dr. Kiss Tihamér: Makkai Sándor: Holttenger – Egyházi Híradó, 1937. január 16.

A megszállott területről hozzánk költözött püspök, a nyomasztó légkörből szabadulva, immáron beszél a jelenről is új regényében, a Holttengerben. Nagy értékű pasztorális, tudományos, poétikai, irodalomkritikai munkák után és mellett egymás után írogatta eddig történelmi regényeit és novelláit. Az ördögszekér, Az élet fejedelme, A táltos király, Sárga vihar c. regényekben belevilágít a múlt történelmi hősei lelki mélységeibe, hogy feltárja az élettitkokat, törvényeket, lelki förtelmeket, vagy erényeket. Beszél néha egyének hibáiról, vagy erényeiről, hogy rajtuk az egyetemes emberi gyarlóság, vagy szépség táruljanak szemeink elé, vagy beszél hőseiről úgy, hogy egy nép, a magyar nemzet végzetes hibái, bűnei, vagy eddig meg nem látott értékei bontakozzanak ki előttünk. Most éppen olyan színesen és életerős elevenséggel – mint ahogyan már megszoktuk regényeiből -, bemutatja nekünk azt a világot és népet, amely elsősorban néki, de nékünk is nagyon közel fekszik szívünkhöz: Erdélyt, s a székelységet. Az idő is, amelyben a történet lejátszódik, – a világháború kezdetétől Erdély románok általi megszállásáig, – közel van hozzánk. A regény főhőse egy királygyűrűs, filozófiai doktorátussal ékeskedő ifjú lelkész, akinek egyetemi katedra felé törő álmait széttépi a világháború vészes kitörése, városban való letelepedését megakadályozza egy tekintélyében tetszelgő középiskolai igazgató kicsinyessége. Sorsa elleni lázadozása, daca, kiviszi a Mezőségre, egy kicsiny, eldugott, elhanyagolt falucskába, a »holttengerbe.« Itt kezdődik az igazi élete: harc egy eddig ismeretlen, számára titokzatos őspogánysággal telített falusi világnézettel, néphittel szemben; – de harc egy elhagyott, a tudatlanságba, hitetlenségbe, erkölcstelenségbe süllyedt kicsiny közösségért, a faluért, annak valláserkölcsi, kulturális, szociális felemeléséért. Ebben a harcban a főhős, aki csak dacból indult e csatamezőre, átváltozik, átnemesül, s megerősödik. Makkai e főhősében nincs a Móricz Zsigmond »Fáklyá«-jában, Szabó Dezső »Elsodort falujában, Szabó Pál »Papok, vasárnapokt«-jában, vagy Nyirő József »én, népem«-ében szereplő papokéhoz hasonló jellemvonás egy csomó gyengeség, idétlen gyámoltalanság, vagy passzív szemlélődés. Tele van az ő főhőse tervekkel, erővel, építeni, javítani akarással, minden akadállyal szembenéző elszántsággal, a dolgok és sorsok irányítására való képességgel. A történet folyamán módja nyílik beszélni Makkainak a falusi intelligencia hibáiról és bűneiről, valamint sok falusi lelkész elparlagiasodásáról. Falu lakóinak elszórt törpe birtokai mellett terpeszkedő óriási grófi birtok modern földbirtok rendezési, szociális kérdésekre utal, – a falu népén élősködő, s azt ügyesen szipolyozó zsidó kereskedő, – a zsidókérdésre figyelmeztet; – a fellépő járványok az elhanyagolt falusi egészségügy vádját emelik fel ellenünk; – a falu végén meghúzódó kis román telepesek a ‘kisebbségi sorsról való elmélkedésre adnak alkalmat az olvasónak. Azok az olvasók, akik jól ismerik Makkai széles koncepciójú, eszményi értékelméleti megalapozottságú nemzeti és kultúrpolitikai írásait, e problémák tárgyalását várhatták is tőle. A főhős életébe belefonódik egy magas etikai színvonalú és igen bájos szerelmi történet, hogy még emberibbé és gazdagabbá tegye a főhős alakját. A két élet egymás melletti kibontakozása folyamán sokszor kibuggyan az olvasóból ez az önkénytelen megállapítás és sóhajtás: »ilyennek kellene lenni egy jó lelkipásztornak és egy jó papnénak!« De azért nem végig idealizáltan jó és tökéletes a főhős alakja. Emberi a hibáiban, csüggedéseiben, kicsinyhitűségében, indulataiban. Bukását is az okozza, hogy félreértve a falu lelkét, akarata ellenére, erőszakosan akar jót tenni vele, amiért a nép az eddig rajongásig szeretett papját meggyűlöli és ellene fordul, míg az el nem távozik körükből a nagyvárosba, – ami az igaz hazája. A mellékalakok is olyan életteljesek, hogy szinte ráismerünk egy-egy kedves erdélyi ismerősünkre, -mint a nagy filozófus alakjában Bőhm Károlyra. Egy-egy mondatával oly mélységekbe világít bele Makkai, hogy szinte beleszédül az olvasó csodálatában. Különösen megragad annak a szívós őserőnek a megláttatása, amely egy egyszerű falusi kurátor szaván átvillan fel, amikor arról beszél a megszállott Erdély pusztulásán sírók kétségbeesett panaszai közben, hogy lehet az ország, s a király neve más, – a Mezőség dombjai, s a Mezőség magyarjai ugyanazok maradnak, mint voltak, örökkön-örökké! Sok gondolatra s tettre indít ez a könyv, amelyből kiárad az a szeretet és együttérzés, amelyet csak egy olyan művész fejezhet ki, aki műve szereplői között élt, s aki átélte minden örömüket és bánatukat. Szíves örömmel ajánljuk minden magyarnak e könyv olvasását.