Muraközy Gyula: Magyar fa sorsa. A vádlott Ady Endre költészete – Protesatáns Szemle, 1927, 36. évf, 6. szám, 399-403. p.

Hiába küldte a régi Magyarország elviskoponyái ellen a délibábot Ady Endre, az ő szellemi hagyatéka felett is az örökösödési pör a régi jó táblabírák korára emlékeztetően nemzedékeket foglalkoztat. Ma még az új leltárak, panasz- és védőiratok korát éljük, a növekedő akták ütegei mögül fúlánkos érveket röpítenek egymás felé a hívott ós a fogadatlan prókátorok. Mivel zárul hát az örökség? Mínuszt vagy mérhetetlen meggazdagodást jelent-e nemzeti értékeink kincsesházában; ezért és erről folyik a szó és a tinta az ifjúság figyelő esküdtszéke előtt. Makkai Sándor erdélyrészi ref. püspököt ez az ifjúság hívta a tárgyalóterembe tanúskodásra. Az a védőirat, amit ő terjesztett elő, – ami már címében is állásfoglalás és a vádlók vádolása – szenvedélyes visszhangot keltett személyi és tárgyi okokból. Messze hangzott annak a szava, aki mondta és sokakat megdöbbentett, amit mondott. A válaszok a visszaütött labda gyorsaságával érkeztek. Legjellemzőbb a hatásra, hogy egyik nagyhírű egyetemi tanárunk a könyv elolvasása nélkül egyetlen idézet alapján ragyogó tollal megírt elleniratot rögtönzött. Nem hitte ugyan el az odavetett idézet helyességét és összefüggéséből kiszakított értelmét, mégis nagyszerű tudásának: fegyvertárával olyan cáfolatot írt rá, mely kemény kritikává nőtt az egész könyv ellen, mint ahogy a közelgő felhő elé harangoznak, mely jégtől terhesnek látszik. úgy gondoljuk, Makkai Sándor maga sem zárószónak, vagy az eljövendő irodalomtörténeti ítélet szövegének szánta könyvét. Az Ady körül támadt vitában az egyik álláspontnak természetszerűleg egyoldalú, új és érdekes szempontokkal való megvilágítása ez. Annál újszerűbb kisérlet, mert éppen olyan világnézeti várfalak mögül történik,, ahová Ady költészetét eddig, mint egy új trójai lovat, – éppen a benne rejtőzködő vagy benne dörömbölő világnézeti szempontok miatt nem engedték be. Nagyon valószínű, hogy ugyanannák a módszernek kimélyítésével, amit Makkai használt sokan más eredményekre fognak bukkanni, ugyanezekkel az eszközökkel mélyebbre fognak leásni ennek a Paris közepében kinyíló Ganges-parti vidéknek mélyeibe, (ami az Ady lelkivilága), mindegy, ha másban nem is, – a módszer útjának megmutatásában és az Ady-kérdés megtalált kulcsának felhasználásában a Makkai Sándor védőirata jelentős lépéssel vitte előre a nagy pört. Mert az egész könyv alapérve a zseninek, – sajnos, nem összefüggően adott, – érdekes, sokszor a nietzschei amorális emberóriásokhoz szabott mérővesszővel végzett megmérése és elemzése. Makkai gondolata nagyon vázlatos vonásokban ez: Van egoista zseni, aki bűvös tükörként nem sugározza vissza a magába gyűjtött kollektív életet, hanem elnyeli ós a maga módján gyújtogat vele, mint az üveglencse a napfénnyel. Ez a zseni túl van, a pedagógiai sövényeken, utánozhatatlan, gyermekies és nőies, másokban is mindig csak magát szereti. Narcissus, aki bárkinek lelke mélyén csak a maga képét nézi vágytól ittasan; emellett a Danaidák mérhetlen szomjúságával akarja inni az élet vizét, a teljes életre tör, az egész életet érzi át. éppen ezért az élet legellen-tétesebb erőit tartja össze önmagában, éppen ezért a zseni sohasem jellem, hanem egymással tusakodó roppant hatalmakat összefogó universum. Ady, – Makkai szerint, – így élte át önmagában Jeremiásként kettős lelkű népének tragikumát, mely keleti és nyugati akart lenni – Ond vezér és Ady Endre, – így kerengett az ázsiai pusztákról ide futó, sík Haláltóvá lett rejtelmes magyar vizek fölött, mint pusztulást károgó halálmacíár. Irodalmilag is „legsivárabb” korszakban önmagában így élte át és jajgatta el a pusztulást. így szerette minden nőben szimbolikusan önmagát, de ha a zseni önimádatának szentélyéből kilépett, az érzékiség fertőjében nyakig fürdött meg. így bukkan elő mindent mohón átfogó karjai