Joó Tibor: Harc a szellemért – Protestáns Szemle, 1934, április, 216-221. p.

Nem ez a címe Makkai Sándor legutóbbi tanulmánykötetének, de ez az értelme, ez a jelenítése, ez maga: egy (hatalmas harci tett az emberi és magyar szellem életéért vívott küzdelemben. Ez a jelleg, ennek a szándéka vonja egységbe a látszólag divergáló írásokat, mint (ahogy ez a jelleg és szándék vonja egységbe Makkai Sándor egész élete művét. Az emberiség mai nagy válsága és a magyarság jelen sorsfordulata idején magas és különösen fontos polcra állíttatott. Nem kétséges, hogy ő puszta mivoltával is kimagaslott volna, bárhova is kerül. De áldanunk kell a Gondviselést, hogy olyan vártára helyezte, ahonnan már külső helyzetiénél fogva is messzebb hallatszik és súlyosabban a hangja, s ahol nagyobb hatékonysággal teljesítheti rendeltetését, vállalt életcélját, azt a szakadatlan ember és nemzetnevelő tevékenységet: a szellem életéért vívott harcot, amelyet szolgál minden leírt sora. Ez a könyve négy kritikai tanulmányt foglal magában. Mindig van valami csodálatos és lelkesítő abban, ha könyv íratik a könyvről. Csodálatos és lelkesítő, hogy olyan „irreális” valami, mint a szellemi alkotás – merő fogalmak, fantáziaképek, gondolatok, kieszelt viszonyok, s mindez szavak fövényébe írtán – olyan „realitást” nyerhet a benne hívők, az általa megbűvöltek lelkében, hogy számukra ugyanúgy helyet foglal a világ dolgai között, mintha maga is „valóság” lenne, valóság, amely íme újabb szellemi tevékenység tárgya lesz, foglalkoznak vele, mint akár egy kővel vagy virággal, sőt – még nagyobb tiszteletben tartva – mint egy jótékony vagy veszedelmes szerszámmal. Még gazdagítóbb ez a benyomás, ha azt is láthatjuk, hogy a kritika közben tovább fejlik a gondolat, növekszik, alakul, szertekúszik új meg új kapcsolatokra kiterjedve, eleven életet él, és érezzük, hogy még ezzel sincs vége életének, még tovább, a könyv határain messze túl is szövődhet, a végtelenségig. Mert az irodalmi kritika, amikor ismét feloldja azokat a formákat, amelyekbe a gondolatot egy kéz már megrögzítette, nemcsak azt tárja fel, hogy mi minden rejlett még benne, vagy pedig hogy milyen tévedések fenyegethetik útján, hanem egyben magával puszta tényével, azzal, hogy a szellemi alkotás tárggyá tehetőségét dokumentálja, hatalmasan erősíti hitünket a szellemiség valóságában és kozmikus jelentőségében. íme mindjárt Makkai első, kötetének címadó tanulmánya! Arra multat rá, mily káros, veszedelmes, sőt végzetes volt az a mesterkedés, amellyel Széchenyi szenvedélyes, egyenetlen, keserű, kérlelhetetlen kritikájú és tragikus alakjából „a legnagyobb magyar” élettelen és láthttlan szobrát faragták meg, mert kényelmetlen volt előbb Kossuth politikájának útjaiban, azután a milleniumi liberális korszak gyermeteg optimizmusának a maga kegyetlen igazlátásával, heves szókimondásával, célkitűzéséinek józanságával. Kevés kivétellel – mint Kemény vágy Péterfy – mindenki összefogott és szoborrá merevítették és félretolták a nemzet valódi, sorsküldötte vezérét. A történet keservesen igazolta Széchenyit, „kétségbeesett győzelmet arat egykorú ellenfelein, aztán az egész liberális korszakon és a saját hamis kultuszának művirágaim taposva beledobban nemzete rémült szívébe.” Makkai kritikai szemléje folyamain végigkíséri azt az életrekeltő tevékenységet, amely Széchenyi szobra körül folyik az összeomlás óta. Főként Szegfű Gyúla, Hegedűs Lóránt és a fiatal erdélyi László Dezső műveivel foglalkozik. Kritikai fejtegetései mesterművek, és nemcsak negatív eredményre vezetnek, hanem folyamukblan felmerül Széchenyinek Makkai által meglátott alakja is, és számos új szempontot szolgáltat a további kiutalás számára. Különösen mesteri a Hegedűs-könyv analízise, amint felmutatja, minő csírák rejlettek a szerző elképzelésében, melyeket azonban nem vitt következetesen keresztül, s