Imre Lajos: Magyar nevetés, magyar műveltség – Az út, 1937., 8. sz., 237-240. p.

Három olyan alapvető jelentőségű mű jelent meg a magyar pedagógiai irodalomban a múlt években, amelyek a nevelés kérdésével részleteiben és rendszeresen foglalkoztak: a Mitrovics Gyuláé, a Weszely ödöné és az Imre Sándoré. Mind a három a neveléstudománynak s a nevelés munkájának egész kérdéscsoportját felöleli. Ezekkel egy ismertetés keretében pár évvel ezelőtt foglalkoztunk is lapunkban. A Makkai Sándor könyve szélesebb körű s nem egy pedagógiai rendszert ad, hanem azzal a kérdéssel akar leszámolni, mi a magyar műveltség lényege, milyennek kell lennie a magyar nevelésnek, főképpen azokat a szempontokat keresve, amelyek ezekben irányadók. A könyv részletes ismertetés helyett egy pár olyan gondolatát emeljük ki, amelyek főképpen számunkra mondanak – sokát. A könyv első részében egy történeti áttekintés van, amelyben a szerző arról beszél, hogyan haladt át a nevelés kérdése a különböző pedagógiai irányokon a háború előtt és után s hogy jutott el addig a kérdésig, amely kérdés a nemzetneveléshez vezetett. Az individualizmus és a szociális pedagógia megtalálták a maguk egységét a nemzetnevelés gondolatában, amely egyformán tudja érvényesíteni úgy azt, ami a szellemiség pedagógiája követelt, azaz az egyén teljes kifejtésének lehetőségét, mint azt, amiért a szociális pedagógia tört lándzsát: a közösségi formák megbecsülését a nevelésben. Tudjuk, hogy már a háború előtt Németországban az állampolgári nevelésnek a Kerschensteiner vezetésével egyik legjelentősebb gondolattá nőtte ki magát az a gondolata, mit tőle függetlenül Imre Sándor nemzetnevelésnek nevezett. A nemzeti társadalom tehát az, arai a nevelés munkáját végzi s ez a munka ennélfogva nemcsak hogy nem közömbös a nemzetre nézve, de annak életfeltétele, hiszen a nemzet kultúrájában él. Ezért kell az egész nevelésnek megújulnia, egy új nemzet, a maga hivatásának tudatában elmélyült, egészséges szellemű nemzet kell, hogy a nevelés alanya legyen. Ezért kell megújulnia az iskolának, tananyagot nyújtó hely helyett a lélekformáló, személyiségmegvalósító munka tűzhelye legyen, ahol a keresztyén személyiség alakítását végzi az új nevelő, aki nem maga akar dolgozni, hanem csak engedelmes továbbvivője akar lenni annak a célnak, amely a nevelés elé ki van tűzve. A könyv második részében a nemzeti műveltség alapjairól szól, keresi azokat a vonásokat, amelyek a nemzeti műveltséget adják. Ebben a nemzeti műveltségben, amelynek kifejlése a szellem logikai, etikai és aesthetikai körében történik, nem különböző osztályok, rétegek, fajták vannak, hanem egy egységes szellem, nem valami elvont és élettelen elmélet, nem egy fölényeskedő erkölcs, nem mesterkélt művészieskedés, hanem egységes a nemzet minden osztályát és rétegét egyformán magában foglaló szellem. Ahhoz, hogy ez a műveltség az egész nemzetet áthassa, szükség van egy művelt középosztályra, amelynek a feladata a nép irányítása, de úgy, hogy a nép a maga ősi műveltségét megtarthassa és továbbfejleszthesse. A kisebbségi műveltség, mondja, lehet, hogy korlátok közé van szorítva és nem fejtheti ki önállóan magát, de lehet mélyebb, egységesebb és minőségileg magasabb, mint a másik. Azok között, akiket nemzeti műveltségünk örökhagyónak nevez, rámutat Bethlen Gáborra, akinek alakjában kiemeli, hogy Bethlen teljesen kedvezőtlen körülmények között hogyan tudta megszerezni azt a műveltséget, amelynek továbbfejlesztésére iskoláit alapította, amelyekben a magyarságnak az önmaga nevelésére igyekezett utat mutatni, beszél Zrínyi Miklós alakjáról, akiben nemzete hibáit látó s e hibákat hízelgéssel el nem fedező, de ezek ellen küzdő lelket mutat be, Széchenyiről, aki a magyarság sorsát hordozta stb. Különösen érdekelheti a nevelőket és tanítókat a könyvben az, amit a Herbart módszerének magyarázatára vonatkozólag mond. Herbartot a merev és száraz intellektualizmusnak a képviselője gyanánt szokták feltüntetni, mint aki a formális fokaiban a tanítás olyan módszerét alkotta meg, amely csak a gyermek értelmére támaszkodott. Makkai ezen a felfogáson túl rámutat arra, hogy Herbart tanítási módszere a nevelés munkájával milyen szoros kapcsolatban állott, hogy Herbart törekvése a tanításban az volt, hogy a gyermek ne csak értelmi képet kapjon a tárgyalt anyagból, hanem abban el tudjon merülni, hogy az anyagot mint egy egységes világkép egyik alkotórészét lássa meg, mint annak a világnak a képét, amelyben saját maga is egy rész s amelyet neki meg kell ragadnia. Bár ebben a magyarázatban szerintünk van valami, ami Herbarton túlmegy, amit Herbart nem értett bele a módszerébe, mégis bizonyos, hogy a herbarti módszert sokszor érte igazságtalan megítélés és sokan összetévesztették ezt a módszert a racionalizmus értelemimádásával. Egy