Dr. Tavaszy Sándor: Az élet kérdezett – Makkai Sándor tanulmányai – Független újság, 1935. november 2.

A két legjózanabb ítélőképességű és egyben a legszínesebb lelkű ember, akit életemben eddig ismertem, az Ravasz László és Makkai Sándor volt. Meglepő ennél a két vérbeli erdélyi személyiségnél, hogy gazdag képzeletük, nagyszerű intuíciójuk és pompás esztétikus hajlamuk mellett is, mindig meg tudják őrizni a dolgok, események józan, hűvös, tárgyilagos megítélésre való készségüket. Sokszor volt alkalmam velük együtt lenni s volt elég alkalmam őket a szabad, kedélyes társalgás óráiban megfigyelni. Elmondhatom, hogy még ezekben az órákban történt megnyílatkozásaik közben sem kaptam soha rajta őket, hogy az élet által feladott kérdéseket szubjektív tetszésük szerint változtatták, vagy módosították volna, ellenben a dologias, valós ítélkezésre különös képességgel rendelkeztek. Nem akarom őket összehasonlítani és a lelki alkatukban mutatkozó különbséget megmutatni, csupán csak arra az egy tényre hivatkozom, hogy míg Ravasz László egeszen rendkívüli módon tudja a valós élet kérdéseit a művészi szemlélet síkjába vetíteni, ennélfogva erősebb benne a homo aesthetikus, addig Makkai inkább csak egyes szemléltetésekkel él s ott nézi a dolgokat, hol konkrét s nyers valóságukban vannak és amint vannak, úgy ítéli meg azokat, – ezért nagyobb benne a homo politikus. Míg Ravasz László minden alkotását az izoláló művészi szemlélet teszi egységessé, tehát nála mindig egy szemlélet hordozza a gondolatokat, addig Makkal Sándor a tárgyában rejlő logikumot, a jelentést ragadja meg. Ezekből az előfeltételekből következik, hogy Ravasz Lászlónak minden alkotása szerkezetileg és művészi szempontból egységesebb, befejezettebb, sőt azt mondhatnám, hogy tökéleteseb, művészi tökéletességénél fogva egyetemesebb hatású. Makkai Sándor miután logikai jelentéseket állapít meg és különböztetéseket szeret végezni, ennélfogva a művészi egységre nem nagy súlyt helyez, de különben is biztosítja azt maga a jelentés belső alkata. Makkai Sándor tanulmányai, kivétel nélkül, mind olyan szelleműek, hogy azokat csak Erdélyben lehetett megírni. – Nincs ezek között egy sem, amely magán ne viselné a genius loci-t. Magukkal hordozzák ezek a tanulmányok azt a sajátos légkört, azokat a sajátos viszonyokat, lehetőségeket, amelyek között születtek. Bethlen Gábor lelki arcát így csak erdélyi ember láthatja, sőt még közelebbről is determinálva van ez a látás, amennyiben csak az tudja őt így nézni, aki az ő kollegiumának a szellemélben nőtt fel. A Széchenyi hagyományosan kiképzett szobrát így összetörni is csak erdélyi magyar tudhatta. Nem szólok arról, hogy a Magyar fa sorsának az elemzésére, a vádlott Ady védelmére és felmentésére csak a társadalmi, irodalmi hagyományoktól független erdélyi író vállalkozhatott. A többi tanulmányok pedig, amelyek mind a Magunk revíziója képzetkörébe esnek minden sorukkal elárulják, hogy olyan valaki írta, aki kiesett a látható politikai magyar impérium sorsközösségből s a lelki magyarsághoz tartozik, tehát egy erkölcsi-szellemi magyar impérium kialakításán dolgozik. Annyira sajátos és eredeti ezeknek is aratási módja, hogy azokat csak egy erdélyi Makkai Sándor írhatta. Nem mintha mindenáron erdélyi akarna lenni, sőt egyenesen