Imre Lajos: Makkai Sándor Poiménikája – Református Szemle, 1949. júl. 15., 44. évf., 12. sz., 337-342. p.

Erről a könyvről kevés, ha azt mondjuk, hogy hézagpótló könyv. Az is, mert teológiai irodalmunk régóta nélkülözi épen az egyik legfontosabb munkaág, a lelkigondozás – tudományos teológiai feldolgozását, míg a többi gyakorlati teológiai diszciplinák, ha különböző időben is, megkapták a maguk kézikönyvét, amely azok teológiai alapvetését megadja s a lelkipásztornak is segítséget nyújt a munkájában. De több, mint hézagpótló ez a könyv azért, mert nemcsak ennek a munkának a folytatására ad irányítást, hanem egészen újonnan veti fel és tárgyalja azokét a kérdéseket, amelyek a lelkigondozás tudományos alapvetésére nézve előállnak. Szerencsés és avatott kézzel egyesíti mindkét igényt: a tudományos alapvetést és tájékozást és a gyakorlati munkában szükséges útmutatásokat, anélkül, hogy az előbbihez mellőzné az életre való kitekintést, az utóbbiban megelégednék a régebben szokványos technikai fogások és utasítások nyújtásával. Sőt még egyet kaphatunk ebben a könyvben: az egész irodalom bőséges és alapos feldolgozását, amelyben nemcsak megismerhetjük a kérdések irodalmát, hanem megkapjuk annak kritikáját is. Van ezenkívül még egy szempont, ami ebben a könyvben érvényesül s amire szintén rá kell mutatni és ez az, hogy Makkai a lelkigondozás munkájában a gyülekezeti szempontot mindig érvényesíti a munka személyességének hangsúlyozása mellett. Ennek különösen azért van nagy jelentősége, mert épen ez a munka, a lelkigondozás munkája, könnyen eshetik két kísértésbe: Vagy azt felejti el, hogy egyes lelkeket gondoz s akkor eláltalánosodik és elszemélytelenedik, tehát épen a küzdő, nyomorúságban levő lélek számára nem ad semmit, vagy ellenkezőleg elfeledkezik arról, hogy az, akivel foglalkozik, a gyülekezetnek, Krisztus Anyaszentegyháza helyi közösségének tagja, amely esetben pedig a lelkigondozás magánüggyé, a lelkigondozónak a lélekhez való egyéni kapcsolatává lesz s ezzel a lelkipásztor személyes hatása lép a Szentlélek munkája helyébe. Makkai a Poiménikát beleállítja az egyház, a teológia és szorosabban a gyakorlati teológia körébe. Magát a teológiát szerinte az teszi szükségessé hogy „az Ige szolgálata az összes többi egyházi tevékenység útján a történeti egyházban s közelebbről a ténylegesen adott konkrét gyülekezetben folyik, amelyben a búza az aratásig együtt nő a konkollyal és a megkegyelmezett bűnösök állandó harcban vannak a próbálkozni meg nem szűnő bűnnel.” Ez a felfogás már eleve kizár két dolgot: hogy a gyülekezetet massa perditionismak nézzem, vagy annak egy részét és hogy arról hamisan látó idealista képet alkossak. Ezeknek a kérdéseknek: egyház és teológia, teológia és gyakorlati teológia, ebben a gyülekezeti lelkigondozás tana a pasztorális teológia, a gyülekezeti lelkigondozás tevékenységének lényeg – a Bevezetésben való tisztázása után tér rá a lelkigondozó személyiségének, a személyes lelkigondozás. szolgálatának tárgyalására. A gyakorlati teológiát az egyházi, szolgálat tudományos elméletének tartja, amely mint tudomány az exegézisre, egyháztörténelemre és a rendszeres teológiára épül, de ezeket sajátos céljának, az egyházi tevékenység magyarázatának szolgálatába állítja; módszerét tekintve leíró, amennyiben ismerteti az egyház empirikus életét, technikai, mert arra felel, hogy kell az: egyház élete kérdéseit a jelenben kezelni, normatív, mert a helyzetet összeméri a hívő gyülekezet lényegével és céljával. (15. lap)! Négy alaptényezője van: az empíria, az eszményi állapot, a kettő közötti feszültséget átélő alany, és a normákban a tevékenységek útját felmutató Ige. Gyakorlati teológia rendszerét a következőkép állapítja meg: I. Az egyház általános élettana (Ekkléziasztika generális) II. Az egyház különös élettana (Ekkléziasztika speciális), amelynek tagolódása a következő: 1. Az egyház önfenntartásának tana (Egyházjogtan) a) Kormányzástan (Kübernétika) b) Közigazgatás (Egyházpolitika) 2. Az egyház belső szolgálatának tana (Oikodométika) a) Az egyházi istentisztelet tana (Lithurgia, Homiletika), b) Az egyház neveléstana (Paidieutika), ebben az egyházi fegyelmezési valláspedagógia és egyházi művelődés diszciplinái, c) Az egyházi misszió tana, a gyülekezetalkotás tana, itt találjuk a gyülekezeti lelkigondozás tanát (teológia pasztorális), mint a közösségi és személyes lelkigondozást (kóinonika, poimenika) és a külmisszionatát (halieutika) (21. lap). A pasztorális teológia kifejezésnek új értelmezést ad, azzal, hogy kifejti, hogy a gyülekezeti lelkigondozásnak úgy a többi tevékenységekkel szemben, mint a misszión belül, a sajátosságát elsősorban a pásztoriság biztosítja (23. lap). A pásztoriság nem egyéni, hanem gyülekezeti fogalom, alanya maga a lelki gondozó gyülekezet, bár itt megkülönböztetünk személyi és közösségi jellegét. Az egészet belehelyezni a misszió tudományába, mert ez szélesebb körű tevékenység, mint a lelkigondozás, az agapétikát viszont a koinonikába osztja be, mint a gyülekezeti lelkigondozás közösségi vonatkozásába. Azért ismertettük ezt az elgondolást részletesebben, mert a gyakorlati teológia rendszerének még ma is sokat vitatott és megnyugtatólag meg nem oldott kérdésére nézve egy újabb megoldást mutat. Részletesebben foglalkozni vele a helyszűke miatt azonban nem tudunk. Maga a lelkigondozás tudománya azt a tevékenységet szabályozza amely azt hirdeti, hogy mit jelent Krisztus váltsága az egyéni életben, tehát az egyház missziói munkájának pásztorális ágát. Lényege szerint az á tevékenység pneumatikus jellegű, alanya a Szentlélek Isteni, a munka segítő munka, amely a lelket, döntésre akarja előkészíteni s azután az új életben megtartani. (33. lap) A lelkigondozás, célját tekintve missziói, lelkületét nézve pásztori módjában eset és alkalomszerű. (34. lap). Kettős vonatkozása van: közösségi és személyes á ezek egymástól nem választhatók el, mert pneumatikus élet csak Krisztussal a Fővel és a lelkekkel, a tagokkal való közösségben lehetséges. (35. lap). Ezen bevezetés után az első részben a lelkigondozó személyiségről szól. Beszél itt először a személyi feltételekről, természeti és technikai, szellemi és erkölcsi, és hitbeli előfeltételekről, a képzésről, nevelésről, és- alkalmazásról, majd a személyiség és hivatal kérdésről. A lelkipásztor személyiségét és életét tárgyaló fejezetben a teológiai tanulmányozásnak, a műveltségnek, a pásztorságnak az Ige szolgálatára való fontosságáról, a lelkipásztor (pneumatikus személyiségéről ahol tisztázza a lelkipásztor) megtértségére vonatkozó sokszor félreértett és félremagyarázott követelményt, megállapítva, hogy a megtérés alaptényének, a döntésnek meg kellett történnie a lelkipásztor életében, de hogy az egyetlen viharos kicsattanás tényében, végérvényesen befejezett módon történt-e vagy fokozatosan, hullámzó vagy csendben átsugárzó folyamatban lesz egyre világosabbá, az egyénenként változik (116) noha természetesen a „befejezettséget” nem lehet úgy értenünk, hogy minden további harc ki van zárva. A megtérés gyümölcse az újjászületés, és megszentelődés, azaz a szent élet. Foglalkozik a lelkipásztor kísértéseivel: a nagyság és kicsinység, önmagával, a világgal, a Sátánnal való harc, a hit apálya és dagálya kérdésével. Nagyon részletesen beszél, a lelkipásztor életéről, a családi élet és társadalmi és magánélet kérdéseiről, foglalkozva a legapróbb kérdésekkel is, a lehető legszélesebb körű kérdéseket is felvetve és a legátfogóbb irodalmi utalásokkal. Végül itt a lelkipásztor munkatársai: (hivatalos munkatársak) itt a segédlelkészi intézmény eltörlése mellett foglal állást, a