ezért könyve nem lehetett egységes. Ennek legmélyebb okát az író naturalisztikus szemléletében ismeri fel, „mert csakis ez az ok lehet az, ami a különböző Széchenyi-csírákat nivellálja s a megkülönböztető és értékelő szempontokat elhomályosítja.” Hegedűs könyvének nagy érdemét ablban látja, hogy az eleven Széchenyit állította szélesebb közönségünk elé. S ez kétségtelenül így is van, de ez nem menti fel a tudományt ama kötelessége alól, hogy végre egy összefoglaló műben ő is az eleven Széchenyi szellem és életrajzát alkossa meg. Geniális imtuiciójú férfiú megragadhatja egy-egy nagy szellem titkát, s így Széchenyi komplikált Személyiségét és fátumát, de megmagyarázni, megérteni csak tudós tudja, éspedig olyan, aki egyéni arravalósága, kongenialitása mellett rendelkezik nemcsak a Széchenyire, de korára vonatkozó teljes forrásanyag ismeretével is és fel van fegyverezve a modern szellemtudományi lélektan és történettudomány finom eszközeivel. Csakis ezzel a felkészültséggel lehet megvalósítani azt a feladatot, amelyet Makkai a Széchenyi-kutatás elé tűz. Ő abból indul ki, hogy vánnak nagy történeti személyiségek, „akik különösképpen fajúknak, nemzetüknek kifejezői, sorsszerű megtestesítői. Ezek közé tartozik, mint a legpéldázatosabb, bár a legáttekinthetetlenebb is, Széchenyi István.” „A másik nagyon fontos vonás az, hogy ezek a legmagyarabb, a magyarsággal személyszerint teljesen azonosult és azt tipikusain kifejező sorshordozók ugyanakkor mindig egyetemesen emberiek is. Nemzetük sorsát világhorizonitba emelve szemlélik és szemléltetik s a sajátosan magyart mindig egyetemesen emberi mérték alá állítva ítélik és építik. Ezért van az, hogy Széchenyi nemzetszeretete nemzet-kritikájával párosulva nyilatkozik meg…” A „lelki független ember”: így nevezte meg saját és nemzetiének célját. Ez pedig csak küzdelem eredménye lehet. „A sorshordozó emberben óriási küzdelem viharzik az egyensúlyért, az egyetemesen emberi értéknek a magyar faj sajátos adottságával való egészséges és termékeny egyesítéséért. Ez elsősorban a saját problémája, de azt szükségképen fogja nemzete létproblémájának ismeimi fel és az érte való küzdelmet kivetíteni a közélet síkjába is ömlenyének végleteivel és ellentéteivel való küzdelme a kép belső oldala, nemzete bűneivel és szenvedélyeivel való harca a kép külső oldala, de a kettő lényegében egy és ugyanaz.” A Széchenyi-proléma megoldása tehát az, hogy igazolttá kell tennünk ezt a tényt. Meg kell mutatni, „hogy emlberi lényének egésze, származásától kezdve tragikumáig miképpen lesz szükségszerűen az egyetemes emberibe illeszkedő magyar öntudat és sors kifejezője, miért az és hogyan nyeri meg minden adottsága és történése, minden vonása és adata ebben az egyetlen valóságban a maga értelmét és magyarázatát.” Ezért tehát nem lehet Széchenyi művét – „eszmevilágát” – elválasztani személyiségétől és életétől. „A feladat: egy ember géniuszrajza, úgy, hogy abban a nemzeti géniusz arcára ismerjünk.” Különös örömmel olvassuk, hogy Makkai szerint „ennek leghelyesebb, legéletteljesebb módja a genetikus ábrázolás, a nemzet kifejező és hordozó lélek gyökérzetének kimutatása”, merthiszen magunk is többször rámutattunk e módszer egyetlenségére a személyiség megértése körül. A magunk részéről azonban még határozottabban, – hogy úgy mondjuk, – ridegebben hangsúlyoznánk azt a követelményt, hogy a legelső feladat pedig éppen annak a felderítése és ábrázolása, milyen diszpozicionális és élménymotívumokra történt meg Széchenyi egyéni életében találkozása a magyarság sorsával és salját rendeltetésével, azaz hogyan vált Széchenyi Széchenyivé. Ez miniden biográfia első és egyben legizgalmasabb kérdése. Itt kerül előtérbe a Crescenice-problémla is. Kibogozása a tudományos erotikának is rendkívül hasznos szolgálatot tenne és úgy véljük, hogy ebből a szempontból tekintve Széchenyit