Pukánszky Béla: Makkai Sándor pedagógiájának metamorfózisa

Az erdélyi püspököt, Makkai Sándort nemcsak vallásfilozófiai tárgyú beszédei és írásai tették közismertté a maga korában: szépirodalmárként is maradandót alkotott. Történelmi regényei (mint például az ördögszekér, a Táltoskirály vagy a Sárga vihar) generációk kedvelt olvasmányai közé tartoztak. Kritikai írásai közül pedig az Adyt védelmező munkája, a „Magyar fa sorsa” váltott ki nagy visszhangot. Mindezeken túl pedagógiai tárgyú műveket is írt, melyek tanulságosak a ma olvasója számára is. Ha az ilyen tárgyú munkáit kronológiai sorrendben tanulmányozzuk, tanúi lehetünk annak, hogyan alakult-formálódott a pedagógiáról, az oktatásról-nevelésről, a közoktatásügyi kérdésekről vallott felfogása. Első nagyobb lélegzetű filozófiai-pedagógiai tárgyú műve még kolozsvári egyetemi évei alatt keletkezett. Az 1912-ben nyomtatásban is megjelent doktori értekezés címe: „Bevezetés a személyiség paedagogikájába”.[1] Továbblépés ez a dolgozat egy olyan úton, melyet az egyetem nagyhírű pedagógiaprofesszora, Schneller István mutatott a fiatal Makkai számára. Az ő személyiségpedagógiájának elemeit építette be egy koherens filozófiai rendszerbe: a másik híres kolozsvári tudós, Bőhm Károly értékelméleti, axiológiai tanításába. Akárcsak Bőhm Károly és Schneller István, a pedagógia megújítását Makkai sem a pszichológiától, illetve a századfordulón mindjobban megerősödő gyermektanulmányi mozgalomtól várja, hanem az általános értékelmélettől, az axiológiától. A gyermektanulmány képviselői úgy kezelik a gyereket, mint „psychológiai elemek tömegét”, mint „psychológiailag érdekes gépeket”. Ne a „kísérletező mechanikus terv”, hanem a pedagógiát átlelkesítő eszményekbe vetett hit legyen a pedagógus vezetője – így Makkai. A nevelés célját így tehát a „kellő” világába helyezi Makkai. Abba a világba, ahol a három legfontosabb önérték: a „jó” az „igaz” és a „szép” uralkodik. Ezek azok az örök meghatározó vonások, amelyek a nevelést – a „merev psychologizmus fölé emelve” igazi élettel töltik meg. Az általános értékelmélet talajain nyugvó személyiségpedagógia – ebben hitt a fiatal Makkai Sándor, ezt olvashatjuk első fontos tanulmányából. Felfogása az évek során figyelemre méltó – mondhatni drámai – átalakuláson ment keresztül. Már debreceni egyetemi tanárként írta 1937-ben a „Magyar nevelés – magyar műveltség” című könyvét.[2] Ebben mindenekelőtt arra a kérdésre keres választ, hogy mi tekinthető a felnövekvő nemzedékeket nevelő „hatalomnak”, melyik az a legfontosabb tényező, amelyek a gyermeket alakítja-formálja. Rousseau „naiv optimizmusát” és a Herbart-követők „merev intellektualizmusát”, módszerközpontúságát egyértelműen elutasítja. Saját ifjúkorának eszményeit is kritikusabban szemléli már: a szeretet nevelőhatalmának apoteózisát hirdető schnelleri személyiségpedagógia optimizmusát erősen megkérdőjelezi a gyakorlat. Aggályait így tárja olvasói elé: „A személyiség pedagógiája kétségtelenül egyedül célravezető ott, ahol önértékű nevelői személyiség munkálkodik. Ez azonban olyan nevelői nagyságot tételez föl, amely teljes tisztaságában csak kivételesen jelentkezik az életben.”[3] A szép idea tehát álom marad csupán, az elméleti igazság hajótörést szenved a gyakorlat „viharos tengerén”. A schnelleri személyiségpedagógia tömeges gyakorlati realizálásának egyik legfőbb akadálya a pedagógusok személyiségében fellelhető „értékhiány”. A nevelő és növendék közötti személyes kapcsolat Makkai szerint nem bizonyult eléggé erős köteléknek. A pedagógiai individualizmus fölött eljárt az idő, a megrendítő társadalmi fordulatok az egyén helyett magát a társadalmat állítják a pedagógia középpontjába. Makkai világosan érzékelte, hogy a harmincas évek Magyarországán a háború lezúduló világkatasztrófájának utórezgései még világosan éltek az emberi lelkekben. Saját korát ezért az „emberválság” korának nevezte. S ez az emberválság egyúttal a tradicionális „nevelőhatalmak”, (ma így fogalmaznánk: nevelő tényezők) válságát is magával hozta. Ezt az ifjúságot a