között az is, ami démoni erő van az emberi lélekben és egyúttal az, ami az égből szállt alá hozzá. így ömlenek ki forró vallásos élménye kohójából a legmélyebb vallásos lira tüzes patakjai és mert a vallás az egyéni élmény mélységével méretik, így lett Ady az „egyetlen magyar vallásos költő.” A bűntudat és a bűnbánat mélysége és megrendítő valósága még csak Balassinál ilyen forró és ilyen egyéni. Abból a sok „de”-ből és „azonban”-ból, mely Makkai nagyon eszméltető könyvének elolvasása után az ember tolla végén bolyong, legyen szabad csak a nekünk legfontosabbat elmondani. Nekünk alatt értem önmagunkat, azt a nemzedéket, mely Ady eljövetelekor a maga diáklelkét adta oda porondnak, hogy rajta ütközzenek össze a Dévénynél betört hadak ós az Ignotus által „persecutor esztétika” népének nevezett nagy nemzeti hagyományos ideálokat testőrként őrző seregek. Régen érezzük, hogy az Ady-kérdést Ady komoly, mélyreható lélektani analisise mérföldlépő csizmákkal viszi előre. Hiszen a költészet ma – és főként nála – nem genrekép, nem ballada vagy óda, hanem minden vers egy lelkiállapot, egy pohár víz a sejtelmesen és szakadatlanul tovairamló tudatfolyóból. Ady költészete – Ady lelke. és megfordítva is áll. Szeretnénk hát Ady lelkiségének becsületes megvizsgálását, a tényezőket, hatásokat, melyek kialakították, a patholigikus vonásokat (pl. a több én kérdését), melyek «sok elkeseredett vitát leszerelhetnek. Eddigelé Adyt mindig osztályozták. „Amíg nem skatulyáztok, addig vagyok”, mondotta ő maga. Schöpflin megtette az indusztriált, városivá lett modern magyar élet szinthézisének, Szabó Dezső a predesztinált, szabad morálú, korlátlan életet sóvárgó romantikus tipust elemzi ki belőle, stb., Makkai is a zseni faji fogalmát építi ki, hogy ebbe az uralkodói székbe beleültesse Adyt. Csakhogy abban tudománytalanabb, egyben igazabb Makkai, hogy a zseni jellemző vonásait éppen az Ady lelkiségéből állítja össze; persze, hogy ráillik az a királyi palást, melynek mértékét az ő testéről vették. S így az önző zseni elemzésével tulajdonképpen be van sorozva és cédulázva, holott a költő egyéni lelkiségét kezdte bemutatni. W. Jamesnek, a modern lélektan atyjának szellemes tanítása a rákról jusson itt is eszünkbe. – Ez rák, mondták a hallgatói, mikor egy rákot tettek a boncoló-asztalra. – Nem hallják, mit mond? – kérdezte James, – bocsánat, ez nem egy rák általánosságban, ez én vagyok! – A zseni általános elemzése, a kettős morál: a falusi tanítóé és a zsenié, bizonyára sokak lelkéből csalt ki ellentmondást. Sokan, – hogy a legújabbak közül Benedetto Crocét említsük, – egyáltalán nem hajlandók elismerni, hogy a művész és közönséges ember között a mennyiségi különbségen kívül minőségi is van. éppen az evangéliumi léleklátás alapján lehetetlen az emberiség fölé ilyesfajta übermenschek hierarchiáját emelni. Katholikus gondolkodású esztétikus megtehetné, hiszen a külön magasabb törvények szerint élő szerzetesrendeket szaporítaná csak eggyel, olyannal, mely már olyan magasan él, hogy túl-emelkedett a földi erkölcs deszkakerítéséin. A Jeremiás kategória egyáltalán nem jellemzi Ady hazafias költészetét. Hiszen a próféta az Isten szerinti, diadalmas, távoli összefüggések viziója által proféta, míg Jeremiás tragikus lelke is hallja a dübörgő babilóniai seregek szekérzörgésén túl az újszövetség népének távoli harsonáit. A prófétát éppen ez a vízió szenteli prófétává, ez a diadalmas, új magyarság látomása hiányzik Ady szomorúan beszélgető kurucaiból, ezt nem hozta el az Idő nagy rostája melle. éneikül prófétának nevezni valakit, egyértelmű: látónak nevezni a szem nélküli embert. A zseni önszerelme, – mondjak sokan, – tulajdonképpen nem a zseni vonása, hanem a szimbolikus költőé. Neki jegy, jelentés ós távoli, vagy közeli dolgok kiábrázolója, mindegy. Semmi sem önmagában van, hanem minden egy más valamit, az ő lelkét, titkos értelmet hordoz. Akár a nő, akár a