Soós Béla: Magyarok csillaga – Vasárnap, 1938/17.

Prohászka Lajos, a budapesti egyetem kiváló pedagógusa egy nagyon termékeny gondolatot vetett bele a magyar köztudatba, mikor megjelentette ,,A vándor és a bujdosó” c. tanulmányát. Itt különösen a német lélekkel állítja szembe a magyart s akármilyen filozofikusan körülhatárolt fogalmakkal, de mégis ezt állapítja meg fajtánkról: kisebb európai érték a németnél. Ebből származik szerinte minden tragédia, ami nemzetünket évszázadokon át érte. „Európa a magyarságban sohasem látott mást, mint exotikumot, életterében pedig gyarmatot, a hatalmi terjeszkedés kézenfekvő prédáját, amely azonban legtöbbször közelebbről annyira sem érdekelte, mint az Indiák vagy Afrika gyarmatai. Ha van egy nép, amely a megértés hiányáról joggal panaszkodhatik, a magyar bizonnyal az. Tettük és tesszük is minden kínálkozó alkalommal, anélkül, hogy eszünkbe jutna: ezzel éppen arról állítunk ki tanúbizonyságot, hogy az európai szellemet viszont mi nem értjük meg. Mert a magyarból éppen az hiányzik, ami az európai szellemre általában jellemző: az aktivitás feszültsége, számotvetése és kitartása… Az általános európai aktivitás ez, amelytől a magyarnak keleti nyugalmú, fölényesen tétlenkedő, pipázva nézdelődő, s viszont a megindulását mindig elhibázó magatartása két-ségtelenül mélyen elüt. Közöttük a magyar valóban nem faji leszármazásánál, vagy nyelve idegenségénél, hanem ennél az egészen más beállítottságánál fogva rokontalan. . . Ebből érthető, hogy az európai szellemben részesedve és annak fennmaradásához hittel és áldozattal hozzájárulva, mégis félreszorultunk… A Nyugat nem tekint minket a maga szelleméből valónak. Számára ,,a magyarok nemes népe” egy kissé mindig kuriózum és egy kissé anachronizmus… Ebből a szempontból egyéniség híján való, ragadozó balkáni vagy Európán-kívüli népekkel is inkább tud „valamit kezdeni”, amennyiben ezek a saját szellemét másolják, mint a magyarokkal, akik soha nem kapcsolódnak be időszerűén a fogaskerékvilág folyásába és sértődve félrevonulnak, vagy éppen ellenszegülnek, ahol közreműködést vár tőlük.” (Minerva, 1935, 41-42.) és végül odajut Prohászka, hogy a magyar szellem termékei közül egyetlen valóságos alkotást ismer el: a szent korona tanát. Ezt a kissé messziről nekiinduló bevezetést azért mondottuk el, hogy egészen világosan meglássuk egy mai magyar történelmi problémáink közül égetővé lett kérdésnek a jelentőségét. Magyarokul és reformátusokul egyaránt kell hogy érdekeljen bennünket a Szent István kérdés, mert anélkül, hogy különösebben felfigyeltünk volna rá, lassan belevisz a „kettős szent év” sokhangú sípja annak a dallamnak az önkénytelen utánadúdolásába, hogy a magyarságnak önálló létjogosultsága nem volt, nincsen s nem is lesz soha. Ami kultúrérték a számunkra, az István király nyugathoz fordulásából származik, s legfeljebb a katolicizmussal való feltétlen egységünk ad még némi alapot létünknek. Serédi Jusztinián a Szent István Társulat március 17-én tartott ülésén emlékeztetett rá, hogy ,,a keresztyén Magyarország sorsáért aggódó szent király testamentumában koronájával együtt országát is a Magyarok Nagyasszonyára hagyta”. Az önálló magyar lélek ezek szerint az egyre sűrűbben felhangzó nyilatkozatok szerint csak a dacos, vad, már eleve halálra ítélt Koppány korcs ivadékainak babonás fogalomkörében él, s a gyökeresen nemzeti alapra átépített magyar államban és műveltségben nem is hisznek. Ezért van különös fontossága a mi számunkra annak, hogy Makkai Sándor új regényében, a már elég régen közkézen forgó, de csak igen gyéren ismertetett Magyarok csillagában a legmélyebb történelmi tudással, de törhetetlen nemzeti érzéssel első királyunkban a legnemesebb magyart jeleníti meg. A legendák Szent