missziói munkatársak és egyháztagok, alkalmi munkatársak jelentőségével. Azt mondhatjuk, – hogy a magyar teológiai irodalom ilyen részletes, világos szempontú és összefoglaló munka a lelkipásztorra vonatkozólag még nem jelent meg, maga ez a rész önálló munkában való kiadást is megérdemel (39-185) terjedő lapokat foglalja el az egész könyvnek szinte harmadrészét. éppen ezért, de azért is, mert itt a lelkipásztorra vonatkozólag nem sajátosan a pásztorkodásra vonatkozó vonásokat tárgyalja, szerintünk ez a rész nem is szerves része tulajdonképpen magának a Pioménikának, noha a legtöbb a poiménika ezzel részletesen szokott foglalkozni. Alapjába véve nem világos, hogy miért éppen ez a diszciplína tárgyalja ezt a kérdést, mikor a lelkipásztor előkészületének, képzésének, sőt személyes élete kerteseinek is éppen úgy köze van a gyülekezeti igehirdetés, a nevelés, sőt az egyházvezetés munkájához is, mint a lelkigondozó munkához. éppen azért nézetünk szerint ezeket a kérdéseket, vagyis a lelkipásztorra vonatkozó előírásokat; az Ekkléziasztikába kellene utalni. Emellett fennmarad az a feladata mindenik diszciplínának, hogy külön kiemelje a lelkipásztor egyéniségére vonatkozó azon vonásokat, amelyek éppen a gyülekezeti igehirdetői, a nevelői a pásztori, vagy kormányzó és közigazgató: munkában szükségesek. Ez ismét egyik olyan dolog, ami megerősít abban, hogy az Ekkléziasztika tényleg a gyakorlati teológiai diszciplínákat betetőző és éppen azért a teológiai tanulmányok végére teendő tudomány. A második rész a személyes lelkigondozás szolgálatáról beszél. Itt először a lelkigondozás célját tárgyalva foglalkozik annak szükségességével ismerteti a lélekgyógyító kísérleteket és megállapítja, hogy ezeknél a lelkigondozás többet és mást akar adni: az igazi gyógyulásra, a megtérésre akarja, elvezetni a lelkeket s így ezek még sürgetősebbé teszik a munkát. Ugyanígy áll a dolog-az állami és társadalmi lélekápolás munkájával, amely arra hasznos, hogy növeli a hiányérzetet és rámutat arra, hogy a léleknek tulajdonképpen egy pneumatikus szüksége van. Az eset és alkalom, mely ennék a munkának a lehetőségét adja az, ami a bűn támadó fellépésére létesül, olyan feszültségi helyzet, mikor a lélek harcba kerül. Az eset és alkalom agy másától adódik, vagy a lelkigondozás hívja ki, szükség van az utóbbira is, mert különben a munka csak statikus, várakozó lenne, holott a lélek állandó válságban él. Fontos ebben a részben annak a kiemelése, hogy a lelkigondozás mindig a bűnnel áll harcban, tehát nem valami jóindulatú, támogatás, hanem a támadó bűnnel való küzdelem a lélekkel, a lélekért. A főprobléma a döntés kérdése, amelyben a lelkipásztor csak azt teheti, hogy ott áll a lélek mellett s Isten üzenetét segít meghallani. A döntés négy mozzanata: a bűnállapot felismerése, az isteni mérték megismerése, az én kettészakadása és megvallása, és az új öntudat létesülése. A személyes lelkigondozás szolgálatának másik kérdése a lelkigondozó feladata, itt beszél ennek a munkának más tevékenységekkel való viszonyáról, hogy a lelikigondozás számára mit ad a predesztináció hite. így tér át most a lelkigondozásnak egyes életformák szerinti ismertetésére s először a gyermek lelkigondozására. Mind a három életformában a lelkigondozásnak három területét tárgyalja: a tévelygésben, szenvedésben, és bűnben élő lélek gondozását. Ezzel kapcsolatban két kérdést lehet felvetni. Az egyik kérdés az, nem lehetne-e inkább, az életformák alapulvétele helyett a szükségek egyes formáit venni alapul s így beszélni pl. a tévelygés kérdéséről a gyermeki, ifjúi és felnőtt életformában. Kétségtelenül mindkettőnek van előnye. A jelenlegi beosztás inkább a lelkigondozó munkájára néz, s lehetővé teszi, hogy az egyes életformák szükségeit egységben s egymással való kapcsolódásukban lássa, a