Maksay Albert: Megszólalnak a kövek – Református Szemle, 1925. dec. 4., 18. évf., 49. sz., 798-799. p.

A szerző elbeszéléseknek nevezi azt a tizenegy írást, amelyet „Megszólalnak a kövek” cím alatt megjelent gyűjteményében kiadott. Az első négy valóban: elbeszélés; a műfaji meghatározhatóság minden ismérvével és kellékével. Sőt a többiek közül is aránylag elég közel áll még, ha úgy tetszik, az elbeszélések kategóriájához a „Kísértet és Géniusz, továbbá az „Ahogy vesszük, valamint a kötet utolsó darabja, „A levél”, is (ámbár a két utóbbiban, úgy rémlik, még a kifejezetten szimbolikus novellák átlagos mértékével is jóval több szimbólum sűrítődik össze, aminthogy az is a benyomásunk, hogy tényleg nem csupán az elbeszélés, a mesemondás a végső céljuk, hanem a legnagyobb morális eszmény arculatának egy-egy pillanatra való felcsillogtatása, – ilyen vagy olyan, – emberi lélek megnyilvánulások tükörében). Azonban a hátralevő négy írás, úgymint az „Egyéniség vára”, „A gát”, „élet és élet”, „Az ablak alatt”, egész határozottan nem elbeszélés. Ami ugyanis cselekménynek mutatkozik bennük, mindössze fantáziakeret egy-egy filozófiai vagy pszichológiai téma megkönnyített fajsúlyú modorban való bemutatásához. Ez valami szokatlan, új műforma, melynek egyelőre nehéz lesz nevet adni. Három elbeszélés („A fejedelem rózsája”, „írhatsz, Alletta”, „Jótám meséje”) történelmi miliőben mozog. Az egyikben Széchy Mária asszony Bethlen Gábor fejedelem iránti tiszta, szép szerelméről olvasunk; a másikban az izzólelkű Apáczainak a magyar kultúráért való vívódásait, eszményeinek megvalósulás felé való növekedését, törékeny élete szomorú sorvadását látjuk; a harmadik Apaffy Mihály fejedelemmé tételét mondja el, a régi, jól ismert históriát szíves, eleven szókkal, élénk történeti szemlélő érzékkel varázsolva élvezetesen frissé és újszerűvé., Mind a három novellát a történelmi háttér alapos ismeretével írta, meg a szerző, biztos vonásokkal domborítva ki hőseinek képét előtérben. Ezek a szereplők nem üres bábok, amiket a mesélő kénnyel-kedvvel kormányoz, hanem élő és határozott egyéniségek; úgyhogy a sarokon keresztül világosan ráismerhetünk lelki képük hűen elibénk rajzolódó markáns körvonalaira. Ahhoz képest, amilyen rövid lélegzetűek ezek az elbeszélések, bámulatos a lélektani monumentalitásuk. Talán éppen ez az oka annak, hogy az író a novellaírás stílusrutinjának kisebbszerű formalitásaival való bibelődést nem is veszi valami sokba. A „Megszólalnak a kövek” című novella rokkant temploma, tépelődő lelkipásztora, megfogyatkozott gyülekezete ma fájdalmasan aktuális téma. Makkainál a gyötrő probléma gyönyörű megoldásban fejlődik át az elsimult, megbékült lelkek áldott harmóniájává. Ez az elbeszélés az egyik legbecsesebb darabja a kötetnek. érdekes benne a perszonifikáció. A felhők, a szél, a templom követ, élnek, beszélnek, terveket szőnek, szuggesztiót gyakorolnak; röviden: lelkük van. Makkai általában szereti megszemélyesíteni az elvont dolgokat s éppen ez a sajátsága teszi speciális értékűvé a kötet többi, egyébként elvontabb jellegű darabjait is. A lélektani és bölcsészeti kérdésekkel foglalkozó írásokról csak annyit, hogy bennük az író igen komoly és mélyenjáró értékű szellemi igazságokat olyan kézzelfoghatóvá tett, közvetlen és szórakoztató formában ad az olvasó elé, mintha ennél semmi sem volna könnyebb és természetesebb. Pedig filozófiát népszerűen, és még hozzá szépirodalmi eszközökkel, interpretálni nehéz és csak szórványosan sikerülő vállalkozás. Makkainak kivételesen jól sikerült, ami azonban nem lephet meg senkit, aki az ő tudományos- és szépirodalmi karrierjét ismeri. Ezekben a különös írásokban mind kitűnően érvényesülnek írói kvalitásai: az anyag feledi uralkodás, a világos és zökkenésnélküli gondolatvezetés, éles és pontos logika, s közben – itt is ott is közbeszövődően – az őt annyira jellemző száraz, de jóízű humor, végül a már említett perszonifikáló módszer, amely nemcsak felébreszti, de lendületbe hozza és mesterileg irányítja is az olvasó fantáziáját. A könyvet a Minerva adta ki, ízléses, szép kiállításban.