M. Gy.: Makkai Sándor: Holttenger – Református élet

Makkai Sándor írói lelki arca meglehetős határozott vonásokkal rajzolódott már elénk eddigi regényei mögül. Belefonódik írói egyéniségébe a tudós lelkisége. Segíti abban, hogy még jobban igyekezzék eltűnni tárgya mögött, akadályozza abban, hogy magát a szabálytalanul felbuzgó életet ragadja meg anélkül, hogy tételek, igazságok formáiba szorítsa. új regényében egy fiatal erdélyi lelkipásztor prófétai harcát írja meg az elmaradt erdélyi faluval. Makkai Sándor művészete és valóságlátása ezt a sokszor megírt tárgyat újjá tudta tenni. Sajátságosan nem a fiatal lelkipásztor személyén át van a legtöbb új mondanivalója, hanem a falu rajzában. Ez az új református lelkipásztor még mindig nem a várva várt „kegyes”, az Isten Lelkétől sodort misszionáriusa a falunak. A magyar regényirodalom még tartozik az igazi, hívő és bibliás, imádságból táplálkozó református, az igazi „kálvinista” lelkipásztor rajzával. Inkább szociális reformátor ez, a nagy összeütközés a faluval nem is az Isten országának a területén történik, hanem egy szociális kérdésben, a járvány megállapításának ügyében. Sok tehetetlenség és túlsók tájékozatlanság kíséri ezeket a kedves embereket, lelkészeket, tanítónőket, akik gondtalanul járnak nagy kísértések mélységei mellett. A sötét háttér, a babonákkal átszőtt, gondozatlanul maradt erdélyi falu a megrázó felfedezése ennek a regénynek. Mintha századéves egyháza munkát és munkások nyomait belepte volna a homok a lelkekben. A magára hagyott falusi léleknek a logikáját megrendítően mutatja meg Makkai Sándor. A korcsmában a kurátor védi a papot, aki a járvány ellen erőszakos hatósági intézkedéseket hozott. A falu nem hiszi el, hogy a járvány ragadós. „Na, ha hisz a papunknak, – mondja a korcsmában a kurátornak az egyik falusi, – akkor mondja meg keed itt mindenki füle hallatára…, felemelte a mutató ujját, kimeresztette a szemeit, orrát odanyomta Dávid arca elé és nyerítve kiáltotta a szeme közé: – Az elsőre kiről ragadt? – Melyik elsőre – bámészkodott Dávid. – Hát a legelsőre, aki a világon megkapta – harsogta Varró Pista diadalmasan. Dávidba belefagyott a szó, erre nem lehetett felelni”. Ez az ősi logika. Egy ötlet eldönt sokszor a falusi ember előtt egy nagy kérdést Néha egy kép elég, hogy egy igazságot elfogadjon, vagy elvessen. A magyar-román együttélésnek tragikus rajzai mögött egészen sötét és félelmetes vonásokkal van megrajzolva egy zsidó család tragédiája. A magyarországi írók látásától eltérően az erdélyi mágnásarcnak a vonásain van valami mélyebb, tisztább, emberiesebb. Valójában egy új „Elnémult harangok” ez a könyv. Rákosi Viktor, Móricz Zsigmond, Szabó Dezső és most Makkai Sándor egy-egy jelképes történetet írtak meg a magyar prófétákról, akik meg akarják változtatni a magyar föld lelkét és elvesztik a csatát Mózesekről, akik küldetnek, de akiket nem követ a nép. Az eredmény mindenütt fájdalmas csatavesztés. Fellobban egy fáklya, elég, vagy tovább viszik onnan és a falvak mélyén hallgat a sötétség. De amikor letesszük ezeket a könyveket, marad fenn egy reményt adó kérdés: hátha egyszer igazi próféták szélednek szét, szelídek mint a galambok és okosak, mint a kígyók, akik nem akarnak másról tudni, mint Krisztusról, aki megfeszíttetett, és akiknek az élete egy nagy tiszta beszéd, vájjon akkor is ott marad a Gósen földjén, a nagy rabságban a nép, amelyet ki akartak szabadítani? Makkai könyveinek egyik legnagyobb adománya, hogy nemcsak a személyei tűnődnek, tusakodnak, viaskodnak nagy gondolatokkal, hanem az olvasót sem bocsátja el anélkül, hogy új és új gondolatok, kétségek és ellenvetések seregét ne hagyná lelkünkben.