Reményik Sándor: Az élő szobor – Protestáns Szemle, 1933/május

Jegyzetek három Széchenyi-látás margójára: Hegedűs Lóránt: Széchenyi István regénye és éjszakája; László Dezső: Akarom, tisztán lássatok; Makkai Sándor: Harc a „szobor” ellen. (Erdélyi Helikon VI. évfolyam, 3. szám.) Arany egyik költeményében Szent László nagyváradi lovas-szobra megelevenedik s elindul, hogy láthatatlanul segítségére legyen a pogány veszedelem ellen küzdő s már-már megsemmisült magyar seregnek, így indul meg ma, minden jel szerint, Széchenyi István szoborrá magasztosult, de megmerevedett és hatástalanná, vált ércalakja is, hogy a legnagyobb magyar katasztrófa után kezét nyújtsa a megsemmisülés szélén tántorgó nemzete felé. Megindul, nemcsak a „szobor” ellen harcolók kiáltásaira és kalapácsütéseire, hanem e rettentő korszak misztikus, egyetemes szükség-érzete folytán, a vele való új találkozás kikerülhetetlen szellemi kényszeréből, megindul a magyar életösztön sóvárgó rimánkodására, nagyrészt még öntudatlan idézésére, megindul – magától, kegyelemből, hogy választottjain át szóljon újra népéhez. Amint Makkai Sándor gyönyörűen mondja: „kétségbeesett győzelmet arat egykorú ellenfelein, aztán az egész liberális korszakon és saját hamis kultuszának művirágain taposva, beledobban megrémült nemzete szívébe.” Az élő szoborral, a (húsvéti köntösben megjelenő Széchenyi Istvánnal való találkozásnak bizonysága most három, szinte egyidőben született látás. * Az jut most eszembe, amin többször tűnődtem már, amit különös ténynek látok, s amit úgy neveznék, hogy a tudományos gondolkozás tragédiája, a logikum tragikuma. Hány rendszerező agy gyűjtötte, foglalta össze, tárta fel, egységesítette, kategorizálta, szempontok szerint alkalmazta és világította meg a természeti tényeket és történeti adatokat. Hány igazán nagy elme dolgozott ezekkel a nyersanyagokkal s próbálta hatalmas ötvözetté olvasztani őket. Milyen hangyaszorgalom, milyen „hideg szenvedély”, mekkora éleslátás, micsoda fegyelmezettség, a „tárgyszerűségnek” való mily odaadó áldozat veszett el ebben a munkában. Elveszett, szerintem nem önértéke szerint, de abból a szempontból, hogy a logikai síkban felismert és kimutatott igazságot nem bírta belevinni az emberek, a tömeg szívébe. Az igazság nem vájhatott közmeggyőződéssé, – mert a logikai síkban sohasem válhat azzá, holott természete szerint minden igazság hódítani szeretne. S akkor messze hátul, a tudományos gondolkozás felhalmozott tényei, kibányászott adatai, rendszerbe foglalt egységei mögött elindul egy művész intuíciója, szárnyas paripán vágtat végig tények, adatok, tanulmányok és értekezések sorfala között, utoléri mind, elhagyja mind, egyetlen istenadta pillantással felméri mind, felkapja és magával sodorja s a maga egyetlen és páratlan lendületével belesodorja a tömegek lelkébe. Ez a logikum tragikuma. Miből alkot a művész? Abból, amit a tudomány kiderített. Abból is. és mégsem a tudományos gondolkozás érvényesül, hanem a művész intuíciója. Igazság ez? Talán nem igazság. De tény és tragikum. Tessék megnézni a felolvasó asztal mellett egy tudóst meg egy költőt. és tessék megnézni a közönséget. Igaz, hogy a művészetnek is megvannak a maga külön tragédiái. Nézzük el tehát neki ezt a látszólagosan