másik inkább a problémára néz s a maguknak a szükségesnek a jelentkezését mutatná fel az egyes életformák szerint. Nekünk az utóbbi eljárás kedvezőbbnek látszanék, mert a ügyeimet jobban irányítaná magára a bűn különböző támadási felületeire. A másik kérdés, ami felvetődik, hogy maga a hármas tagolása, a szükségeknek: tévelygés, szenvedés, bűn, kimeríti-e mindazokat az eseteket, amelyekben a lelkigondozói munkára szükség van. Bizonyos, hogy ez a tagolás, amely a régi cura pastonalisok tagolása is volt, nemcsak ötletszerű. Mindegyikben tulajdonképpen a bűn kérdésével állunk szemben, merj; a szenvedés is annyiban képezi a lelkigondozó munka problémáját, amennyiben a bűn számára támadási felületet nyújt, a tévelygésben is a bűn értelmi oldalon való támadásával van, dolgunk. A régi cura pastoralis ilyen beosztása, azért volt indokolt, mert az csak azokat a lelkeket tartotta szem előtt, amelyek nehézségek közé jutottak s ezekből ki kellett őket menteni. Ha azonban a lelkigondozásban nem csak ilyen időleges tevékenységet látunk, hanem az Igének az egyes lélek számára való szüntelen folyó személyes hirdetését, akkor beletartozik ennek a körébe gyülekezetünk minden egyes tagja. A régi poiménika egyik hibája éppen abban állott, hogy nem vette tekintetbe, hogy nem egyesek a tévelygők, szenvedő és bűnösök, hanem mindenki a bűn hatalma alatt van és nemcsak akkor kell vele foglalkozni, amikor már ennek a hatalomnak engedett hanem akkor is, amikor még a támadások a bűnnek csak kísérletei a lélek legyőzésére. Fel lehet vetni tehát a kérdést: mennyiben tárgya a lelkigondozásnak a gyülekezet minden egyes tagja, még akkor is, ha nem beteg, ha nem tévelyeg, ha botrányos) bűnbe nem esett. Feladata a lelkigondozásnak a lelkeket a keresztyén élét folyamatosságában nevelni és vezetni, vagy pedig ez valamely másik tevékenység hatáskörébe tartozik? A tévelygés, szenvedés és bűn hármas kategóriája kétségtelenül itt arra a gondolatra megy vissza, hogy a bűn ezen a három területen, a gondolkozás, az indulat és a cselekvés terén támad, vagyis az ember hívő életének három feladata van, amelyekben a bűn megzavarhatja: helyesen ismerni Istent, helyesen ragaszkodni hozzá és helyesen engedelmeskedni neki. A gyermek lelkigondozásának munkáját Makkai úgy tekinti, mint előkészületet a felnőtt korban folyó munkára. A tévelygés területéről foglalkozik a meg nem hallgatott imádság, sikertelen varázslat, a szülőkben és felnőttekben való csalódás, a végső kérdésekkel kapcsolatos nehézségekkel, a hit veszedelmeivel, az iskola jelentőségével. A szenvedés terén a fizikai szenvedéssel, amely alacsonyabbrendűségi érzést támaszthat, az egyedüliség, a családi helyzet-adta bajok (gazdasági körülmények hatása, az előszülött, a legkisebb, az egykéi, az egy fiú sok lány közt s viszont a nem várt a későn született, a mostoha, az árva, a félárva gyermek, nehézségei), a testi betegség, a lelki betegség, a haldokló és gyászoló gyermek problémáival, mindenütt rámutatva nemcsak az Ige feleletére, hanem adva közelebbi és konkrét tanácsokat is. A bűn elleni küzdelemben beszél a gyermek kísértéseiről a bűnérzés és bűnhődés, a büntetés és bocsánat viszonyáról, a bűnök közül a hazugságról, részletesen fejtegeti a szexuális bűnök és bűnérzések kérdését, ez a rész ismét olyan, amit egy kis szexuális pedagógiának lehetne nevezni. Végül beszél a környezet jelentőségéről a gyermek életére. Az ifjúság lelkigondiozásáról szóló rész azzal kezdődik, hogy az ifjú lélektanának rövid, de alapos rajzát nyújtja. Az egyes állapotok szerinti tárgyalás során itt is a tévelygésről beszél először s itt szól az ifjúságnak az egyházzal, a Bibliával való viszonyáról, az áttérés és kitérés, babona, a szektás tévelygés ifjúkori formáiról és a pályaválasztás tévelygéseiről. A szenvedés területén tárgyalja a