egyenesen Dante ellenképéül állítaná a nagy erotikusok csarnokaiban. A platóni erős sorsainak egy különös válfaja az övé, mint a „szárnyaszegett Eros” esetének instruktív példája. Itt aztán komplikálja a kérdést a szerelmében való csalódás és a külső politikai események fordulatainak összeesése. E kettős hatás hogyan fonódok össze lelki egyensúlyának megbomlásában? és aztán min lobban fel tetterejének öregkori fellángolása? A Makkai magyarázatát minderre ebben a vázlatos formájában – részletes kifejtésre fenmiészetesen nem is vállalkozhatott itt – mi kissé intellektuálisnak tartjuk. De a kérdés messze vezetne. Sokkal fontosabb még kiemelni azt a gyakorlati jelentőséget, amelyet Makkai a valódi Széchenyi-képtől vár. Ha, úgymond, Széchenyiben a nemzeti géniusz arcára ismerünk, akkor nyernek igazi mély értelmet tanításai és akkor úgy „fogadjuk őket, mint magának a nemzet életösztönének ősbizonyságú parancsait. így látni őket – fejezi be – ma több mint kötelesség, mert létérdek.” A következő két&nbsp; tanulmány összetartozik. Mindkettő a szemlélet és gyakorlat, az aesthesis és moralitás viszonyát vizsgálja, s mindkettő a mai kor sivárságainak, lélektelenségnek, szellemellenességnek a kritikájából indul ki. Valódi harci tett ez a két tanulmány a szellem elértéért vívott küzdelmünkben. Kevés helyen olvashatjuk rövidsége mellett is oly pregnánsan kifejezve a körülöttünk leselkedő veszedelmet, mint ezeken a lapokon. „Tudom, hogy sokszoros ellentmondást hívők ki, de kénytelen vagyok kifejezni azt a meggyőződésemet, hogy korunk úgynevezett szociális öntudata, – amellyel olyan nagyra van, állapítja meg előbb, – mivelhogy alapjaiban véve teljesen materialista, voltaképen nem szocializálás, hanem atomizálás, ment a egyéniséget vagy a kapitalizmus és kommunizmus osztályszemléletében, vagy a sovinizmus nemzetszemléletében süllyeszti el. Ebből az állítólagos szolidaritásból tehát szükségképpen harc, gyűlölet és szenvedés fakad… Az emberiség ilyen egységtörekvései elkerülhetetlenül csakis a terror, a tömeggé alacsonyítás és a gépiesség uralmához vezethetnek.” Ezt az állapotot pedig, hirdeti, csakis a teremtő lelkiség, egyéniség törheti meg. Az emberiség krízise egyetemes, tehát egyetlen megoldás van: a válságot egyénileg és lelkileg rendezni, mert egyetemesen rendezni egy kérdést mindig azt jelenti: lelkileg és egyénileg rendezni.” Aki felismeri a veszélyt, annak kötelessége a gyógyításon munkálkodni. Az egyik tanulmányaiban kimutatja Makkai, hogy az erkölcsnek, mint szellemi értékvalóságnak a lelkiség az alapja és a lelkiismeret, a másikban még mélyebbre száll és felfedi, hogy az erkölcsiség a teremtő hit gyümölcse és ezért nem lehet más, mint gyakorlat. „Az erköcsi ember lelki és gyakorlati egyéniség, mert egyikből jön a másik.” De itt van a döntő kérdés: minden gyakorlat erkölcsös? Illetve, amint Makkai fogalmazza: ki és mi az igazi gyakorlati ember? Felelete a valódi filozófusé. és itt bukkan fel háta mögül legélesebb körvonalakban mesterének, Böhm Károlynak mindig mögötte rémlő alakja. „Mihelyt a gyakorlatiságot lelkismeretbeli kötelességnek fogjuk fel, rá kell jönnünk, hogy csak egyetlen egy igazi gyakorlatiság van és az nem egyéb, mint a legtisztább és legelszántabb elméletiség. Az igazi gyakorlati ember mindig az alapvető kérdések tisztázására tör s én a mi gyakorilati kötelességünknek csak egyetlen értelmezését tudom adni: az élet minden kérdésének alapjából való revízióját.” Azok a beszédek tehát, hogy most nincs időnk sokat töprengeni, cselekedni kell, barmait is, de tenni valamit, változtatni a jelenen, hamis és vészthozó beszédek, amelyekkel hatalomratörők csapják be a tömegeket. Meg kell találni-a helyes és igáz megoldást, ezt pedig csak a lelki elmélyülés, az ész, a szellem hozhatja meg. Mert: „helyes és igaz csak az lehet, amit az emberi lélek természete