könnyű győzelmet. Amit mondottam, az különösen áll a történettudomány vonalába eső nagy személyiségekre. A reájuk vonatkozó kutatásra. Még a modern történettudomány, vagy a lélektani és filozófiai eszközökkel dolgozó esszé is aránylag kevesek lelkébe hat bele, ha véletlenül nem párosul művészi teremtő erővel. Széchenyi István eddigi „hatástalanságának” titkát én nem pusztán abban keresem, hogy félreismerték, hamis kultuszt teremtettek körülötte, hogy a liberális korszak nemzeti kritikátlansága félretolta őt útjából s szoborrá magasztalta, hogy minél kevésbé nyugtalanítsa langyos érzelmeit. Nem is pusztán abban látom a baj okát, hogy az embert inkább művén keresztül nézték s nem megfordítva: a nagy személyiségen át az életművet, – ez elvégre módszer kérdése és mindkét úton lehet nagyszerű eredményhez jutni. (Hegedűs Lóránt könyve és Makkai tanulmánya most az utóbbi módszer helyessége mellett tanúskodik, László Dezső könyve a két módszer szintézise mellett.) én úgy érzem, hogy Széchenyi hatástalanságának titka abban is rejlik, hogy mindeddig alig volt olyan látó, aki őt művészkézzel tudta volna megragadni. Intuitív és sodró erővel vinni bele alakját, teljes élő személyiségét a köztudatba. Kiragadni őt a pusztán logikai síkból, a praktikus elgondolások szövevényéből, rámutatni arra, hogy ő nemcsak pedagógiai anyag, nemcsak politikai program, nemcsak közgazdasági lángész, nemcsak nemzeti eszmény, – hanem forrongó, háborgó, nyugtalan, szerelmi és vallási megrendüléseket tapasztaló, bűnbe eső, bűnbánó, eleső, felemelkedő, megtisztuló, átnemesedő ember. „Fajának sorshordozóján” kívül még sok minden. Végtelenül sok, hihetetlenül „réteges”, a legbonyolultabb magyar idegrendszer s a legnagyobb ellentmondások közt vergődő, önmaga egységét kereső magyar szív. Mindezt így látni és megláttatni eddig nem tudta senki. Senki sem képzelte azt, hogy az ő élete önmagában véve, tényszerűségében és naplószerűségében a legnagyobb magyar regény. Nem is láthatta ezt így eddig senki. Mert hiszen naplói és egyéb iratainak tömege csak akkor kerülhettek napvilágra, mikor a ferencjózsefi korszak, a monarchia és Magyarország összeomlásával megnyílt hozzájuk az út. Külön tragédia, hogy Széchenyi István lelkének teljes megnyilatkozásához, az ő igazi megismeréséhez ilyen értelemben is – nemzetének darabokra hullása kellett. Ezt az első teljes Széchenyit, a trianoni magyar végzet süllyesztőjéből felbukkanó, kísértetiesen nagy Széchenyit Hegedűs Lóránt ragadta meg először páratlan erővel. Ez az ő, szerintem áttörő jelentőségű, nagy tette. Széchenyi alakjának ő az első igazi művésze. Nem szoborfaragó. Inkább valami hatalmas zeneműbe öntötte mondanivalóját, egy óriási rapszódiába, melyben felváltva hol Széchenyi beszél, hol a költő, mely szakadozott, rapszodikus menetével, lángoló hullámzásával, eső és emelkedő hangtendenciáival, egész lázas iramával valóban méltó tükre Széchenyi életének. Hegedűs Lóránt is elvágtatott hősének sok-sok „tárgyszerű” ismertetője mellett, Széchenyi-adatok és Széchenyi-tanulmányok rengetegén robogott keresztül, magába olvasztotta, utolérte, felmérte valamennyit, de főkép Széchenyit magát, lelke mezítelenségében tette magáévá, s hiszem, hogy ezzel az irammal belesodorja őt a