Járosi András: Táltoskirály – Pásztortűz, 1934, 20. évf., 9. sz., 188-190. old.

Erdélyben kell megkezdeni, – szólt csendesen Tomaj Dénes, mintha csak folytatna valami beszélgetést. – Mindazt, amit gondolsz, Erdélyben megpróbálhatod megvalósítani. Itt nincsenek akkora szélsőségek, mint odakünn. Itt példát mutathatsz. Itt fölkészülhetsz a küzdelemre. én is azt hiszem, kelet felől kell várni. Máshol nincs veszedelem. Csak a népek régi titokzatos kohója onthatja ide parazsát. De ez benne van a levegőben. – Igen – Itt… Erdélyben, – suttogja a király. A Fehér Királyné is ilyesmit mondott. – Fehér királyné? Ki az, Uram? – Egy álom, ami az erdőben lepett meg. Azt mondta… Csend lett. Tomaj Dénes mereven nézett a földre. Azon töprengett, hogy ez a fiatalember mégis beteg. A legnagyobb árpádok lelke él benne, de mintha meg volna valahogy mérgezve az élete. Hirtelen főlrezzent gondolataiból, mert a király utolsó szavai csendültek meg fülében, hogy a Fehér Királyné azt mondta… Mit mondott, uram? – kérdezte odapillantva. De ámulva látta, hogy a király mélyen alszik.” – Erdélyben kell megkezdeni, ezekkel a szavakkal indul befejezéshez egy hosszú párbeszéd IV. Béla és Tomaj Dénes, a király leghűségesebb embere és barátja között, Makkai hatalmas történeti regénye első negyedének a végén. A párbeszéd és befejezése kulcsa annak a kötetnek, mely, ha érezteti is, hogy elolvasása után új kötethez kell nyúlnunk, zárt egész. Ezzé éppen erdélyi meghatározottsága teszi. A regény a kiskirály Bélának, a Táltoskirálynak Erdélybe érkeztével kezdődik s ha a kötet végén már Magyarország királyává lett Béla Esztergomban van is, az események sorát a még erdélyi hatások, elgondolások alapján ázsiába küldött Juliánusz visszaérkezése zárja le: „A király ott állott Esztergom várának falán, tépelődve s szorongva vizsgálván a félelmetes égboltozatot. S mintha ebből a sárga halálfényből válna ki, egyszerre sötét alak állott meg előtte. Ismeretlen, fekete, lesorvadt arc, meggörnyedt test, a csuha alól szinte élesen kiugró csontok… csak a szemek ismerősek valahonnan régről… s megszólalt Julián: Megjöttem, uram királyom. – Juliánus! – kiáltott fel a király mind a két kezét nyújtva a fölismerés meglepetésében. A barát szomorúan mosolygott: Elvégeztem, uram. Megtaláltam őket. Sokan voltak. Bátor, kemény nép voltak. Magyarok voltak. – Voltak? – Szakadt ki a királyból a remegő hang. Julián szemében égő könnyel bólintott: Voltak. Eljöttek volna. Siettem, hogy hírt hozzak s majd értük mehessek. De csak Szuzdálig jutottam. Ott már utólért a hír, hogy a tatár khán hadai elseperték az ázsiai Magyarországot. A király feje súlyosan hullott a mellére. – Ennek az álomnak is vége! – sóhajtotta keserűen. Julián folytatta: Azóta már hallottam, hogy Szuzdál fejedelme, György herceg is elesett a pokol fiaival vívott harcban. Tán még néhány hónap s akiről Szent János jövendölt : a nagy sárga lovas, kinek neve Hálál, itt lesz az országod kapujában. Az égre mutatott: Ez tán az ő arculatának előre vetett fénye. A király egész testében összerázkódott. Komoran, sötéten nézett Julián szemébe; – Tudtam, hogy el kell jönnie.” Erdélyben kell megkezdeni. Tudtam, hogy el kell jönnie, a Tomaj Dénes Bélától magáévá tett gondolata s a tatárjárás eljövetelének sejtésétől az irtózatos bizonyosságig a királyon lassan eluralkodott döbbenetes érzés adja meg a regény összefogó ívének kezdeti és végső pontját, teszi teljessé az események logikumát. Ha nem írná tovább Makkai a regényt, – bár az események során találunk egy-egy el nem kötött szálat, – egész lenne így is művészi szempontból. Ami mégis arra