Istvánja helyett eleven magyart állít elénk s ez a merész igazlátása talán a legnagyobb szolgálat, amit ma magyar író az első nemzeti király megértetésére és megszerettetésére tehetett. Mert a Legenda minor Sancti Stephani (a kisebb legenda) becsületes magyar szeretettel ír nagy királyunkról, könyvéből minden csodás elem hiányzik, de nem is lett népszerű könyvcske. A Nagyobb legenda már idegen szerzetes műve, nem sajnálja a magyarokat így nevezni: „a rombolás és tudatlanság fiai, a magát Isten teremtményének sem ismerő, durva és kósza nép !” A legendáknak a Szent Istvánja elmélkedésbe merülő, komor aszkéta, imádkozó és síró öreg, mindenekfelett és csaknem kizárólag vallásos személyiség. (Mellékesen megjegyezve a Szent Imre legenda is ilyen alapú, a magyar királyfiról semmit sem tudunk meg belőle, csak a rajongó aszkétáról.) Politikai tevékenysége, egész államberendczése annyira nyugati hatás alatt állónak tűnik fel évszázadok irodalmában, hogy szinte végső szükség volt már egy kongeniális képrestaurátorra, aki ezt a lassanként a magyarság lelkétől elidegenített királyt megpróbálja visszaadni nekünk. Mi egyedül így látjuk a Szent István-kérdést megnyugtatólag megoldhatónak, ahogy Makkai Sándor cselekedte, s éppen ezért semmiképpen nem bírjuk azonosítani magunkat azzal a véleménnyel, hogy „az igazi nagy mű, Szent István történelmi alkotásának méltó nagy eposza még ezek után is megírójára vár”. (Katolikus Szemle, 1938 ápr. 234. l.) A regénynek nem lehet az a feladata, hogy történelmi tények felett ítéletet mondjon. Az ilyen bírálat nemcsak meddő, hanem egyáltalában nem is költői eljárás. A költő az események mögött az emberek lelkébe néz belé, homályos összefüggéseket hoz napvilágra, emberileg – s ha a regény történelmi – nemzeti szempontból elfogadtatja velünk a rideg tényeket, s annál nagyobb a művészete, mennél igazabbnak ismerjük meg az ő interpretálása alapján a valóságot. Az utópisztikus regények különösen a magyar lélekre hatnak veszedelmesen, mert a valóságok iránt amúgyis kevéssé fogékony, állandó lázas álmodozásban magát emésztő nemzetben a tehetetlenség érzését növelve vagy lemondásba, vagy keserű dacba vezetnek át. Az ú. n. irányregények pedig a költő ihletettségébe vetett hitet veszik el, s hamar ráébresztik az olvasóközönséget arra, hogy szépirodalmi alakú propagandával van dolga. Sem az egyetemes, sem a magyar irodalomnak nem váltak nyereségévé Zweig Istvánnak Stuart Máriáról és Kálvinról szóló regényei pedig mindkettőt örömmel üdvözölte egy-egy világnézeti csoport, mert bennük a maga ösztönös ellenszenvének vagy rokonszenvének táplálékot talált. Makkai Sándor Szent István regényével megmarad a valóság talaján. Meg meri látni a „gyepűjébe zárkózott magyarság” lázadásának hiábavalóságát (Herczegnél még rokonszenvünk határozottan erre az oldalra hajlik!), de óvakodik a legendák képzelt valóságaival utólagosan költött motívumokat állítani talpazatul István király nagy műve alá. A történelem megállapíthatta a nagy nyugati összefüggéseket, hiszen a híres Intelmek egész fogalmazása kétségkívül idegen kéz munkája, utólag igazolhatott egy személyiséget, akit ma ,,a szellemtörténet revideált szent királyának” nevezni hangzatos is, divatos is, de mindehhez a költőnek nincsen köze. A történelmi irodalom legmegbízhatóbb eredményeit mind ismeri Makkai, de ami költészet, s ami emberien igaz nagy művében, az nem a históriai éleslátás, hanem a léleklátás. A magyar lélek meglátása. S ezért nem bírunk mi megegyezni Szegedi Gergelynek e regényről írt kétségkívül elismerő, előkelő hangon írt bírálatával. (Katolikus Szemle i. h.) A királyt nemcsak a nagy nyugati eszmékkel lehet és kell kapcsolatba hozni, hanem a családjával : a végzethordozó apával, a rettentő