magyarság lelkébe úgy, mint eddig senki más. Széchenyi hatástalanságának titka nemcsak tartalmi, de formai probléma is volt. S a probléma megoldása, úgy látszik, a logikum tragikumán át vezet. * Makkai Sándor hosszabb Széchenyi-tanulmány keretében rendkívül érdekesen, mélyrehatóan és kimerítően elemzi, boncolja és bírálja Hegedűs Lóránt könyvét. Elismeri kétségtelen nagy értékét, úttörő jelentőségét, azt, hogy könyve eddig „a legizzóbb szenvedély a szobor ellen és a legnagyobb erőfeszítés az emberért. Odaállítja Hegedűs Lóránt vállalkozását az eddigi legnagyobb szobortörők és életépítők: Kemény Zsigmond, Péterfy Jenő, Imre Sándor, Ravasz László, Szekfű Gyula mellé. Vizsgálja és méltányolja a különös „műfajt”, melyben Hegedűs megnyilatkozott, az esszé és a regényes rajz kereszteződését, megállapítja, hogy ennek a sajátságosan terjedő megnyilatkozási módnak van létjogosultsága, sőt kivájóan alkalmas lehet épen nagy történeti személyiségek élesebb megvilágítására, amikor is azonban az író kettős feladat előtt áll s a kettőt szervesen kell összeolvasztania az egy műben: kettős: tudományos és esztétikai feladat ez. „A Széchenyi-rajznak tudományosan tényszerűnek és következtetéseiben, megoldásaiban tudományos érvényűnek, de tárgyáénak természeténél fogva mégis rajznak, ábrázolásnak kell lennie, mely nem tételekben ágazik szét, hanem vonásokból egyesül az élet portréjává. A művészi feladat így a logikai és psychológiai anyag intuitív beolvasztásáéban, a művészi kompozícióba való rendezésben és mindenekfelett a szemlélet egységében van adva”. Pompásabban megérteni az írót s választott műfaját, de egyúttal saját határain belül világosabban kijelölni célját és lehetőségeit, feladatait: már nem is lehet. Makkai e mélyreható megalapozás után, innen kiindulva veszi szemügyre, hogy miképpen oldotta meg Hegedűs ezt a belülről, a dolog természetéből fakadó feladatot s mennyiben sikerült tárgyán uralkodnia. Arra az eredményre jut, hogy a mű mégis csupán nagyszabású kísérlet, mert nem ad egységesen művészi Széchenyi-portrét. Hegedűs a végtelenül bonyolult Széchenyi-leieknek egyetlen motívumát sem bírja úgy megragadni, hogy az a többieket magába olvasztva, vezérmotívummá, a nagy élet magyarázó elvévé lehessen. Megindul az író egy-egy fonál menetén, érdekesen, elhihetőn, – tudományos és művészi szempontból egyaránt kecsegtető módon, – aztán elejti, félbeszakítja a fonalat, új szál után nyúl s e kapkodásban legszebb lehetőségeit pazarolja el. Bár Makkai bírálatáéban sok igazság van, ami a részleteket illeti, bár valóban vannak dolgok, melyekre Hegedűs nem talál kielégítő magyarázatot, bár valóban érzik a könyvön az említettem rapszodikusság – (ne felejtsük el, hogy a könyv lapjain mennyit beszélteti a szerző Széchenyit magát – és hogy beszélteti! – és mennyire rapszodikus volt Széchenyi maga) Makkai bírálatának egészéhen mégis ellent kell mondanom. Nem érzem ezt a könyvet annyira egységtelennek. Igaz, Hegedűs sok gyöngyöt elhullat, amit érdemes lett volna műremekbe foglalni. De mádkor meg az elhullott motívumok vissza-visszatérnek, újra felcsendülnek a rapszódia folyamán. így az „ősparaszt”-motívum, Széchenyi jobbágy származásának bujkáló titka, ez a genetikus „magyarázó” elv, ha nem is