=””>[1]</a>.1 A két világ­háború közti korszak egyik legtermékenyebb írója itt a történelmi regény létjogosultsá­gának pragmatikus megközelítését kínálja, arra figyelmeztet, hogy a cselekmény elmúlt korokba való helyezése voltaképpen mentesíti az írót a jelen és a két világháború közt különböző formákban, de mindig jelen levő cenzúra befolyása alól. A tabunak minősülő témák közül Szántó elsőnek említi Oroszországot és a forradalmat, majd a szexualitást, a háborút illetve a kisebbségi helyzet problémáit sorolja. A korszak történelmi regényeiben mindezek a témák valóban tárgyalásra kerülhettek, és éppen a Tamási által kárhoztatott „sereges múltba gyaloglás”, vagyis a cselekmény időbeli eltávolítása tette lehetővé bizo­nyos kérdések mérlegelését. Kérdéses, hogy a két világháború közti erdélyi irodalom mely alkotásai sorolhatók be problémátlanul a történelmi regény kategóriájába, hiszen a megírás és olvasás között eltelő idő eleve minden alkotást „történelmi regényként” olvas­tathat. (Csupán az olvasás ideje határozza meg tehát, hogy a cselekményt a jelenhez vagy inkább a múlthoz kapcsoljuk.) „Regény a történelemi múltról: önmagában, az egyes regények interpretációja szempontjából nem túlságosan termékeny kategória. A történel­mi regények mint szövegek jellegzetes szerveződéséről vagy a jelentésadás sajátos mód­járól egyáltalán nem beszél, ráadásul, a befogadás szempontjait szem előtt tartva, nem ad egyértelmű kapaszkodót az olyan szövegek elkülönítésére, melyek kortársi témákat fel­dolgozó ‘társadalmi regényként’ születtek ugyan, de a mai olvasó számára már ‘törté­nelmiként’ hatnak. (…) Ha azonban a történelmi regényt önálló műfajváltozatként sze­retnénk tekinteni, s egy ezen alapuló olvasási stratégiát érvényesíteni, akkor a tematikai meghatározásnál jóval lényegesebb műfajkonstituáló tényezőket kell felmutatni. Ez azonban csak úgy lehetséges, ha a megírás jelene és a történet múltja között az időbeli távolságban szövegszerveződést, jelentésadást stb. befolyásoló jelleget látunk.”<a href=”#_ftn2″ name=”_ftnref2″ title=””>[2]</a> Az alábbiakban olyan regényeket elemzek, amelyek már megírásuk idején „történelmiként” értelmeződtek, a múlt tematizálása pedig nem egyszerűen a jelen allegorikus képeként jelentkezett, hanem a jelen értelmezésére tett kísérletként. A történelmi regény reneszánszát a húszas évek Erdélyében több tényező összjátéka okozta. Egyrészt maga a kordivat (az első világháború után Európa-szerte újjáéled a történelmi regény), másrészt az ilyen típusú szövegek által biztosított allegorikus olvasat lehetősége, amely alkalmassá tette a történelmi regényt arra, hogy aktuális, de a cenzúra (vagy öncenzúra) miatt megfogalmazásra alkalmatlan problémákat, tematikát, motívu­mokat dolgozzon fel. Végül, de nem utolsósorban, műfaji sajátosságai folytán a törté­nelmi regény ideális lehetőséget biztosított a transzszilvanizmus által kínált új, az anya­nemzettől és politikai hatalomtól egyaránt független kisebbségi identitás kialakítására. Ezért is lesz a két világháború közti történelmi regények cselekményének kitüntetett korszaka az önálló erdélyi fejedelemség ideje, az írók (Kós, Makkai, Tabéry) a fejede­lemség történelmi viszonyaiban keresik a parabolisztikusan kifejthető, tipikus erdélyi sors lényegét. Magyarország és (ezen belül vagy ettől függetlenedve) Erdély történelme olyan megélhető hagyományként épül be az irodalomba, amely lehetővé tesz bizonyos mintákkal, eszmékkel, gondolatokkal való frusztrációmentes azonosulást. Tény, hogy (amint az 1929-30-ban zajló vita egyes résztvevői állították) a történelmi regény fent vázolt tulajdonságai valóban nem zárták ki a passzív múltba fordulást, de a kínálkozó allegorikus olvasat mentén az aktualizálást is éppúgy megengedték. Végső soron a Val­lani és vállalni vita nem poétikai, hanem irodalompolitikai szempontok szerint artikulá­lódott.