történelem, a háború pokla megfosztotta az illúzióktól, a nemes eszmék talajukat vesztették. „Nincs többé gyermekiség, ifjúság – állapítja meg rezignáltan Makkai -, mert nincs többé szent titokzatosság, szemérem, idealizmus, tekintély.” Az általános illúzióvesztés, értékhiány korában a pedagógusok tekintélye is alapjaiban rendül meg: „Mihez kezdjenek ebben a világban a nevelők, akik azt hitték, ők teremtik és építik fel a gyermek lelkét? A tudós pedagógusok, akik filozófiával, laboratóriummal és mindenféle bölcsességgel már végérvényesen elintéztek minden lehetséges problémát, s most iszonyodva látják, hogy az új világ illúziótlan gyermeke szembekacagja tudományukat?”[4] Végérvényesen lejárt a pedagógiai elméletek mindenhatóságába vetett öntelt optimizmus ideje. A pedagógia érdeklődése a nevelés elmélete helyett a nevelés szervezése felé fordult. Az „általánosságokba kalandozó embernevelési ábrándokat” a köznevelés, az iskola problémái iránti érzékenység és fogékonyság váltotta föl. Megfogalmazódott az igény, hogy az iskola ne legyen többé „hortus conclusus”, azaz „világtól elzárt kert”, hanem váljék „miniatűr társadalommá” – ahogyan azt Kornis Gyula is megfogalmazta. Makkai is rádöbbent arra, hogy a „gyakorlati nevelőhatalom”, teljes egészében a közösség kezébe ment át. A kérdés csupán az, hogy melyik az a közösség, amely kitüntetett szerepet játszik a nevelő társas-közösségi körök rendszerében. Ebben a tekintetben ugyanarra a következtetésre jut, mint a másik Schneller-tanítvány, a kolozsvári pedagógiai iskola másik kiemelkedő képviselője: Imre Sándor. E felfogás szerint pedig a domináns nevelő közösség – a nemzet. Kiküszöböli ezzel a Schneller-féle „liberális humanizmus” világpolgárságának túlságosan tág kategóriáját éppúgy, mint a marxista „osztálynevelés exkluzív tömeg- és gépgyártásá”-nak nyomasztóan szűk kereteit. Makkai ezekkel szemben állást foglal a „fajközösségen álló nemzeti állam” nevelő hatalma, nevelő ereje mellett. Imre Sándorhoz hasonlóan ő is a nemzetet tartja az egyetlen tényleges hatóerővel rendelkező „nevelőalakulat”-nak, az egyes ember és az emberiség két végpontja között létező lehető legtágabb, de még meghatározható körnek. „Ezen a tükrön túl – írja Makkai Sándor ” – a nevelés alakító ereje elhalványul, tehát a nemzetnevelés az egyetlen és legmagasabb pedagógiai lehetőség.”[5] A végletesen egyoldalúan értelmezett személyiségpedagógia és a szociálpedagógia szélsősége helyett tehát Makkai a nemzetnevelés mellet teszi le a voksot. Az iskola zártságából, a „hortus conclusus” falai közül kilépő pedagógia az egész nemzetet nevelőközösségnek tekinti. De még mielőtt valóban azzá válhatna, még mielőtt értekeket nyújtó nemzetnevelésről beszélnénk, magának a nemzetté nevelésnek kell végbemennie. A magyarságnak egységes, tudatosságra emelt nemzetté kell válnia – ehhez járulhat hozzá a maga sajátos eszközeivel a nemzeti kultúrpolititka. Makkai Sándor véleménye szerint e kultúrpolitika legfőbb feladata, hogy kiépítse a nemzeti műveltség „egységes és tagozott, tárgyiasuló és személyes, konzerváló és alkotó” értékrendszerét. Milyen szerepet tölt be az újjászervezett iskola a nemzeti társadalomban? Hogyan segítheti a kultúrpolitikai célok megvalósítását? Ezekre a kérdésekre keres választ Makkai Sándor. Az iskolának és a társadalomnak a kölcsönös megfelelés viszonyában kell állniuk egymással – hangoztatja. „Az iskolát a társadalomra nézve és a társadalmat az iskolára nézve kell megszervezni, és úgy irányítani, hogy egymásnak egyidejűleg is, a jövendőt tekintve is megfeleljenek. Ezt a megfelelőséget pedig csak egy valami biztosíthatja, az, ha az iskolában, mint a társadalomban az élet és a valóság minden tényére nézve, amely döntő jelentőségű, ugyanaz a megítélés érvényesül.”[6] Az iskola így már nem lesz többé olyan „világtól elzárt kert”, amelyben más törvények uralkodnak, mint amelyek a „kinti”, valós életben szabályozzák az emberi magatartást. Ugyanazt a hétköznapi gyakorlatot ismétli majd meg pedagógiai eszközökkel, ami a felnőttek világában zajlik. A gyerekek iskolai élete szinte „főpróbája” mindannak, ami a nemzeti társadalom életében megvalósul. így lesz az iskola a „nemzeti élet begyakorlásának színtere és műhelye”.