másik nagyon értékes és jelentős gondolata a Makkai könyvének az, amikor a tanítás fontosságát hangsúlyozza. Azt mondja, hogy a tanítás nem puszta anyagátadás, hanem arra való törekvés, hogy a gyermek előtt jelentővé legyen magának az életnek valósága és egysége. A tanítás nemcsak fogalmakkal dolgozik, mint rendesen gondolni szoktuk, hanem ítéletekkel, értékelő munkát végez a szellem logikai síkjában s így megmutatja a világ egységes jelentését. A tanító nem pusztán átadó, hanem valaki, akinek a személyiségében a gyermek az élet egységes jelentéséről szóló bizonyságtételt kapja és látja meg. Ez a gondolat szintén nagyon fontos, ma, amikor a tanítás munkája szintén egyoldalú felfogás tárgyává lett. Az iskolának ma annyira előtérbe nyomult az anyagátadó vonása, hogy a mai iskolában tulajdonképpen nem is lehet tanításról beszélni. Sokszor nem más a mai iskola, mint az a hely, ahol ellenőrzik és megállapítják azt, mennyit tud és mennyit tanult a gyermek, ahol felkérdeznek, jegyet adnak, de nem gondolnak arra, hogy világnézet alakításnak és az egész életet meghatározó értékelő munkának kell ott folynia. A módszer imádását ma egy másik veszedelem váltotta fel a tanítás teljes technizálódása, amelyben a gyermek éppen olyan passzív, épen olyan tehetetlen, mint amott volt s ahol az anyagelsajátítás gépies munkájában a lélek formálása teljesen háttérbe szorul. Nagyon mélyen érdekelheti a tanítókat és nevelőket az, amit a – mondjuk így: értelmi műveltség és erkölcsi műveltség egységéről mond Makkai. Nincs két vagy háromféle kultúra. Nem lehet, hogy kultúrembernek tartsuk azt, aki széles tudással rendelkezik, de erkölcsileg alacsony, nem lehet, hogy valaki a művészeti kultúra birtokával hencegjen tudatlan és tanulatlan létére. Csak egyféle művelt ember van: aki a világról szóló magas felfogásában és ismereteiben az erkölcsi jellem irányítása alatt áll. Ezt a kultúrát mindenkinek meg kell adni. Az az ember, aki kevesebb ismeretanyaggal rendelkezik, lehet etikai jellemében és minőségében műveltebb, mint az, akiben az utóbbi hiányzik. A népműveltség emelése nem az ismeretek megnövelésében, hanem az, erkölcsi értékre való eljuttatásban áll, viszont nem tagadható meg a néptől az, hogy világképe szélesedjék, bővüljön. Joga van a műveltséghez mindenkinek, aki a nemzetközösséghez tartozik, mert ez a műveltség kapcsol bele mindenkit abba a szolgálatba, amelyet nemzetének kell rendelkezésére bocsátania. A műveltség elkötelez szolgálatra, a nemzet egységes hivatásának elfogadására, az abban való munkára s a szolgálat e közösségébe bele kell kapcsolni a nemzet minden tagját. Ez a gondolat különösen fontos most, mert rámutat arra, hogy a népünk gazdasági és egyéb ismeretekkel való ellátása nem önmagában való cél, hogy sohasem szabad elfeledni, hogy ez csak eszköze annak, hogy egy gazdaságilag jobb helyzetet lelki emelkedésre használjunk fel. Viszont, rámutat arra is, hogy az igazi emelkedése a népnek nem a külső eszközökben való bővelkedés, hanem a lelki és erkölcsi nemesség. A Jézus szava: nem annak a sokaságában van az ember élete, amije van, megmutatja, hogy nem a javak sokasága, hanem az azzal való élés, nem a gazdagság, hanem annak Isten akarata szerint való felhasználása az élet és a nevelés igazi titka. Még hadd utaljunk arra, mert ez a könyvnek egyik sokszor hangsúlyozott gondolata, mit mond Makkai a kisebbségi nemzet kultúrájáról. Erre nézve azt vallja, hogy az igazi nemzeti kultúra csak ott fejlődhetik ki, ahol a nemzet maga az állami hatalmát is birtokolja, tehát a kisebbségi kultúra csigaház nélkül. A kisebbségi nemzet kultúrája nem lehet soha olyan széleskörű, olyan fejlett, mint a többségié, de lehet annál mélyebb és öntudatosabb. Hivatkozik ebben a tekintetben Mikó Imrére, aki ugyanezen gondolatnak adott hangot. Ebben a tekintetben Makkai látja azokat a nehézségeket, amelyek a kisebbségi kultúrát mindig fenyegetik. Viszont úgy áll a dolog, hogy éppen mivel a kultúra egy erkölcsi meghatározottságon nyugszik, mivel a nemzeti lét alapkérdése továbbmegy a kultúra kérdésén is, addig a hivatásig, amelyet Isten az embernek a közösségben; való megvalósítására adott, el lehet képzelni egy olyan helyzetet, amikor ebben az Isten által adott hivatásban s ennek megbecsülésében találkoznak azok a nemzetek, melyek különböző kultúrával, de azonos engedelmességgel akarnak szolgálni. A mai nacionalizmus kisebbségellenes ugyan, mondja Makkai, de nem minden nacionalizmus szükségképen az s így elképzelhetünk egy olyan nacionalizmust, amely a maga nemzeti értékeit úgy akarja szolgálni, hogy azok keretei legyenek egy magasabb szolgálatnak s amely a maga nemzetiségét abban akarja kiélni, hogy Isten által a többi nemzetekkel közösen kapott rendeltetésének akar eleget tenni a többiekkel való közös szolgálatban.