tartózkodik az erdélyiség dogmatizmusától és mégis folytonosan elárulja eredetét, vérét, látási módját, gondolatainak, programjának, terveinek és elhatározásainak irányát. Ez az életirány a békesség, a szeretet nagy lelki impériuma felé mutat, melyben elhalkul minden históriai politikai vita, elhal minden harag, gyűlölet és megbénul minden visszavonás. Igazán különös, ha valaki még ezekben az írásokban is talál hetvenkedő magyarkodást, vagy éppen irredentizmust, – amint teszi azt egyik jóindulatú román kritikusa. Ehhez jó adag előítélet és elfogultság kell. * Makkai Sándor nem hiába helyezte tanulmányai élére a Bethlen tanulmányát. Ezt öntudatosan tette, mert valóban minden gondolatában van valami „bethleni”, sőt, mint erdélyi vezető emberben, mint egyházkormányzóban is van valami, ami a Bethlen Gábor szelleméből szüremlett be lelkiségébe, eszejárásaba, látásába, akaratába és egész jellemébe. Van valami megragadó abban, hogy mennyire együtt tud érezni Bethlen Gáborral, amikor az ő nagy egyedüliségét rajzolja. Mintha a saját lelki egyedüliségét látná benne kiábrázolva, vagy talán a saját magáéban érezné és érzékeltetné a Bethlen Gábor egyedüliségét. Mintha az evangéliumi lelki impériumon csüggő koncepciójában annyira egyedül érezné magát, mint a nagy fejedelem. Mintha, legalább is időnként, lelki aggodalmait, remegéseit, kedvelt, ápolt tisztaszándékú evangéliumi gondolatainak, terveinek árvaságát vetítené bele a fejedelem lelki imperiumába. Ez a „bethleni” vonás, mint valami ragyogó, de tüzesen égető szent jelkép ott van a Makkai tekintetében, de ott van minden tisztaszándékú és jóakarata erdélyi magyar tekintetében is. Ez a fénylő szomorúság ott villog minden igaz erdélyi szemben, amely meglátta a szeretet impériumának eszményét, de egyszersmind fel is mérte a historiai távolságot. Bethlennel együtt látja a többletet, amely minden közösséget éltet, amely megadja annak egyensúlyát és belső életerejét. A Bethlen Gábor politikiai gondolkozását senki sem tudja olyan mélyen, annyira a gyökerében megragadni, mint Makkai Sándor, amikor azt vallja: „Ha Bethlen politikai godolkozását tételezni probálnók, az alaptétel körülbelül az lenne, hogy egy ország politikai egyensúlyát és belső életerejét sohasem biztosíthatja a csak magát tekintő és a maga minimális igényeivel megelégedő gondokozás, hanem ennél az egyensúlynak és életerőnek biztosítópontjai mindig rajta túl feküsznek, egy önmagánál nagyobb cél és eszmény serkentő, lendítő erejében. Viszont az ellentét a volna, hogy egyben ország sem kockáztathatja exiztenciáját egy önmagán túlfekvő célért, ha annak megvalósítása tényleges erőinek mértékét túlhaladja. Ebben az eszményi államfilozófiában a hangsúly a „nagyobb cél és eszmény” gondolatán van, amelyre minden közösség ráutal és rá is van utalva és amelyért kockázatot kell vállalni, vagy legalább is erőt kell gyűjtenie arra, hogy azt megvalósíthassa, vagy talán meg tudja közelíteni. A lelkiek után való szenvedélyes szeretet nélkül nincs közösség, nincs társadalom, nincs ország és nincs állam. és ingadozó minden közösség, amelynek vezetői és tagjai nem ápolják önmagukban a lelkiek után való ezt a szenvedélyes szeretetet. Makkai Sándor egész gondolkozására nézve jellemző az egyéni és nemzeti bűnök öntudatosítására való