Réty Andor: Akit az élet kérdezett… – Pásztortűz, 1936, 22 évf., 4. sz., 77-78 old.

Hogy is történt csak? Talán senki sem tudja. Legalább is józan ésszel rákészülten nem várta senki. Mert, mint a nagy hegyek közt a zivatar, úgy tört ránk a változás, hirtelen és váratlanul, csak úgy máról-holnapra. Ezeréves álmunkból riadtan ébredtünk a valóságra, hogy egyszerre más lett a jelszó és bűnös lett minden nyugat felé húzó vágy. Tájékozatlanul álltunk ezen a földön, amely megindult alattunk és betemette a múltat és a régi jól ismert utakat. Fogvacogva szorítottuk össze a szemünket, mert szerettük volna hinni, hogy csak álom az egész, csúf, gonosz álom. Csodára leső hitetlenséggel reméltük, hogy ez nem maradhat így, mert történnie kell valaminek, ami helyre fogja billenteni az elveszett egyensúlyt és bennünket is visszahelyez abba a megszokott jó kényelembe, amit még most is visszasír a lelkünk. ölbe tett kezekkel vártuk a deus ex machina-t, hogy a hősi eposzok lendületével forduljon meg a sors kereke és mi a mélyből, megújhodva, ismét a tetőn pompázhassunk. éveken keresztül vártuk szívósan és görcsös ragaszkodással, tehetetlenül és fogcsikorgató átkozódással, de mindent csak mástól, titokzatos hatalmaktól, csodáktól és Istentől vártunk Már csak sírni tudtunk és panaszkodni, meghatódó odaadással mutogattuk sebeinket, jajgattuk világgá sérelmeinket, hogy megbékélt szívvel könyvelhessük el a bőséges, biztatásokat és a még bőségesebb részvétkönnyeket. Pedig ezalatt a mélyben, a romok alatt, már egy újarcú magyarság friss vetése zsendült, amely leszámolt a múlttal, hogy a jövőt biztosítsa, mert ezen a földön, ellenséges erők kereszttűzében, a megváltozott körülmények súlya alatt, élni és boldogulni akar. Ez az ifjúság vállalja a rögtörés nehéz munkáját, zátonyra futott jószándékok minden végzetét, a kisebb kenyeret és a lefokozott jólét keserű ízét, de tétlen nem tud maradni még addig sem, míg más segíthet rajtunk mert érzi, hogy ez lenne a halál. A bénult, ölbe tett kezek munkára lendülnek, hogy az erők végső megfeszítésével épüljön a jövő, a mi jövőnk. Ehhez azonban szabadság kell, a lélek és a szellem szabadsága, amely tisztán, elfogulatlanul és előítéletek nélkül, akar szembenézni a ma égető problémáival. A kendőző múlt ámító „igazságait” megrostálja, mert hazugságra és délibábos mesékre nem lehet a jövő biztos fundamentumát fektetni. Ezért sürget revíziót minden vonalon, de a magunk revízióját, érzelmeink, gondolataink, vágyaink, tetteink ellenőrzését, múltunk és jelenünk számba vetését, céljaink és rendeltetésünk felismerését – őszintén és előítéletek nélkül. Mert az előítélet az elme és a szív összehúzódása, megkeményedése, elzárkózása a valóság, az igazság, az élet elől. Már pedig a valóság: igazság, és az igazság az élet. Ez a revízió kívánja meg tőlünk, hogy felismerjük múltunk bűneit, és vezekeljünk értük, mert a bűnbánat és a vezeklés a legnagyobb tett, amellyel egy nemzet a maga életéhez való jogát és életrevalóságát megbizonyíthatja. Ez a felismerés és beismerés hozza aztán magával, hogy kivetjük magunkból a nemzeti bűnöket és megszilárdítjuk a nemzeti értékeket, melyekre jövőnket kell építenünk. Tehát a múlttal való leszámolás nem jelenti a múlt megtagadását. De jelenti a megkövesedett eszmények felrobbantását, hogy az élet árama járhassa őket keresztül, jelenti a harcot a szobrok ellen, melyeket a közelmúlt állított fel önmaga igazolására, hogy visszanyerjék eleven ható erejüket, és , jelenti a harcot minden álszemérem ellen, amely csak példatárnak fogja fel a múltat és fátylat borít minden visszásságra és mulatásra. Ez az ifjúság felkeresi Bethlen Gábor alakját, mert az ő életében lesz nyilvánvalóvá, hogy a szolgálat a legnagyobb erő, amely egyensúlyba tudja hozni az egész magyarság ellentétes törekvéseit. Bethlen Gábor hívja fel a figyelmüket arra, mint akinek a fantáziája a legmerészebb és a legreálisabb, hogy a szellemi magyarságot építő akaratnak egyesülnie kell a reális célok meglátásával és megvalósításával. De