Dr. Csüry Balázs: Az erdélyi református egyházi irodalom 1850-től napjainkig – Pásztortűz, 1925., 11. évf., 18. sz., 399-400. p.

Az egyházi irodalomtörténet problémája egészen új probléma. Egyházi irodalomtörténet, mint a szerző mondja, nincs is. Ami az egyházi irodalomból a művészet fogalma alá tartozik, azt tárgyalta eddig az irodalomtörténet a maga szempontjai szerint, ami pedig az egyház történetével volt vonatkozásban, arról az egyháztörténet emlékezett meg ismét a maga, nem irodalomtörténeti nézőpontjából, legtöbbször függelékszerűleg, vázlatosan. így aztán az egyházi irodalom a kettő között félig-meddig elsikkadva a köztudatban soha sem vált öntudatossá a maga sajátosságai szerint. Mi az egyházi irodalom? Makkai Sándor e kérdésre világos és szabatos feleletet ad, megjelölvén e fogalom főtényezőit. Az egyházi irodalom a vallásos élet számára az, ami az általános emberi élet számára a szépirodalom és filozófia együtt. ábrázolás és magyarázat, művészet és tudomány egyszerre, melynek végső eredménye: ideálhoz segítés, lelki gyarapítás, egyszóval építés. A kiváló szerző rövid áttekintésében valóban azt adja, ami voltaképp mindenféle történeti tudománynak végső célja és értelme kell, hogy legyen, t. i. : szellemtörténetet. E legmagasabb, mindent átfogó történettudománynak, mely úgyszólván a tudománynak még csak álma, politikai és művelődéstörténet, nyelvtörténet, irodalomtörténet, egyházi irodalomtörténet, művészettörténet stb. stb. csak más-más színű hosszanti fonalai, melyeken az egyes korok szellemi áramlatainak keresztszálai keresztül-kasul futnak s végeredményben egyetlen szerves egységbe, az egységes emberi szellem fejlődéstörténetébe szövődnek. Az ilyen értelemben vett történet az emberi kutatás legméltóbb tárgya: az axiológia jelenségtörténete, mely annál tökéletesebb, annál hiánytalanabb lesz, minél több erére és sejtjére világít reá a kutató lámpása. Egy ilyen fölkutatlan érre mutat rá Makkai Sándor s annak utolsó 70 évére reá is világít. Az erdélyi református egyházi irodalom utolsó 70 évének történetében; három nemzedéket különböztet meg. Az első nemzedék (1850-1895.) a vallásos és theológiai liberalizmus iránya. Szerzőnk világos képét adja az egész iránynak s elágazásainak, rámutat a forrására, találóan jellemzi az irány főképviselőit (Kovács ödön, Keresztes József, Nagy Péter, Molnár Albert stb.). A második nemzedék az enyedi theológiának Kolozsvárra való áthelyezésével új környezetben új szellemi áramlatoktól megtermékenyítve fejlik ki. E nemzedékben a liberális örökség, a pietista színezet egy új alakulásban szívódik fel, melynek megtermékenyítője a kolozsvári egyetem nagy gondolkozójának, Böhm Károlynak a filozófiája volt. Ez az irány kialakulásénak határozott fokát Ravasz Lászlóban érte el. Mellette e kor vezető alakjai: Kenessey Béla és Nagy Károly, jelenlegi püspök, legkiválóbb szónokai: Nagy Károly és Ravasz László, kikről kitűnő jellemzést ad s az utóbbit „az Ige eddig legnagyobb magyar művészé”-nek méltán értékeli. A harmadik, mai nemzedékről természetesen csak rövid csapatszemlét kapunk. E nemzedék a Ravasz László és Bartók György által interpretált Böhm-féle fundamentumon állva végzi tudományos részletkutatásait, de másrészt a viszonyok követelményeképpen hatékony egyházépítő munkát is folytat az erdélyi hagyományoknak és népszellemnek megfelelő formában. Makkai Sándor a jeles szónok, szépíró és tudós, kitől a vallás lényegéről s az emberiség történetében való szerepéről csak nem rég jelent meg egy mélyen járó tanulmány, e munkájában a történetírás terén mutat fel követésre méltó mintaképet. Tanulmánya nemcsak tudományos mű, hanem program is. Az egyházi irodalomtörténet területe fölkutatásra vár, anyaga sötétségben és ismeretlenségben kallódik. A szerző egyházi téren is konstatálja a mi veszedelmes, magyar betegségünket: „következetesen lebecsültük és elhanyagoltuk azt, ami magyar örökség és kezdés volt és mindig az idegent majmoltuk és portáltuk”. Vajha szavai eljutnának a szívekhez, munkája pedig találna hozzá hasonló, lelkes folytatókra.