törekvés. Nem hiába nőtt és erősödött az ő szelleme a prófétákkal, az evangéliummal, Bethlennel, Széchenyivel és Adyval való társalkodásból, sőt a velük való együttélésből! élesen, tisztán és konkrét módon látja a nyilvános és a lélek rejtélyeiben lappangó bűnöket. A bűnök felismeréséből származik az ő kritikai nemzetnevelésének a terve és az iránya. Amit ebben a tekintetben mond, az kétségtelenül a legmélyebb, a legigazabb és a legtalálóbb mindazok között, a megnyilatkozások között, amelyek ebben a tekintetben, az utóbbi évtizedekben csak számbajöhetnek. Ma már egyenesen az az érzésem, hogy a Magyar fa sorsát is elsősorban nem azért írta meg, hogy tisztázza az Ady személye és költészete körül fel merült kérdéseket, amelyeket tisztázott is, hanem azért, hogy az ő költészetének az elemzése is rásegítse arra, hogy a nemzeti és az egyéni magyar bűnök sokaságában tisztábban lásson. Ady reá nézve nem egy irodalmi, hanem egy etikai, vagy hungarológiai probléma volt. Talán éppen azért idézett fel ez a könyv akkora harcot, mert csak irodalmi, még pedig csak irodalom-politikai pártoskodást láttak benne és nem látták: meg azt a messzebbnéző célt, amely pedig a Makkai Sándor nemzet nevelési programjába vágott. Az egyéni és nemzeti, magyar bűnök tisztázása sem azért izgatja, hogy azoknak fehérítésével valami újat adjon, vagy, hogy minden áron új utat vágjon, hanem azért, hogy annak alapján biztosabban haladjon a nemzetnevelés egész rendszerének a meglátásában és kidolgozásában. Nem vállalkozhatom arra, hogy ismertetem részletesen azokat a bűnöket, amelyeket Makkai akkora erővel tud felmutatni. Csupán egyre hivatkozom, mint amelyet nem győz elég éles világításba helyezni és nem győz eléggé ostorozni: a lezárt fogalmak és ítéletek, vagy az előítéletek és elfogultságok súlyos nagy bűnére. Egyenesen ebben látja a magyar bűnök gyökerét, eredtető forrását, amely a legtöbb kárt okozott és a legtöbb nyomorúságot zúdította reánk. A magyar bűnök öntudatosításában és ostorozásában nyilatkozik meg Makkaiban a prófétai és az evangéliumi lélek, vagy ha tetszik a theológus, abban a magasabb értelemben, mely az Isten üznetének a tolmácsát jelenti. Ő az evangéliumot így tolmácsolja: „Az evangélium mértéke szerint az emberek között, – önmagunkat önmagunkban tekintve – nincs különbség, de azért nincs, mivel az isteni mérték alatt valamennyi elégtelennek, rossznak, bűnösnek bizonyul. Isten előtt meztelenül áll minden ember és le kell tennie a magáraaggatott rendjeleket. A különbség csak azután kezdődik, ha ez a rendjelletevés bevégződött. Ekkor nyilhatik meg előttünk az emberrélétet útja azáltal, hogy mind teljesebben felöltözzük azt a lelkületet és életté tesszük azt a jellemet, mely Krisztusban kijelentetett nekünk.” * Makkai Sándor könyve nem tartozik azok közé a könyvek közé, amelyeket azzal a reménységgel zárunk el könyvszekrényünkben, hogy hátha még hasznát vesszük, hanem azok közé, amelyeket lehetőleg kéznél tartunk, hogy újból és ujból gyarapodjunk annak ajándékaival. A Makkai Sándor könyve után, aki egyszer végig olvasta, vágyakozva fog nyúlni, hogy ismét olvassa. Olyan az, mint a jó kenyér, amelyet nem lehet megunni, de amelynek illata, íze mindig a szánkban marad s várjuk a jó alkalmat, amikor ismét terített asztalunkra tehetjük.