<a href=”#_ftn3″ name=”_ftnref3″ title=””>[3]</a> A történelmi regény közvetett módon kapcsolatban áll a történetírással. A fikcionalitás különböző fokán mindkettő többé-kevésbé ismert, feltárt történelmi tények alapján igyekszik rekonstruálni az elmúlt korszakok eseményeit. Minden történelmi narratíva figyelmeztet Hayden White, bármennyire is támaszkodna valós, interszubjektíve ellen­őrizhető adatokra, történelmi dokumentumokra, végső soron „verbális fikció, amelynek tartalma legalább annyira kitalált, mint talált.”<a href=”#_ftn4″ name=”_ftnref4″ title=””>[4]</a> A „hiteles” történelmi adatok soha nem illeszkednek teljesen, önmagukban nem állnak össze „hiteles” elbeszéléssé, holott: „az emberi cselekvés olyan természetű, hogy önmegértéshez elbeszélést kíván, amely alapvető artikulációit rekonstruálja – írja Paul Ricouer<a href=”#_ftn5″ name=”_ftnref5″ title=””>[5]</a>. Ezért a történetírás éppúgy retorizált, mint a regény, mindkét esetben az a cél, hogy „az elbeszélés enyhítse az aggodal­mat, melyet az adatszerű bizonyítékok hézagai idéznek elő.”<a href=”#_ftn6″ name=”_ftnref6″ title=””>[6]</a> Frank R. Ankersmit szerint a „történelmi tapasztalat az átélt múltat mindig körülhatá­rolja: egyrészt leválasztja a múlt más aspektusairól, másrészt a szubjektumnak a múlt adott szeletére vagy szeleteire vonatkozó tudáshalmazától is elkülöníti. A történelmi tapasztalat nem más, mint tapasztalataink és a valóságra vonatkozó tudásunk folytonos­ságában keletkezett ‘lyuk’ vagy ‘törés’.”<a href=”#_ftn7″ name=”_ftnref7″ title=””>[7]</a> Pomogáts Béla olyan tipológiát javasol<a href=”#_ftn8″ name=”_ftnref8″ title=””>[8]</a>, amely nem a fikcionalitás, hanem az aktuali­zálás illetve archaizálás felől közelít a történelmi regény műfajához. Mindkét esetben a szerző az ismert történelmi események hézagaiba helyez bele egy kitalált történetet, s a fikciónak teret adó történelmi adatok szelektálásával újraírja, értelmezi nemcsak magát a történelmet, hanem áthallásosan a megírás illetve az olvasás jelenét is. Paul Ricoeur azonban éppen ebben látja a történetírás legfőbb problémáját. „(…) egyazon esemény­sorról eltérő módon lehetséges beszámolni, és elfogadási, illetőleg preferenciaszabályo­kat kell találnunk ahhoz, hogy a múlt egy bizonyos interpretációját előnyben részesítsük, egy másikkal szemben.”<a href=”#_ftn9″ name=”_ftnref9″ title=””>[9]</a> Kétségtelen, hogy a húszas-harmincas évek erdélyi történelmi regényeiben a múltbeli események számos olyan interpretációját találjuk, amely az erdélyi gondolat visszamenő bizonyítására szolgál. Nemcsak az elkötelezett transszilvanista Kós Károly, hanem Tabéry, Makkai vagy a korszak sikerregényét, a Fekete vőlegényeket író Gulácsy Irén is munkáikban a három erdélyi nemzet egymásrautaltságának, az erdélyiség jellemzőjének tartott szabadelvű toleranciának megannyi példáját vélik felfedezni a múlt eseményei között. A harmincas évekre a népi mozgalom vonzáskörében alkotó szerzők által prefe­rált téma a jelenkori erdélyi falu lesz, választott elbeszélői módszerük pedig többnyire az (akár szociografikusan) realista ábrázolás. A múlt aktualizálása A második bécsi döntést követően, a háború évei alatt rövid időre ismét előtérbe kerül a történelmi regény. A berendezkedő új rend lényegesen konzervatívabb szemléletet hozott magával, mint a kisebbségi élet egyrészt a szükségszerű toleranciából fakadó, másrészt az állandó lemaradás félelmének köszönhetően nyitottabb világszemlélete, a konzervativizmus pedig mindig hajlik é múlt felé fordulásra. Ugyanakkor a