Milotay István: Egy kis asztalterítőről – Protestáns Szemle, 1931. április

Dunántúli utazgatásaim alkalmával az egyik református parókián, miközben a nagy tiszteletű úrral beszélgettünk, egy szöszke kis parasztlány szép selyempapírba csomagolva egy szép hímzett asztalterítővel kopogtatott be hozzánk. A húsvéti áldozáshoz, – mondta pironkodva, – még tavaly megígértem. Nézze el a nagy-tiszteletű űr, hogy csak mostanra készültem el vele… Milyen semmiség egy ilyen kis asztalterítő, de nekem az jutott eszembe róla, hogy mégis a legnagyobb dolog, mert alapjában véve ugyanaz a lélek szól belőle, amelyre Krisztus Urunk egész életével és tanításával apellált: az áldozat szelleme. A protestantizmusnak az önkormányzati gondolat mellett ez az áldozatkészség volt a legfőbb éltető ereje, az a két jellemvonás tette képessé nagy történelmi hivatásának betöltésére. A kettő egyébként elválaszthatatlan egymástól. Az egyik alapja a másiknak. Az önkormányzat magában véve is áldozatkészséget jelent, a hívek szellemi, erkölcsi és anyagi támogatása, részvétele nélkül fenn nem állhat, el nem képzelhető. Az egyházkormányzat és adminisztráció feladatainak nagy résziét ez az önkéntes hozzájárulás látja el. Ez gondoskodik a templomépítés vagy tatarozás költségeiről éppen úgy, mint a tanítók javadalmazásáról; a lelkészi állások betöltéséről ugyanúgy, mint az adók megállapításáról. Az egyház szociális kötelességeiből épp úgy kiveszi részét, minit erkölcsi vagy szellemi munkájából. De csak abból az áldozatkészségből, melyet az egyházi önkormányzatban való részvétel, vagy annak fenntartása jelentett a protestantizmus életéiben, egyedül kulturális és emberbaráti intézményei ki nem virágozhattak volna. Azok a lelki és érzelmi kapcsolatok, melyek az egyház és hívei között az összetartozás tudatát elmélyítették, melyek nehéz megpróbáltatások közt erőt adtak neki, az áldozatkészség új forrásait fakasztották föl kezdettől fogva és tartották nyitva számára évszázadokon át. Az egyéni, testületi, városi, vagy községi értelemben vett áldozatkészség forrásai voltak ezek, amelyek ott buzogtak a legszegényebbek és leghatalmasabbak szívében egyaránt. Az egyház és a társadalom közszelleme, mély és bensőséges hitélete, lelki és erkölcsi szolidaritása, hivatásának magasabb öntudata keltette őket életre. Ez az áldozatkészség, mint történelmi folyamat, melyet egymást váltó nemzedékek szent örökség gyanánt hagytak egymásra és gerjesztettek tovább, áldás fakasztó lépésekkel járt mindenütt az egyház nyomában. A történelem följegyezte a nagy patrónusok, jól tevők és mecénások neveit, akik mint fejedelmek fejedelmi adományokkal, alapítványokkal, hagyományokkal erősítették és gazdagították az egyházat. Ki tudná elsorolni az iskolák, templomok, nevelőintézetek számát, amelyek mind ennek az áldozatkészségnek köszönik létezésüket és fennállásukat! De a fejedelmek adományainál is többet mondanak a polgári bőkezűség és odaadás történelmi tömegpéldái, melyek az országos és helyi egyházak, egyes iskolák és intézmények szakadatlan virágzását biztosították. Ki ne ismerné a debreceni, sárospataki vagy nagyenyedi főiskolák történetét, ami voltaképpen nem egyéb, mint a protestáns áldozatkészség története. Nem lelhet meghatóbb olvasmányt elképzelni, mint a debreceni kollégium úgynevezett alapítványkönyvét, az adakozók, alapítók és hagyományozok nevének, rendelkezéseinek tömkelegét, amelyekből ugyanaz a csodálatos lélek szól, akár egyetlen kisdiák élelmezésének vagy ruházkodásának biztosítását célozzák, akár a kollégiumi énekkar, a kántus költségeihez való hozzájárulást, akár külföldi ösztöndíjasok ellátását, egy síremlék gondozását, vagy egy családi név fényének, tisztességének megőrzését az egyház évlapjain. Micsoda közszellem volt az, amely az áldozatkészségnek ezt a vegetációját éltette s milyen széles és mély társadalmi rétegekig ihatott le az- a lelki szükségérzet, amely mint egy törvényt, a haldokló civis utolsó kívánságai közié iktatta az egyházról és iskoláról való anyagi megemlékezést! Minek tagadnánk önmagunk előtt, hogy ez a közszellem az utolsó évtizedekben erősen hanyatlásnak indult s vele együtt mintha fokozatosan elapadtak, elsorvadtak volna a történeti odaadásnak indító motívumai: az egyház céljainak átérzése, hitéletének nagy feladatai, a társadalmi és nemzeti hivatásában való tevékeny részvétel