fekete zongora. A vallása költészetére vonatkozólag: a vallásos élmény olyan sokszínű, amilyen az emberi lélek. Vannak optimista, a valláslélektan által „egyszer született emberek”-nek nevezett lelkiségek, vagy a lassú megtérés lépcsőin a „grádicsok énekét” csöndesen énekelgető zarándokok, fukar megszegényítése volna a vallási élet területének, ha éppen csak a centrális élményt, bűntudat mardosó kigyóharapását és szabadulás utáni vágyat kerítenénk be kőfallal. Ady megrázó, mélységekből felsíró vallásos költeményein kívül kisebb-nagyobb, egyénben átélt kollektív vallásos élmény nem zengett volna fel magyar lanton? Hát csak Bolond Istóké is nem az volt, akit egy „asztagba hajított villámcsapás imádkozni tanított?” De elég ebből. Ami legjobban tovább hangzik az olvasó lelkében ebből a tanulmányból, Ady lelkének roppant ellentéteket nyilatkoztató rajza ez. én én vagyok, mondja Ady. Nem lehetne az ő lelkének alaposabb ismeretével megmagyarázni, sőt kibékíteni a körülötte felkavart ellentéteket? Nem különös, hogy Makkai Sándor, a református püspök, ugyanazt az Adyt nemzete legmélyebb vallásos költőjének tartja, akitől az ugyanolyan világnézeti alapon álló, lobogó csipkebokorként égő Vargha Gyula lelke, mint kontártól félti a magyar ifjúságot? Hát ugyanarról az Adyról van itt szó? Nem egy sokarcú, sőt pathologikusan soklelkű emberről? Idézhetünk ősi magyar úri gőgben fogant versét, ugyanakkor „a holt magyar úrként táltos lovon ügető” magyar kisnemes radikális politikai költő is, aki égő gyűlölettel néz „Verbőczy pere-puttyára.” Az életvágy nála az élet kiélvezésének vágya, a matériái izmus világnézetének szomorú földjén vert gyökeret. Vér és arany van és Isten „te vagy a nem-vagy.” Viszont ez a dekadens „kulturlény” a Galileisták ablakából, hazanéz vágyó szívvel a falujába, „hepehupás vén Szilágyba” és csodálatos Isten-verseket fogan a lelke; stb. Egyszóval: Ady verseit ki lehet játszani egymás ellen és ezekkel a versekkel dobálóznak az ellenfelek. Ady hazaáruló, írja egy kollégiumi igazgató, aki ilyen verset írt le, az nem lehet más. – Ady hazafi, mondja Makkai, akinek ilyen versben zokogott a magyarsága, az nem rúghatta el „utálatos szerelmes nációját.” Nem lehetne-e Adyban a rárakodó rétegek alatt megtalálni 1. a magyar református, kisnemesi család sarját, kiben az ősök lelke visszajár, 2. a dekadens életélvezőt, Léda szeretőjét és tanítványát, 3. a radikális politikai költőt, ki megborzong a feléje fúvó „bolond geszti széltől”, 4. és megtalálni az Istent kereső, bűneiben bezárt lelket, aki döngeti az ajtót, mit többi énjei reája lakatoltak? Nem lehetne-e könnyen kimutatni, ezek a hatások hogyan szőtték be ós át a lelkét, néha összekeveredve, sokszor azonban egész különválva? Elvégre, Ady sem rózsafán termett; vére, családja, milliője, élete, barátai, szerelme, kora és ősei mind belenyúltak az ő kialakulásába. Költészete virágainak messze nyúló gyökerei vannak. A szimbolizmus sem lehet már titokzatos, fátyolos érthetetlen szavakat mormoló Pythia. Régen levetette fátyolát, jó ismerős. Azután Verlaine misztikus dialógusaiban, valami mély, bűneitől tisztulni vágyó lélek énekel és néha egy-egy ütem összecsendül az Ady dalával. Ebben az irányban szerettük volna tovább kisérni a zseni elemzését Makkai könyvében. Eltekintve attól, hogy ezután, aki Adyról tanulmányt ír, köteleztessék valamilyen meghatározására az általa használt fogalmaknak, különösen pedig a művészet és az erkölcs vonatkozásainak világos megmutatására, hiszen ezek a különböző elvi sziklák különböző nézőpontokat és egymást soha meg nem értő disputára adnak. De ez már tovább visz a Makkai könyvén. A védőirat érdekességét nemcsak a vele egyezők helyeslése bizonyítja, hanem az a sok korrektivum, ellenkezés vagy kifogás, amit fölkelt, s ami világosabban mutatja meg ennek a különös zengő „pályának”, Ady költészetének a magyar irodalom vizein mély hullámokat verő útját.