kisebbségi viszonyok felbomlása lehetővé tette a történelmi önvizsgálat szabadabb módját. Ezzel magyarázható, hogy a korszak történelmi regényeinek kitüntetett témája már nem az önálló erdélyi fejedelemség, hanem a tizenkilencedik századi Erdély. Míg a húszas évek­ben a szerzők a kialakult új (kisebbségi) identitás számára kerestek élhető hagyományt a múltban, addig az újraalakult többségi helyzetben, a második világháború éveiben ma­gyarázatért fordulnak a múlt felé. Tabéry Géza, Makkai Sándor, Berde Mária, Wass Albert vagy akár a Néma küzdelmet író Nyírő, vagy Bánffy Miklós az Erdélyi történet­ben azt a komplex viszonyrendszert vizsgálják, amely a reformkortól a levert forradal­mon, majd a kiegyezés évein keresztül az első világháború elvesztéséhez és Magyaror­szág feldarabolásához vezetett. Az ekkor már Debrecenben élő Makkai Sándor háromrészes családregényében<a href=”#_ftn10″ name=”_ftnref10″ title=””>[10]</a> az Ernyei család három generációjának sorsán keresztül ábrázolja az erdélyi polgárság és kisnemesség életét a tizenkilencedik század második felében. A Mi, Ernyeiek a vesztes szabadságharc utáni zavaros évek, a balul sikerült Makk-féle összeesküvés tükrében ábrázolja a negyvennyolcas fiatalok céltalanná váló életét, majd a kiegyezés éveiben a legfiatalabb testvérek lassú megkapaszkodását, harcát a tudás és felemelkedés zálogáért, a Kollégiumért. A Szép kísértetben a második nemzedék, a hat Ernyei-testvér élete bon­takozik ki, háttérben a millennium éveinek csillogásával és a közelgő tragédia árnyaival. A trilógia utolsó része, a Szabad vagy a legfiatalabb Ernyei-testvér, Tamás férfivá válá­sának, ugyanakkor az utolsó békeéveknek a története, hiszen a zárlatban az esküvőre összegyűlt család fiatal férfitagjai katonaruhában, harcra készen állnak, s a narrátor sejte­ti az elkerülhetetlen tragédiát. Az egyes szám első személyben megszólaló narrátor az első regényben Ernyei áron, a másodikban és a harmadikban legkisebb fia, Tamás. A Mi, Ernyeiekben az elbeszélő eleinte a tizenegy éves gyermek áron szempontjából számol be az eseményekről, majd a felnövő fiatal kollégiumi tanár nézőpontja kerül előtérbe, miközben időnként „a harminc év távlatából” visszaemlékező, saját egykori nézőpontját korrigáló idős ember hangja is megszólal. A háromfajta viszonyulásmódot tükrözi a narrátor szerelme a három Bándi-lány iránt, a gyermek áron rajongása bebörtönzött bátyja, Dávid menyasszonya, Lila iránt, a teológus diák ábrándos szerelme az eszményített Janka iránt, és a külföldi tanul­mányútról hazatérő, a marosvásárhelyi kollégium modernizálásának gondjait vállaló felnőtt férfi házasságot hozó szerelme a legkisebb Bándi-lány, Eszti iránt. A trilógia második és harmadik részében áron fiának, Ernyei Tamásnak a nézőpontja érvényesül, a Szép kísértetben ez mesealkotásra és sajátos magyarázatokra lehetőséget adó gyermeki nézőpont, a kevésbé sikerült Szabad vagy-ban a spleennel és az élet értelmetlenségével viaskodó fiatal egyetemi hallgató szempontja. A trilógia legsikerültebb, művészileg legkiforrottabb része a Mi, Ernyeiek. A narrátor életének alakulása lehetővé teszi a modernista nézőpontváltást, ugyanakkor (ha nem is szövegstrukturáló szerepben) bekerülnek a regény szövegébe Dávid bátyjának napló­jegyzetei, a menyasszonyának hozományáról készített lista, illetve Bándi Eszter a narrá­torhoz írott leveleinek egyes részletei. A felnőtté válás során óhatatlanul változó elbeszé­lői nézőpont így olyan ábrázolásmódot eredményez, amely leginkább a kényszerű emig­rációban elzüllő Dávid legénykori naplójára hasonlít, arra a könyvecskére, amelyet a meghiúsuló esküvő után évekkel Lila ad át a nagykorúvá váló narrátornak, aki (az olva­sóval együtt) éppen