útbaigazítást kérő bizalommal odamenekül ez az ifjúság Széchenyi Istvánhoz is, aki hadat üzent a magyar hibák és bűnök ellen, mert ezeknek a hibáknak a tehetetlenségi ereje húzza őrökké szakadékba a magyart. Ő az, aki a magyarság felemelését gazdasági úton az öntudatra ébredt belső erővel akarta kiharcolni, így lesz Széchenyi fajának életösztöne, mindenen keresztül törő élniakarása, így lesz Széchenyi az új életet kezdő, jövőt építő erdélyi magyarságnak a prófétája, mert az ő egész élete és műve mutatta meg, hogy milyen nemzetének adott teljesen önzetlen, áldozatos szolgálat. és nem riad vissza ez az ifjúság attól sem, hogy Ady Endre tragikus sorsában szemügyre ne vegye a magyar fa sorsát, amely önmagát emészti fel, ha teste-lelke nem egészséges. Ez a bátor szembenézés, a tények komoly, alapos, bizalmas, lelkiismeretes feltárása tesz képessé a valóságos élet feladatainak vállalására és megoldására. Az igazságnak ez az aszketikus keresése és olthatatlan nosztalgiája nem rejt magában eszményrombolást, de minden eszményt próbára tesz, hogy van-e tartalma és az élet nem rohant-e el mellette már régen. Természetes, hogy amikor az erdélyi magyar ifjúság saját jelenlegi állapotához méri a magyar múltnak minden értékét, amikor mindent abból a szempontból tart jelentősnek vagy jelentéktelennek, hogy azok az örökölt értékek rejtenek-e magukban valamilyen éltető erőt a mi megváltozott sorsunkban, akkor ez az ifjúság bizony sokszor letér a határontúli nemzedék útvonaláról és egyéni ösztönének a sugalmazására új utak után tapogatózik. Nem akar hátat fordítani ennek a múltnak, csak átgyúrja és átalakítja a mának megfelelően, hogy kenyér legyen belőle az éhező lélek számára. Dehogyis akar az erdélyi magyar más szellem lenni, mint az egyetemes magyar. Az viszont lehetetlen, hogy a történeti és természeti viszonyok sajátossá ne színezzék az erdélyi lelket, ha egyszer már öntudatra ébredt és fölismerve különleges rendeltetését, azt magyar lélekkel akarja betölteni. Különleges rendeltetése pedig az, hogy kicsiny lehetőségek között nagy erőfeszítéssel egyetemesen emberi szellemmé legyen. Ezért van az, hogy az erdélyi magyar ifjúság, ha bárhová is kirándul a szellemi életnek bármilyen területét is keresi fel, mindig erdélyi szemmel járja a világot és minden érdeklődésének hátsó gondolata az, hogy vajon erdélyi népemnek ez mire volna jó, van-e szüksége, gazdagodik-e vele, vagy csak hamar hervadó dísz? Ezek után már világos, hogy mit jelent Erdélyben magyarnak lenni? Az, anyanyelv által kifejezett egységbe fűzött közösségben a munka, a tanulás, a fegyelem és az önzetlen szeretet értékeit kifejleszteni és gyümölcsöztetni, így lesz Erdély: a világ egy atomban. Mert a maga jövendőjét csak úgy biztosíthatja, ha saját kultúrájának a megbecsülése mellett az itt élő népek testvéri összetartozását is munkálni tudja. Nem letörni és elcsüggedni, de sűrített energiával tanulni és dolgozni kell minden itt élő magyarnak, egyénenként és összesen, mert csak akkor sikerült magunkban a lelki embert, a lelki magyarságot kialakítani. Márpedig ez az eszmény, amit el kell érnünk, ez az elviselhetőbb és megnyugtatóbb jövőnek a záloga! … Keményen megfogalmazott gondolatok ezek, felráznak és kijózanítanak, sőt állásfoglalásra kényszerítenek, mert nem lehet észrevétlen, közömbösen, süketen: mellettük elsiklani. Ezeknek a gondolatoknak a magvetője Makkai Sándor. Az ő érdeme, hogy az újarcú magyar ifjúság már magáénak vallja ezeket az igazságokat és megindult a kijelölt úton. A püspöki stallum magassága szélesebb látókört biztosít neki, hogy messze ható pillantással ismerje fel az utakat és módokat, amelyek a cél elérését megkönnyítik. A sokfájdalmú mindennapi élet hozzá menekül orvoslásért, biztatásért, vigasztalásért és megnyugtató világosságért és neki az élet kérdéseire felelni kell, nyíltan, őszintén, keresetlen szavakkal és élő, tartalmas igazsággal. és Makkai Sándor felel is a múltba kapaszkodóba jelenből élő és a jövőt figyelő, éltető és megtartó igazság szellemében!