[7] Ugyanakkor az iskola nemcsak megismétli mindazt, ami a társadalomban történik, hanem – mintegy „tükröt tartva” a nemzet elé – befolyásolja, alakítja is a felnőttek társadalmának életét. A „megismétlés” ténye – Makkai pedagógiai utópiájában – így egészülne ki a „kölcsönhatás” mozzanatával. A teológus-író Makkai úgy látja, hogy a jövő iskolájának három, szervesen egymásba illeszkedő feladatot kell megoldania: 1. Ismertesse meg a felnövekvő generációkkal a világot úgy, mint a természet, a történelem és a lélek tényeinek rendszerét. 2. Fejlessze ki az ifjúságban az erkölcsi jellemet. 3. Végül: az ifjabb nemzedékeket öntudatos tényezőként nevelje bele a nemzeti közösség életébe. Nehezen összeegyeztethető feladatok ezek. A régebbi korok iskolái is munkálkodtak megvalósításukon, de – az egységes nevelői szellem hiánya miatt – kísérleteik kudarcba fulladtak. A nemzeti tendencia túlzott fölerősödése azt eredményezte, hogy az ifjúság önhitté, elbizakodottá vált. Kialakult benne az a hamis meggyőződés, hogy „a megyar nemzetet egyetlen más nációval sem lehet összemérni, annyival különb mindeniknél”.[8] Igy azután a nemzetiségekkel senki sem törődött, az ifjúság „vidám megvetéssel” nézett ele fölöttük. Ez a káros tendencia összeütközésbe került az ellenszenves frázisokba burkolódzó erkölcsi idealizmus erőtlen szólamaival. A vallástanítás felekezetekké osztotta az ifjúságot, ahelyett, hogy egységbe tömörítette volna. Az erkölcsi nevelés pedig gyökértelenül lebegett a természettudományos képzés sivár materializmusa fölött. Makkai hangsúlyozza, hogy az új iskola – a régivel ellentétben – képes lesz e hármas feladat megoldására, de csak akkor, ha biztosítja az egységes nemzeti szellemet, valamint az értékek helyes arányát. Makkai Sándor vonzó pedagógiai utópiája már ebben a formájában is magában hordozta a későbbi torzulások csíráit. Nem telt el sok idő, s máris eljutott a „nemzeti öntudat soha nem ismert újértelmű kivirágzásának” jövendöléséig. A „Nemzet és kisebbség” címmel 1939-ben írt cikkében saját korábbi nemzetfölfogását már új tartalommal töltötte meg. „…a nemzeti közösség nem azonos többé a liberális humanizmus érvényesülési módokat glorifikáló patriotizmusával, hanem a sajátos kollektív természet és szellem, a sajátos fajképi adottságok és értékek öntudatos, szervezett élő egységét jelenti.”[9] A nemzet tehát – ebben az értelmezésben – „egzisztenciális közösség”. S a nemzeti egzisztencia megóvása érdekében minden fontosnak ítélt tevékenység – így a nevelés is – egységes állami irányítás és ellenőrzés alá vonható. „Tudománnyal és fegyverrel” címmel 1941-ben megjelentetett könyvében már spártai életformára emlékeztető képet fest a jövő nemzetállamáról az egykori püspök-író: A nemzetnek „joga és kötelessége a családi életet irányítani, s abba létérdeke által diktált szempontból bele is avatkozni. Ez természetes velejárója annak, hogy a gyermek nemzeti tulajdon és nemzeti érték.”[10] Bármennyire megdöbbentő, Makki Sándor – az egykori erdélyi püspökm, a személyiségpedagógia valamikori elkötelezett híve – ebben a könyvében már Mussolinit tekinti példaképének, aki „puskát és könyvet mutatott fel az olasz ifjúságnak, a nemzeti életszolgálat jelképéül.”[11] Tragikus tévedés volt ez, de ezt a hibát nemcsak Makkai Sándor követte el a második világháború felé sodródó ország jobbra tolódó ideológiai légkörében. [1] Makkai Sándor: Bevezetés a személyiség paedagOgikájába. Stief, Kolozsvár, 1912. [2] Makkai: Magyar nevelés – magyar műveltség. Révai, Bp. 1937. [3] Makkai (1937) 31.p. [4] Makkai (1937) 48.p. [5] Makkai (1937) 37.p. [6] Makkai (1937) 56-57.p. [7] Makkai: (1937) 56-57.p. [8] Makkai: (1937) 63.p. [9] Makkai: Nemzet és kisebbség. Bp. 1939. Megtalálható a „Nem lehet” című kötet 230-237. oldalán. Limes könyvek, Bp. 1989. [10] Makkai: Tudománnyal és fegyverrel. Révai, Bp. 1940. 51.p. [11] Makkai: (1941) 15.p.