hajlamai. Nemcsak fejedelmi vagy főúri mecénásaink nincsenek többé, de, sajnos, az általános demokratizálódás folyamatával nem haladt párhuzamosan az áldozatkészség érzésének az a demokratizálódása, amely a kicsinyek, a sokak, a tömegek szívében leli meg az új idők munkájához a maga támaszát és biztonságát. A protestáns társadalom tehetős osztályai hidegen állnak ezzel a történelmi kötelességgel szemben, a mindent behálózó etatizmus befolyásától megtévesztve az államra, a mindenkori kormányokra néznek s onnan várják annak pótlását, amit eddig ez a mélyebb és nemesebb szükségérzet nyújtott. A szegényebb rétegek százezrei pedig az egész világot átható materiális világnézettől megmérgezve, vesztik el fogékonyságukat az egyház erkölcsi, hitbeli, vagy szociális hivatása iránt. Ez a folyamat épp úgy érezteti ihatását a nagy, hatalmas, népes városi egyházközségek (életében, mint a legkisebb falusi eklézsiák adminisztratív vagy kulturális gondjaira. A vagyonos értelmiségi osztályok részéről a lazulásnak, a közömbösségnek ugyanaz a nyomasztó szelleme kísért, amely a kisgazda társadalom lelkét elkérgesíti, a városi proletariátus elzárkózásában ugyanaz, amely a falusi nincstelenek arcát elsötétíti. Hova lesz a protestáns egyház, ha ezekkel az áramlatokkal szemben nem tudja fenntartani vagy megújítani azokat a lelki és erkölcsi kapcsolatokat, melyek hétének alapját, a társadalmi áldozatkészséget új erőfeszítésekre ösztönözhetik? Mik a módjai annak, hogy a változott viszonyok között is új utakat találjon az elközömbösödő szívekhez, hogy a maga életét azok számára is nélkülözhetetlen életté tegye, akik már csak névleg tartoznak gyermekei közié, a gyermeki szolidaritás és a családi azonosság öntudata vagy ösztönei nélkül? Elegendők-e ehhez a megszokott régi eszközök, amelyeket a múlt, a hagyomány, az évszázados konvenció hitelesített vagy megszentelt, hogy egyúttal cl is koptassa őket tartalmukban és hatásukban egyaránt? Vájjon az az egész világot megrázó valami, amit szociális szellemnek nevezünk, amely eresztékeiben érinti és a sejtekig áthatja az állam, a társadalom, a tudomány, a művészet, az irodalom, az egész nyugati civilizáció épületét, nem a szociális vagy az eddiginél szociálisabb egyházat igényli-e? Ez a szociális egyház azonban reformokat jelent a lelkészképzés terén éppen úgy, mint az egyházi szónoklat régi iskolájával szemben, változást a csak adminisztráló vagy csak prédikáló lelkészség szellemében és munkájában éppen úgy, mint a csak adminisztráló és adót szedő presbitériumok hivatásában. Szekfű Gyula nagy történeti munkájával szemben, mely a magyar protestantizmus szellemi és erkölcsi hódításának mozgató rugóit nyomozza, sok kifogást lehet támasztani. Az a beismerés azonban, mellyel a protestáns hittérítők apostoli egyéniséglét s az új kor igényeihez alkalmazkodó modern életmunkáját rajzolja, tele van a mai magyar viszonyokra alkalmazható tanulságokkal. Lényegében a tömegekkel és a lelkekkel való kapcsolatoknak ugyanazt az útját jelzi, a XX. század apostolkodó protestantizmusa számára, mint amelyen a XVI. század nagy reformátorai jártak. Ki ne ismerné Pierre Lhande pompás könyvét, amely a párisi külvárosok sötét világában, a nyomor, a lelki és erkölcsi kétségbeesés, a politikai és forradalmi agitáció, az atheizmus és a nihilizmus iszonyú tömegtelepein magára hagyatva, anyagi erők nélkül, egyházi és társadalmi támogatás nélkül a katholicizmus új bástyáját építi ki s az áldozatkészség csodáit hívja életre az elgazosodott, kiégett, eldurvult lelkek ezreiben? De minek külföldi példákhoz fordulni. Aki figyelemmel kíséri a Trianon által elszakított országrészekben a magyar protestantizmus küzdelmeit, megállapíthatja, mit jelent reánézve az új viszonyokhoz való alkalmazkodás, az ellenséges állami hatalommal szemben a hívek áldozatkész hitéletének fontossága, a magyarság vallási vagy politikai megmaradásának szempontjából is. Ezek a változott viszonyok bizonyos értelemben a csonka magyarországi protestantizmusra is érvényesek. Konzekvenciájuk sem lehet más, mint amit erdélyi vagy felvidéki testvéreink alkalmaznak magukra, mindaz, aminek Makkai Sándor legutóbb megjelent kis munkájában (Magunk revíziója) olyan pompás összefoglalását adja. A magyar protestantizmus jövője az önkormányzat és az áldozatkészség szellemének elmélyülésén vagy újra-ébredésén fordul meg.