késztet, hogy várjuk a kővetkező kötetet, magunkkal hozott adottság. Tudjuk a történetet, de mindig szerettük volna jobban tudni, s ha a ma már mindinkább bővülő tudás, hála Hóman-Szekfű Magyar történeté-nek, szélesülhet, mélyülhet is, – a Táltoskirály első kötetéből hálásan látjuk, hogy Makkai arról tud beszélni, amit tények, tudományos következtetések, tudós fantázia nem tud megadni. Makkai a művészet erejével gazdagítja s teszi elevenné ismereteinket. Teljesebbé a művész pszihologiai erejével, fantáziájával. Kezében a történelmi adatok életté válnak, ősszefűződnek, indoklást kapnak, indokolást adnak, eseményeket, jellemet, sorsot magától értetődővé tesznek, megéletik velünk a jelent, jövendőt megértető, magyarázó tragikus és mégis biztató múltat. Tomaj gondolata és Béla megállapítása között körülbelül tíz évi időszak van. Ez az időszak az erdélyi kiskirály Béla hozzáérése a tatárjárás végzetének királyi vállalásához. A történetet úgy ahogy, tudjuk tovább. De amit a regényben kapunk, az elég ahhoz, hogy magunk előtt lássuk a tragédia felismeréséhez belsőleg lassan hozzáérő Bélát. Mi éreti hozzá és hogy mutatja meg ezt az útat Makkai? Erdélyben kell megkezdeni Tudtam, hogy el kell jönnie… csendül fel halkan a magyarázó két mondat. Az elsőt Béla sugalmazója mondja, aki tudja az idők járását, ismeri a nyugatot nemzeteiben, politikai, társadalmi, gazdasági alkatában; érti a keletet; szeme és szíve van, finom haladó szellem, nagyműveltségű, világot járt, királyát, mint embert is megértő, szerető, tisztelő és féltő magyar. Eseményekbe, dolgokba való elmélyedés, történések helyes összevetése, éles értelmű áthatolás jellemzi. Túllát mindenkin, de nem siet és nem siettet; tudja, hogy érniük kell az eseményeknek, érnie kell a királynak, aki csak addig engedi magát befolyásoltatni, míg a befolyásoló az ő céljaiba, rendszerébe beleilleszkedik.. De talán Béláról kellene írnom! Az ember újra meg újra visszatér Tomaj Déneshez. Vonzó valaki, mert nagyon szereti királyát, de azért is sietünk szívesen hozzá újólag, mert közelében az értelem fényének megvilágító, felszabadító erejét érezzük. Bélát Tomajon keresztül tudjuk megközelíteni, de az eseményeket, történéseket is. Tudása kort rajzol, értelme helyzetet világít meg, szívének meleg, őszinte szeretete híd a királyhoz; visz hozzá. Finom mód a zárkózott királyhoz valakinek a segítségével eljuttatni, s amit körülötte, róla és sorsáról tudni kell, megtudni valakitől, aki nagyon szeret és többet tud mindenkinél. Hogy mit jelent a regény szövése szempontjából ez a remekbe szabott magyar, kinek alakját egészen emberivé asszonyához, gyermekeihez, apjához, szolgáihoz, könyveihez, kertjéhez, földjéhez való viszonya teszi (Tomaj háztája máskülönben a legszebb magyar idilliumok közé tartozik), azt jellemezze egy pár sor. A családjához és családjáért megy haza, hogy átvigye Erdély földjére, útközben a magányosan, gondolkozni szerető lovas elgondolkozik a királyon. A királyon, akiről tudja, hogy célkitűzései nem oldják meg a végzet csomóját, s ő nem fordíthat ezen, hiszen csak addig hat, míg alárendeli magát a mástól célkitűzést, tervet el nem fogadó királynak. De ha nem is tudja elfordítani a végzetet, akar lenni királya mellett „a legjobb barát s legbölcsebb tanácsadó mindaddig, amig útmutatása összeegyeztethető a király gondolkozásának alapirányával. De ingerlő nyugtalanság és kényelmetlen teher mindannyiszor – ez a szerepe -, ha azzal ellentétbe kerül. Szóval igazi király, gondolta magában, aki csak az olyan tanácsadást fogadja el, ami már előre igaznak s egyedülinek ismeri az ő célkitűzését. A maga