magánosságnak most már az ifjúkorban fellépő nehézségét, a testi betegség, a halál, a gyász kérdéseit, mindenütt rámutatva arra, hogyan alakulnak ezek a kérdések épen az ifjú életében. A bűn területén beszél arról, milyen az ifjú bűnfelfogása és bűnérzése, különösen részletesen és alaposan tárgyalja a tisztátalanság elleni küzdelmet. Végül itt is a környezetnek az ifjúra való hatásáról szól. A felnőttek gondozásáról úgy beszél, mint a férfi és nő gondozásáról, ami alkalmat nyújt arra, hogy a két nem különbözőségének gondolatát a lelkigondozásban érvényesíthesse. A probléma beállításánál hivatkozik arra a közszellemre, amely lélekellenes mivoltánál fogva akadálya a lelkigondozás munkájának, amivel szemben viszont ez a munka támaszkodhatok a tudat alá süllyedt de ott megmaradt gyermekkori és ifjúkori örökségre. A felnőtteknél a legnehezebb helyzet azon esetekben áll elő, mikor valaki vagy nem ment át az ifjúkori megtérésen, vagy annak a hatása benne elmosódott. Külön beszél a lelkigondozásnak a családban folyó munkájáról, itt a házasság és nőtlenség, élettárs választási, (a házassági esküt a keresztyén felfogással ellenkezőnek tartja), a családi élet keresztyén értelméről, a házasélet nehézségeinek, bűneinek (féltékenység, boldogtalan házasságol nemi bünők, gyermektelen házasság, hűtlenség, uralomvágy) és az elválás kérdéseiről beszél, majd a szülők és gyermekek ellentétéről és a vegyes házasságról. állapotok szerint itt is a hármas beosztást követve a tévelygés kérdését tárgyalja először, itt a műveltség tévelygéseiről, a tévelygés típusairól, a tunyalelkűségről, a felébredtekről, ingadozókról, kételkedőkről, csüggedőkről, a téves hit eseteiről, tagadásáról, hitetlenségről szól, tárgyalva a hitetlenség leggyakoribb kérdéseit, (van-e Isten, igazságos-e Isten, Krisztus születése, megváltó hatalma, feltámadása ténye, a Szentlélek személyes létezése), rámutatva, hogy ezek okai a kisebbségi érzésben, a nem tudatos kényszerek átvitelében, lelki vagy társszükségek kielégítetlenségében keresett kompenzálásból hogyan, magyarázhatók, aztán szól a hitpótlékokról, mint a spiritizmus, teozófia, antropozófia, szabadgondolkodás, okkultizmus, szektáskodás. A szenvedésben levők közti munkáról szólva először a szenvedés és vigasztalás lényegéről beszél, a testi és lelki szenvedés összefüggéséről, részletesen és nagyon sok új szemponttal a betegek lelkigondozásának kérdéseit foglalja össze: A bűnben levők gondozásának kérdésével kapcsolatban rámutat, hogy a bűnnel nem elszigetelten találkozunk a többi nehézség között, tehát a többi területeit sem nézhetjük a munkának a bűnön kívüli nehézségek gyanánt. Figyelmeztet arra, hogy a bűnvallás kényszere a lelkekben sokszor fakad öncsalásból, mások ítélgetéséből lelki depresszióból, s hogy a bűnérzés és bűnbánat nem mindig azonosak. Az egyházi fegyelmezés pásztori vonásait részletesen fejtegeti, aztán az erkölcsileg bukottak gondozásáról, a foglyok és halálraítéltek körüli eljárásról beszél. Az utolsó rész a lelkigondozás módjait és eszközeit tárgyalja. A lelkigondozás módjai között a látogatás és fogadás (családlátogatás) munkájáról ad tanácsokat, aztán a pásztori igehirdetés módjai gyanánt tárgyalja a beszélgetést, az igemagyarázás és imádság, mint pásztori tevékenység szabályait, itt az imádságra való nevelés munkáját is. Segítő tevékenység a vallásos gyakorlatba való bevezetés (böjt, sáfárság, szeretetszolgálat) a vezetés, védelem és felügyelet munkája. A lelkigondozás eszközei egyrészt hittudatosító eszközök (Biblia, énekeskönyv, hitvallásos könyvek) másrészt szellemi eszközök (szépirodalom, képzőművészet) zene, bibliai képek és feliratok (aztán tárgyi eszközök) adminisztráció, levelezés, családi otthon és a lelkipásztor fogadó szobája.) Természetesen a könyv egész gazdagságát és fejtegetései r