hatalmasodik el az egész művön, nem is tűnik el. Vájjon lehet-e egyáltalában Széchenyit „egy pontból” megmagyarázni? Művészileg bár? De ha már az egy pontnál és egy motívumnál tartunk: ott van a Crescence-motívum. Ez a motívum, szerintem, úgy van a mű szerkezetébe beleépítve, a „regény” derekán, hogy valóban körülötte fordul meg az egész. Olyan, mint egy állomás, amely felé rohan az élet egész vonata, ott a váltón átdübörög egy más vágányra – vakvágányra, hogy az állomást elhagyva a megsemmisülésbe száguldjon tovább. Crescence, jobban mondva a szerelem, Széchenyi nagy szerelme, a váltó, egy roppant élet drámai átváltója. Ezt a motívumot Hegedűs ritka szerencsés művészi ösztönnel találta meg – tények alapján – s ugyancsak azok alapján állította a regény középpontjába. A regénynek tehát, így nézve, van egysége, mert van középpontja. Makkai pedig sajátságosan épen a Crescence-motívum alkalmazását bírálja leghatározottabban. Nemcsak hogy nem tartja elégséges magyarázó motívumnak, de azt hiszem, Hegedűs felfogását erről az egész ügyről félremagyarázza. Miről van szó? Arról, hogy Széchenyi István nemzetépítő munkája egy csodálatos nagy, eszményi szerelemből sugárzik ki, mint a megtalált sarkpontból az északi fény. Ebben a szerelemben (nem az a fontos szerintem, de Hegedűs szerint sem, sőt a Naplók tanúsága szerint sem, hogy szerencsétlen, – hanem az, hogy eszményi,) ebben a felséges érzésben a Géniusz megtalálja önmagát, mert megtalálta a Tükröt, mely őt visszaveri. Ez a szerelem váltja ki a hős lelkéből a régóta lappangó forradalmi tüzet. (Hegedűs így nevezi Széchenyi reform-lázát, aminthogy következetesen lázadónak és nem reformernek hívja, – s Széchenyi ős-temperamentumára – nem politikai magatartására nézve, – nem is alaptalanul.) Ha ennek a viszonynak a természetét vizsgáljuk, az a legnemesebb s legmagasztosabb vonásokat mutatja, melyek férfi és nő viszonyában lehetségesek. Széchenyi háborgó szenvedélye és szerencsétlensége után szinte vallásos megnyugvás és áhítat tükröződik a Napló némely részletében e szerelmet illetőleg. Crescence „enyémtelenül is enyém” – ahogy Ady mondta. és épen így ihlet. A medalionba, melyet Istvánnak küld, ez van írva: „Nem más cél köt össze kettőnket, csak megnemesedés és Magyarország java. Mikor minden inog, szilárdan áll a hit.” Crescence azonban később a sors rendeléséből mégis István felesége lesz. és itt fut át a vonat a tragikus váltón a vakvágányra. István nem Crescence-ben csalódik, – milyen meghatóan igaza van a Naplónak, mikor saját visszás érzelmei ellen védi a nőt és milyen igaza van Hegedűsnek, mikor „egyenértékű” feleket tételez fel ebben a viszonyban. Mi az az egyenértékűség, amit Makkai tagad és hibáztat Hegedűs felfogásában? Crescence nem lehetett egy másik Széchenyi István, az egyenértékűséghez elég, hogy a zseni önmagára eszméltető tükre volt. Ilyenkor rendesen szem elől tévesztjük azt, hogy csak nagyon tiszta, finom és kristályos üveg tükrözhet ilyen csodálatosan! Tehát Hegedűs nem kizárólag „Crescence bájaiban” és „megengedem: lelki nemességében” kereste a vulkán kitörésének okát, de abban is kereste és helyesen kereste. István tragédiája pedig ott kezdődik, mikor megtapasztalja azt a világtörvényt, amit a nyárspolgár tálain észre sem vesz, az érzékenyebb lélek megsejt, ami alatt a művész szenved, a zseni pedig visszájára fordulhat, eltorzulhat és megőrülhet: a szerelem eszményisége és csodálatos varázsa, ihlető hatalma a házasság mindennaposságában így vagy úgy többé vagy kevésbé megfakul. Nem a másik, nem a társ az oka. A viszony természetében gyökerezik ez a tragikum.