elgondolásának s akaratának készséggel enged segíteni, de attól idegent nem tűr meg. Pedig nagyon szeretett volna több lenni a számára, mint puszta igazolója s előrelendítője a már elhatározott tervnek. Ha európai távlatban nézte az ország dolgát, nem volt kétsége afelől, hogy az ifjú király rajongó csodálatát s elszánását a régi hatalom visszaállítása iránt az idő meghaladta, hiszen a mindent saját kezébe összemarkoló s a maga akaratával szemben csak engedelmességet ismerő egyetlen hatalom, bármilyen helyes és közjóra irányuló szándék indokolta is az ifjú királyban, a magyarság ősi közösségi szellemének megbomlása után már nyilvánvalóan lehetetlenné vált. . .” A tiszaháti síkon hazaérkező Tomaj gondolatsora egyszerűen mondja el Béla koncepcióját, s a maga szavaiban az író véleményét éspedig tudományos meggyőződését, tájékoztatva minket a koncepció felől az essay fölényében, biztosságában, az essay lenyűgöző erejével, fénytderítő villanásaival, megértésével s megértetésével. A mondanivalót is elmondja. De járása-kelése, ahogy gondolkozik, cselekszik: minden befolyásokhat, élve él. Regényben valami új a Tomaj figurája: eleven, élő essay. Közelében kitágul a szem. Messzeségeket fog át időben és területben az elme. Tomaj s figurája nem csak maga valami tudatosan megalkotott nóvum, hanem szerkezetileg is újjá teszi, vagy talán az író formálja tudatosan Kemény Zsigmond örököseként így a regényt. A regény a mese és essay összeszövésében mesterien tölti be a történeti regény feladatát: többet mond gazdag és színes mesénél, mert nem csak rideg történeti adatokat, vagy tudományos eredményeket fűz tetszetős mesébe, hanem a mesébe szőtt essayt őrök dolgok megvillantatására használja fel. értelmez, utal, jelené éreztet, jövendő felé lendít. A történeti regénynek ebben a biztos, szilárd formájában Makkainál kibontottnak és kiteljesedettnek láthatjuk a Kemény Zsigmond csírát, a regényíró és essayista zavartalan eggyéválását. A Táltoskirály több a szokott történeti regénynél mondanivalójában is. Makkai azonban művészi tudatossággal formailag is többé tette. De Béláról kell írnom. Abbahagyom a gondolatsort, visszatérek hozzá. Ha Bélát nagyrészt Tomajon keresztül közelíthetjük is meg, amit az író még mondani akar róla, azt eseményekben mondja el. A Bélát meghatározó események belsők is, külsők is. Formáló nála a nagy árpádok, Szent István, Szent László, III. Béla vérbeli és példátadó öröksége, az elhívatás, elrendelés tudata, önemésztőn égő lelkiismeret, aszketikus életirány, az erkölcsi felfogás komorsága. Események során derül ki Béla Dosztojevszki-szerű szentbetegsége, melyet anyjának, Gertrudisz-nak a gyermek szemeláttára való meggyilkolása váltott ki, s amely bibliai értelemben vett formáló jellé vált. Aztán az árpádok titokzatos jelnek vélt öröksége, a hat ujj, s az elrendeltség: nyugat és kelet határán lenni végzetesen, éppen egy döntő korszakban. De magyarázza Bélát a nagy király II. Endre udvara. Magyarázza a III. Béla örökségét tékozló, a patrimoniumot felbontó király, a könnyelmű, bővérű, nyugati életformák felé hajló dicsőség álmokban élő szertelen és nyugtalan lovag II. Endre, akire mindenki hat, aki csak ösztönös életét szolgálja. Béla reakcióssá válik. Atyján túl nagyatyjára néz. III. Béla elmúlt hatalmas uralma a patrimoniumon alapuló hatalom, a megmentés vélt eszköze. Az a hatalom, mely a nemzet védelme érdekében közvetlenül hajt mindent, vagyont és embert a király keze alá. A megtaláltnak vélt kiút: visszaút. Béla tragikus alak. Megérzi a kelet és nyugat döntő kérdését. Külső, mások által föl nem ismert eseményeket döbbenetesen