ezeknek a jegyzeteknek alapján tudja visszamenőleg értelmezni a korábbi eseményeket. A könyvecske „tartalma szerint az elképzelhető legvegyesebb. Népdalok, akkor divatos, új nóták szövegei, kísérlete a napi kiadások számontartására, bölcs férfiak jeles mondásai, a mosásba adott fehérnemű adatai, diáktársak névsora, kri­tikai megjegyzések a professzorokról, jeles adomák, ma már érthetetlen emlékeztető szavak, azt hiszem, sikamlós viccekre, olvashatatlanná kenődött sorok is a túlságosan lágy plajbász miatt. Közben pedig a betűknek eme irdatlan bozótjában fel-felbukkanó részletek önmagáról, Liláról és azokról a dolgokról, amik 1851 őszétől történtek vele és körülötte.” A családregény műfaji szabályai szerint a felnövekvő új nemzedék a régi családi ha­gyományoktól messzire elkanyarodó, egymással ellentétes életutakon jár, a huszadik század elejére egyre jobban elkülönül a tizenkilencedik század közepén még kisnemes Ernyeiek falun maradó, gazdálkodó paraszti ága és a városra költőző, polgárosodó ág. A vérségi kötelékek tiszteletben tartásán, a próbatételek idején történő összefogáson kívül mindnyájukat összeköti a nagyot akarás vágya, amit a gyermek Tamásnak „szép kísértetként” nevez meg az Ernyeiek több nemzedékét ismerő Bándi-nagyapa. „A Szép Kísértet az, aki egyedül fontos a mi számunkra. A többi el fog maradni a hátunk mögött, eloszlik, nem bír a sarkunkba lépni. A Szép Kísértet azonban előttünk száll, sohase hagy nyugodni, folyton arra hív, hogy utána repüljünk.” A nagy családot a gyermekelbeszélő szemszögéből „nem külön arcként vagy kiemelkedő hangként, hanem összeolvadva” látjuk, csak időnként emelkedik ki belőle egy-egy jól körvonalazott figura, a csendes őrültként éldegélő Rozáli, a megkeseredő vénlány Lila, a földért mániákusan dolgozó énok és mások. „Mi Ernyeiek sosem voltunk könnyen jellemezhetők, s ha a jellem az állandóságban és következetességben áll, alighanem baj van a jellemünk körül” – véli az első részben Ernyei áron, s valóban egy-egy kiemelkedő Ernyei-figurát többnyire vala­melyik baráthoz, diáktárshoz hasonlítva jellemez Makkai. A hazaszeretet forradalmi, harcos változata a kocsmai énekessé züllő Dáviddal meg­bukik, az újabb nemzedékek példáján keresztül a munka (földmunka, tanítás stb.) és a családi összetartás lesz a hazaszeretet alapja. Ugyanakkor ez a jövő biztosítéka, hiszen nemcsak a háború szükségszerű elvesztésének a gondolata érződik a regény zárlatában, hanem egy-egy epizódban megjelenik a számbeli többségben levő, önálló országot köve­telő románság (és rajta keresztül a majdan be is következő kisebbségi helyzet) fenyegeté­se. Makkai időnként ironikus nézőpontból is közelít a nemzeti érzéshez, különösen a külföldön játszódó jelenetekben. A hajdani mesebeli szép huszárként ábrázolt Dávidot öccse mint „züllött török énekest” látja viszont egy londoni matrózkocsmában, áron hollandiai tanulmányútja ezzel ér véget, hogy barátja doktorra avatásának ünnepére a holland elképzelés szerinti egzotikus díszmagyarban, felékszerezve, múzeumból előkere­sett és kifényesített tárgyakkal feldíszítve kell megjelennie, hogy ezzel emelje a vendég­látók szemében az ünnepség fényét. Makkai háromrészes családregényében voltaképpen Bánffy Miklós trilógiájának pol­gári változatát írta meg, de nemcsak az Erdélyi történet arisztokrata világának egzotiku­ma, hanem lélekábrázoló mélysége és prózapoétikai vonalvezetése is hiányzik belőle. A történelmi tárgyválasztás a Vallani és vállalni vitát kirobbantó Berde Máriától sem idegen. Az erkölcsi felelősség és a férfi-nő kapcsolat összefüggéseit középkori kontex­tusba helyező, 1920-ban íródott Romuáld és Andriána című regényét Keresztjáró szere­lem címmel 1941-ben újra kiadják<a