áldozatokat is elviselő csodálatos királynő-anyával, ifjú hitvesével. S a néppel, amelyik, táltosok izgató suttogásai, rejtegetett hagyományok árnyéka közepette idegennek érezte magát a fejedelemmel és fiával szemben is. Amit a bíráló „szórakoztató anyagnak, lírai betétnek, kedvessége ellenére vérszegénynek” nevez, az éppen a nagyszerűségnek egyik jegye ebben a regényben. Döli szerelme az egyszerű paraszt halászlánnyal először is ősi tisztaságú. Az anyaösztön fanatikus áldozatossága nem pár sor a regényben, hanem dekadens regények sikamlós botlásait jóvátevő bátor igazmondás. Döli feltörekvése a vitézi életbe nem Toldi-utánzat, hanem a magyar fajta életerejének, megnemesedett becsvágyának diadaléneke, mert alapmotívuma a becsület, a hűség, a király iránti személyes szeretet. Ezt nem ismeri a magyar regényirodalom eddig: ezt a parasztot, aki megérti ösztönszerűen a vezér szívén át a nemzet magasabbrendű életét, s alárendeli magát ennek minden tépelődés nélkül, halálos hűséggel. De ezt a királyt sem: aki nem kegyencet, szenvedélyei kielégítésének vak eszközét, akarattalan bábot keres környezetében, hanem akinek a lelke megnyílik a hűség előtt. István akkor lesz igazán naggyá és magyarrá, mikor a táltos kürtszavára maga is megindul és felajánlkozik a nemzet megsegítésére – s történelmi hivatásának végrehajtásában azzal válik igazán a mienkké, hogy nem fanatikusan átszellemült arccal, hanem vérző szívvel folytatja művét. Nem mert jobban szeret egy más világot, hanem mert a fajtáját szereti mindennél jobban. Apjától tanulta a nagy titkot: ,,Ha nem is értenek, ha gyűlölnek is érte, a magyart csak mi szeretjük, akik beverjük a fejét, ha kell. A német abban a pillanatban kiírtana, amint alkalma, módja adódik rá.” és amit már magától érez meg: „Megtanulunk minden jót az idegenektől, s megbecsüljük érte, magunk között. De minket magunkért kell tisztelnie a világnak s reszkessen, aki nem tisztel!” íme itt látjuk mi valamennyi eddig ismert és talán várt Szent István ábrázolással szemben Makkainak az egész nemzet életére kiható művészi lélekalakítását. Egy másfajta regény – olyan, amiben a szentség, az áhítat és a középkori egyházhoz ragaszkodás jobban kidomborodik – lehetne talán aktuálisabb. De reklámízű is lenne. így Makkai megajándékozza az egész magyar nemzetet, s nem a maguk faji különállását rejtve vagy titkon ma is kincsként érző beszivárgott idegenvérű magyarokat csupán, egy olyan királlyal, akit szeretnünk lehet. A sokat emlegetett szentistváni eszme szeges ellentétben áll a ma diadalutat járó totalitáseszmével. Nekünk, a Prohászka értelmezésében bujdosó magyaroknak, vigasztalásra van szükségünk, hogy valaki mégis szereti ezt a szegény fajtát, nem azért, mert német kultúrája van, nem azért, mert római katolikus, hanem azért, mert magyar. S Makkai könyve valami megható finomsággal (a székelyekről írt pár sora köteteknél többet mond!) beleönti a magyar nép lelkébe a hivatástudat üdítő balzsamcseppjeit. Mostanában annyi idegen, vagy annyi megdöbbentően a magyar faji öntudat letörésére alkalmas szépirodalmi művel kell megismerkednünk, hogy külön örömünk, mikor egy égető kérdést, amit történelem és törvényhozás, sem felekezeti propaganda nem bírt megnyugtatóan megoldani, egy költő a keresztyén magyar nemzetbe vetett hit mélyen emberi megmutatásával egyszerűen megszüntet. Akinek Szent Istvánja van, az lehet minden tekintetben kifogástalan világpolgár, bizonyára hívő lélek is, de nem szükségképpen magyar. De aki a Magyarok csillagát látja benne, az hűséges lehet egyházához, anélkül, hogy a Nyugat rabszolgájának érezné magát s magyarságát feláldozná. Ezért tartjuk mi Makkai Sándor regényét különálló értékű, a nemzeti lélek fejlesztése szempontjából hézagpótló alkotásnak.