* Elismerem, hogy Hegedűsnek van egy-két naturalista ízű mondata ezzel kapcsolatban, de ez az egész koncepció nem naturalista. Hegedűs a szerelem immanens tragikumát fedezte fel Széchenyi szerelmében, óriásra és minden nyárspolgárit meghaladóvá fokozta azt, aminthogy az is lehetett. Tehát végeredményben mégis a zseni természetéből származtatta a tüzet s a tragédiát, a lehűlést, az egységes Széchenyi-lendület megbomlását, a „rétegek” egymásra torlódását, a különböző Széchenyiének egymásra rohanását, Döblinget és a pisztolylövés csattanását, mint a szimfónia utolsó akkordját. „Meg akarlak tartani téged, azért választom őrödül a megszépítő messzeséget”, – zengte Ady, valószínűleg csakugyan naturalisztikusabb okokból, mint amilyen Hegedűs vázolt koncepciója, – de lelkileg is örök érvényességgel. Crescence túl közel jött Széchenyihez, a Tükör összetört s vele összetört a zseni élete és pályája is. „Csak az egyénileg szerencsétlen szerelmes Széchenyi lehetett nemzetének újjáteremtője, nem a kielégített, hanem a kielégíthetetlen szerelem tragikuma az övé”. Világosan mutatja ezt éppen a Makkai által Hegedűs fejére idézett 1848. jun. 25-i naplórész: „Crescence, ez a jó lélek nagy terhemre van.” Más ez, és több, mint „csalódás”! – mondja Makkai és azt hiszi, hogy Hegedűs „naturalizmusa” elhomályosítja ezt a tételt. Crescence csak mint eszmény lehetett Széchenyi ihletője, – mondom én – és úgy gondolom, hogy Hegedűs ezt vitathatatlan világosságba állította. Makkai, mikor történeti, lélektani és általános esztétikai szempontok szerint vizsgálja Hegedűs művét, nem méltányolja azt, amiről itt legalább egy mondattal meg kell emlékeznem: a nagy lírát. Hegedűs Lóránt ebben a könyvében váratlanul, döbbenetesen nagy poétaként lép elénk. Olyan részei vannak ennek a könyvnek, olyan stílusbeli szépségei is, melyek helyenként elállítják a lélegzetünket. Nem mondok ezúttal mást: Széchenyi az Aetnán, Hegedűs kalauzolása mellett. Ezt olvasni és élni kell! * Makkai tanulmánya végén nagy történelmi perspektívába állítva, „erdélyi szemmel” nézi Széchenyit, Bethlen Gábor rokonát. László Dezső könyvéből pedig kisüt egy rejtett ragyogás: a mai erdélyi fiatalság találkozni akarása az élő Széchenyivel. Széchenyi és Erdély. Ez sem véletlen. Ha kell ma, égetően kell az egész magyarságnak az ő szelleme, hamisítatlanul, ezerágú, milliógyökerű, örök koronájú valóságáéban – akkor fokozottan kell az erdélyi magyarságnak, az elszakítottság és elnyomottság népének, mely egyes-egyedül azt követheti, ami az ő politikájából időfeletti. „A kérdés nincs lezárva”, – mondja utoljára is Makkai. Nincs, valóban nincs, – nem is lesz soha. állunk – gyermekek – kicsiny korsóval kezünkben a zseni óceánjának partján. Lessük hullámzó végtelenségének titkait. Mint az Isten teremtésének titkát. Aztán merítünk egy korsóval belőle és hazamegyünk és azt álmodjuk, hogy visszük a tengert…