ért meg. Különös belső alkata megérezteti vele az ázsiából titokzatosan ható fokozazatosan közelgő sárga vihart, teli is van jószándékú tervekkel, elhatározottsággal, a szívbeteg ember ideges erejével, elszántságával.. Nemzetének, magának is elkerülhetetlen a végzete. és ő egyedül tudja, hogy nemzetével együtt a kor döntő pillanata előtt áll. De míg nemzete nem is érzi a rettenetet s áldozatául esik vakságának és erkölcsi felelőtlenségének, addig Béla a látás és felelősség birtokában tragikusan, visszanemhozható szervezet visszaállítására tesz fel mindent. A kötet művészien fejeződik az egyedül, a magára maradt király döbbenetes felsóhajtásával: tudtam, hogy el kell jönnie. Még Dénes alakja is eltűnik egy időre. Endre megtörve hal meg, Béla ellenesei elpusztulnak (székelyeivel vereti el őket), a dölyfös, terveinek ellenálló urak összetört székét kihányatja. Ali egyedül elszántan, de a végzet tragikus érzésével. így kell állania a vesztett küzdelemnek nemcsak előérzetében, hanem bizonyosságában is. Dénes fel fog még tünni. Talán úgy, amint nádorként Vereckéről hazaért, sereg nélkül, véresen egyedül. Vagy talán fel fog villani majd az alakja, amint holtan zuhan le a mohi csata véres földjére. De Béla már egyedül áll. S mégis, ha tragikus is a látvány, érezzük katharzist: a végzethez ért király hozzánőtt ahhoz, hogy ne csak elviselni tudja az összeomlást, hanem országa második alapítójává váljék. Bélának így kell végzetéhez érnie, hogy az összeomlásban maga s népe felébe nőjjön és az összeomlásban hozzánőtt s vele összeforrt népével együttesen lehessen megtisztultan újjá, alkalmassá az ország felépítésére. Ez a történet igazi Bélája is. Ilyennek mutatja az új kutatások és módszerek alapján megírt Magyar történet is. De a történeti regény, legalább is a Kemény Zsigmondé és a Makkaié is, értelmez. S nekünk erre az értelmezésre az élet érdekében szükségünk is van. Makkai pedig mester ebben. Az értelmezésnek kettős az útja. Megéleti a mese művészi formájában a múlt örök emberijét, a maga sajátos körülményei közepette magyar mivoltában, s így formál embert és közösséget, vagy az essay fölényével veszi ki az életünket meghatározó s építésre, irányításra alkalmas lényeget, megteremtve vele, általa a katharzist. A legnagyobb essayisták a legtöbbet és az örökkévalót a tragikummal kapcsolatban tudták elmondani. Kemény Zsigmond épúgy, mint Péterfy Jenő, Riedl épúgy, mint Beöthy. Makkai mesélni is tud, és egyik legnagyobb essayistánk is. A kettős utat eggyé tette. De mert maga is építő, megérezte, felismerte IV. Bélában azt, ami őt tragikumában tovább lendítette, az építésre való eleve elrendelést. A mese és essay kettős útján az építésre rendelt Makkai nemzete építése szolgálatának művészi területén hegycsúcsra vezetett. A mese fonalán tragédiához értünk, de a végzetéhez hozzánőtt Bélán érezzük, bogy meg fogja érteni az időt és népét, s hogy a szándékaiban nagy elbukót meg fogja találni a szenvedésekben vele együtt megtisztult és nagyságában megismert nép. A régi nagy világrend, a patrimoniális rendszer, eltévesztett visszaút volt. De Béla szándékainak tisztasága, elismert nagysága magához fogja vonni a legderekabbakat s velük együtt magáévá tesz, korunkat értelmezve, minket is … A regény szokatlan szerkezetéről, szerkezeti megoldásának sikeréről már szólottam. Beszélnem kellene egyes jelenetekről, a regény számtalan élet teljes alakjáról, színes képeiről, invencióról, nagyszerű kiválasztásról, arról, amit az esztétika belhitelnek szokott nevezni. Terem nincsen már rá. Nyelvéről kell még megemlékeznem. Nyelve nem archaizáló, hanem a mának