követel. Ez – teszi hozzá – valamikor teljesen magától értetődő igazság volt és semmi sem mutatja jobban az emberiség egyetemes betegségét, mint az, hogy ezt a magától értődő dolgot hangoztatni kell és hadat kell ízenni annak, ami természetellenes.” A negyedik taulmány – Erdélyi sorsok – Meschendörfer regényéhez – Die Stadt dm Osten – kapcsolódik. A regény álltal szolgáltatott intim adatokból remek portréját rajzolja fel az erdélyi szászságnak és sorsának. Megjegyzései a magyarság és a nemzetiségek viszonyáról rendkívül tanulságosak, de van a fejtegetéseknek súlyosabb mozzanata is. Az a mód, ahogy központi gondolata, amely az előbbi három tanulmány alaphangja is: az emberi szellem egyetemességének hite feltőr és kibontakozik ebben az eszmekörben is, amely pedig oly könnyen csábítana nacionalista elzárkózásra. Mert noha el nem titkolhaltó fájó irigységgel szemléli azt a szász sovinizmust, amely ezt a kis népet szilárd mivoltában megőrizte, s nem győzi szemére hányni a magyarságlnak, hogy oly könnyen lemond egy hamis humanizmusból nemzeti öntudatáról, s noha apriori leszögezi, hogy a magyar nemzetiség – a szó eredeti értelmében – adottság, amelyet fent kell tartani, s ezen vitázni nem lehet; a magyar mivolt lényegét egy olyan mozzanatban találja meg, amely döntő egész gondolatvilágára és harmonikusan illeszkedik az emberi szellem egyetemességének meggyőzödését központba állító világnézetébe. „Az igazi magyar tradíció… az a feritartás nélküli és soha eléggé nem méltányolt odaadás, mellyel a magyar lélek odafordult és kitárta magát az egyetemesen emberi értékek számára. .. Mindig arra törekedett, hogy magába tudja fogadni a világot.” A könyv utolsó lapja aztán visszaível az első tanulmány gondolatköréhez: a valódi nemzetvezérek követésének parancsoló szükségéhez. Mert természetes, hogy azt a magas nemzeti ideált csak a kivételes nagyok tudták megvalósítani nálunk is, mint bárhol. A magyar történelemnek azonban szomorú tanulsága, hogy a nemzet alig fogékony a szellemi vezetés, valódi vezéreinek felismerése és követése iránt. Nemzetnevelésünknek tehát nem lehet kisebb célja, mint e vezetők kiművelése és a nemzet szellemi vezetés alá helyezése. Harc a szellem életéért… * E hosszúra nyúlt, ámde korántsem teljes ismertetésben, tudom, nem mindenütt azt emeltem ki, ami talán a könyv olvasói szamára leginkább felötlő volt, ami magában a szövegben is első vonalban. De szívesen nézek az első vonal mögé, s fogom el egy-egy szerényebb külsejű mondatban a gondolatot, amikor még közelebb van eredő helyéhez és még nem bontotta ki az adott esetre vonatkozó konzekvenciáit. Ezek az „útközi” stációk sokszor még termékenyebbek, mert gazdagabbak lehetőségekben, mint a végső kifejtés. Makkainál pedig különösen alkalmasak ezek a megállók egész gondolatvilágának egyetemes alapjai megragadásara, mert személyiségének és írói attitűdjének egyik döntő vonása rendkívüli racionalitása. Tehát a gondolat egész útja egyforma tiszta és erősen izzó fényébe van vonva az öntudatnak. A gondolat irracionális genezise régen véget ért a könyv konkrét genezise előtt. A könyv minden lapja és sora felett ugyanaz az egyenletes és rendkívül erős világosság ömlik el. Innen faltad stílusának teljes pátosztalansága, sőt bizonyos temperált, de állandóan emelkedett hangú monotoniája, egyszerűsége – dísztelensége: külső díszítés nélkül valósága, – és a kompozíció tévedhetetlen biztossága. Ez a racionalitás azonban távol áll a merő passzív szemlélettől. Saját gondolatkörébe kapcsolódva: az igazi gyakorlat alapja, a belátás, a meggyőződés, a hit, a lelkiismeret és az elszánt jóakarat alapja és eszköze. A prédikátoré, aki az Ige, a Logos őre és hirdetője. <hr align=”left” size=”1″ width=”33%” /> <a href=”#_ednref1″ name=”_edn1″ title=””>[i]</a> * Harc a szobor ellen. Erdélyi Szépmíves Céh kiadása. Kolozsvár, 1933. 119 l.