href=”#_ftn11″ name=”_ftnref11″ title=””>[11]</a>. Az ebben a korszakban íródó A hajnal emberei<a href=”#_ftn12″ name=”_ftnref12″ title=””>[12]</a> ugyancsak trilógia, cselekménye az 1820-as évek elejétől a kiegyezésig terjedő korszakot öleli át Szász Károly élettörténetén keresztül, Nagyenyed és a Kollégium illetve a kör­nyékbeli udvarházak mindennapjaiban és Erdély közéleti csatározásaiban. A szétágazó cselekményszálak az elmosódottabb forradalmárfigurák mellett a mérsékelten radikális politikus és polgár Szász Károly alakjában találnak érintkezési pontra. Ennek ellenére A hajnal emberei mégsem életrajzi regény, hanem sokkal inkább egy város (Nagyenyed) és vele együtt az erősödő polgári mentalitás, illetve a kollégium sugallta tudásszomj regénye. Nagyenyedet, a Burgot benépesítő figurákkal Berde a korabeli erdélyi társada­lom keresztmetszetét rajzolja meg: paraszti és nemes származású diákok, polgárok, ér­telmiségiek sorsán keresztül körvonalazódnak a kor jellegzetes konfliktusai, kényszer­helyzetei, megoldásai. Ahogy Makkai beleszőtte regényébe a két Bolyai valamint Tolnai Lajos alakját, úgy Berde Mária Kemény Zsigmond figuráját emeli be a cselekménybe, ő lesz a főhős segítőtársa politikai küzdelmeiben. A hajnal emberei metaforikus cím, a politikai reformokra való törekvést, a főhős friss pedagógiai szemléletét egyaránt jelké­pezi. Az expozíció metaforikus képpel indul, Berde horizonttágítással ábrázolja az éb­resztő üzenetet hordozó harangszó kiterjedését a vidék felett: „Felrázó, költögető frisses­séget áraszt szét a harangnak is beillő nagycsengettyű torka. öles, izmos a szeres-diák, aki a karcsú tornyos haranglábba állva, a kötelet rángatja. Az ütemes csendülés hulláma egyszer visszapattan a várpiac-forma kúria zárt falairól, aztán megtorlódva beloccsan Oxoniumba, Edinburgba, Ephesusba és a még méltóságosabb nevű kamrákba, jól nyakon öntve a kemény surgyékon, keskeny fenyőfaágyakon és falipolcokon szendergő dominé-kat és fikákat. Jól felerősödve a schola fölé nyúló Őrhegy meredek oldalától, kibuggyan aztán a város felé. Végiglebbenti a hírt az alvó polgárságnak is, hogy pitymallik.” Szász Károly „mocsarat szárító”, békés, előkészítő munkára oktatja tanítványait. A közjog és a közállapotok rendezetlenségét a Habsburg irányítás alatt álló gubernium jogtalan intézkedései ellen orvoslást kereső erdélyi nemesség figuráinak (Kemények, Telekiek, Bethlenek, Kendeffyek, Zeykek) töprengéseiből ismerjük meg, a korabeli poli­tikai harcokat a Szász Károlytól fennmaradt beszédek szöveghű beiktatásából. A Diplo­ma Leopoldinum jogi értelmezése körül alakul ki a politikai küzdelem, míg végül számos mellékszálon futó bonyodalom, magánéleti események, professzortársak intrikái után a kollégista diákok bátor kiállásának köszönhetően Szász Károly a megyegyűlésen mond­hatja el jogtörténeti kutatásának eredményét: „az Ausztriai Ház hitetlenül kijátszotta a Leopoldi Diplomát.” A politikai harc újabb állomása a pozsonyi diéta, ahol a forradalmár Wesselényivel és a Bécshez lojális képviselőkkel szemben a törvényes úton reformot követelő Szász kifejti politikai hitvallását: „csakis az ész, a szabad akarat, érzés és ta­pasztalás súlyarányos egyesüléséből alkotott egész ember tudja azt: hogy szabad, ami szabad, lehető az, ami lehető, és kötelesség az, ami szabad és lehető is és hasznos is egyben. S ezért a tennivalók széles mezejéről azt választja, ami lehető, és létesülésével újabb lehetőségekre nyit mezőt!” A felnövekvő új nemzedék, így például Szász Károly fia is már nem a mértéktartó reformok, hanem a forradalom hívei, de az 1848-as esemé­nyek hírére
Szóljon hozzá Ön is!
Véleménye vagy kérdése van? Beszélgetne velünk?Írjon bátran, és válaszolunk!