folyamatos, bő, az elmondanivalókhoz alkalmazkodó és alkalmas nyelve. Talán csak egyre kellett volna Makkainak nagyobb gondot fordítania, ha a mának nyelvén beszél, nem lenne szabad olyan szavakkal, fordulatokkal, szólamokkal élnie, melyek legalább is viszonylagosan idegenek regénye korától. Makkai regényéről írva, Schöpflin a Nyugatban, Bánffy a Helikonban, Szentimrei az Ellenzékben trilogiára gondolt. úgy gondolom, kötet kerülhet ki még folytatásként kettő is Makkai tolla alól, de trilógiát elképzelni nem tudok. A regény belső logikája, úgy érzem, azt követeli, hogy Makkai megálljon ott, ahol a tatárjárás tragédiáját túlélve, Béla megáll megvívott belső és külső csatája után, diadalmasan, megértő néppel körülvetten az országépítés kezdetén. A művészt már nem érdekelheti a második honalapítás mikéntje és lefolyása. Sőt az se, hogy hogyan fut tovább Béla vonzó, érdekes egyéni élete. Ha zárt is az első kötet és önmagában egész is, úgy érzem, koncepciója megszabja a folytatás határát. A műremek belső körülményei parancsolnak. Ha tovább futnának az események és áradna is a mese, érdekesen és vonzón, a művészi igazság bizonyára nem nyerne általa. Már pedig egyedül a művészi igazság fontos a történelmi regényben is. A Makkai regénye perdöntővé vált a vallani és vállalni nagy perében. éppen a mesét essayvel összeszövő sajátosságával döntötte el a pert. Kifogytam a helyből, hogy elmondjam, mit mond a regény azontúl nekünk, hogy öntudatossá teszi bennünk, életünk részévé, formálójává, meghatározójává a múltat. Ez is fontos. Erdélyiségünkhöz hozzátartozik, hogy múltunknak is döntő szerepe legyen még azzal is, hogy eleven bennünk, része van életünk formálásában. S Makkai essayiben számtalanszor bukkanunk erre az építő gondolatra. Nincs is a magyar irodalomban senki, aki ezt ilyen világosan, ilyen határozottan és ekkora súllyal eddig kimondotta volna. De a regény többet tesz. Megmutatja, hogy a múlt a jelen vallomása és vállalása. Kort, alakokat, körülményeket, tragédiát rajzolva, minden erőszakolás nélkül múltat értet, jelent értelmez, jövőre figyeltet. A ma széteső eseményei és a ma tragikuma nála egységet, fényt kap. Látókká válunk. A múlt története egy-egy eseménnyel, egy-egy mondattal, egy-egy alakkal, de a maga egészében a jelen halálos komolyan vevését parancsolja s útnak indít az erkölcs láthatatlan örök világában a művészi alkotás parancsoló erejénél fogva. A Táltoskirály vall és vállal s mi vele együtt vallunk és vállalunk. Sajátos véletlenbe, hogy amit az erdélyi Kemény Zsigmond a történeti regényben megkezdett, annak az a Makkai a folytatója, akinek költészete éppen úgy nemzete szolgálatának egyik síkja, mint Kemény Zsigmondnak? A Táltoskírály elolvasása után végiggondolkoztam Makkai eddigi életművén, pedagogiai, teológiai, filozófiai, esztétikai, szigorúan tudományos művein, átforgattam novellásköteteit, regényeit, nemzetpedagogiai kisebb-nagyobb essayit, püspöki jelentéseit, próbáltam felszámlálni a magyarságnak az egyház keretén belül való szolgálata egyes kimagasló jeleit, végiglapoztam kötetekre menő igehirdetését s olvasás közben rádöbbentem egy-egy hallott prédikációjának életformáló hatására, azután eszembe jutottak az egyházi életet átfogó részint továbbfejlesztett, de nagyobbrészt akaratával életre parancsolt szervezetei, intézményekben, kórházban megvalósult gondolatai, tervei. Műve annyi különböző síkja egyetlen értélmetadó középpontba fut össze: magyart szolgálni örök emberi eszme fényében. Szabadjon a kifejezőbb latint használnom: sub specie aeternitatis. Makkai alkotásai sorában vonzó és ható érték a Táltoskirály.